Szuperinterjú egy álomcsaláddal és Farewell

A múlt héten pénteken a gumtree-n szörfölgetve megakadt a szemem egy hirdetésen: a nő aupair/mother's help-et keresett két gyereke mellé (8 és 10 évesek) valamint a háztartásban való segédkezés is a feladatkör része. Mivel én már nem aupair, hanem nanny akarok lenni, így majdnem átsiklottam a hirdetés felett, az egyetlen dolog, ami miatt mégis rákattintottam az, hogy láttam a család elhelyezkedését: mindössze 20 percre a mostani lakhelyemtől (gyalog.) A hirdetés elég jó feltételeket kínált, kedvező munkaórákat (amelyeket én oszthatok be), rengeteg fizetett szabadságot, sőt az aupair szobájában még egy hűtő is található (hehe, a kóláimnak kell a hely.) Ezen felül competetive salary-t (versenyképes fizetést ) ígért. Alapjáraton nem nagyon szeretem, ha valaki nem képes megnevezni az árat a hirdetésben, nekem ebből az jön le, hogy az illető majd alkudozni akar és mindent megtesz, hogy minél olcsóbban ússza meg az egészet. Ezzel a nővel kapcsolatban azonban valahogy mégiscsak volt egy jó érzésem és gondoltam abból még baj nem lesz, ha elküldöm neki az életrajzomat. És milyen jó döntés volt!! Pénteken küldtem a nőnek üzenetet, viszont egész hétvégén nem jött válasz, magamban már elkönyveltem, hogy oké, ezt fújhatom, nem lesz belőle semmi. Hétfő délután azonban egy üzenet várt a postafiókomban, a csaj írta, hogy tetszik neki a CV-m és beszéljünk telefonon, ha még érdekel a dolog. Már hogy a fenébe ne érdekelt volna! Rögtön fel is hívtam. beszéltünk kb 10 percig, és amennyire ez a rövid időintervallum engedte, bele is mentünk a részletekbe: renegeteget kérdezett, mért szeretnék váltani, milyen tapasztalataim vannak és ő is felvázolta nagyvonalakban, hogy mi is lenne a feladatom náluk. Az aupair feladatkörébe csak a gyerekekkel kapcsolatos teendők foglaltatnak benne: reggeliztetés, suliba menni, onnan felvenni és estig velük lenni. Már önmagában ezért sem fizetnének keveset (többet, mint a mostani helyemen), de a nő hozzátette: éppen takarítónőt keres de ha én úgy döntök, hogy bevállalom a takarítást (heti 2x 4 óra) azért pluszba 80 fontot fizet hetente! Itt már nagyon is szimpatikus volt a pozíció, ámde ezzel még nem volt vége: kaja-hozzájárulást is fizetne a család, ami hetente 20 fontot jelent, (emellett ehetnék mindent, ami otthon van), tehát heti viszonylatban több, mint a kétszeresét keresném, mint amit a jelenlegi családomban, heti 35 óra munkáért (ebben benne van a takarítás is.) A vigyort nem lehetett volna letörölni a képemről mialatt telefonáltunk és mikor mondtam a nőnek, hogy 20 percnyire lakom tőle egyből meginvitált egy személyes "pofavizitre" magukhoz, másnap, azaz kedd délelőttre.

Kedd reggel eldobtam a gyereket a suliba aztán fel is kerekedtem, sétáltam egy jót és az idő is gyönyörű volt (nem úgy mint most, a hétvégén-ma egész nap hóvihar volt és k*rva hideg.) A házhoz érve a nő nyitott ajtót, nagyon kedvesen beinvitált és megköszönte, hogy ilyen hamar megjelentem nála. Rögtön megkínált teával (vagy 20 félével ) és kérte, hogy meséljek magamról. Csak a nő volt otthon, a férje dolgozni volt a gyerekek pedig az iskolapadot koptatták. Nem csak az aupair tapasztalataim és az idekint szerzett tudásom érdekelte, hanem kérdezősködött a családomról (hosztékról és az igaziakról), a barátaimról, mikor mondtam, hogy szeretek utazni és kirándulni, érdeklőve hallagatta a sztorijaimat ezekről. Ő is rengeteget mesélt a gyerekeiről, a szokásaikról és az életvitelükről. Elmondta, hogy mivel a gyerekek már nagyok így nincs szükségük "dajkára", aki felöltözteti, eteti és fürdeti őket, ezeket ők már mind meg tudják csinálni és nekem csak felügyelnem kéne rájuk, hogy ne sumákolják el a házit /fürdést stb. Zene volt füleimnek, amiket mondott, mert megmondom őszintén,  köszönhetően annak, hogy közel két éve vigyázok kicsi (6 év vagy azalatti) gyerekekre kezdek már kicsit belefáradni az ezzel járó "viszontagságokba". Értem ezalatt azt, hogyha én konfliktusba kerülök a hosztgyerekeimmel, az legtöbbször nem azért van, mert nem szeretnének hanem mert nem hallgatnak rám, nem öltöznek rendesen, nem mennek fogat mosni hiába mondom el 5-ször, dacból nem esznek és nem képesek időben menetkész lenni, hogy el tudjunk indulni valahová stb stb... Azért örültem meg nagyon, hogy a nőnek már nagyok a gyerekei, mert mindezt ők már maguktól megcsinálják, tehát ennyivel kevesebb lenne a stressz-és konfliktus forrás. Persze nem vagyok naív, nem élek álomvilágban: tudom, hogy mivel ők már nagyobbak ezért tán több autonómiát igényelnek és tán lesz olyan, hogy beszólogatnak, visszaszólnak és hasonlók, de az a helyzet, hogy a kisgyerekek ezt ugyanúgy megteszik, csak pluszban felettük még anyáskodni kell, ami, mint említettem rengeteg konflikust szül, és ez a fenének sem kell.

Egy ismerősömmel beszélgettem egyszer erről: ő váltig állította, hogy nagy gyerekekre nem vigyázna, mert azok visszapofáznak és bunkóskodnak, a kicsiket viszont lehet irányítani, nevelgetni és ebből kifolyólag százszor könnyebb velük az aupair élet. Hát,szerintem ez azért erős túlzás, sosem szerettem, ha valaki általánosít. Abban vagy igazság, hogy a nagyobbak már több teret és önállóságot igényelnek és ennek következtében tán kicsit nehezebb kijönni velük, de aki dolgozott már kisgyerekekkel is az tudhatja: ők ugyanúgy, de tán sokkal jobban képesek kiborítani az ember idegrendszerét. (...) A kicsik,- főleg itt Angliában, ahol a nyúl viszi a puskát és a világon minden megengedett- ugyanolyan akaratosak és hisztisek mint a nagyobbak.  Szerintem ez az egész nem életkortól, hanem neveltetéstől függ. Ha a gyerekeket normálisan nevelik akkor kisebb korban és tinédzserkorban sem lesz velük különösebb baj, ha viszont nem foglalkoznak velük és minden rájuk van hagyva, akkor totál mindegy, hogy pici-e vagy nagy, de neveletlen lesz. Ezért mondom azt, hogy nem lehet mindenkit egy kalap alá venni és butaság általánosítani. Véleményem szerint, bár tényleg valamivel könnyebb a kicsiket irányítani, de nem mindig egy fáklyásmenet rájuk vigyázni és ugye felettük anyáskodni is kell, ami újabb-és újabb összezördülésekhez vezet (hiszen nem szeretik, ha egy idegen dirigál nekik az anyjuk helyett de mit mondjak, a szüleik szava is falrahányt borsó.) A nagyokkal viszont ennyivel is kevesebb a konfliktus, mert már nem kell velük azon veszekedni, hogy "márpedig bemászol a kádba, felveszed az inged, megfésülöd a hajad"-hanem ez már megy magától. Veszekdés ezen felül biztos, hogy lesz, de nem kell értem aggódni, én sem ijedek meg az árnyékomtól, nem igazán tud meghatni vagy kiborítani egy kis szóváltás. Az aupair pályafutásom során leginkább azok a viták akasztottak ki, amik totálisan feleslegesen alakultak ki és tulajdonképpen a nagy semmiről szóltak, pl a kiskirály nem óhajt fürdeni vagy nem eszik rendesen stb. Az ilyenekkel lehet igazán kikergetni a világból, ha totál ok nélkül kell pörölnöm a gyerekkel, mert az ő hangulata éppen azt dobta, hogy indulatos lesz és "csakazértis" alapon nem csinálja meg azt, aminek alapnak kéne lennie. Mégegy gondolat, aztán zárolom is ezt a témát (elvégre mindenki döntse el magának, hogy melyik korosztály miatt hullik ki kevesebb haja) : mindig is azt az elvet vallottam és erre próbáltam tanítani a rám bízott gyerekeket: ha valami 5 perc alatt is elvégezhető, akkor ne b*szakodjunk vele fél órát! Ki nem állhatom, ha egy gyerek egy órát képes a tányérja fölött nyammogni, vagy fél órát eltölt a felöltözéssel, ami még szuperlassú tempóban haladva sem kéne tovább tartson 5 percnél. Amikor azt látom, hogy egy gyerek direkt vesztegeti az időt attól tudok a legkönnyebben a plafonra kerülni. Persze, tisztában vagyok vele, hogy aki aupair, annak ezt bele kell kalkulálnia és türelmesnek kell lennie.
 El kell mondanom, amikor még új voltam a szakmában, 2 évvel ezelőtt, még a legelső családomnál én nagyon türelmetlen voltam, mindig siettettem a gyerekeket és ebből kifolyólag nem tudtam közel kerülni hozzájuk és élvezni a velük töltött időt. Aztán egy pár hónap elteltével realizáltam, hogy ez így nem lesz jó, mert az oké, hogy a munka el van végezve, a gyerekek időben a suliban/kádban/ágyban vannak, de egy idő után be fogok kattani, ha nem leszek elnézőbb velük-és magammal szemben. Be kell valljam, amióta az eszemet tudom sajnos a türelmetlenebb kategóriába tartoztam, így volt ez már a suliban is. Viszont, idekint rájöttem, hogy ez fejleszthető, habár valószínűleg sosem fog sikerülni teljesen "kioltani" eme tulajdonágomat, hiszen ahhoz már túl régóta a lényem része, viszont egy kis odafigyeléssel és tudatossággal igenis fejleszthetem. Az idekint töltött kb. harmadik hónapom körül kezdtem erre ráerősíteni és ez a mai napig is folytatódik. Elmondhatom, hogy bár annak ellenére, hogy még mindig nem én vagyok a türelem mintaképe, de a régi énemhez képest a mostani már a Dalai Lámához hasonlít:). Szóval köszi Anglia!

Sikerült megint Ádámig-Éváig visszamennem, de úgy éreztem, ezt el kellett mondanom, merthát ez is az aupairséghez tartozik illetve annak velejárója. Egy szó mint száz tehát, egy cseppet sem aggódom amiatt, hogy kamaszokra kell vigyáznom, sőt, állok elébe, jöjjön aminek jönnie kell. 2 kisgyerekekkel eltöltött év után vágyom már egy kis változásra és új tapasztalatokra. A nagyobbik gyerek egy 10 éves lány, amikor az anyuka körbevezetett a házon láttam a szobáját, ami tele van sminkekkel, parfümökkel, poszterekkel, igazi csajos csajszi lehet, szerintem jó barátságban lennénk. A fiú 8 éves, őt kéne reggelente suliba vinnem (a lányt az anyuka viszi, két külön suliba járnak). A szobám nem lenne ugyan túl nagy, de minden megtalálható benne, amire szükségem van, még egy hűtő is, aminek én módfelett örülnék (anyuka mondta, hogy itt nyugodtan tárolhatnám azokat az ételeket, amiket a heti kajapénzen veszek.) A nő végig úgy beszélt, mintha már biztos lenne, hogy náluk fogok lakni, pl "ez lesz a szobád, a fürdőszobát csak a gyerekekkel kell megosztanod", tehát nem feltételes módban, hanem mintha már le lenne zsírozva, hogy engem választ. Apropó választ: abban maradtunk az anyukával, hogy még szeretne meginterjúvolni pár lányt a következő 2 hétben, és húsvét környékén hívni fog a döntéssel kapcsolatban. De az ott töltött egy óra alatt rengetegszer elmondta, hogy nagyon szimpatikus vagyok neki és pont ilyen karaktert keres, és ahogy mondtam, végig úgy beszélt, mintha már tutibiztos lenne, hogy náluk fogok lakni májustól. Én ebbe belementem, hogy húsvétig szeretne még gondolkodni, hisz attól függetlenül, hogy ő is nagyon szimpi volt nekem azért szeretnék én is szétnézni, elvégre nem lehet leragadni egy családnál. Eztán rátértünk a dátumokra: a hölgy május elején szeretné, ha kedzenék, részletesen elmondta, hogy az első héten ő még itthon lesz, mindent megmutat, segít, amiben csak tud. Ezt is végig kijelentő módban, nem pedig feltételesben, ami szerintem jó jel. :) Tényleg roppant szimpatikus volt nekem a nő, bár hozzá kell tennem, eddig mindegyik hosztanyám nagyon kedves oldalát mutatta az interjúkon, de a náluk töltött idő során egyre-másra bukkantak elő a hülye szokásaik. Ez viszont valamilyen szempontból nézve elkerülhetetlen, elvégre lakva ismerkszik meg az ember. Ez a nő azonban belopta magát a szívembe a kijelentéseivel, miszerint: " Amikor mi nyaralni vagyunk, te ugyanúgy kapod a pénzed, ha 6 hétig nyaralunk, akkor 6 hétig. / Ha extra bébiszittet szeretnél vállalni a közelben, rendben van, de csak akkor, ha az illető család hazahozat taxival, mert tudni akarom, hogy biztonságban vagy./ A barátaidat bármikor szívesen látjuk, elvégre nekem az a célom, hogy boldog légy, mert akkor boldogok a gyerekeim is." Ez az, ami megkülönbözeti őt az eddigi hosztanyáimtól, az eddigiek nem aggódtak értem, sosem tettek olyan kijelentést, hogy fontos nekik az én boldogságom és hasonlók. Végig nagyon nyílt volt, nem hinném, hogy megjátszotta volna magát. Jelenleg egy nanny-jük van, aki már 6 éve a családdal és, de most haza szeretne költözni. Az kecsegtető, hogy ilyen régóta velük van a dadus, akkor biztosan nem lehetnek borzalmasak.

Mikor szedelőzködtem a nő mégegyszer megköszönte, hogy elmentem, azt mondta, hogy ő úgy érzi, nagyon jól sikerült a meeting, mire én bőszen helyeseltem. Mikor hazaértem küldött egy emailt, mégegyszer (kb századszorra) megköszönte, hogy ott voltam, nagyon örül, hogy megismerhetett és húsvétkor kontaktolni fog.:)  Tehát ilyen is létezik kérem szépen. A sok családváltásom során rengeteg interjún megfordultam, ezer féle emberrel és családdal találkoztam, ígértek már fűt-fát, de eddig ha összesítve nézem ez volt a legjobb interjúm, a legjobb családdal és a legkedvesebb anyukával. So cross your fingers for me please.:))

Kedden délután sütöttem mégegy adag pogácsát, a múlt heti sikerre való tekintettel. Igaz, most különösebb apropóm nem volt, csak az, hogy még élénken élt az emlékezetemben a szombati pogi és rá voltam éhezve. Mivel itt a házban rajtam kívül senki nem ette, rám hárult a feladat, hogy elpusztítsam, és bár nem bántam, de azt hiszem, hogy pogi-mérgezést kaptam tehát egy ideig most bye-bye pogácsa:))

Az előző bejegyzésemben említettem, hogy francia barátunk Rémi a héten hazamegy Franciaországba (egész pontosan pénteken hazament) és mikor hétfő este megejtettük az utolsó közös drinkelést, Rémi meghívott ebédelni, amire szerdán került sor. Délelőtt 11-kor találkoztunk a Victorián, ahonnan elsőkörben egy pubba mentünk. Ki is néztük magunknak, hogy mit akarunk enni, én letettem a voksomat egy hatalmas mexikói hamburger mellett, Rémi pedig fish&chipset kívánt. Azonban mikor rendeltünk kiderült, hogy déli 12-ig csak reggelit szolgálnak fel, szóval ebédelni most még nem tudunk. Mivel ekkor kb csak negyed 12 lehetett, eszünkbe sem volt kivárni a következő háromnegyed órát, ahhoz túlságosan éhesek voltunk. Ígyhát a legnagyobb bánatomra (mert nagyon ráéheztem a mexikói burgerre) elhagytuk a helyet és kerestünk egy másikat. Meg is vitattuk, hogy milyen baromi lusták az angolok, hogy 12 előtt csak a reggeli jöhet számításba :) Továbbálltunk tehát egy másik pubba, ahol már 11-től 'osztogatták' az ebédet, letelepedtünk és rendeltünk két oriási hamburgert sült krumplival. A legtöbb otthon hagyott barátnőm és ismerősöm meglepődik, amikor elmondom nekik, hogy az angol pub-okban hambrugert és egyéb ételeket lehet kapni. Nem is csoda, hisz a magyar kocsmák csak az itatás funkciót látják el, alkohol ugye van dögivel, de nincs a kocsmákban konyha, sem tradicionális ételek. Bevallom ez nekem is meglepő volt idekint a kezdeti időkben, azt hittem nem hallok jól, amikor még a legelső hosztanyám közölte, hogy pub-ba megyünk ebédelni. Mondom, mi?? És ott mit akarsz enni? -Kérdésemre felvilágosított és elmondta, hogy a pubokban igazi hagyományos angol étkeket lehet kapni és az áruk sem vészes. És ha már a hamburgert említettem, az a helyzet, hogy idekint a pubokban találod a legfinomabb burgereket. A mekiben és hasonló gyorséttermekben kapható hamburgerek íze leginkább a papírra emlékeztet, a tápértékről és a káros anyagokról nem is beszélve, az igazi british pub-okban viszont odafigyelnek erre: bár persze ott is zsíros a burger, de a hús igazi és nem mű, és az elkészítési technika sem hagy kívánnivalót maga után. Arról nem is beszélve, hogy a pubokban igazi nagy hamburgert adnak, ami tényleg laktat és nem leszel tőle egy óra múlva éhes, mint a gyorséttermi változattól. A hamburger, sült krumpli és az ital pedig egy menü-be tartozik, így csak picit drágább a mekis-nél, viszont minőségi kaját kapsz a pénzedért.

Most, hogy megosztottam magasröptű gondolataimat, vissza a szerdai naphoz: kikértük a menünket, közben ment a beszélgetés, volt is miről, mert ez volt az utolsó (legalábbis egy időre). Rémi amúgy nem normális (hehe) azt mondta, hogy mivel ez az utolsó hete Angliában és dolgoznia sem kell, ígyhát amíg haza nem megy, azaz péntekig csak alkoholt és kávét fog inni :D Afféle utolsó fogadalom:) Így amíg én kóláztam ő cidert szürcsölt. (Nekem tilos volt az alkohol, délután dolgoztam.) Úgy egy órát tölthettünk a helyen, kényelmesen befaltuk a burgert és sült krumplit (mindkettő hihetetlen finom volt), aztán átadtam Réminek a búcsúajándékomat: egy goodbye kártyát vettem neki (Angliában népszerű a kártya-adogatás) és ebbe írtam egy rövidke (egy oldalnyi :D) személyes üzenetet, emellé pedig egy milka csokinyuszit is kapott, mivel a Nyuszika nálam járt és mondta, hogy adjam neki :) Vagy valami ilyesmi. Teljesen meg volt hatva, nagyon örült az ajándékoknak.
Mire végeztünk az ebéddel mégcsak 12 múlt, hazamenni még nem volt kedünk, szóval tovább álltunk egy másik pubba, kávézni. Ezen a héten én egy órával korábban kezdtem a délutáni munkát (a gyerek sulija korábban zárt), szóval délután 1 után itt is volt az ideje búcsúzkodni. Szerencsére ez gyorsan történt, mikor visszaértünk a Victoriára láttam a kijelzőn, hogy 2 perc múlva indul a vonatom. Nem szeretek búcsúzkodni megmondom őszintén, rubbish(borzalmas) vagyok ebben, és mindig hazavág lelkileg, ha valaki olyannak kell búcsút intenem, akivel nagyon jóban lettem és hiányozni fog... De ez is az aupair munka velejárója, főleg akkor, ha valaki több évig űzi ezt a mesterséget: barátok itt hagynak, jönnek-mennek vagy éppen én hagyom el őket, költözöm máshová...Rémi egyébként mondta, hogy nagyon hiányozni fog neki London és az itt szerzett barátai és mindenképpen szeretne visszajönni látogatóba, szóval valószínűleg nem utoljára találkoztunk:)

A szerda hátralévő része is mozgalmasan telt. Amikor a suliba mentem felvenni a gyereket, az egyik ismerős anyuka, akinek a fiát sokszor hazahozom playdate-re felvetette, hogy mi lenne, ha hazamennénk vele, én meg a "fiam", merthogy hozzá délután vendégek mennek. A dolog lényege abban állt, hogy amíg ő a vendégekkel beszélget a fiúk játszhatnának egyet és én megismerhetném az ő román nanny-jét. Miért ne alapon igent mondtam, gondoltam a kölyöknek sem tenne rosszat, ha megtörnénk az uncsi hétköznapi rutint és kíváncsi voltam az anyuka (mostantól G) nanny-jére is. Délután 3-tól fél 6ig voltunk náluk, oda és vissza is kocsival szállítottak minket, szóval abszolút jó dolgunk volt.

 G házában semmi dolgom nem volt, a fiúk eljátszottak, G beszélgetett a vendégekkel, nekem az volt az egyetlen feladatom, hogy elszürcsöljem az elém tett teát és a román dadussal diskuráljak. A történethez hozzá tartozik, hogy a csaj 30 éves, tehát nem vagyunk "egy súlycsoport", a korkülönbségből adódóan nyilván az értékrendszerünk és fontossági sorrendünk is más. Miután lezavartuk a kötelező tiszteletköröket a csaj nem gatyázott: rátért a lényegre, a családdal lakom-e, mennyit keresek, ez mire elég stb... Azt kell mondjam egy kicsit kellemetlenül éreztem magam, mert az oké, hogy én is szoktam ilyesmiről beszélni az aupair barátaimmal, nade nem lenne képem efféléket kérdezni olyanoktól, akiket nem is ismerek. Mikor a lány meghallotta, hogy live in vagyok elképedt, láthatóan nem fért a fejébe, hogyan képes valaki elviselni, hogy családdal lakjon és hozzájuk alkalmazkodjon, és ennek hangot is adott. Semmi gond, nyeltem egy nagyobbat és közöltem, hogy még nem igazán érzem magam késznek arra, hogy egyedül lakjak és a saját lábamra álljak. Ráadásul ahhoz rengeteg pénz is kell, így köszönöm, de az érdekeim egyenlőre úgy kívánják, hogy bent lakó aupair legyek. Azt meg kell említetem, hogy a csajnak férje van, szóval neki ebből a szempontból mindenképpen könnyebb külön lakni, mert van mellette valaki. Arról nem is beszélve, hogy ő már 30 éves, nyilván mások az igényei és másra vágyik, mint én. Ha majd 30 éves koromban is itt fogok tartani, hogy családdal lakom és úgy ugrálok, ahogy ők fütyülnek, akkor az majd gond lesz. De 22 évesen még azt gondolom ez nem akkora hátrány, sőt, mivel nekem idekint nincs senkim (mármint rokon) akire támaszkodhatnék, ígyhát számomra ez inkább előny, hogy van egy hosztcsalád a hátam mögött. Ezzel nem hagyta annyiban, megkérdezte mennyit keresek, és mikor közöltem, hogy mennyi is az annyi szintén le akart esni a fotelből és bizonygatta nekem, hogy ez semmire sem lehet elég és mért sanyargatom magam? Ekkor már én is bátrabb voltam és rákérdeztem az ő "betevőjére". Órabérben mondta az összeget, gyorsan egy fejszámolást végeztem és arra jutottam, hogyha beleszámítjuk, hogy neki albérletet, fűtést, kaját, buszbérletet, anyámkínját kell fizetni, akkor heti viszonylatban neki sem marad több, amit tisztán magára költhet. (Mert ugyebár nyilvánvalóan amit én megkeresek, azt csak magamra kell költenem, nincsenek számlák vagy ilyesmik.) Ebbe azonban nem akartam belemenni, hogy ezt szóvá tegyem, mert a lány annyira eltökélt volt, hogy nekem milyen szar, hogy akármit mondtam volna tutira nem győzöm meg, hogy nincs igaza.
Eztán jött a legjobb rész: a csaj kerek perec megmondta nekem a frankót, hogy mit is kéne csinálnom jövőm előrelendítése tekintetében: azt tanácsolta, hogy álljak oda a hosztanyám elé és közöljem vele, hogy én mostantól külön szeretnék lakni és több fizetést kapni. Mindezt kb felszólító módban mondta, mintha én kértem volna, hogy adjon tanácsot...Nem értem, hogy néhány ember miért nem képes gondolkodni? Hogyan is kérhetném meg a hosztanyám, hogy fizessen többet és költözhessek külön?? Nyilván annak idején ők azért akartak LIVE-IN aupairt, mert egy: jobb nekik, ha az aupair velük lakik, (mivel korán kell kezdeni, későn kell végezni) másrészt meg mert anyagiag ez jobban megéri nekik. Majd pont én fogom kiadni nekik az ukázt, hogy mostantól fizessenek annyit, mint egy bejáró dadusnak ! Szóval nonszensz dolgokat hordott össze a csaj.
Mivel a jelenlegi hosztcsaládom nem tudja, hogy én éppen családkeresőben vagyok és váltani szeretnék, ígyhát értelemszerűen a román lánynak sem mondtam meg, hogy "kösz de nem kell sajnálni, hogy ilyen keveset keresek, mert már nézek új lehetőségek után". Az ok, hogy az ő főnöke és az én hosztanyám ismerik egymást és nem akartam, hogy esetleg visszajusson a hosztmutter-om fülébe. Pedig a beszélgetésünk alatt (főleg mikor annyira anyáskodóan osztotta az észt) sokszor kedvem lett volna a képébe dörgölni, hogy "anyukám, ne nézz már hülyének, én sem most jöttem a falvédőről, tudom, hogy az aupairséggel nem lehet vagyonokat keresni és már keresem az új helyemet", de mivel az fontosabb, hogy ezt az egészet még egyenlőre titokban tartsam, így inkább csak hallgattam és mosolyogtam kifelé.:)

A fiúk kb 5 körül megvacsoráztak, ezért viszont nagyon hálás voltam a román lánynak, hogy mindent megcsinált, sütött-főzött és hiába ajánlottam, nem engedte, hogy segítsek. A "fiam" nagyon lassan evett, (mindig csigatempóban eszik), a csaj viszont nagyon ért a gyerekekhez, legalábbis jobban mint én, mert addig beszélt a drágaság lelékre, leígérte neki még a csillagokat is az égről, amíg a gyerek rákapcsolt és mindent megevett. Ezt el kell ismernem, hogy jó abban, amit csinál, láttam, ahogy az ő hosztfia viszonyul hozzá, látszik, hogy a csaj tud rendet és fegyelmet tartani de emellett nagyon szerető és odaadó is. Fél 6 után hazahozott bennünket, nekem itthon már nem sok dolgom volt a gyerekkel, tul. képp csak játék és tv lefekvésig.

Ennyi hát a mai anekdota, (már ha van olyan, aki végigolvassa:)). El sem hiszem, hogy jövő héten már Húsvét, merthát az idő nem túl tavaszias, de majd jön a jóidő, ha itt lesz az ideje.
Szép hétvégét Nektek!