Múlt és jelen- családok és fél éves összefoglaló

Sokat agyalok mostanában. Rengeteget gondolok az előző hosztcsaládomra, akikkel egy évet töltöttem, és az előttük lévő, időrendi sorrendben a legelső családom is sokszor eszembe jut. Néha azon kapom magam, hogy összehasonlítgatom őket, bár ez elkerülhetetlen, ha egyszer ennyit gondol rájuk az ember.
Ennek az egésznek az okozója, hogy a jelenlegi családomban nemigen találom a helyem.  A családom sok szempontból "álomcsaládnak" számít, bizonyos szemszögből nézve azonban már kevésbé tűnik annak. Nyilván ennek megítélésében közrejátszik a személyiségem, a személyes elvárásaim egy hosztcsaládtól (ami lehet, sőt biztos, hogy eltér sok aupair-étől -elvégre mind különbözőek vagyunk) és nem utolsó sorban a pillanatnyi lelkiállapotom. Nem tagadom, vannak napok, amikor éppen jobb kedvem van a szokásosnál és olyankor azt gondolom enyém a világ legszuperebb hosztcsaládja, más napokon, amikor épp a padló alatt vagyok kettővel úgy látom, hogy a kis 'famíliám' hagy némi kivánnivalót maga után, minden aprósággal fel tudnak idegesíteni és úgy érzem, legszívesebben azonnal venném a kalapom és újat keresnék. Mégegyszer hangsúlyozom, ez a lelkiállapotomtól is függ. Amikor tiszta fejjel gondolkozom, ergó nem vagyok sem szuper heppi-ezáltal elfogult és nem vagyok szuper érzékeny, akkor azt kell mondjam, ha az összképet nézem mindenképp a pozitív irányba billen a mérleg nyelve a családdal kapcsolatban, megütik azt a szintet, amit elvárok egy hosztcsaládtól. Na igen, de most jön az a rész, hogy DE! Van azért itt jópár olyan dolog, ami beárnyékolja az ittlétemet. Mielőtt jobban belemennék a téma kivesézésébe előrebocsájtom; tisztában vagyok vele, hogy tökéletes család nincs, az sem kérdéses számomra, hogy mindenhol dolgozni kell-tudom és nem is nyaralni jöttem én ide ki.
Először fussuk át a pozitívumokat: jó a fizetésem, ez minden aupairnek -és nem aupairnek- nagyon fontos. Továbbá a munkaóráim és a beosztásom sem túl megerőltető, sőt azt kell mondjam nagyon baráti, a sulis napokon 7 óra szabadidőm van és mikor "dolgozom" is csak játszogatnom meg tv-znem kell a gyerekkel, valamint házit írni.  Ezen felül a család remekül ellát étellel (akinek ez alap, annak mondanám: az előző helyemen nem így volt), házimunkát (egy kis vasalást és gyerekszoba takarítást leszámítva) egyeltalán nem kell végeznem, és mindezek tetejében a család Londonban lakik, metróval alig 20 percre a belvárostól. Minden jól hangzik és mint láthatjátok, ezek a tények engem is meggyőztek anno augusztusban, mikor családkeresőben voltam.

Azt gondolom bátran kijelenthetem, hogy alapos és megfontolt voltam tavaly nyáron, amikor a mostani családomat kerestem. Aki már akkor is olvasta a blogomat illetve a közeli barátaim tudhatják: több, mint két hónapig kerestem családot, rengeteg interjún voltam és rengeteg megkeresést utasítottam vissza. Mindezt annak érdekében, mert semmiképp nem akartam elkapkodni, igent mondani valakinek abban a tudatban, hogy tán vannak még jobb családok is a "piacon". Megvoltak a határozott elképzeléseim, hovatovább elvárásaim a következő fogadócsaládommal szemben, amelyekből nem akartam engedni. Engedjétek meg, hogy ezeket mégegyszer utoljára összefoglaljam, mik is voltak számomra fontosak tavaly nyáron, több, mint egy év aupairkedés után: egy gyerekre szerettem volna vigyázni, minimum 100 fontos fizetést kapni, takarítás-mentes munkát szerezni, szerettem volna, ha a család London 3. vagy 4. zónájában lakik és saját fürdőszobát akartam valamint, hogy a szobám ne egy kis lyuk legyen.  Vigyázz mit kívánsz, mert még a végén valóra válik-tartja a mondás! Az elvárásaim nagy részét megkaptam. Egy gyerekre vigyázok, aki ráadásul iskolás, igaz nem 100-at, de 90 fontot megkapom hetente, takarítanom csak minimális mennyiségben kell, a családom London 3-as zónájában lakik, a szobám baromi nagy, és a fürdőn csak a gyerekkel kell osztoznom. Mivel az előző családomban volt egy kutya, akit imádtam, ígyhát azzal vágtam neki az új család keresésének, hogy nem bánnám, ha lenne kutyájuk vagy valamilyen állatuk, mert hiányozna az 'állat-társaság', tehát boldog voltam, mikor megtudtam, hogy a mostani családomnak is van kutyája.

Azonban függetlenül attól, hogy az elvárásaim nagy részét megkaptam, nem minden úgy teljesült, ahogy azt én elképzeltem. Elsőként megemlíteném a család elhelyezkedését.Mivel az előző évemet London külvárosában, egészen kint, a 6. zónában töltöttem, amerre a madár is csak 3 napi hideg élelemmel jár (najó ez erős túlzás, de éjszakai közlekedés nem volt) így mikor családkeresőben voltam a 3-4-es zónákat céloztam meg. Félreértés ne essék, imádtam az előző lakhelyemet, imádtam, hogy az annyira kint volt a belvárostól, mert ennek köszönhetően tiszta, csendes és nyugis volt, de minden megtalálható volt, voltak éttermek, meki, tesco, shopping park, egy hatalmas erdő és golfpálya a házunk mellett, tehát minden egy helyen volt, amire szükségem lehet.London belvárosa vonattal csak 25 percre volt.  A mai napig visszavágyom oda, akárhányszor megnézem az ott készült fényképeimet vagy elmegyek Renihez, aki még mindig ott lakik összeszorul a szívem, és egy hívószóra visszaköltöznék. Tudom, furának tűnhet, hogy ennyire a szívemhez nőtt egy kisváros, de ott tényleg nagyon boldog voltam.
Ennek ellenére tavaly nyáron úgy gondoltam, hogy tán egy kicsit beljebb kéne költözni. Nem akartam a London közepi őrültekházába menni, ezért céloztam meg a 3-4-es zónát, ezekben a zónákban már rengeteg zöldterület található, de mégis van éjszakai élet stb. Aztán elkerültem Dél-Londonba, a 3. zónába, és azt kell mondjam, a környék és a város az első naptól kezdve nem tetszett. Számomra túl zajos, túl zsúfolt, nem is igazán tudom, hogyan jellemezzem, a lényeg, hogy nem szívesen megyek el a főutcára, mert bár bolt az van rengeteg, de a tömegáradat annyira nincs ínyemre. Van egy park a közelünkben, egész szép, de ahhoz nem fogható, ami a tavalyi lakhelyemen volt. Nem is túl nagy és autóutak veszik körül, így nem tudok olyan mértékben kikapcsolni, mint ahogy az előző helyemen. Tehát így utólag kijelenthetem, a 3. zóna még cseppet sem nekem való, inkább a 4-5-6 az, ahol én igazán jól tudom érezni magam.  Ennyit a lakhelyről, megkaptam, amit akartam, de ahhoz meg kell élni valamit, hogy belássuk: rosszul döntöttünk...

Megkaptam továbbá azt is, hogy a szobám nagy. Egy párszor már meséltem itt a blogban a szobámról, attól függetlenül, hogy nagy, más előnyt nem igazán tudnék kiemelni. Az ágyam nem egy mai darab, kényelmetlen, nyikorog, és mikor ezt szóvá tettem süket fülekre találtam. Szekrény van bőven, de mozog, a szoba nagyon sötét és asztalom sincsen. Mindegy is, ezek ellenére tisztában vagyok vele, hogy sokaknak ennél rosszabb jut: voltam már pár aupair barátomnál és láttam képeket, és sokszor bizony szörnyülködtem, hogy egyes családok milyen körülmények közé képesek bevágni az aupairt. Ezekhez viszonyítva egy panaszom sem lehet és nincs is, az előbbieket csupán tényközlésnek szántam. Oké, oké, abban, hogy a mostani szobámat nem komálom annnak is szerepe lehet, hogy az előző családomban ugyan nem túl nagy, de nagyon szépen és ízlésesen berendezett szobám volt, minden barátnőm azt mondta; egy csoda, hogy milyen szépen összeillenek a színek és a bútorok. Ahhoz a szobához képest a mostani tényleg elég puritánnak hat. :)

Szintén valóra vált az a "kívánságom", hogy az új családomnak van kutyája. Megint csak az eddigi írásaimra tudok hivatkozni, aki régóta olvas illetve ismer, tudja; én imádom a kutyákat, nekem is van kettő, az előző hosztcsaládomnak is volt egy kutyája, akit én "neveltem" fel, egy évig én végeztem a teljes körű ellátását (a szó szoros értelmében), ráadásul mindezt élveztem is. A kutyákat én a Föld legokosabb teremtményeinek tartom, tényleg odavagyok értük. Az előző családomban a Toto kutya volt a legjobb barátom, tőle több szeretetet kaptam, mint a család összes tagjától együttvéve, és nagyon fájdalmas volt az elválás. Ezekből a tényekből kifolyólag álmomban sem gondoltam volna, hogy az új családomnál a kutya fogja jelenteni a legfőbb problémát! Erről csak elvétve beszéltem itt a blogban, teljes képet nem adtam nektek Olvasóknak erről, mivel nem akartam sem panaszkodni, sem pedig igazságtalan lenni. Szeretném leszögezni: most először és utoljára írom le, hogy miért is olyan nagy probléma a család kutyája számomra.  A legfőbb probléma, hogy nem szobatiszta. Részletesen ebbe nem szeretnék belemenni, nagydolgot szerencsére -valamilyen okból kifolyólag-nem végez a házban, de annál többször bepisil. Mikor a szülők észreveszik természetesen feltakarítják, de ettől függetlenül én gusztustalannak találom a helyzetet. Megítélésem szerint egy olyan kutyának, aki nem szobatiszta nincs helye a házban. Néha a fürdőszobámban is észreveszek egy-egy odaszáradt pisitócsát, gondolhatjátok, hogy olyankor a gyomrom is kikívánkozik a helyéről. Hogy a fürdőmbe hogy jut be a kutya, azt én is szeretném tudni, mivel én mindig becsukom az ajtót és bár a gyereké is elvileg az a fürdő, de ő csak ritkán megy be (legtöbbször a szülei fürdőjét használja).
Ez tehát az én legfőbb gondom a kutyával, azonban van mégegy nagyon zavaró tényező. Mégpedig: a kutya a téli  hónapok alatt éjszakára nem a garázsba, hanem az előszobába volt becsukva (hogy ne pisiljen össze-vissza a házban.) Ezzel az a gond, hogy a kutya ezt nem nagyon csípi, kapargatja az előszobaajtót, ami ezáltal zörög, nagyon hangosan, olyan hangja van, mintha valaki eszeveszett módon dörömbölne rajta. Emellé még ingyenkoncert is jár, ugyanis a kutya nyüsszög, valamint lökdösi a táljait amik szintén igen zajosak tudnak lenni.Ezt kedves Olvasók úgy képzeljétek el, hogy a kutya elkezdi kb éjfélkor, mikor aludni megyek (pontosabban mennék) és csinálja kb 2-3 órán keresztül folyamatosan. Nem viccelek, megállás nélkül. Mondanom sem kell, hogy ilyenkor elaludni sem tudok. Ha eltudok, akkor is felébredek rá úgy hajnal 1 körül, és aztán várok, hátha valamelyik szülő végre meghallja. A szülők a ház legfelső szintjén laknak,néha meghallják, néha nem, így ez nekik nem probléma, én viszont a kutya feletti emeleten vagyok, tehát csak én hallom. Igazságtalannak tartom ezt a helyzetet megmondom őszintén.  Ezt bevallom tűrtem pár hónapig, mert nem mertem szólni róla a szülőknek . Az indok: ez az ő kutyájuk és az ő házuk, akárhonnan nézzük, én csak vendég vagyok. Aki azt képzeli, hogy az aupair is családtag az gyorsan ébredjen fel, mert közlöm, hogy nem így van, nekem, mint aupairnek itt nem igen van "szavazati jogom." Az ő imádott háziállatukat csak az én kedvemért nem fogják a hideg garázsba tenni. A garázshoz csak annyit fűznék hozzá: a hidegebb napokon tényleg elég hűvös tud lenni odabent, de szerintem ha a kutya ágyára tennének egy meleg pokrócot akkor meg lenne oldva a probléma. Mégegyszer mondom, hogy a hidegebb napokon. Mert szerintem a tél túlnyomó része annyira nem volt rossz. De ha tovább megyek: mi otthon az egyik kutyánkat (a nagyot) télen-nyáron a kertben tartjuk, és Magyarországon a tél nem mínusz 5 fokot, hanem minusz 15-20 fokot jelent, a kutya pedig ennek ellenére él és virul. Ennyit erről, szerintem az anyuka egy kicsit túlreaglája ez a "kutya megfagy a garázsban télen" dolgot. Aztán január közepén volt egy beszélgetésem a szülőkkel, amikor is nagyon szépen megkértem őket, hogy csináljanak valamit, mert hónapok óta nem alszom és ez nem fair velem szemben. Mondtam nekik, hogy tudom, hogy ők nem hallják, de attól a probléma még igenis fennáll. Anyuka megígérte, amint bejön a jóidő a kutya vissza lesz téve a garázsba. A beszélgetést követő héten minden nap a garázsban aludt a kutya, én is jól aludtam végre, és azt hittem vége ennek a rémálomnak. Aztán egy hét elteltével nem tudom mi üthetett a szülőkbe, mert megint visszaszoktak arra, hogy a kutyát nem a garázsba, hanem az előszobába teszik éjszakára. Azt hittem az agyam elszáll, nonszensz-nek tartottam az egészet. Szólni már többet nem szóltam, egyszerűen nem látom értelmét. Ha szólnék max annyi választ kapnék, hogy hideg van és ne akarjam már, hogy szegény kutya megfagyjon. Szóval a februárt megint rosssz alvással böjtöltem végig. Rengetegszer voltam beteg ebben a hónapban, kellett volna, hogy rendesen kialudjam magam, de egyszerűen erre éjszaka nem volt lehetőségem. Sokszor a sírógörcs határán voltam éjszakánként. Aztán végre eljött a március. Egy hete megint a garázsban alszik a kutya, örülök is neki, mint majom a farkának, de őszintén szólva nem tudom, ez meddig tart. Én azért nem megyek le és teszem a kutyát a garázsba éjszakánként, mert mint ahogy említettem, nekem ebbe nincs beleszólásom, nincs itt jogom azt tenni, amihez kedvem van. Ha anyuka a garázs helyett az előszobába teszi a kutyát akkor valószínűleg reggel is ott akarja találni és ha én elkezdek egyénieskedni azzal csak magam alatt vágom a fát. Úgyértem, tudom, hogy marhára ésszerűnek hangzik, hogy éjjel lemegyek és a kutyát átköltöztetem a garázsba, de 100 %-ig biztos vagyok benne, hogy reggel nem tenném zsebre azt, amit az anyukától kapnék.  Mint ahogy múltkori, Furcsaságok Angliában c. bejegyzésemben említettem, idekint ha aupair vagy, akkor a ranglétrán a kutya után következel. A fenti példám bizonyítja, hogy ez totál így van...
Ennyit tehát arról, hogy én a nagy kutyaimádó, - aki az életben nem gondolta volna, hogy az ebekkel gondja lesz egy családnál - hogyan jöttem ki totális mértékben a sodromból 6 hónap alatt (de igazából az elejétől kezdve elegem volt) a család négylábúja miatt. A kívánságom, miszerint megint szerettem volna kutyust magam körül valóra vált, de abszolút nem abban a formában, ahogyan szerettem volna, hanem totál az ellenkezője történt. Most azt mondom, és minden aupairnek azt tanácsolnám: akármekkora állatbarátok vagytok ne menjetek olyan helyre, ahol állatok vannak ( nálam mostmár csak a hal fér bele:) mert nem tudhatjátok, hogy milyen problémák származhatnak ebből. A család az interjún úgysem fogja elmondani, ha a kutya nem szobatiszta vagy éjjelente nem hagy aludni, ez csakis akkor fog kiderülni ha már ott vagy. Tehát: akkora ívben kerüljétek a háziállatos családokat, ahogy csak lehet.


Hogy azért ne csak a negatívumokat emeljem ki, szót ejtenék pár pozitív dologról is. Nemrég újraolvastam a negyedéves összefoglalómat és magam is meglepődtem, hogy sajnos azóta mennyire megváltozott egy-két körülmény, ilyen például a fent ismertetett kutya-probléma. Ez bár az elejétől kezdve fennállt, de igazából csak az elmúlt 3 hónapban vált ez nagy gonddá, amióta bejött a tél és az éjszakai kutyakoncert miatt nem tudok aludni.
Amire viszont még mindig nem panaszkodhatom, az a teljes ellátás. A főzést megosztjuk a szülőkkel és ha szükségem van valami ételre azt megveszik. A teljes ellátás szerencsére a szülők számára is azt jelenti, mint számomra, tehát ezzel nincs és nem is volt gond.
A programjaimat illetően is elég rugalmasak. Nem kell minden szombaton szittelnem, de néha igen. Ha viszont előre bejelentem, hogy jövő szombaton szabad szeretnék lenni, akkor minden további nélkül igent mondanak. Ennél a családnál tudok tervezni-szervezni, nem csak bulit vagy egy napos kiruccanásokat, de hosszabb utazásokat is. Példának okáért már egy hónapja mondták a szülők, hogy húsvétra elutaznak egy hétre, szóval én is mehetek amerre akarok Isten hírével. Sőt mi több valamelyik este anyuka azt is közölte, hogy nyáron mikor mennek szabadságra, hogy tudjak nyaralást/hazautat tervezni. Akkor ott helyben csak egy bólintással és oké-val nyugtáztam a bejelentést, merthogy többen tudják, többen nem, de hamarosan lépni szeretnék: reményeim szerint nanny leszek. Mivel a terv még kezdő stádiumban van, a családnak erről még nem szóltam, valahogy nem vitt rá a lélek, hogy közöljem: nem leszek itt szeptemberig. Természetesen ha már lesz valami konkrét, kézzel fogható éppkézláb elképzelésem arról, hogyan tovább, mindenképp beavatom a családot is, szeretnék nekik fair időintervallumot adni, hogy találjanak valakit a helyemre.


Mit is írhatnék még? Összegzésként azt kell mondanom: bár a kutya-problémától eltekintve a családom nem rossz, de egy pár hónapja sajnos azt veszem észre magamon, hogy nem vagyok kiegyensúlyozott és lelkileg is kissé labilis vagyok az elmúlt időben. Ebben biztosan közrejátszik az is, hogy alvásproblémával küszködöm a kutya miatt, ez tagadhatatlan. Tudom, hogy tán sokatok számára nevetségesnek hangozhat ez az egész alvás-mizéria, aki szuper jó alvó, annak valószínűleg fel sem tűnne és élne itt mint hal a vízben. Én viszont sajnos a rossz alvók táborát erősítem és minden zajra felébredek. Őszintén megmondom az is baromi rosszul esett, hogy mikor szóltam erről a szülőknek nem tettek semmit és további egy hónapig az előszobában lakott a kutya. Ezen a héten már vissza lett téve a garázsba, szóval fogjam be a számat, tudom. Attól viszont félek, hogyha megint bejön egy fagy akkor az egész cirkusz kezdődik előlről.

Sokszor eszembe jut a tavalyi évem, az egy év, amit Észak-Londonban töltöttem. Ott is akadt néha gondom a családdal, becsúszott egy-két veszekedés is, de tudjátok mit? Semmi és senki sem tökéletes! Én sem vagyok az, sokszor hibázom vagy figyelmetlen vagyok, ugyanakkor a család is tud néha a kelleténél türelmetlenebb vagy indulatosabb lenni. Bár a tavalyi családomat a náluk töltött idő alatt sokszor szídtam, mint a bokrot, de így utólag visszagondolva teljesen másként látom őket. Ha a náluk töltött időszakra gondolok, az első, ami eszembe jut az, hogy bár ott is voltak súrlódások, de náluk mindig nyugodt és kiegyensúlyozott voltam lelkileg. Amit mostanában, a jelenlegi helyemen érzek, a zűrzavar a fejemben és az időnkénti rossz közérzet az előző családomban ismeretlenek voltak. Reni barátnőmmel beszélgettem erről nemrég, és tulajdonképpen ő volt az, aki megfogalmazta, hogy ez mért lehet: " Mert megvolt ott a saját kis helyed." -Azt gondolom ez az egy mondat teljes mértékben megmagyarázza a helyzetet. Ahogy a bejegyzés elején említettem, a jelenlegi családomban nem igazán találom a helyem. Ellenben: az előző családomban imádtam a kislányt, (aki így utólag nézve, összehasonlítva a mostani "fiammal" egy álomgyerek), imádtam a kiskutyát, aki szeretetet hozott a mindennapjaimba, a szobám is szuper volt és kényelmes és a kisvárost, ahol laktam pedig egyenesen imádtam.
Annak ellenére, hogy a mostani családomban kevesebbet dolgozom, több a fizum és közelebb lakom a belvároshoz mégis azt mondom: a tavalyi évem klasszisokal jobb volt. Nem minden ugyanis a több pénz, több szabadidő és a belváros közelsége.  Tudom, hogy mindez nagyon jól hangzik, de higgyétek el, a sok szabadidőbe is bele lehet unni. Könnyen lehetne mondani, hogy: "Dehát annyi szabadideje van és még több pénze is, mért nem megy be minden nap Londonba és csinál valami hasznosat?" Valóban logikusnak hangzik ez a kérdés, de mindig van valami nagyobb célom, amire spórolok (nem is titok: utazásokra), így aztán a napi 7 óra szabadidőm zömébe ingyenes vagy költségkímélő programok férnek csak bele. Mivel az idő egész télen pocsék volt, így a parkok, séta és futás kilőve. Most, hogy elkezdett visszatérni a tavasz szívesebben megyek ki futni vagy hasonló de mostanáig erre nem igen volt lehetőség. Nem, nem kifogásokat keresek, egyszerűen a hidegben nekem nem esik jól a futás és a kinti programok, én ilyen vagyok az a helyzet.
A tavalyi évemben igaz, hogy nem volt napi 7 óra szabadidőm, minden másnap nagytakarítást kellett csinálnom, ágyakat húznom, vasalnom, kutyát sétáltatnom, mosnom és főznöm de ott hasznosnak éreztem magam. Láttam, hogy a munkának, amit elvégzek megvan a gyümölcse. Nem tagadom, akármennyire is király, hogy itt ennyi szabadidőm van, de még életemben nem érzetem ilyen haszontalannak magam. Az első hónapokban bevallom még éveztem a szituációt. Felüdülés volt, hogy nem kellett takarítanom és temérdek a szabadidőm, de mostanra megcsömörlöttem ettől. Ezért is tervezek nanny lenni, mert igaz,hogy akkor nem lesz ennyi szabadidőm, sőt, ha full time nanny leszek akkor szinte semennyi sem lesz, de: egyrészt legalább jó pénzt fogok keresni, másrészt nem lesz időm azon agyalni, hogy milyen a család, hogy jobban éreztem-e magam egy éve és ami a legfontosabb: újra hasznosnak érezhetem magam.

Talán az jöhet le a leírtakból, hogy nekem nem felel meg semmi, hogy mikor az előző helyemen voltam akkor az nem tetszett, ami ott volt, most pedig bár megkaptam, amit akartam, de mindenben találok kivetnivalót, pl a család elhelyezkedése, sőt még az sem felel meg, hogy ennyire szabad vagyok. Aki ismer, az tudja, hogy nem így van, én a kis dolgoknak is tudok örülni és a tűrőképességem is igen nagy (bizonyítja ezt az a tény is, hogy már majdnem 2 éve nyomom az aupair melót, egy-két panaszkodós bejegyzéstől eltekintve egyetlen zokszó nélkül.) Nem panaszáradatnak szántam a fent leírtakat, csupán tényközlésnek, és az is távol álljon tőlem, hogy a körülményeket hibáztassam azért, mert a jelenlegi helyemen nem találtam meg önmagam. Nekem most ezt dobta a gép, valami okból ide kellett kerüljek ehhez a családhoz. Ha másért nem, hát azért, hogy rájöjjek: nekem kell egy nagyobb cél, szükségem van arra, hogy hasznosnak érezhessem magam, hogy valami értelmeset csináljak és ne azzal teljenek a napjaim, hogy miután elvégzem a reggeli melót fél délelőtt netezzek, meg aludjak meg nézzek ki a fejemből.

A bejegyzést olvasva talán sokak fejében felmerült a kérdés: ha nem igazán érzem magam egy hullámhosszon a családdal, akkor mért nem váltok? Kapok efféle kérdéseket és megjegyzéseket eleget. Szeretném most ezt is tisztázni.Úgy gondolom,  ha egy probléma megoldható vagy áthidalható, akkor meg kell próbálni rendezni a dolgokat. Ha minden apró (vagy akár nagyobb) konfliktus miatt kiakadnék és úgy döntenék, hogy veszem a kalapom, akkor már legalább a huszadik családomat "fogyaszthatnám". Ha aupair vagy fel kell venni a család életritmusát, merthát itt mi vagyunk az 'idegenek', és magától értetődik, hogy nem ők fognak alkalmazkodni mihozzánk. Ez így van jól, és így ésszerű: ha pl az én házamba vendégek jönnek akkor én is elvárom, hogy a saját "szabályaim" szerint viselkedjenek.
A másik indok, ami miatt én nem tudnék csak úgy, csettintésre családot váltani ha valami nem tetszik: nem tudom ki hogy van vele, de nekem szükségem van annak az illúziójára, hogy tartozzak valahová. Azért írom, hogy illúzóra, mert, aki auapair az tudja: mi nem igen tartozunk sehová. Viszont nekem oriási biztonságérzetet ad, hogy egy családdal lakom, akik mégha nem is mindig tökéletesek, de mégis tudom, hogy számíthatok rájuk ügyes-bajos dolgaim elintézésében és nagy mértékben megkönnyítni a külföldi létet, hogy nem egyedül, hanem egy család részeseként élhetem mindennapjaimat. (Azért nem ejtettek a fejem búbjára, ha nagyon rossz egy család akkor nem érdekelne mindez: természetesen váltanék. ) A totális gyökértelenséget, a családról-családra szálló 'vándorcigány' életmódot nehezen viselném, ebből kifolyólag ha mindig megfutamodnék ha gond van egy családdal, és újat keresnék, akkor egy idő után besokallnék. Fontosnak tartom azt, hogy egy családnál minimum fél, de inkább egy évet éljek, mert nekem szükségem van az effajta állandóságra.  Ezt nyilván mindenki másképp gondolja, függ ez a személyiségüktől, a szokásaiktól és a tűréshatáruktól. Vannak olyan emberek, akiknek nem gond, ha havonta új családhoz kerülnek, őket is megértem, de én nem ilyen vagyok. Ennyi lenne, amit ehhez a kérdéskörhöz hozzátennék, bár könnyű kijelenteni, hogy válts ha nem tetszik, de szerintem ilyesmiben az adjon tanácsot, aki már volt hasonló helyzetben (és jól jött ki belőle).

Bár a féléves összefoglalóm nem lett annyira pozitív, mint a negyedéves, de ettől függetlenül rengeteg a pozitívum a családban, mint ahogy a bejegyzésem elején írtam: ha az összképet nézem akkor nagyon is a pozitív irányba billen a mérleg. Mivel eltelt fél év mióta itt vagyok, így nem is csoda, hogy ennyi idő elteltével felszínre kerültek olyan dolgok is, amelyek kevésbé tetszenek, de mint ahogy írtam: tökéletes család nincs, és nekem valamiért ide kellett kerülnöm. Lehet, hogy idegesítő az optimizmusom: de még mindig azt mondom, hogy mindennek van jó oldala, akármi is történik velünk mindenből lehet tanulni és nincs olyan helyzet vagy szituáció, amiből ne lehetne kihozni a legtöbbet. A jelenlegi családomnál rájöttem arra, hogy nekem egy nagyobb cél kell, és szükségem van arra, hogy hasznosnak érezhessem magam. Az itteni tapasztalataim pedig elvezettek a következő lépéshez, hogy nanny-vé váljak. Ezt eredetileg csak szeptemberre terveztem, de mostmár úgy gondolom, nincs mire várnom. Nanny kb egy évig szeretnék lenni, ezalatt spórolni szeretnék és utazni, aztán pedig belevágok a következő álmom megvalósításába, hogy utaskísérő legyek.:)