Vissza az időben...

Sziasztok kedves még itt levő fiúk-lányok!


Az év elején beharangozott "nagy visszatérés" nem igazán sikerült, egy bejegyzésig jutottam, abban is azt tárgyaltam ki, hogy otthon milyen volt, ki-mi változott (nagyjából senki és semmi :D ) .

Mielőtt belekezdek a hosszas mondókámba az elmúlt hónapokról, -izé, évről- azt szeretném elmondani, hogy roppant mód örülök annak, hogy még mindig vannak kitartó olvasóim, a blog statisztikai adataiból látom, hogy még mindig napi szinten van látogatottsága eme "csodás" oldalnak, sőt mi több, néha-néha még kommenteket is kapok, régebbi , de az "újabb" bejegyzéseimhez is. Ez engem nagyon nagy boldogsággal tölt el, örülök minden észrevételnek, hozzászólásnak, kérdésnek vagy segítségkérésnek és továbbra is szívesen segítek, állok szolgálatra válaszokkal Angliával kapcsolatban. Az, hogy újra írásra adom a fejem - aztán persze ki tudja meddig tart ez a hév, bár eléggé komoly az elhatározás most megint - annak köszönhető, hogy az emúlt napokban, hetekben újraolvasgattam régi bejegyzéseimet, egészen a kezdetekig visszamenőleg és számomra iszonyúan érdekes látni azt, hogy egyrészt mikor mit csináltam, hová mentem és kivel, hogyan éreztem magam, hogyan húzott fel egy-egy családom valami cifrasággal, vagy hogyan untam szét magam egy lazább napon. Másrészt pedig a blogom nem más, mint egy tükör, amit én tartok: magamról-magamnak. Rengeteg bejegyzésemet visszaolvasra jöttem/jövök rá arra, hogy mennyit változtam az elmúlt 2,5 év alatt, mióta megkezdtem az írást, hogy mind kifejezésmódban, mind gondolkodásban mennyit fejlődtem, hogy mennyivel előrébb vagyok x idővel ezelőtti önmagamhoz képest és ezeknek mind nagyon örülök. Viszont néhány bejegyzésre,történésre visszatekintve azt is látom, mikor és milyen hibát követtem el, mikor nem ragadtam meg pl egy lehetőséget vagy mit kellett volna másképp csinálnom. Hibázni meg mindenki hibázik, és én igyekszem úgy felfogni, hogy ezeken változtatni már úgysem lehet, de -köszönhetően annak is, hogy a blogba sokminden meg van örökítve feketén-fehéren- levonom ezekből a konklúziót és tanulok belőlük.

Azt is megfogadtam, hogy nem lesz annyira részletes a blog, nem fogok mindig mindent részletekbe menően kitárgyalni, egyrészt időhiány miatt , másrészt mert 2.5 év blogolás után nem szeretném, ha az életem "nyitott könyv" lenne. Lesznek bejegyzések az aupairkedésről, az angliai dolgokról, az itteni "rendszer" működéséről és biztos vagyok benne, hogy lesznek személyesebb töltetű irományok is - naná, hisz mégis csak rólam szól a blog - . Biztos jönnek majd nosztalgiázós bejegyzések és írni szeretnék majd a jövőbeli terveimről is.
Azt sajnos nem tudom megígérni, hogy túl gyakran jövök, mivel jelenleg is még mindig Angliában dolgozom (live-in nanny-ként) és szerencsémre az elmúlt időszakban megtaláltam a kevés szabadidőm eltöltésének leginkább alkalmas módját (erről is írok majd ígérem), plusz közeledik a karácsony, lázasan tervezem a hazautamat (3 év után először megyek haza az ünnepekre), valamint mostmár gőzerővel készülök a legújabb "állomásom" felé, ami az itteni életformámat illeti, de ezekről majd a maga idejében... :) Lényeg a lényeg, nem tudok ígéreteket tenni, hogy ekkor-és ekkor, x időnként jelentkezem a blogban, de azért kb heti 1 bejegyzéshez szeretném majd tartani magam, hisz mint mondtam, nekem is irtó jó -már csak önreflexió szempontjából is- ha kiírom magamból a kiírnivalót :)

Most pedig a hosszas felvezető után (bár a rendszeres olvasóim biztosan megszokták, hogy a semmiről is litániákat tudok írni :D ) vágjunk is a dolgok közepébe, menjünk vissza az időben, mégpedig egy évvel ezelőttre! :)
A blogot még ott hagytam abba - és ti is valószínűleg még itt tartotok-, hogy eljöttem 2013 augusztusában az akkori, indiai hosztcsaládomtól , otthon voltam egy hónapot, majd szeptemberben visszajöttem, szintén aupairkedni. Az előző bejegyzésemben utalást tettem arra a nem túl szívderítő eseményre, miszerint tavaly karácsonykor az akkori hosztcsaládom egyik pillanatról a másikra konkrétan kidobott engem, majd pedig idén január végén hazamentem egy hónapra, hogy kicsit kipihenjem ennek az időszaknak a fáradalmait, nomeg, hogy otthonról keressek újabb családot. Nem, nem adtam fel és hittem abban, hogy mégegy ilyen rohadék család nem létezik (persze tudom jól, hogy létezik, de néha szeretek "naív" lenni )és legközelebb nagyobb sikerrel fogok járni, egy jobb famíliához fogok kerülni és valósíthatom meg mindazt, ami még az Angliában megvalósítandó terveim közt szerepelt, ami miatt úgy láttam, még vissza akarok jönni, és igen, egyenlőre (bár már csak egy kis ideig) még aupairként szeretnék dolgozni.
Előre is elnézést kérek, ha a mondandóm kicsit kusza lesz, ekkora időszakot és ilyen bonyolult eseményláncolatot magam sem tudom, hogyan foglaljak össze viszonylag röviden és érthetően, lehet, hogy lesz majd, hogy kicsit ebbe kapok, kicsit abba kapok, de igyekszem mindent idő-és logikai rendben leírni, csak, hogy ne legyen hiányérzetetek sem nektek, sem nekem :)

2013. szeptember elején visszajöttem Angliába, hogy átvegyem az én drága Reni barátosnőm helyét az ő hosztcsaládjánál. Akik már akkor is olvastak, ismerik a sztorit, hogyan is kerültem Reni családjához, akik most kapcsolódnak be a "buliba", röviden: mivel az indiai családomnál 'nem jött be az élet' annyira, mint azt vártam, megint elkezdtem család után nézni, és számomra kb kapóra jött, hogy Reni pont akkor készült elhagyni a családot, ahol már másfél éve dolgozott. (Persze egyeltalán nem akartam, hogy elmenjen, azóta is akkora űr tátong mögötte, amit eddig senki nem tudott betölteni, pedig rengeteg kedves embert megismertem-bennük jónéhány barátot is-, de Reni eddig pótolhatatlan. ) Az pedig csak hab volt a tortán, hogy ez a család (mostantól S. család) is ugyanazon a településen lakott, ahol addig laktam. Ezt a várost én nagyon szeretem, itt töltöttem aupairkedésem első évét, és mindig visszahúzott a szívem, így mikor az S. család felajánlotta nekem a pozíciót, igent mondtam. Bár Reni korábban párszor mesélt nekem a család negatív dolgairól, amiktől néha ugyan égnek állt a hajam, de hát gondok ugye mindenhol vannak és lennének is. Valamint  az egy dolog, amikor az ember hallomásból tud valamiről, de az teljesen más, amikor ott van és személyesen is átéli ezeket..Bizony van olyan, amiről ha hallok, azt mondom: "ohh ez semmiség" , ugyanakkor ha a saját bőrömön tapasztalom, a hajam égnek áll és befonom a szemöldököm is....
Reni azért egy szép időszakot tudhatott maga mögött, volt rengeteg pluszmunkája , ezáltal pluszpénze is, ami miatt már megérte végigcsinálni az egészet. Valamint ugyebár nincs két egyforma ember,pl  ami nekem teljesen jó, az lehet, hogy másnak elviselhetetlen és fordítva...Én erre itt jöttem rá igazán...és ez tényleg senkinek sem a hibája, hanem egyszerűen különbőzőek vagyunk.
Tehát, bár tudtam a család minden hátulütőjéről, viszont sajnos a kényelem nagyobb úr volt: a család közelsége, elhelyezkedése, az, hogy ez egy tálcán kínált lehetőség volt és még csak erőfeszítésembe sem került, valamint a rengeteg pluszmunka amit Renitől megörököhettem arra öszökélt, hogy fogadjam el náluk a pozíciót. Azt amúgy el kell mondanom, más körülmények között nem biztos, sőt, szinte 90 %-ig biztos, hogy nem mentem volna az S. családhoz aupairkedni...Ha pl 'csak úgy' találtam volna őket egy weboldalon vagy valami...Tény viszont, hogy tavaly nyáron már mögöttem állt egy nagyon kemény, több mint 2 hónapos családkeresési időszak,(a blogomban részletesen beszámoltam erről, az akkori bejegyzéseimről is lejön, hogy az nem életem egyik legjobb időszaka volt) nem akartam újból előlről kezdeni az egészet, valamint nem is akartam messzire költözni. Mondhatni az egyszerűbb utat választottam, aminek később meg is lett a böjtje, de nézzük ennek is a pozitív oldalát: nem mindig az egyszerűbb a jobb és mostantól ezt mindig szem előtt fogom tartani akármerre visz majd az utam.

Az S.családnál nem egész 4 hónapot töltöttem, szeptember elejétől december végéig élvezhettem vendégszeretetüket (vagy utálatukat?! :D ) . Az már a legelső héten, sőt a legelső napon leesett, hogy khm, hogyismondjam, az ő életformájuk nekem annyira nem fekszik. Mivel ők már a múlt és sok jelentősége nincs is a náluk töltött "fergeteges" 4 hónapnak, így nem vesézem ki részletesen mik voltak a gondok, lényeg, hogy rájöttem már az elején, hogy nem passzolunk egymáshoz.
Ha nagyon őszinte akarok lenni, már az első héten voltak olyan gondolataim, hogy tán váltani kéne megint, viszont a költözködés nagy huza-vona még egy aupairnek is (akinek kb 2-3 bőröndnyi cucca ha van)  és volt rengeteg pluszmunkám is, amikkel gyakorlatilag megdupláztam a heti fizetésemet és mivel voltak terveim (amihez ugyebár pénz kell) így azt gondoltam, adok időt magamnak és a családnak is, csinálom tovább a dolgomat, aztán ha nagyon elegem lesz belőlük akkor majd váltok..
Kicsit a pluszmunkáimról: takarítás volt, 2 családnál vállaltam takarítást az aupair melóm mellett. Az egyik családhoz heti 2x jártam, a másikhoz egyszer, ez összesen 3, plusz heti egyszer otthon is ki kellett takarítanom a házat, ez akárhogy is számolom, heti 4 nap takarítás. Alapjáraton "szeretek" takarítani, azért az idézőjel, mert nyilván nem életem legnagyszerűbb tevékenysége, de rendszerető, tiszta embernek tartom magam, nem tudom elviselni magam körül a koszt és a rumlit. Viszont jóból is megárt a sok, a heti 4 takarítás rendesen leszívta az energiámat és itt nem is magára a takarításra gondolok, hanem, hogy mindkét helyre busszal kellett mennem, a busz időigényes volt, és mindkét helyen egy alkalommal 4 órát töltöttem, ami utazással együtt napi 5 órát vett el az életemből. A takarítós napokon tulajdonképpen nagyon rohannom kellett, ahogy otthon kitették a gyerekek a lábukat és elmentek iskolába, sebtiben rendbe raktam a házat, ha éppen volt időm bekaptam valamit reggelire, aztán rohanhattam is a buszhoz. 4 óra intenzív takarítás után pedig ismét buszhoz rohanás, majd hazaesés, épp csak megebédeltem és már futottak is be a nagyon energikus, folyamatosan 1000 fokon pörgő, energiaigényes gyerekek és ment este 8ig a műszak...Azt kell mondjam, így utólag visszatekintve, hogy túlvállaltam magam, heti max 2 plusz takarítást kellett volna elvállalnom, azt is napi 3 órára, hogy legyen egy pici időm magamra is...A folytonos rohanásnak köszönhetően mindig fáradt voltam, az étkezésem is totál felborult. Bár ez nem csak ennek volt köszönhető, hanem annak is, hogy a család hogyismondjam nem látott szívesen a konyhában mikor ők otthon voltak, így csak akkor tudtam enni, amikor nem volt otthon senki, nade amikor nem volt otthon senki, azaz az én szabadidőmben meg takarítani voltam. Tudom, persze én választottam ezt...az viszont akkor is durva, hogy frankón kinéztek a konyhából, ha pl este letévedtem tésztát főzni...A másik meg a takarítás, hehe :D 4 hónapig csináltam (addig amíg a családnál voltam) de eztán megfogadtam, hogy takarítós munkát többet nem vállalok.  Ne értsetek félre, nem nézem le ezt a munkát (sőőőőőőőt, amióta magam is csináltam, inkább pont, hogy felnézek azokra akik ezt hosszútávon tudják csinálni), de nekem 4 hónap ebből bőven elég volt...jó volt, jól jött, rengeteg pénzt félre tudtam tenni vele, de ennyi elég volt. Az persze más amikor az ember pl aupairként azt a házat takarítja, ahol lakik, ahol nem vadidegenek után takarít, hanem ismeri is az illetőket, ahol saját maga is él, és ahol nem egyhúzásra, 4 óra alatt kell kisuvickolnia egy 3 szintes, 5 szobás-3fürdőszobás házat, hanem napi szinten 1-2 órákra leosztja a teendőket.
Hogy kerek legyen a történet, azt el kell mondjam, hogy én az S.családnál 2014 áprilisig szerettem volna maradni, áprilisban haza szerettem volna költözni, elkezdeni egy sulit, jogosítványt, stb, kicsit visszaszokni az otthoni hétköznapokba. Bár mint mondtam, a családdal nagyon nem voltam egy hullámhosszon, de végig arra gondoltam, hogy ugyan már, áprilisig fél lábon is kihúzom, vannak terveim, amik miatt megéri végigcsinálni az egészet.
2013. karácsonyára nem mentem haza, gondoltam áprilisban úgyis hazaköltözöm, otthon leszek és látni fogok mindenkit. Hát, ennek az lett a vége, életem frankón legrosszabb karácsonyát sikerült eltöltenem a család házában  (azért nem írom, hogy a családdal, mert tudomást sem vettek a létezésemről az ünnep alatt, hacsak nem munkáról volt szó..)

Aztán szilveszter előtt volt egy olyan húzásuk, ami még az én rendkívüli alkalmazkodó-képességemet is próbára tette. Konkrétan kijelentették, hogy szilveszter este bébiszittelnem kell (ok, tudom, hogy sok család kéri ezt, de ezelőtt tőlem egyik családom sem várta ezt el.) De nem ez volt, ami kiverte a biztosítékot, hanem az, hogy anyuka replikázott, hogy szerinte a New Years Eve ugyanolyan babysitting night mint bármi más, az neki jár tőlem alanyi jogon. Nem akartam (és nem is tudtam) leállni vele vitatkozni, de könyörgöm: fogad egy huszonéves aupairt, akinek nyilván eme csodás munkán kívül is van élete, itt van Londonban és azt gondolja, hogy én nem akarok kimenni Szilveszter este?? Tudom, hogy a Szilveszter este az nem bank holiday(fizetett szabadnap) de basszus...ezt ne kelljen már magyarázni, hogy miért szeretne egy fiatal ezen az estén kimenni!Ha ők kimennek 40 éves fejjel bulizni, akkor nyilván én sem szeretnék otthon kötögetni!! Aztán anyuska kitalálta, és dec. 29-én(vasárnap) közölte velem, hogy mehetek Isten hírével bulizni, de a plusz bébiszitter bérét, akit helyettem felvesz, az én heti fizumból fogja levonni. (Pontosan a heti fizetésem felébe került volna.) Ezen a ponton elöntötte a fejemet a vér! Ugyanis, ekkor már 2 hete tartott az iskolaszünet, ami nekem jóval több munkát jelentett a heti átlagos óraszámomnál. Ezen az ominózus szilveszteri héten is jóval többet dolgoztam volna, mert bár jan.1-ét megkaptam volna szabadnak (még jó) a hét maradék napján napi 10-12-óráztam volna, tekintve, hogy a gyerekeknek nem volt iskola. Tehát, sehogy sem sikerült rájönnöm, hogy lehet fair az, hogy a heti óráim  majdhogynem dupláját dolgozom, a fizumat viszont pontosan a felére csökkentik a szilveszter este miatt.
Elég rendesen felhúztak ezzel, így miután kipanaszkodtam magam a barátiamnak, azon nyomban feladtam egy hirdetést egy facebook csoportban, hogy februári kezdéssel új családot keresek. (Azért februári kezdést írtam, mert fair akartam lenni a családdal szemben is, akartam adni nekik 1 hónapot, hogy ők is találjanak valakit. Valamint mielőtt feladtam a hirdetést, meggyőződtem róla, hogy a szülők nem tagjai-e ennek a bizonyos csoportnak, és NEM voltak azok.) Mivel aznap (még mindig dec.29-én járunk) eléggé túlfűtött volt otthon a hangulat, nem szóltam rögtön a családnak, gondoltam majd Szilveszter után közlöm a felmondásomat. Délután eljött hozzám, az én kis településemre Zsófi, hogy elmenjünk a Nandos-ba vacsorázni. Ennek iszonyatosan nagy jelentősége van! Ugyanis, este 6 felé, mikor nagyban az étteremben ültünk, felhívott az apuka, és idegbeteg módon kérdőre vont, hogy mi a franc folyik itt? Majdnem félrenyeltem a sültkrumplimat aztán megkérdeztem tőle, hogy mi a problematika? Mondta, hogy vannak barátaik, akik látták a hirdetésemet a facebookon, és most rögtön menjek haza, kapok egy órát, hogy összepakoljak és lelpéjek a házukból!!!! Köpni-nyelni nem tudtam! Tudom, hogy én dobtam fel a labdát és adtam fel a hirdetést, de ha tényleg látták a hirdetést akkor azt is látniuk kellett, hogy nem azonnali hatállyal, hanem februári kezdéssel szerettem volna lelépni. Miután letettem a telefont, először pánikba estem, hogy akkor most mit, hogy meg merre...
Aztán bevallom nőiesen, sírni kezdtem, valahogy nem akartam elhinni, hogy ez tényleg velem történik?! Hogy tényleg ennyit érek, hogy egy család, akikkel 4 hónapig együtt éltem, vigyáztam a gyerekeikre és a házukra most egyszerűen kidobnak, mint egy rossz cipőt????Tudom jól, hogy ezzel nem rólam állítottak ki szegénységi bizonyítványt, hanem magukról, de lelkileg ez engem sokkolt, hogy nehogymár ennyit érjek..de szerintem értitek.

Az volt az iszonyat nagy szerencsém, hogy Zsófi éppen velem volt..komolyan mondom, ez valahogy a sors ajándéka volt, hogy éppen aznap jött fel hozzám vacsira (pedig több, mint 2 órára lakott tőlem). Ha ő nem lett volna ott, nem tartotta volna bennem a lelket és jött volna el velem a családhoz, hogy összepakoljak, ha nem lett volna ott valaki, aki lelkileg támogat, szerintem kb leugrottam volna a vonathídról...oké, ez kicsit túlzás, de majdhogynem. Rögtön felálltunk az étteremben és elindultunk hozzánk, hogy összecuccoljunk...Én még mindig totál sokkban voltam és azon paráztam, mi fog minket otthon várni, ki lesz egyeltalán otthon és lesz e valami tányérdobálás-anyázás, vagy csak csendben leléphetek?! Kb 15 percet gyalogoltunk hazáig, de én azokat a pillanatokat nem kívánom senkinek! Az akasztásomra nagyobb kedvvel mennék, mint oda akkor..Nagy megkönnyebülésemre csak az apuka volt otthon (mondjuk ő éppen elég). Én tettem egy utolsó kísérletet arra, hogy kultúremberek módjára elintézzük a dolgot (valamint fogalmam sem volt róla, hogy a viharban fogom 1 óra altt összeszedni életem összes dolgát, hogyan fogom őket elvinni a család házából de legfőképpen, hogy hova? ) Tehát megpróbáltam beszélni az apukával, nade kb addig jutottam a mondandómmal, hogy "Can we at least talk about this-Legalább megbeszélhetnénk? " de durván, már-már erőszakosan félbeszakított, és üvöltve közölte, hogy nincs miről beszélni, alamuszi módon a hátuk mögött cselekedtem, miután ők olyan kedvesek voltak hozzám (WTF-ez utóbbit nem tudtam mire vélni, de tényleg!) Elképesztő stílusban beszélt velem, ordított, nem tagadom, meg is ijedtem tőle és rájöttem, hogy itt nincs miről beszélni, sőt, nagyon is jobb lesz nekem, ha végre a ház falain kívül tudhatom magam. Zsófi felhívta a hosztanyukáját (az ő családja iszonyatosan kedves, rendes) és az anyuka (mostantól C. ) megendegte, hogy addig maradjak náluk, ameddig csak szükséges. Azért ez viszont nem gyenge, hogy C. aki csak egyszer látott engem azelőtt rögtön, egyetlen zokszó nélkül befogadott, így legalább az nem volt kérdés többé, hogy hol alszom aznap. Aztán elkezdtünk összepakolni, konkrétan Zsófim pakolt össze helyettem, én annyira magam alatt voltam, hogy néztem magam elé és azt sem tudtam mit csináljak, merre kapjak...Totál letargia és kilátástalanság lett úrrá rajtam (ami meg is maradt a köv. pár napra) . Pakolás közben felhívtam az egyik volt és egyben legkedvesebb hosztcsaládomat, akik szintén ugyanezen a településen laktak, tehát kocsival 5 percre (ez is Isten ajándéka ) és megkértem őket, hogy jöjjenek el értem és vigyenek el a vasútig, mert másképp egy lépést sem tudok tenni a cuccaimmal, valamint , hogy a cuccaimat (egy bőröndöt kivéve-amiben a legfontosabb dolgok voltak) vigyék el magukhoz és tárolják a garázsban, ha lehetséges, legalább amíg rendeződik az ügyem.
Aztán kész lettünk a pakolással, idő közben hallottam, hogy hazaért az anyuka és a gyerekek is. A cuccaimat lecipeltük az emeletről Zsófival, de anyuka direkt bement a játszószobába, hogy ne legyen szem előtt és ne kelljen beszélnie velem, de mégcsak rámnézni sem...no komment..Az egyik gyerek megkérdezte, hogy "Domi hová mész?" annyit tudtam kinyögni , hogy "Kérdezd meg az anyukádtól" . A volt családomból az apuka jött értem, kint várt minket a ház előtt kocsival, rögtön sírtam is neki egy keveset :D Útban a vasút felé megkérdezte, nem akarok-e hozzájuk menni pár napra, van-e pénzem, stb, majd biztosított róla, hogy mindenben segítenek :) Bár elképesztően letargikus állapotban voltam és sötétben láttam az egész világot, de az, hogy ők mögöttem álltak, valamint, hogy Zsófi családja is befogadott egy halovány reménysugár volt számomra..

2 órát metróztunk Zsófiékhoz, este jó későn érkeztünk meg. C. iszonyú kedvesen fogadott, megölelt, biztosított róla, hogy ő is mindenben segíteni fog és ne aggódjak (látta rajtam, hogy nagyon Dunának-menős hangulatomban vagyok). Azt tudnotok kell, hogy Zsófinak lefoglalt repülőjegyei voltak: Szilveszter utáni héten utazott haza vizsgázni 3 és fél hétre( tul.képp egész januárra), erre az időre pedig a hosztcsaládja egy átmeneti nanny-t szeretett volna felvenni, akivel már le volt beszélve minden, "meg volt kötve az üzlet". C viszont már aznap este felajánlotta nekem, hogy helyettesíthetem Zsófit januárban, hogy legyen hol laknom, fizum, kajám, minden..Azt sem tudtam, hogyan köszönjem meg, hogy rögtön rám gondol és miattam visszamondaná a már felvett nanny-t, de aznap este, egy ilyen nap után rettenetesen kivoltam és meggyőződésem volt, hogy én a következő napokban haza fogok repülni, így udvariasan visszautasítottam az ajánlatot (akkor még).Az pedig külön begdöbbentő számomra, hogy C.ben fel sem merült, hogy esetleg velem van valami defekt és megértemelten dobott ki a hosztcsaládom, hanem rögtön lehetőséget adott! Zsófi szobája nagyon nagy és igazán kellemes, teljesen jól elfértünk benne ketten. Bár azt itt el kell mondjam, hogy Zsófitól elképesztő jófejség volt az, hogy gondolkodás nélkül befogadott, hogy egy hétig megosztotta velem a szobáját, a személyes szféráját, mindenét. (egy hetet töltöttünk együtt, eztán utazott haza Zsófi 3 és fél hétre.) Nagy dolog ez, senki ne degradálja le, mert persze mindenki azt gondolná, hogy "jajj, persze , ha valaki bajban van én is megtenném ugyanezt" de az nem kis dolog, amikor valaki egy teljes hétig lemond a személyes teréről, a megszokott kis dolgairól stb...Annyira fáradt és kimerült voltam aznap este, mind fizikailag, mind lelkileg, hogy azt szavakkal kifejezni lehetetlen, viszont aludni egyszerűen nem tudtam. Nem túlzok, egész éjszaka fent voltam, egyetlen szemhunyást sem aludtam, folyamatosan kattogott az agyam megállás nélkül, újra-és újra lejátszódott előttem az egész történet és párszor el is bőgtem magam-persze csak magamban, Zsófi dolgozott másnap és nem akartam őt zavarni. Tök furcsa módon reggel sikerült elaludnom, 8 óra felé, és aludtam kb délig. (Zsófi mondta, hogy többször is bejött a szobába lecsekkolni, hogy nem vágtam-e fel az ereimet :D ).

Délben aztán megébredtem, (dec. 30-a) majd realizátam a helyzet "súlyosságát" : a cuccaim egyik fele itt Zsófiéknál, a másik fele a volt hosztcsaládom garázsában, én azon gondolkodtam, hogy haza kéne mennem, nade így nem tudok repjegyet foglalni, ha még a cuccaim sincsenek egy helyen (sőt, konkrétan abban a bőröndben, ami nálam volt, csak pár napra elég váltásruha volt meg a laptopom. ) Ezen a ponton mégnagyobb kétségbeesést éreztem, egyrészt úgy éreztem, hányingerem van mindentől, ettől az országtól és az emberektől, el akarok innen menni, ha csak egy kicsit is, de el, minél hamarabb. Viszont hogy a csudába foglaljak repjegyet ha a dolgaim sincsenek nálam, egyeltalán, ha hazamegyek, mit vigyek magammal, mindenemet, mert esetleg már otthon is maradok, vagy csak a fontosabbakat, mert visszajövök?? Elképesztően meg voltam lőve, egyszerűen nem tudtam mi lenne a helyes döntés. Ugye ez a kidobásom utáni legelső nap volt, még friss volt az "élmény" valamint nem is aludtam, csak 4 órát és a lábamon alig álltam, gondolkodni sem tudtam a fáradtságtól. Aztán hasított belém a felismerés, hogy bakker, Apum pl még nem is tudja, hogy tegnap a gyerekét egyik pillanatról a másikra kibodták Londonban, hogy a viharba adagoljam ezt be neki úgy, hogy ne kapjon szívszérhülést és ne aggódja betegre magát (annak ellenére, hogy "pozitív" kicsengése lett a dolognak, mert voltak emberek akik mögöttem álltak, segítettek és befogadtak, tehát nem égett a ház)..Csak hát nah, ha én szülő lennék lehet, hogy befonnám a szemöldökömet, ha a gyerekem valami ilyesmit közölne velem 1600 km-ről...Lényeg a lényeg, fogalmam sem volt, mit írjak a családomnak, ráadásul, bár, tudom, hogy nem az én hibám volt ez az egész (max annyiban, hogy nem hagytam szó nélkül a hosztcsaládom sokadik bunkó húzását) de féltem attól is, hogy majd megkapom otthonról az okítást, hogy ejj, hát alakalmazkodni kell ésatöbbi, meg hát ez valamilyen szinten nekem ciki, hogy így jártam egy családdal. Tudom, hogy nem rólam szegénységi bizonyítvány a történet, de az ember mindig fél is egy kicsit a rokonok véleményétől nah...Tehát ez a sokadik volt a problémáim listáján, így annak ellenére, hogy előző este még abban reménykedtem, egy jó alvás után majd más színben fogok látni mindent, dec- 30-án ha lehet, még depisebb voltam mint előző nap, mikor kidobtak..Aztán átöltöztem, lementem Zsófihoz és a két kisfiúhoz, akikre vigyázott (a szülők dolgozni voltak). Zsófi mondta, hogy kicsit megkönyebbült, hogy lementem felöltözve, tán akkor van remény :D Viszont a napom további része depisen és lamentálva telt. Mielőtt azt hiszitek, hogy akkora törés volt számomra, hogy el kellett jönnöm attól a minősíthetetlen családtól, elmondom; nem így van, nem azért voltam magam alatt, mert hirtelen megszűnt a munkám (volt spórolt pénzem) és nem is azért mert bárki vagy bármi is hiányzott volna onnan. Egyszerűen lelkileg nem tudtam megemészteni, hogy ennyire szar lennék, akik csak úgy kitesznek az utcára, mint a szemetet? Olyan emberek, akikkel több hónapig együtt éltem, vigyáztam a gyerekeikre és a házukra. Meg sem kérdezték, hová fogok menni, kihez, kivel, egyeltalán nem érdekelte őket a sorsom egy kicsit sem...Ha loptam volna tőlük vagy valami, akkor elfogadható lett volna ez az eljárás, de ilyenről szó sem volt, az egyetlen "bűnöm" az volt, hogy fel mertem adni egy hirdetést a neten. Valljuk be, ez a világ legundorítóbb dolga, amit velem csináltak. (És tudom, hogy nem én vagyok ám az egyetlen, rengeteg embert ismerek, aki hasonlóképp járt a hosztcsaládjával.) Én egyszerűen nem is értem, mit gondolnak ezek az emberek! Nekik is van gyerekük, ők vajon mit csinálnának, ha a gyereküket egy idegen országban, több ezer kilométerrel arrébb kiteszi a fogadócsaládja/munkaadója egyik pillanatról a másikra?! Ebbe vajon nem gondolnak bele?? Jah, bocs, ebben az országban tökre divat a nem gondolkodás. Mindegy is, ez no komment kategória..

Ezen az estén mikor C. és Zsófi hosztapja S. hazajöttek látták, hogy mennyire magam alatt vagyok és ezt kapjátok ki!!! C. kitalálta, hogy akkor felállítják a ping-pong asztalt a nappaliban, hoztak be rengeteg sört meg chips-et, majd fél 9 fele kopogott Zsófi szobája ajtaján, hogy menjünk le, szerveztek egy kis esti banzájt, hogy helyrepofozzanak!!!! Ez már tényleg az eldobom magam kategória (jó értelemben :) Hogy olyan emberek, akik számára én gyakorlatilag idegen vagyok, este, munka után még kisebb partit rögtönöznek azért, hogy engem jobb kedvre derítsenek?? Ilyen van?? És van!! :) (- Kis kitérő: igazándiból tényleg egy tükör ez a blogírás, most, hogy írom az eseményeket ennyi hónap-majdnem egy év távlatából, látom, hogy bár rengeteg negatív dolog ért tavaly dec. végén, viszont minimum ugyanannyi pozitívum is, olyan dolgok történtek meg velem, amikről álmodni sem mertem. ) Nagyon szuper estét ajándékozott nekem Zsófi és hosztcsaládja, először ping-pongoztuk, majd mikor már mindenki kellően spicces volt, társasjátékozni kedztünk...eszméletlenül sokat nevettünk, mindenkinek sikerült berúgnia egy kisebb fajtát (igen, a hosztszülőknek is :D ) Ha hiszitek ha nem, de az este végére a szó szoros értelmében mintha kicseréltek volna. Mintha elvágtak volna valamit: egész nap nagyon magam alatt voltam, tán életem legrosszabb napját éltem meg, majd az este végére boldog voltam és felszabadult, újra világosan láttam mindent és elmúlt az a sötétségérzet, ami már 1 napja ült rajtam és nem hagyott lélegezni-körülbelül így tudnám leírni azt, hogy mennyire jót tett velem ez az este. Tudom, tán érzelgősnek hathat ez a szöveg, nem tudom hány olvasómnak volt-e része hasonlóban, ekkora "megváltásban" (mert ez szó szerint az volt) de kívánom, hogy mindenki megtapasztalhassa ezt legalább egyszer az élete folyamán (mármint nem a sok rosszat, hanem azt az érzést, amikor egy csapásra minden elmúlik és minden más színben látszik.)

Másnap, dec-31-én kialudtan, üdén, frissen és ami a legfontosabb vidáman ébredtem fel és először éreztem azt, hogy minden rendben lesz, mert jó helyen vagyok, jó emberekkel. Este, (ugye szilveszter este, hahaha, az ominózus este, ami miatt kipattant a botrány a hosztcsaládommal) Zsófi spanyol barátaihoz mentünk át ünnepelni. Igazi spanyol szilveszterünk volt, a srácok olyan erős szangriát készítettek, hogy kb 3 korty után mindenki a padlón vigyorgott, valamint tradicionális 3 fogásos vacsorát főztek, ami után mind a 20 ujjunkat megnyaltuk és egész este szólt a spanyol fiesta zene :) Te jóságos Istenem, ki gondolta volna, hogy 2 nappal azután, hogy kidobott a családom egy pillanatról a másikra, ilyen felejthetetlen és szuper szilveszterben lesz részem? Minden rossz ellenére, ami akkor történt velem, komolyan azt gondolom, hogy én vagyok a Világ egyik legszerencsésebb embere.
Eljött az Újév, eljött 2014, és én január -1én (amit végigzabáltunk és lustálkodtunk Zsófival) már egyeltalán nem éreztem úgy, mint 2 napja, hogy hányingerem van mindentől és haza akarnék menni. Zsófi közben folyamatosan emlékeztetett C. ajánlatára, miszerint itt maradhatnék őt helyettesíteni a következő hetekben, így lenne időm szortírozni a cuccaimat, elmenni a volt hosztcsaládomhoz, hogy elhozhassam tőlük a náluk lévő dolgaimat, eldönteni, hogy mit szeretnék csinálni, hazamenni-e végleg, vagy hazamenni egy kicsit majd visszajönni...Igaza volt, ez tényleg kapóra jött nekem, annak nem lett volna értelme, hogy fele-cuccal hazamegyek aztán esetleg 2 nap mulva meggondolom magam. Ígyhát kihasználtam a tálcán kínált lehetőséget és elfogadtam C. ajánlatát, hogy helyettesítem Zsófit a távolléte alatt (arról már nem is beszélve, hogy iszonyat aranyos kisfiúkról volt szó, akiket már az első nap megszerettem). Képek a Szilveszter estéről:

Zsófival :)

Az átmeneti, felfújható(nem utolsó sorban baromi kényelmes) ágyam Zsófi szobájában :)

Mint említettem, egy hetet töltöttünk el Zsófival együtt a családjánál, és ő január-5-én, vasárnap hazautazott 3 és fél hétre vizsgázni. Ezen a napon, pontosan egy héttel azután, hogy kidobtak, a volt családomból az anyukában felébredhetett a lelkiismeret, mert küldött egy sajnálkozó sms-t, hogy szánja-bánja, hogy így alakultak a dolgok, jól vagyok-e és hova továbbítsa az aupair hirdetésemet? Hát nem tudtam röhögjek-e vagy sírjak, az egész történtet kezdett egy jobbfajta komédiává alakulni én mondom nektek. :D Az sms-re mindenesetre nem válaszoltam, öreg vagyok már bohócnak, bocs.
Aztán másnap leesett, hogy miért lett ilyen szívélyes az anyuska. Az történt ugyanis, hogy facebook-on kaptam egy pár soros üzenetet egy spanyol csajszitól, amiben megírta, hogy ő ma költözött be egy két gyerekes családhoz (leírta a családtagok nevét is, így tuti, hogy szegény pont az én volt családomat pecázta ki) és úgy tudja, én voltam az előző aupairük, írjak már neki a családról pár szót! Hát emberek, ha azt mondom, majd leestem a székről a döbbenettől, az enyhe kifejezés!! Elképzelni sem tudtam, honnan volt fogalma róla ki vagyok, honnan tudta a nevem. A család valószínűleg hülye lett volna megmondani. Aztán megnéztem az adatlapját és láttam, hogy van egy közös ismerősünk, egy szintén aupair magyar lány. Felhívtam őt és megkérdeztem tőle, hogy mit tud ez a spanyol csajszi az én eljövetelem körülményeiről? Az ismerősöm (aki elég jóban van ezzel a csajszival) elmondta, hogy mikor megtudta, hogy szegény lány pont az én családomat fogta ki, mivel nem akart rögtön ráijeszteni, annyit mondott el neki, hogy én nem voltam egy hullámhosszon a családdal, nem passzoltunk egymáshoz, így múlt héten leléptem. Helyeseltem, ez így van jól, örültem, hogy az ismerősöm nem mondott semmit a spanyol lánynak. Hiszitek vagy sem, de egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy kitálaljak neki. A csaj facebook üzenetére soha nem írtam vissza.
Persze tudom jól, talán szólnom kellett volna neki, hogy legalább tudjon arról, hogy ez a család nem riad vissza az ilyen módszerektől, de úgy gondoltam, az, hogy ez velem megtörtént, nem feltétlen jelenti azt, hogy vele is meg fog. Mint azt már sokszor mondtam, különbözőek vagyunk, Reni pl másfél évet töltött a családnál, lehet, hogy ez a csaj is ellesz ott, mint hal a vízben, ne én legyek az, aki elülteti a fülében a bogarat. Másrészről viszont nyilvánvalóan ez egy tálcán felkínált lehetőség volt arra, hogy szépen kiszínezve mindent kitálaljak a csajnak, jó alaposan keresztbe téve ezzel a családnak! Minden, de tényleg minden jogom meglett volna hozzá, és mégcsak senki nem is ítélt volna el érte vagy nézett volna rám rossz szemmel. Sokan éltek volna ezzel a lehetőséggel, ami tényleg adta magát. Viszont én ennél többre tartom magam, teljesen kizárt dolog az, hogy lesüllyedjek erre a szintre, mert bár kölcsönkenyér visszajár és minden jogom meglett volna hozzá, de ha ezt megteszem, semmivel sem lettem volna különb a családnál. Márpedig olyan Isten nincs, hogy én valaha is velük egy szinten legyek, köszönöm szépen!
Mindenesetre visszatérve az anyuka előző napi sms-ére; ez megmagyarázza a hirtelen jött érdeklődését. Gondolom rájött arra, hogy nekem is sok aupair barátom van, akik közt futótűzként terjednek az ilyen hírek és, hogy a facebook-on manapság bárki megtalálhat bárkit, és nyilván le akart kenyerezni (nem is értem, hogy gondolta). Nem sikerült neki, bár az új csajnak nem szóltam semmit, de nem miatta, hanem a saját lelkiismeretem miatt. Mindenesetre az anyuka sms-én jót röhögtem. Eztán soha többet egy szót sem hallottam róluk.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Nagyon sajnáltam, mikor Zsófi hazament vizsgázni, mert egy kicsit hozzám nőtt az egy hét alatt. Ugyanakkor azt kell mondjam, igazi öröm volt a két kisfiúra (3 és 5 évesek) vigyázni majdnem egy hónapig. Az ő hosztcsaládja annyira kedves és aranyos, hogy azt szavakkal kifejezni lehetetlen. A fiúk elképesztően tisztelettudóak, nagyon jól nevelt gyerekek, elevenek persze, hisz fiúk, de öröm volt minden egyes perc, amit azzal töltöttem, hogy rájuk vigyáztam. Minden reggel az C, az anyuka és én vittük őket oviba/iskolába. C pedig legjámborabb, legjóindulatúbb ember, akivel életemben találkoztam. Ezt minden túlzás nélkül állítom és nem is hiszem, hogy ez az álláspontom valaha is megváltozik. Jöhet akárki a jövőben, de a legkedvesebb ember címe mindig C.-é lesz. Elmondhatatlanul sokat tett értem az egy hónap alatt, amíg náluk voltam. C-ről azt kell tudni, hogy rengeteget dolgozik, ügyvéd egy nagy angliai vállalatnál. Ennek ellenére minden egyes nap , abban a pillanatban, hogy hazaérkezik, az aupair offolhatja magát, mert C. igyekszik minden idejét a gyerekekkel tölteni. Mindemelett ott tartózkodásom alatt minden este együtt vacsoráztunk, ezt-azt néztünk a tv-ben, rengeteget beszélgettünk. Ebben a hónapban (2014, januárjában járunk) a mögöttem lévő események után én kicsit elveszettnek éreztem magam, nem tudtam merre tovább, mit kezdjek magammal a jövőben? C.-vel rengeteget beszélgettünk, akkora lelki támaszom volt, mint eddig kevesen. Ő volt az, aki helyre pofozott a kedvességével, aki elhitette velem, hogy nem csak rohadék családok léteznek, hogy van még kedvesség a világban és megéri továbbra is nyitottnak maradnom. Az olyan apróságokról, hogy időként ezt-azt vett nekem ajándékba -vagy egy-egy héten jóval többet fizetett nekem (olyanokért is, amikor kb 2 plusz órát dolgoztam) már nem is beszélve. Ritka az ilyen ember, Ő tényleg egy a millióból és életem végéig hálás leszek Neki mindazért, amit értem tett, ráadásul úgy, hogy én számára idegen voltam, abszolút semmi kötelessége nem lett volna nem hogy lelkitámaszt nyújtani, de befogadni sem..de ő megtette, mert ő ilyen, neki ez természetes.

Minden napom vidáman telt velük, a kisfiúk mindketten őrületesen nagy Star Wars rajongók voltak, így nagy volt az öröm, mikor közöltem, hogy én a Star Wars-on nőttem fel, imádom, élek-halok érte, így rögtön megvolt a közös hullámhossz. Volt egy olyan nap, mikor a fiúk betegek voltak így nem mentek suliba, na szépen otthon maradtunk, beizzítottunk mindhárom (régebbi, Star Wars 4-5-6-a kedvenceink, nekem is, a fiúknak is ) epizódot, és tulajdonképpen reggeltől estig Star Wars-t néztünk. A szünetekben pedig eljátszottuk a jeleneteket, én mindig a főgonoszt (az Uralkodót) alakítottam, a kisfiúk kérésére és nem kis örömére...vagy pedig éppen Leia hercegnőt :D Sokszor vittem őket barátokhoz playdate-re vagy éppen a parka, ha jó idő volt, az utolsó velük töltött pénteken pedig sütizni. Elképesztően a szívemhez nőttek ezek a fiúk, rengeteg szeretetet kaptam tőlük és alaposan feltöltöttek melegséggel és energiával :)

Elememben voltam :)

Január közepén  volt mindkettőjük születésnapja és C. kitalálta, hogy a party témája Star Wars lesz (mi más ugyebár :D ). A party szombatra esett és mivel ugyebár 2 gyerek együttes bulijáról volt szó, így több mint 30 gyerek volt a vendéglistán. Én rögtön mondtam, hogy a szervezéstől kezdve a lebonyolításon át mindenben segítek, de C mondta, hogy hát ez szombat, nem kötelező és menjek csak, élvezzem a hétvégét, de természetesen alap volt, hogy segítek. Egyrészt nyilvánvalóan azért, mert azok után, hogy ő milyen kedves volt hozzám, ez a legkevesebb, amit megtehettem, másrészt pedig én is imádom a Star Wars-t, valamint a fiúkat is annyira megszerettem, hogy ezt egyeltalán nem munkaként fogtam fel, hanem mintha csak a saját családomnak segítenék.
C. mondta, hogy majd megpróbálja rábeszélni a férjét, hogy öltözzön be Darth Vader-nek, bár nem lesz könnyű ilyesmire rávenni. Na nekem sem kellett több, rögtön közöltem, hogy én szívesen vállalom, hogy beöltözzek, sőt, várom a lehetőséget, ne vicceljen! :) Fogtuk magunkat és a fiúkat, és elautókáztunk a jelmezboltba. C. mondta az eladónak, hogy Darth Vader jelmezre lenne szükségünk. Az eladó visszakérdezett, hogy melyik fiúra kell? Erre C-vel összenéztünk és irdatlan nevetésben törtünk ki ott a bolt közepén, majd közöltük, hogy nekem lészen ám a jelmez. Az eladó arcát meg kellett volna örökítenem, akkorát nézett..mi meg csak röhögtünk megállás nélkül...Sajnos nem volt felnőtt méretű Véder Nagyúr jelmez, így Dart Vader-ként való debütálásom is elmaradt, de sebaj.
A party előtti péntek este C.vel több mint 40 darab Star Wars-os cupcake-et gyártottunk, frankón, ahogy kell, témába vágóan, fekete cukormázzal és Star Wars mintás ehető rizspapírral. Valamint készítettünk egy Véder Nagyúr sisakját ábrázoló tortát, szintén fekete cukormázzal.
Ezt nektek is látnotok kell, különben nem hiszitek el:

Elképesztő, hogy ezek a saját alkotásaink :)
Másnap a buli egy közösségi házban volt megtartva, mint mondtam, rengeteg gyerekkel. Nem csak a kajáknak volt köze a Star Wars-hoz, de az entertainer-ek (vagyis akik a programokat tartották a piciknek) szintén Star Wars jelmezben voltak, és Star Wars témájú játékokat játszottak több, mint 2 órán át. Az összes jelenlévő kisfiú és kislány valamelyik karakter jelmezét viselte, volt rengeteg Luke Skywalker, egy pár Darth Vader, Han Solo-k és Leia hercegnők. Minden kis partizó kapott ajándékba világító lézerkardot, így igazi rögtönzött jedi akadémia alakult a helyszínen, gyönyör volt szemeinek, komolyan mondom :) 5-kor leoltottuk a villanyokat, mindenki kapott egy szelet Darth Vader tortát (és egy másfajta tortát is), ajándékcsomagot (merthogy itt Angliában a házigazda is megajándékozza a vendégsereget,ennek része volt a lézerkard is) majd miután kiürült a terem, további egy órát takarítottunk. Mikor hazamentünk, kezdetét vette az őrült ajándékbontás, hisz mindkét kisfiú irdatlan mennyiségű ajándékot kapott, csodálkoztam, hogy egyeltalán a kocsiba befértek és nem kellett kétszer fordulnunk...illetve de, haha! :D Most ugrik be, hogy először apuka hazavitt engem, a fiúkat plusz a megmaradt kajákat és az ajándékok egy részét, és mivel semmi más nem fért be, így szegény C-t ott kellett hagynunk 10 percre, hogy aztán otthon kiüríthessük a kocsit és apuka visszamehessen érte és az ajándékok másik feléért...világi volt na. :) Egyetlen perc sem tűnt munkának, amit ezen a napon csináltam, öröm volt látni a fiúk arcán a boldogságot és nyugtázni, hogy fergeteges partyt sikerült összehoznunk.:)

Nekem is jutott egy lézerkard :D

Aztán elérkezett január vége, Zsófi végzett a vizsgáival Magyarországon és visszajött Angliába a hosztcsaládjához. Nagyon jó volt őt látni közel egy hónap után, feltöltődve jött vissza otthonról, de persze hiányzott neki is a szeretett hosztcsaládja (ami nem csoda, hisz imádják őt.)  Én pedig repülőjegyet foglaltam, hogy egy időre hazalátogassak. C a búcsúztatásomkor is elképesztően rendes volt, biztosított róla, hogyha vissza szeretnék jönni, de még nem lesz hova, akkor náluk nyugodtan lakhatok a nappaliban. Sőt, mi több, mondta, hogy akár a fiúkat egy szobába tenné (mert amúgy is tervezett emeletes ágyat az egyik gyerek szobájába) és akkor én ellehetnék az egyik fiú szobájában. Hallottatok már ilyet?? Ezen a ponton már tényleg nem is tudtam hova legyek, ennyi kedvesség és önzetlenség után még ezt is felajánlja nekem. Valamint ígérte, hogyha a jövőben szükségem van refereciára aupairkedős-nanny-s munkához, ne habozzak megadni az ő telefonszámát.
Nagyon hálás vagyok a sorsnak, amiért egy ilyen szuper hónapot kaptam ajándékba, Zsófi családjánál azt hiszem kb 10 évre feltöltődtem energiával és szeretettel, álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen kedves hosztcsalád és ennyire normális -angol- emberek léteznek. Fájó szívvel vettem tőlük búcsút, de abban a megnyugtató tudatban, hogy nagyon jó emberek állnak mögöttem, akikre bármikor számíthatok.

Január végén hazautaztam, mindössze egy bőrönddel, mert biztos voltam benne, hogy vissza szeretnék jönni, így csak a legszükségesebbeket vittem magammal. Az utazásom utáni napon már ünnepeltünk is, Apum 60. szülinapja volt aznap, éppen jókor estem haza azt hiszem :) Este összejött az egész család, nagynénik-bácsik, unokatesók, rengeteg kaja volt, desszertek is minden mennyiségben,és mivel a karácsonyfa még állt,  teljesen úgy éreztem magam, mintha csak karácsony lenne. Azt hiszem ez az este kárpótlás volt a sorstól a hosztcsaládomnál töltött borzalmas karácsonyért.
Odahaza egy hónapot töltöttem, feltöltődtem energiával, otthoni levegővel. Az első 2 héten mínusz 15-20 fok volt, igazi fogcsikorgató hideg, amilyen Angliában sosincs, de Istenemre mondom, még ez is jól esett. Hiányzott a magyar táj, a városok, falvak egyszerűsége, a templom, az emberek , a kiskutyámról már nem is beszélve. Nem tudtam, mennyi ideig leszek otthon, úgy mentem haza, hogy nem volt lefoglalt repülőjegyem visszafelé, viszont érzetem, hogy Angliával még nem végeztem, így miközben éleveztem a magyar ételeket és az otthonlétet, folyamatosan szerveztem a visszajövetelemet is.
Ezt viszont bővebben már a következő bejegyzésben "éneklem meg", azt hiszem, éppen eléggé hosszúra nyúltam így is, hehe :) Igyekszem egy héten belül jönni a következő résszel, addig emésztgessétek ezt, már ha van olyan, aki végigolvassa. :)

Puszik! :)