A közelmúlt eseményei-Vissza Angliába

Neki is vágnék az események taglalásának ; az előző bejegyzésben ott hagytam abba, hogy január végén hazautaztam, de csak egy bőrönddel, mert tudtam, hogy vissza fogok jönni Angliába még.
Az otthon töltött kicsivel több mint egy hónapom bár döcögősen indult, de végül annál jobban ért véget. Mikor hazaérkeztem, az első két héten a Jóistenért sem találtam a helyemet otthon, nem tudtam mit kezdeni magammal és a hirtelen rám zúdult irdatlan mennyiségű szabadidővel és a tudattal, hogy nem egy nagyvárosban vagyok ahol ezer dolog történik, ahol minden hétvégén van mit csinálni és kivel és, hogy megint a szüleimmel lakom, közel három független év után.

Akik már voltak aupairek, vagy huzamosabb ideig éltek külföldön, nem tudom ki hogy van vele, de én sajnos azt tapasztaltam, hogy elképesztően lemorzsolódtak az otthoni barátaim, a kapcsolataim. Ez van, ez ellen nem is nagyon lehet mit tenni. Végülis az igazi barátságok kiállják az idő-és távolság próbáját, azok, amik külföldre költözéskor megszakadnak, ellaposodnak, pedig tán egyébként is erre a sorsra jutottak volna, én is tisztában vagyok vele, ez a dolgok rendje. Ennek ellenére az otthonlétem első heteiben kisebb sokként ért az, hogy Londonból hazamenvén hirtelen alig volt kihez szólnom, nem volt kivel hétévégi programokat terveznem meg úgy egyeltalán megvitatni az élet apróbb-cseprőbb dolgait. Természetesen maradtak azért otthon barátaim, de mind idősebb korosztály. -Nem is tudom, de én valahogy kicsi koromtól kezdve a tőlem 3-4-5-10 évvel idősebbekkel éreztem jól magam, odahaza korombeli barátom elvétve akadt, talán azért, mert mindenki szerint érettebb voltam a koromnál (ezt mások állították/állítják, nem én :D ) és ebből kifolyólag inkább az idősebbek felé húztam. Ezt tán azzal tudom magyarázni, hogy az idősebbekre - a normálisakra- mindig felnéztem/felnézek és igyekszem tanulni tőlük, nem lexikális értelemben, hanem "életszagúságról", élettapasztalatról beszélek. Lényeg, hogy minden idősebb barátom viszont teljes munkaidőben dolgozik és/vagy tanul, van olyan, akinek idő közben családja lett és gyereke, ebből kifolyólag az otthon töltött egy hónap alatt a még meglévő igazi barátokkal sem tudtam annyi időt tölteni, mint szerettem volna. Természetesen azért voltak jó dumapartik és kocsmázások, sétálgatások, ez-az, de tény, hogy nem annyi és úgy, mint a régi időkben.
Én odahaza egy kisvárosban élek, amit mellesleg rettenetesen imádok (Esztergomról van szó, csak, hogy senkiben ne maradjon kérdőjel :) . Bár nagyon szép város és nyáron turisták is vannak szép számmal, én ugyebár a tél kellős közepén voltam otthon, nem volt ritka a mínusz 10-15 fok az első hetekben, nem voltak szabadtéri ilyen-olyan programok, meg tél lévén nagyjából semmi, így sajnos azt kell mondjam az elején szétuntam magam. Jó persze ebben az is közre játszik, hogy London múzeumai, kávézói, szórakozási lehetőségei után egy Esztergom eléggé éles váltás, ezen nincs mit szépíteni. Oké, azért nem volt ennyire súlyos ám a helyzet, ha mínuszok röpködtek, akkor is kimentem minden nap a Dunapartra sétálni vagy a városközpontba lófrálni, shoppingolni, ha kellett 2 gatyában, 3 pulcsiban és sapka-sál-kesztyűben, nem ilyedek meg az árnyékomtól és egy kis fagytól :D Egyébként zárójelben jegyzem meg, hogy megfordultam már rengeteg helyen, bejártam egész Angliát keresztül-kasul és jöhet akármi, de számomra semmi nem lesz olyan szép mint Esztergom és a Dunakanyar, ezt bizton állítom. De tény ami tény: odahaza nem volt lehetőségem ezer szabadidős program közül válogatni, amihez idekint 3 év alatt hozzászoktam...Tán túlságosan elangolosodtam, ki tudja...
Arról nem is beszélve, hogy hazamenetelemkor ismét a szüleimmel laktam egy hónapot és én 3 év alatt már nagyon elszoktam ettől. Ne értsen félre senki, nagyon jó volt otthon lenni, de 3 független év után visszaszokni ahhoz, ami ezzel jár eleinte okozott egy-két nézeteltérést, de mondjuk ezeket megoldottuk.
Az egészből egyébként azt akartam kihámozni, hogy a fenti okok együttes hatására eszembe sem jutott, hogy otthon maradjak és munkát vállaljak stb, bár jó volt otthon lenni, relaxálni, élvezni a hazai kosztot és látni az ismerős embereket, tudtam, hogy nekem ebből egy véges idő elég és szeretnék visszajönni a kis világomba, amit itt Londonban egyes-egyedül teremtettem magamnak és amiben nagyon is jól érzem magam.

Elkezdtem tehát ismét család után nézni az interneten, hogy visszajöjjek.
Hogy miért aupairként jöttem vissza, mindazok után ami velem történt? Lehet őrültnek gondoltok emiatt, de higgyétek el, nekem (egy kis időre még) ez volt a legoptimálisabb opció. Ha úgy jövök vissza otthonról, hogy odahaza, az internetről keresek szállást, eléggé nagy az esélye, hogy átvágnak, hisz nem vagyok ott, hogy személyesen is meggyőződjek a leendő szobám milyenségéről. Gondolom nem kell magyaráznom, hogy Londonban elképesztően sok az olyan figura, akik átvernek, lehúznak, hamis képeket küldenek (igen, sajnos honfitársaink közt is akad rengeteg ilyen) . Egyrészt a neten olvastam rengeteg ezzel kapcsolatos rémtörténtet, valamint közeli ismerősömmel is történt ilyesmi, konkrétan a csaj nem arról a szobáról, sőt mit több, nem is arról a házról kapott képeket, amit aztán később kiadtak neki...helyette, mikor kiérkezett, egész napos utazás valamint egy reptéri bőrönd huza-vona után a szállására, egy lepukkant, hideg, beázott és internettelen szobában találta magát, ahol még aludni is majdhogynem állva tudott csak..Az ő története jó véget ért, mert végül nem gombolták le róla a kaukciót és miután reklamált, már másnap el is hagyta a szállást mert a nagy mázlijának köszönhetően sikerült egy másikat találnia 1 nap alatt. Lényeg, ezt nagyon szerettem volna elkerülni, hiába, mégiscsak a szemének hisz az ember, én úgy nem költözöm be sehová, hogy nem néztem meg előtte a saját szememmel a körülményeket. Márpedig ez otthonról lehetetlen. A másik , ami ehhez szorosan kapcsolódik: ugyebár a szállások Londonban iszonyúan drágák, és sok helyen egy hónapra előre elkérik a lakbért, plusz ilyen-olyan kaukciókat kell fizetni, tehát az ember kell, hogy rendelkezzen egy kisebb fajta vagyonnal, ami csak szállásra fog elmenni, és akkor még nem beszéltem a közlekedésről, arról, hogy az első időkben, mikor még nincs munkád, valamit akkor is enned kell, mosnod, stb...Valahogy nem akartam a teljesen megtakarításomat beleinvesztálni egy ismeretlen szállásba, úgy , hogy nem láttam sem a lakókat, sem a szobát, a körülményeket és még munkám sincs és ki tudja mikor lesz...
A másik pedig a munka: valahogy semmiféle affinitásom nem lenne mekiben/kávézóban, egyeltalán a vendéglátás bármely területén elhelyezkedni. Szó sincs arról, hogy lenézném ezt a munkát, sőt, mivel rengeteg barátnőm, akik aupairek voltak és nemrégiben váltottak, ezen a területen dolgoznak és azt kell mondjam, minden tiszteletem az övék, hogy már x ideje nyomják és csinálják..De hallok is tőlük eleget a szakma árnyoladáról (már amikor szegényeknek jut egy kis idejük arra, hogy legalább a facebook-on kommunikáljunk) : elképesztően idiótán beosztott műszakok (egy étteremben dolgozó lány pl ilyen shifteket nyom , hogy reggel 8-délután 4-ig, majd este 7-től éjfélig, ki érti ezt??? ), behívják őket a day off-on (az egyik csaj már szabályosan kikapcsolja a telefonját a szabadnapján) , elképesztően lemerülnek mint fizikailag, mind szellemileg és a listát még lehetne folytani. De tán a legrosszabb mind közül, hogy egyszerűen nem tudnak kiszakadni ebből az ördögi körből: a szabadnapjaikon csak arra van erejük , hogy aludjanak meg főzzenek, nincs idejük állást keresni, interjúkra járni meg főleg...Arról már nem is beszélve, hogy az összes ilyen ismerősöm elképesztően eltűnt az éterből, van, akit már 5 hónapja nem láttam..Hiába, ez a munka elég durván besszippantja az embereket..

Lényeg a lényeg (tudom, csak rizsázom itt össze-vissza) , hogy számomra ez valahogy nem perspektíva, hogy beköltözöm egy dodzsi szállásra, ahol rajtam kívül még 6-7 (sok esetben kupis, rumlis) lakótárssal osztozom egy konyhán, fürdőn, mindezért kiperkálok havi 500+ fontot , dolgozom látástól mikulásig egy vendéglátóegységben és ott ragadjak évekre...Neeeem, köszönöm szépen, akkor inkább vagyok még egy kis ideig aupair, ahol egy szép, tiszta házban élhetek, mindössze egy családdal kell osztoznom a házon (akik jó esetben oda is figyelnek a rendre, merthogy az övék a ház), szállásom-kajám biztosítva van, napi 5-6-7 órát dolgom és a maradék időben van erőm még tanulni, szociális életet élni, a jövőm tervezgetni és építgetni. Tudom persze, hogy sok családnál nincsenek meg ezek a körülmények, de erre csak azt mondom: ha valahol "nem tetszik a rendszer", onnan el kell jönni és pont. De 2 és fél év aupairkedés után egyeltalán nem féltem attól, hogy rosszul választok: persze valamilyen szinten a családkeresés mindig lutri, hisz nem jön le elsőre egy családról, hogy esetleg ki fognak dobni vagy bunkók lesznek, de azért ha az ember odafigyel, akkor kifoghatja a neki legmegfelelőbb családot. Nyilván az aupairkedés sem egy életcél, senki ne értsen félre! Én sem szerettem volna ezt már nagyon sokáig csinálni, viszont tény, hogy otthonról visszajönni a legkézenfekvőbb mód számomra az aupairkedés volt, ezen nincs mit tovább ragoznom..Ami még szintén közrejátszott abban, hogy aupairként térjek vissza, az, hogy nem tudtam, mit szeretnék csinálni, szeretnék suliba járni majd hamarosan megint, de még nem tudtam eldönteni mit tanuljak, milyen terület felé orientálódjak...Az aupairkedéssel időt szerettem volna nyerni, hogy legyen időm kitalálni merre tovább, de közben azért dolgozhassak, legyen fizetésem és még egy kicsit Londonban lehessek.

A családkeresésnek már abszolút úgy vágtam neki, hogy nem voltak terveim, meddig maradok majd a családdal. Úgy gondoltam, hogyha majd eljön a pont, amikor azt mondom, elég, akkor váltani fogok vagy esetleg hazamegyek, de lényeg, hogy már nem szerettem volna lekötni magam x hónapra/egy évre senkinél, hanem csak sodródni az árral és az érzéseimre hallgatni. Mindössze két hét alatt sikerült is megtalálnom a "következő áldozatot". Kapcsolatban álltam jónéhány családdal, de végül a következőt választottam: 2 gyerek (5 és 7 évesek, a kisebbik enyhe magatartás-problémákkal-mint később megtudtam Asperger-szindrómával küzd), orvos szülők, heti négy nap munka (a hétvégén kívül a kedd volt off), valamint Észak-Londonban laknak, amerre én nagyon is ismerős vagyok és otthon érzem magam, lévén, hogy londoni életem nagy részét Északon töltöttem. Mindemellé hatalmas, tetőtéri szoba és jó fizetés is társult. Néhány nagyon kellemes skype-beszélgetés után az anyuka közölte, hogy már majdnem felvett ügynökségen keresztül valakit, de velem kapcsolatban nagyon jó érzése van, "almost too good to be true/majdnem túl szép, hogy igaz legyen", tehát nagyon szimpi voltam neki és az, hogy rengeteg tapasztalatom van gyerekekkel, valamint nem ijedtem meg a kisfiú asperger-szindrómájától. Kb február második hetében mondtuk ki az Áment, az utazásom időpontjával kapcsolatban pedig március 1-ében állapodtunk meg (az akkori aupairük febr. végén lépett le). 

Öröm volt és boldogság, nagyon jó érzésem volt a családdal kapcsolatban, iszonyúan örültem annak, hogy a szobám végre nem a ház közepén lesz (mint szinte az összes eddigi családomban) hanem külön lakrészt kapok, és mindemellett még az anyagiak is klappoltak.
A bejegyzést azzal kezdtem, hogy eleinte odahaza nem találtam a helyemet és roppant mód visszavágytam Londonba. No hát ennek folytatásaként az jön, hogy valahogy február közepétől hirtelen minden a szöges ellentetjére fordult, ahogy múlt az idő, én annál inkább visszarázódtam az otthonlétbe, kezdtem visszaszokni az otthoni "rendszerhez", mivel az időjárás is javult már könnyebben feltaláltam magam ha programról volt szó, valamint a baráti kapcsolataim is sorra éledeztek. Valahogy úgy tudnám leírni, hogy az otthonlétem végére kivirultam, tehát pont akkor jöttem megint vissza, amikor végre megint száz százalékosan jól érzetem magam otthon. Ez persze bizonyos szempontból normális: mikor hazatértem, az első hetekben nem tudtam még, hogy mihez kapjak, mit csináljak és kivel, stb, hisz előtte 3 év kiesett. De ahogy múltak a napok és a hetek, fokozatosan lettem része megint az otthoni közösségnek. A helyi templomban én már időtlen idők óta ministráns vagyok, amikor otthon vagyok még mindig nagy örömmel folytatom ezt a tevkényeséget, még huszonéves fejjel is.Most sem volt ez másképp és bár eleinte otthon nem találtam a helyem, de a templomi közösség ugyanolyan tárt karokkal fogadott, mint régen, legalább ez nem változott :) Csatalkoztam a kórushoz is valamint a szombatonként tartott családos összejöveteleken is jelentkeztem gyerekvigyázónak, így a templomi közösségnek köszönhetően azért mindig volt mit csinálni és egy társaság szerves részének érezhettem magam:)
Aztán lehet, hogy a hangulatom javulásában az is közrejátszott, hogy már megvolt a családom és a visszafelé szóló repülőjegyem, tán tudat alatt emiatt is megkönnyebbültem,tudtam, hogy vissza fogok jönni és ennek köszönhetően lazábban álltam mindenhez, ki tudja..Tény viszont, hogy február végére annyira visszaszoktam és jól éreztem magam otthon, hogy határozottan el tudtam volna képzelni, hogy maradok, beriratkozom suliba, elkezdem a jogsit, szerzek munkát és kipróbálom magam az otthoni rendszerben, így 3 év London után. Úgy igazán komolyan az utazásom előtt kb 1.5 héttel játszottam el a gondolattal, hogy mégsem jövök vissza, lefújom a családot és a repjegyet, otthon maradok és jöjjön, aminek jönnie kell. Lelkileg már voltam annyira boldog, hogy simán megtettem volna. Viszont ott lebegett előttem a tény, hogy hetekkel ezelőtt megegyeztem egy családdal, akik várnak, számítanak rám, miattam lemondtak másról és jól tudtam, hogy irtó nagy kiszúrás lenne velük szemben ha ezt megettném. Tán a legfontosabb life lesson/életlecke, amit nekem meg kellene tanulnom, az az, hogy bár korrektnek lenni szép dolog és kell is, de néha igenis a saját érdekemet kell előbbre vennem és nem másokét, járjon akármilyen következményekkel. Tán az a legnagyobb baj velem, hogy sokszor hajlamos vagyok a saját érdekeimet háttérbe szorítani mások javára...Bár azt kell mondjam, a 3 év aupairkedés ebben is sokat segített, a régi önmagamhoz képest sokkal határozottabb és "önzőbb" vagyok, de tény, hogy azért ezen még dolgoznom kell..Tudom, hogy furcsának tűnik ez így leírva, de néha muszály önzőnek lenni, persze törekedni kell arra, hogy mindenkinek jó legyen, de vannak olyan súlyú döntések és helyzetek, amikor igenis magunkat kell előtérbe helyeznünk. Ezt igyekszem a jövőben szem előtt tartani.
Tény ami tény: a lefgőbb ok, amiért nem gondoltam meg magam és maradtam otthon,az, hogy nem akartam kitolni a családdal, önmagamhoz híven korrekt akartam lenni és arra gondoltam, hogy amikor elkezdtem családot keresni, akkor még elég intenzíven élt bennem a visszaköltözési vágy, aminek biztosan oka van. Őrlődtem körülbelül egy hétig, hogy mit csináljak, visszamenjek, vagy maradjak..A szívem nagyon-nagyon szeretett volna otthon maradni, de az eszem azt mondta, Londonban jobb lehetőségeim vannak, könnyebben megtalálom a számításomat, plusz ott van a család, akiknek már igent mondtam. Ígyhát arra jutottam, hogy adok egy esélyt az egésznek, ha abszolút nem jön be , vagy még Londonban is nagyon azt érzem, hogy mégis otthon jobb lenne, akkor bármikor hazajöhetek, nem kötelező semeddig sem kint maradnom, a családdal is abban egyeztünk meg, hogy amíg mindkét fél jól érzi magát..Ezekről az érzésekről nem igen beszéltem senkinek (márcsak azért sem, mert nem akartam megkapni a "deköcsög vagy, hogy így kiszúrnál szegény családdal " szöveget :D ) , hanem magamban "intéztem" az egészet, viszont biztosan látszott rajtam, mert Apum pl többször is mondta az utolsó héten, hogy nem kötelező ám visszamennem :D

Az utazásom napja megegyezett tavasz első napjával, március elsején már nagyon korán felkeltem, hogy elintézzem az utolsó simításokat, a maradék dolgaimat is bepakoltam a bőröndömbe, elvittem a kiskutyám még egy utolsót sétálni, hogy aztán elindulhassunk a reptérre. Útra keltem ismét Anglia felé, ezúttal viszont úgy, mint eddig még soha: a világon semmi kedvem nem volt az egészhez, nem voltak elvárásaim az előttem álló hónapokkal kapcsolatban, kb nem is érdekelt az egész, csak mentem...Tudom, tudom, senki nem tartott pisztolyt a fejemhez, hogy márpedig nekem most mennem kell csakmert megígértem egy családnak, akár az utazás előtt egy nappal is lefújhattam volna az egészet, miért nem tettem hát meg, ha tényleg semmi kedvem sem volt? A fentebb kivesézett korrektségemen kívül volt valami, egy nagyon-nagyon halovány belső hang, ami azt súgta, nekem most még ki kell mennem, még kint van dolgom és meg fogom bánni,ha nem teszem..Bár a vágyam arra, hogy otthon maradjak erősebb volt, de engedelmeskedtem ennek a belső hangnak azt gondolván, hogyha majd egy hónap múlva is ugyanígy érzek, max hazajövök...Semmi sem kötelező, ezzel nyugtatgattam magam.
Az már-már várható volt, hogy ilyen előzmények után ez az út volt életem eddigi legkabarésabb repülőútja. :) Már reggel érztem otthon, hogy nem vagyok jól, görcsölt a hasam (olyan okból, amit itt nem örökítenék meg)  rossz volt a közérzetem meg minden. Mire a reptérre értünk, és én túlvoltam a búcsúzkodáson és mindenféle ellenőrzésem már kb a lábaimat vonszoltam magam után, annyira fájt a hasam. Gyógyszer pont nem volt nálam, de teljesen mindegy is,  erre a fajta  fájdalomra nálam általában annyit ér, mint halottnak a csók. Ami viszont mindig bejön -ezt a trükköt még drága Nagymamám tanította nekem- az a gyógyszer, kombinálva valami tömény szesszel..Nem viccelek, amikor igazán rámjön a hasfájhatnék, nekem semmi más nem segít, mint 2 gyógyszer és 2 pálinka/vodka, ez viszont nagyon, ettől a fájdalom, ami néha annyira megbénít, hogy felállni sem tudok szó  szerint 5 perc alatt úgy elmúlik mintha elvágták volna. Igen ám, de a reptéren erre nem igen volt alkalmam, mert ugye mire átverekedtem magam az ellenőrzéseken már mennem is kellett sorba állni a beszállókapuhoz. Itt fél órát tököltünk, állítom, hogy az arcom holtsápadt lehetett, hányingerem volt és csak be akartam szállni a k**va gépbe :D

Amint felszálltunk és elkezdték a fedélzeti árusítást, rögtön leszólítottam egy utaskísérő barátunkat-férfi volt az illető- hogy van-é valami fájdalomcsillapítójuk? Mondta , hogy nincs, de ha lenne sem adhatnának, ez a szabály. Mondom oké, semmi gond, ez esetlben vodkát kérek, de adjon rögtön kettőt is :D A srác arcát le kellett volna fényképeznem, mindenesetre ide adta az itókáimat, amire mellesleg ráment  egy kisebb vagyonom, de nem izgatott, mivel kb úgy érzetem magam, mint aki a halálán van (akkor és ott kb az is mindegy lett volna ha lezuhan a gép) . Aztán az előttem ülő egyik utas-mivel fültanúja volt a párbeszédünknek, volt olyan kedves és megszánt engem egy Advillal, amit én boldogan vettem be a két vodkával. Csodálatos módon pár perccel később semmit nem éreztem, elmúlt a hasfájásom, sőt, a piának köszönhetően kifejezetten jókedvem lett. Abba már inkább bele sem mertem gondolni, hogy a körülöttünk lévő utasok mennyire piásnak gondolhatnak, hogy huszonévesen a gépen egyik töményszeszt fogyasztom a másik után..Nem sokkal később bealudtam-a vodka megtette a hatását, és már csak arra ébredtem fel, hogy ugyanaz az utaskísérő csávó szólongat, hogy "kisasszony, hamarosan landolunk, kérem hatja fel az asztalkát"...Én meg csak néztem ki a fejemből, hogy mi van?? Má' itt vagyunk? Frankón sikerült átaludnom a teljes utat (pedig rólam köztudott, hogy sem kocsiban, sem semilyen tömegközlekedési eszközön nem tudok aludni és soha nem is szoktam) tehát igencsak meglepődtem, amikor az ablakon kinézve az angol mezőkkel találtam szemben magam, holott az imént hagytunk el Budapest légterét...A gépről lefelé menet a légikísérő-csávó megkérdezte, hogy fáj-e még a fejem? :D Ohh, mondom már nem, köszi (haha, ha csak az fájt volna:)

Egy utolsó szelfi még otthon a kiskutyámmal :)

A felhők felett mindig süt a nap :) -egy kép ellövésére még volt erőm

Mikor leszálltam a gépről és végigmentem a Luton repülőtéren, át az ellenőrzéseken, olyan érzésem volt, hogy "jé, újra Londonban vagyok, mit keresek én itt megint? " Nem voltam szomorú, csak egykedvű. Most először éreztem azt, hogy teher, hogy körülöttem mindenki angolul beszél, (nem azért mert egy hónap alatt bármit is felejtettem volna a nyelvből, hanem mert mint mondtam, nagyon megszeretettem az otthonlétet és hiányzott a szép anyanyelvünk), púpnak éreztem a hátamon a multikulti-ságot, a sokféle embert, egyeltalán a SOK embert magam körül (ugye odahaza kisvárosi vagyok) és úgy általánosságban elszoktam ettől a britt pörgéstől, ami itt van..Hát jah, kb ilyen érzésekkel mentem ki az érkezőbe, ahol randim volt megbeszélve a leendő hosztcsaládommal.
Az új családomból az apuka és a kislány (7 éves) jöttek értem. Vártam rájuk kb 15 percet, közben beültem a Costába kávézni, amire nagy szükségem volt, mert a 2 órával azelőtt bevitt Vodkának köszönhetően még mindig álmos voltam. Miközben várakoztam, olyan érzésem volt, mintha újonc aupair lennék, aki most jön ki először, az első családjához, akik eljönnek értem a reptérre meg minden...Mulatságosnak találtam, hisz nemhogy nem ők az első családom, de már a sokadik, és mögöttem van 2.5 év aupairkedés. Nem voltam különösebben izgatott a találkozás előtt, na nem arról van szó, hogy nem vártam vagy ne lettem volna kíváncsi rájuk, hanem nem izgultam szét magam, mint ahogy a legtöbb (kezdő) aupair szokta mikor először találkozik a családdal. Igaz, azidáig csak skype-on beszéltem velük, de mivel rengeteg családom volt már és jópár interjún is megfordultam az évek során, semmiféle drukk nem volt bennem..Na igen, a régi motoros aupair :)
Aztán nemsokára kiszúrtam a már messziről közeledő apukát és kislányt. Az apuka kb 2 fejjel magasabb mindenkinél, komolyan, kb annyira magas, hogy nem is lát lefele, ugyanis integettem nekik veszettül, két kézzel-két lábbal, de az apuka csaknem vett észre. A kislány azonban igen, és rángatta is az apját vagy egy percen keresztül, mire ő is meglátta, hogy kalimpálok nekik :) Majd üdvözlő ölelések és puszik következtek, megfogták a csomagjaimat és a parkoló felé vettük az irányt. Az út hazáig kb 40 perc volt, közben folyamatosan beszélgettünk, nagyon jóarc volt az apuka és a kislány is. Nem azok a "nyakadba ugró" típusok, de kedvesek, barátságosak és annak örültem is, hogy nem akartak rögtön "megfojtani" a rengeteg kérdésükkel, ezzel-azzal, viszont kínos csendek sem voltak, hanem csak lazán klappolt minden. Útban az új otthonom felé nézkéltem ki a kocsiablakon és vegyes érzések fogtak el az angol tájjal kapcsolatban is...Egyrészt örültem, hogy megint itt vagyok, hisz imádom a nagy mezőket, a zöldet, a házakat, másrészt viszont a szemem még kereste az otthon megszokott hangulatos kis falvakat, erdőket...

Hazaértünk, az anyuka és a kisfiú már nagyon vártak, kedvesen üdvözöltek, majd körbevezettek a házban (amit előtte már megmutattak skype-on is, így nagy meglepetések nem értek). Felvittük a 3. emeleti szobámba a bőröndjeimet, aztán a nappaliban további 2 órát beszélgettem főleg az anyukával (az apuka a kisfiúval foglalkozott, akit állandóan le kell kötni). Anyuka (mostantól K. ) csinált nekem melegszendvicset és teát, míg én falatoztam (éhen haltam akkor már majdnem) elregélte nekem a szokásaikat, házi szabályokat, az aupair munkámmal kapcsolatos minden részletet (szintén olyan dolgok, amiket skypeon már átrágtunk de élőben ugye más.) K. elmutogatott mindent, mire kell odafigyelnem a háztartásukban és főként a konyhában (nem említettem, de zsidó vallású, nagyon vallásos, a kósert komolyan vevő családról van szó-amit én természetesen tudtam előre). Megmutatta, hogyan szeparálják a hús-és a tejtermékeknek szánt evőeszközöket, tányérokat, poharakat, két külön csapjuk, mosogatógépük és hűtőjük is volt erre a célra, tehát mondanom sem kell, hogy iszonyú masszív méretű konyhát képzeljetek el. Még nem éltem kóser háztartásban azelőtt, így azt gondoltam, biztos nehéz lesz majd mindent megjegyezni és észben tartani, de a család annyira praktikusan oldotta meg a konyhában a tárolást, hogy minden adta magát, soha nem fordult elő-még az elején sem, hogy összekevertem volna a tej-és húsnak szánt dolgokat. Elmondták azt is, hogy nem esznek hústerméket tejtermékkel, tehát pl a sajtos-csirkés szendvicsnek is pápát kellett intenem. Bár eleinte féltem, hogy ezt majd nehéz lesz betartanom/észben tartanom, de ebből sem akadt probléma sosem, mindig finom ételek voltak otthon, akár hús, akár tejtermékből készült, így a kosztra sem volt soha egy szavam sem (bár a sajtos szendvics néha hiányzott, de olyankor a házon kívül-pl mikor a parkba mentem ettem egyet. ) Tudom, hogy sokan ódzkodnak az olyan családoktól, akiknél kóser rendszer van, merthogy sok lemondással és szabállyal jár, de én inkább úgy fogtam fel az egészet, hogy most testközelből beleláthatok egy tőlem más vallású, értékrendű család mindennapjaiba. Eszem amit ők esznek, úgy, ahogyan ők eszik-más módon nem is lett volna lehetőségem, hogy a saját bőrömön megtapasztalhassak egy számomra új kultúrát, mint az aupairkedés..Márpedig az aupairkedéssel nekem pont ez a célom. Elvégre minek is mennék ki külföldre és költöznék be idegen családhoz, ha nem azért, hogy valami számomra újat, szokatlant tapasztaljak? :)

K. egyébként nagyon kedves , gondoskodó, életvidám nő, már a skype beszélgetések során megkedveltem és ez élőben fokozódott. Mindig volt hozzám kedves szava, bevont a családi életbe, érdeklődött a dolgaim felől, ha vásárolni voltam, megnézte miket vettem, ha kirándulni, akkor élménybeszámolót kért. Mindemellett igyekezett mindig úgy alakítani a dolgokat, hogy az nekem is jó legyen, pl kirándulós tervek, hétvégék, stb..Ő egy kicsit hangulatember, úgy értem, hajlamos úgy viselkedni mint az időjárás, bár nem kell nagy dolgokra gondolni, sosem volt vele konfliktusom vagy ilyesmi-de lényeg, hogy ki kellett tapasztalnom, mikor jobb, ha éppen inkább nem szólok hozzá vagy nem nyaggatom-amíg át nem megy rajta ez az egész. De összességében nagyon jó kapcsolatot alakítottunk ki, mindig felhívhattam, ha valami gond volt, és nem volt olyan, hogy ne fordulhattam volna hozzá tanácsért akár a gyerekekkel, akár a saját kis dolgaimmal kapcsolatban. Tehát abszolút baráti volt a viszonyunk (annyira nem volt jó, mint az előző bejegyzésben említett C.vel, aki befogadott, de olyan ember mint ő mondjuk tán ha egy van a millióból, tudom én jól. )
Az apuka (B. ) is penge arc, bár vele nem sok kontaktom volt, mert reggel mindig 7-kor ment el, és este jött haza 7-8 körül, de volt pár komolyabb beszélgetésem a szülőkkel a náluk töltött idő során (a gyerekekkel kapcsolatosak voltak ezek ) és olyankor B.ről is kiderült, hogy mennyire laza és jófej, mindig igyekezett olyan megoldásokat találni a problémákra, hogy az mindenkinek jó legyen.
A kisfiúnak (5 éves) mint említettem Asperger szindrómája volt. Aki nem tudja, hogy ez mi: egy enyhe magatartás-és figyelemzavar, ami időben elkezdett és megfelelő terápiával nagyon jól kezelhető-az autizmus egy nagyon enyhe verziója. Eleinte féltem, vajon hogy fogok megbírkózni az állapotából fakadó nehézségekkel-egyébként az anyuka fair volt mindig, nem kendőzött a skype beszélgetések alatt, mondta , hogy néha akadni fognak helyzetek, amikor azért fejben nagyon ott kell majd lennem. Azt kell mondjam, hogy ez a kisfiú egy igazi édespofa, hihetetlenül ragaszkodó és szeretigényes, nagyon-nagyon megszerettem őt az ott töltött idő alatt. Tán nehézségként azt tudnám felhozni, hogy mivel a figyelme folyamatosan ingadozott, így agyban mindig nagyon ott kellett lennem, hogy lekössem valamivel, folyvást újabb-és újabb dolgokat kellett kitalálnom, de nem volt ez sem nehéz, mert nagyon szeretett rajzolni, festeni, gyurmázni, mindenféle kreatív dolog érdekelte. Imádta a legót és a dominót-na ezekkel viszont egymaga órákig is el tudott játszani. 5 éves kora ellenére pedig szerintem hihetetlen intelligenciával rendelkezik, amikor először hallottam olvasni, azt hittem magától hátradől a székem, nem volt semmi. Minden héten kétszer vittem a terapeutájához , egy órás foglalkozások voltak ezek, amibe engem is bevontak -hisz az asperger szindrómás gyerekek egyik legfőbb leckéje, hogy megtanuljanak csoportban dolgozni. Ezek is nagyon érdekesek voltak, olyan dolgokat tanultam meg az ilyen gyerekek neveléséről és bizonyos szituk kezeléséről, amiket azelőtt nem is gondoltam volna. Tehát összegezve azt kell mondjam,bár paráztam kicsit az elején, hogy fog-e ez nekem menni, egy special needs(különleges ápolást igénylő) kisgyerekre vigyázni, de ezzel a lehetőséggel nekem is új távlatok nyíltak, egy új perspektívát szereztem. Nem mellesleg pedig ezelőtt még nem vigyáztam special needs gyermekre, így tapasztalatként nagyon jól jött, és a jövőben ha valaha szükségem lenne rá, elmondhatom, hogy igen, jártas vagyok a témában.Néha azért voltak nehezebb pillanatok, szituk, amikor kicsit elvesztette az önkontrollt, de ezek sosem voltak olyan eget rengetőek, hogy ne tudtam volna anyuka segítsége nélkül is megoldani, odatettem magam és mindig minden helyzetet átvészeltünk. Kicsit utána olvasgattam, milyen jövő előtt állnak az aspergeres gyerekek és a legtöbb vélemény szerint megfelelő terápiával a tünetekek felnőttkorra annyira enyhíthetők, hogy a társadalom nem, vagy alig veszi észre ezt, max egy picit 'furcsának', hóbortosnak találják őket de semmiképp sem betegnek. A legtöbben tovább tanulnak, munkájuk majd családjuk lesz a társadalom szerves részeként. Ugye a kisfiú most 5 éves, még nincs akkora öntudata, hogy tudja, ő más mint a többiek, szerintem kb 2-3 éven belül fokozatosan fog ez tudatosulni benne. De bízom benne, hogy addigra a terápia, amire a szülők szakadatlanul hordják évek óta annyira megteszi a hatását, hogy semmilyen hátrányt nem fog majd érezni/tapasztalni.
A kislány (7 éves) első ránézésre is igen nagyszájú, de hihetetlenül okos, eszes és értelmes lányzó, aki konyít a művészetekhez; mindig rajzolt, festett( nagyon szépen) ezt-azt gyártott, könyveket, képeslapokat, posztereket, mindig ügyködött valamin. Ő egészséges (úgy értem, neki nem volt semmi olyan problémája, mint az öccsének) , de sajnos azt kell mondjam, hogy vele volt a legtöbb konfliktusom a náluk töltött 4 hónap alatt, amit egyébként álmomban sem gondoltam volna, hisz magamban arra számítottam, hogy a kisfiúval lesz majd nehezebb. Eléggé önálló(nak gondolta magát) és sokszor nagyon felmérgesített a szófogadtlanáságával és önfejűségével, ami miatt pl megesett, hogy egyszerűen nem tudtunk elindulni reggel iskolába-vagy éppen onnan hazajönni...Volt olyan, hogy útban a suliba ledobta a biciklijét az út közepén, hogy ő ott hagyja...mondom ok, én ugyan nem viszem...de ő sem volt hajlandó és ott hisztériázott velem az utca közepén fél órán át (szó szerint) sok ember füle hallatára. Aztán az egyik iskola utáni foglalkozásból (tudományos szakkör) a szemem láttára rúgták ki (a sokadik húzása miatt) és velem pörölt a tanár (holott nekem aztán közöm nincs a neveléséhez) , majd azért is leszedte a kisasszony a fejem, mert ezt elmondtam az anyukájának, holott titokban kellett volna tartanom (hogy tudtam volna titokban tartani, hogy jövő héttől hétfő délutánonként haza kell hozzalak a suliból szakkör helyett?? ) és a listát nagyon hosszan folytathatnám. Sokszor alaposan megizzasztott, azt gondolom, bár 4 hónapig voltam ott, de egyeltalán nem fogadott el. A szülőkkel sokszor volt éjszakába nyúló beszélgetésem a kislány miatt , amikor is közösen próbáltunk megoldást találni a problémákra, hol több, hol kevesebb sikerrel.(Nagyon nagy pozitívum, hogy a szülők nem hajtottak el azzal, hogy "jajj csak fáradt a gyerek" vagy hasonló kifogással, hanem komolyan vettek, partnerként kezeltek. Nem egy ilyen éjjelig tartó 'megbeszélésünk' is közös piálással ért véget. :) Azért persze voltak vele jó pillanataim is, esténként mindig olvastam neki, volt hogy több fejezetet is egy-egy könyvből, filmeztünk együtt, ezt-azt alkottunk, szóval ne gondoljátok, hogy csupa negatív volt vele az élet. Valamint amit benne csodáltam az, hogy egyébként nagyon intelligens volt, neki nem lehet hazudni, őt nem vágja át az ember, nála az ilyenek nem működnek, hogy "ha jó leszel hétvégén ezt+azt kapsz"-amikor nem áll szándékodban semmit adni neki, nem lehet előtte titkot tartani mert olyan antennái vannak, hogy mindent "kiszagol", egyszóval nem hülye a gyerek na. Csak vele valahogy nem sikerült megtalálni a közös hangot.

Jah és az ötödik családtag egy baromi lusta vörös macska volt :) (Nem vagyok macskás, de ő kifejezetten cuki.)

Most, hogy kitárgyaltam a családtagokat, vissza az első napjaimhoz. :) A hetem úgy nézett ki, hogy hétfő-szerda, csütörtök-péntek napi 7 óra munka, gyerekfelügyelet és házimunka ötvözése, a keddi napom szabad volt , ezen a napon csak este 7-től kellett segítenem egy órát-mert anyuka röplabdázni ment, így én fürdettem, fektettem a kölköket. Tehát a munkában nem kellett megszakadnom, heti 3 szabadnapom volt, iszonyú jól esett keddenként sokáig aludni és egész nap a magam dolgát csinálni.
Az első hetemről egy kicsit: ugye úgy jöttem vissza otthonról, hogy vegyes érzéseim voltak, jó volt megint Angliában lenni, de hiányzott is nagyon az otthonom és egy héttel azelőtt még azon gondolkodtam, hogy tán otthon kéne maradnom..Ebből az következik, hogy bár a családdal minden okés volt , de az első napokban elképesztő honvágyam volt, folyton kérdezgettem magamtól, hogy minek jönnem vissza (ami fura volt, nagyon fura, mert mindeközben élveztem is, hogy megint itt vagyok-szinte leírhatatlan az érzésegyveleg, ami körülvett.) Mindenesetre a családnak ezt nem mutattam, csináltam a dolgomat a tőlem telhető legnagyobb precizitással.

Már az első héten ért egy nagyobb meglepetés. Kedden reggel felhívott az anyuka, hogy a kórházban ahol dolgozik, kapott 2 db jegyet a Royal Albert Hall-ba (a Londoni Királyi Operaház-csakhogy pontosak legyünk) méghozzá nem is akármire, hanem a LaBoheme (Bohém Élet) című világhíres darabra, de mivel ők nem tudnak elmenni (apuka dolgozott aznap este) így nekem adja a jegyeket, menjek el egy barátnőmmel. Azt hittem ott halok be az örömtől, szépen megköszöntem és elfogadtam a jegyeket, az anyuka mondta, hogy aznap este így akkor szittelnem sem kell (mint minden kedden). Órákig sokkban voltam, hogy egy ilyen lehetőség hullott az ölembe. Operába? Bohém Élet-re? Itt Londonban? Én??? Kb ezeket ismételgettem magamban és alig akartam elhinni. Zsófit hívtam el magammal, egyrészt egyértelműen azért, mert azt a hatalmas segítséget amit tőle kaptam mikor kidobott a családom, másképp nem is tudtam volna hogyan megköszönni, másrészt mert tudtam róla, hogy nagyon muzikális, imád mindent, ami zene így nála lesz a legjobb helye a másik jegynek. Azt hiszem nem kell mondanom, hogy ő is majd kiugrott a bőréből mikor közöltem a telefonban, hogy úgy készüljön, hogy este az Operaházba megyünk. :) Dehát ki ne lenne oda-meg vissza, most őszintén? :D (Amikor megírtam az otthoniaknak, hová is megyek este, hüldeztek ők is rendesen és mondták, hogy ez jól kezdődik akkor a családdal.)
A jegyeink fenomenálisan jó helyre szóltak, a zenekar felett ültünk egy erkélyen, ahonnan mindent, de tényleg szó szerint mindent láttunk, az pedig külön öröm volt mindkettőnknek, hogy a zenekart is közelről láthattuk. (Mellesleg jegyzem meg, hogy a jegyeink darabja 150 fontot ért...) A darab 2 órás volt, és az egész olasz nyelven játszódott. A falra pedig ki volt vetítve az angol felirat. Sokszor volt, hogy nem tudtam elég gyorsan elolvasni a feliratot-főleg a pörgősebb jelenteknél-de ennek ellenére végig úgy érzetem, mintha akár értenék is olaszul , mindig mindennek átjött az értelme-mégha számomra teljesen idegen nyelvű is volt a mű. A szünetben még fagyit is vettem (fontos infó.:) Azt viszont megállapítottuk Zsófival, hogy az emberek annyira nem veszik komolyan az öltözködést, még akkor sem ha operáról van szó, volt olyan, akit pl farmerban láttunk-pedig mi eleinte attól féltünk, hogy alul leszünk öltözve..Felejthetetlen élmény volt életem első operája, aminek sikerült megadni a módját, igazából arra jöttem rá a darabot nézve-csodálva, hogy nem bulira, meg ruhákra kellene pénzt költenem, hanem azok árát félretenni és havonta-kéthavonta elmenni színházba, operába (ok, nem a 150 fontos jegyet venném ám meg) :) Mert össze sem tudom hasonlítani semmivel, hogy mennyire sokat adott nekem ez az este.

A szereplők felvonulása

A híres Momus kávéház

Ilyen kívülről-forrás: internet

És belül-internet

.Hazafelé tartva azon gondolkodtam, hogy mennyire hihetetlen az élet! Egy héttel ezelőtt még vissza sem akartam jönni, komolyan gondolkodtam rajta, hogy otthon maradok, visszaérkezésemkor is egykedvű voltam , erre tessék! Pár nappal később, hétköznap éjfél körül cammogok haza Londonban a Világ egyik leghíresebb operája után, a Világ egyik leghíresebb operaházából, teljesen átszellemülten és felspanolva-még a másnapi koránkelés sem izgatott-. Olyan dolgokat kaptam és kapok az élettől, amikért nem tudok eléggé hálás lenni és azelőtt-az aupairkedős életem előtt- nem is álmodhattam volna effélékről. Teljesen igaz az, ha az élet elvesz akkor ad is, bár visszajöttem és hiányzott az otthon, de már a legelső héten egy életreszóló élményben volt részem. Tudtam, hogy ez valami új kezdete, annak ellenére, hogy a munkám még a régi volt, mint aupair, de valahogy érzetem, hogy az egész itteni életem egy új szintre emelkedik...És mára itt a vége, a következő bejegyzés szóljon majd a folytatásról:)

Ps. eredetileg azt terveztem, hogy az ennél a családnál töltött időszakot egy bejegyzésben mesélem el, az elejétől a végéig, de most, írás közben jöttem rá, hogy túl sok az élmény, rengeteg kép van, amit szeretnék megosztani veletek és ez is éppen elég hosszúra sikeredett. A következő iromány fog szólni a családdal való további életemről, az utazásaimról, majd pályafutásom végéről (csakhogy tudjatok aludni, előrebocsájtom, nem lett negatív vége a dolognak:) Az azt követő bejegyzésben pedig jövök a következő történettel (mint láthatjátok, egyszerűen nem fogyok ki a sztorikból :D )
Puszik!