Rainroom kiállítás másodszor, újra családkeresőben és a nőnapi parti

Korábban már említettem a Randoom Rainroom kiállítást a blogban. Ennek a kiállításnak a lényege, hogy bemész egy sötét szobába, a plafonon található álmennyezetből szakad az eső, viszont a mozgásérzékelőknek köszönhetően rád nem esik, csak körülötted. Nem számít mit csinálsz, ugrálhatsz jobbra-balra, kinyújthatod a kezed, rohangálhatsz az esőben, de egy csep víz sem fog rád esni. Alapvetően már az egy nagyon nagyszám és hatlamas idea, hogy zárt térben esőt hoztak létre, de hogy ezt megspékelték azzal, hogy az ember istent játszhat és irányíthatja az esőt, ez valami fenomenális. Mindenképpen meg szerettem volna lesni magamnak eme kisebb csodát, és már egy hónapja, Annával elmentünk a Barbican-hoz, egy vasárnap délelőtt, méghozzá nyitásra, de a biztonsági őr figyelmeztetett minket, hogy 4 órás lesz a sorbanállás és különben sem vagyunk normálisak, hogy hétvégén jövünk. Szerényen javasolta, hogy menjünk vissza egy hétköznap, amikor a sor általában csak fele akkora a hétvéginek.

Az első kísérletem tehát, hogy bejussak az esőszobába sikertelennel bizonyult, de én mindenképp meg szerettem volna nézni magamnak a helyet. Néhány hete Zsófi mondta, hogy őt is érdeklik az efajta őrültségek (tán még emlékeztek, hogy ő volt az, aki a Winter Wonderlandon a legtöbb eszement hintára felült velem), tehát ha még én sem jutottam be akkor mehetnénk együtt is. Már 2 hete el akartunk menni, de én a változatosság kedvéért lebetegedtem (2 hónap alatt zsinórban negyedszer), így a kiállítás meglátogatására múlt héten csütörtökön kerítettünk sort. Mikor még Annával mentünk a kiállításra, a biztonsági őr azt mondta, hogy hétköznap nincs nagy sor, maximum 2 óra a sorbanállási idő. (Ez sem hangzik rövidnek, de a 4 órához képest még mindig baráti.)
A kiállítás 11-kor nyit, Zsófival azt beszéltük meg, hogy fél 11-kor találkozunk a Barbican metrómegálló előtt. Mivel én már 10 óra után pár peccel odaértem, gondoltam elsétálok a metrótól 10 perce lévő Barbican Centre-be, hogy beálljak az esetleges sorba (mert általában már nyitás előtt 1-2 órával odacsődülnek az emberek.) Mikor a Barbican-ba értem láttam, hogy egy ember sem áll sorba, meg is örültem, mint majom a farkának, hogy mi leszünk az elsők. Azonban ahogy közelebb mentem a kiállítás termének ajtajához, (ahol legutóbb annyian álltak, mint egy kisebb tüntetésen), láttam, hogy bár még mindig kinn vannak a Rainroom plakátjai, de őrök sincsenek. Egyből leszólítottam a közelben ülő, nagyon cuki portás srácot, hogy a kiállításról érdeklődjek. Mikor a csávó meghallotta, hogy a Rainroom-ra jöttem, a tekintete akkor sem lehetett volna meglepettebb, ha magának a Halálcsillag-nak a bejáratát kerestem volna! Miután túljutott a meglepettségén közölte, hogy a kiállítás már majdnem egy hete bezárt szóval ne keressem. Nem akartam hinni a fülemnek és azt hiszem a szívverésem kihagyott egy pár pillanatra. Ugyanis én mikor pár hete nézegettem a neten a nyitvatartást, úgy láttam, hogy március 24-ig nyitva lesz, szóval vagy én vagyok a nagyon hülye és totál rosszul emlékszem, vagy előbb bezárták a helyet. De miért is tettek volna ilyet, ha egyszer nagyon népszerű volt a kiállítás, így nincs kizárva az első esetőség sem :)
Megkéreztem a cuki csávót, hogy örökre bezárt-e a kiállítás vagy csak szünetel (van ilyen.) Megerősített abban, hogy végleg bezárt és hozzátette, hogy ne aggódjak, ez egy mozgó kiállítás így a jövőben New York-ban vagy valahol még biztosan láthatom az esőszobát. Akkor ott helyben azt hittem, hogy kiállok a vallásomból, mert már másodszorra próbáltam bejutni és nem akartam elhinni, hogy ilyen létezik, hogy pont akkor "csapják be az orrom előtt az ajtót" amikor történetesen még a sort is lett volna időm kivárni.

Visszaindultam a metróhoz, felhívtam Zsófit, hogy közöljem a helyzetet. Zsófi reakciója is hasonlított az enyémhez, tul.képp még telefonon keresztül is hallottam az 'A' hangot, amit az elpattanó idegszála okozott, mikor benyögtem a nagy hírt. Gondoltuk ha már ilyen szépen összejöttünk és benn voltunk a belvárosban kihasználjuk a délelőttöt és elmentünk window-shoppingolni. Nem vettünk semmit, de jópár boltba betértünk, mindegyikben jó sokat időztünk, szemrevételeztük a kínálatot, közben megvitattuk az 'élet nagy dolgait', pl, hogy melyikünknek melyik bögre vagy fülbevaló tetszik és hasonlók. Fél 12 körül pedig beültünk a mekibe, ahol torkoscsütrötök alkalmából megajándékoztuk magunkat egy menüvel: én csirkenuggets-eket, sült krumplit és kólát ettem almáspitével, Zsófi pedig wrap-et és pitét. A mekiben elültünk, mint a befőtt és már egy óra körül járhatott az idő, mikor hazaindultunk. A csütörtöki napból másra nem nagyon emlékszem, szóval gondolom nem is történt semmi.

A családról meg a gyerekről azért nem írok, mert nem történik semmi említésre méltó, minden oké és éldegélünk, mint hal a vízben. Már emlegettem párszor, hogy a nanny-ség felé kacsintgatok és hamarosan át szeretnék nyergelni az ő világukba. Az erről szóló bejegyzést is ígérgetem egy ideje, eddig azért nem tettem közzé, mert konkrét dolgokkal szeretnék szolgálni nem csak tervekkel és feltételezésekkel,holott a bejegyzés jórésze már meg van írva. Hamarosan, - amint alkalmasnak találom az időt -, közzéteszem.
Egy kis ízelítőt, egy-két apróbb információt azonban megosztanék már most. Igaz, hogy mostmár nem aupair, hanem nanny szeretnék lenni, de az aupairworld.com-ra is visszaregisztráltam magam, jobb több vasat tartani a tűzben alapon. Bár ezen az oldalon a családok többsége aupairt keres, nem pedig nanny-t vagy mother's help-et, de korábbi családkereséseim során belefutottam már egy-két jobbfajta ajánlatba, amelyek nem heti 25 óráról és 70 fontról szóltak, hanem ezektől lényegesen jobb feltételeket kínáltak. Tehát "mért ne" alapon összehoztam a profilomat, beleírtam 'minden tudományomat', hogy már majdnem 2 éve "űzöm" ezt a mesterséget, rengeteg tapasztalatom valamint referenciáim is vannak, mindezt pedig megspékeltem barátságos képekkel, többek közt olyannal. amin gyerekekkel vagyok és vidáman mosolygom (kell a propaganda.) Mikor mindezzel megvoltam, az általam szimpatikusnak vélt családoknak elküldtem a jelentkezésemet. Többektől jött is válasz valamint engem is bejelölgettek egy páran, a hét vége felé pedig kezdett leszűkülni a kör az esélyesnek vélt családokra, konkrétan azokra gondolok, akik fizetésben és egyéb körülményekben átmentek a "rostámon".
Egy fiatal házaspár, aki Dél-Londonban lakik elhívott interjúra. Egy másfél éves kislányuk van, heti 4 napot kellene csak dolgozni ám ezt is több pénzért, mint amit a jelenlegi helyemen keresek, és ráadásul mivel csak 4 napot kell dolgozni, így heti 3 napot tudnék dolgozni valahol máshol is, pl kávézóban, vagy akár másik családnál kisegíteni stb, tehát láttam a "fantáziát" a családban, ígyhát igent mondtam az interjúra. Szombat délután elvonatoztam a megbeszélt helyre, Teddington városrészbe. A családdal egy pubban találkoztam, hozták a kislányt is. A szülők nagyon kedvesek voltak így első szimatra, a kislány is nagyon cuki, a család rendelt nekem is italt majd egy jó órán keresztül beszélgettünk. Szóba került, hogy mért szeretnék nanny lenni, az eddigi tapasztalataim és ők is rengeteget meséltek magukról. Végig nagyon kedvesek voltak de ezen felül valahogy nem éreztem semmit, tehát nem volt meg az az "ők azok" filing. Már majdnem 2 éve aupair vagyok, megordultam jópár családnál és azt kell mondjam 100%-ban egyiknek sem voltam tagja, (mit mondjak, volt ahol 0 százalékban sem voltam az), ígyhát a mostani családkeresésemkor ez a szempont, hogy szimatikusak-e a szülők vagy el tudom-e képzelni, hogy családtag legyek náluk már egyeltalán nem számít, ugyanis már rég rájöttem, hogy ez a családtag szöveg csak mese.Vannak családok, ahol jobban bevonják az aupairt a családi életbe (de ez ritka, mint lakatlan szigeten a tömegverekedés), viszont a következő állomásomon, a következő családomban már csak a karrierépítésre fogok koncentrálni valamint arra, hogy minél több pénzt keresssek. Nem igen fog érdekelni, hogy szeretnek-e a szülők vagy jóban vagyok velük, nem fogok senkivel puszipajtást játszani, hanem elvégzem a munkámat és kész. Arra persze ügyelni fogok, hogy egy bizonyos szintű kapcsolatot sikerüljön kialakítani a családdal, hogy azért mégse méla undorral keljen egymást elviselni, de úgy döntöttem, bármilyen családba is kerülök, húzok majd magam köré egy láthatatlan burkot és nem fogom átengedni az esetleges bunkózásokat. Ha nem is lesz majd a leendő családom egy álomcsalád, nem fog érdekelni, mint mondtam, most csak az érdekel, hogy előrébb jussak, minél több célomat, álmomat sikerüljön megvalósítani és, hogy minél többet keressek. Talán anyagiasnak hangzik ez a szöveg, de egy bizonyos ponton túl, (főleg ennyi tapasztalattal a hátam mögött) az ember eljut arra, hogy túltegye magát az esetleges súrlódásokon és ha lesznek is ilyenek, akkor csak azt fogom nézni, hogy mi az, ami miatt én nyomom ezt a melót és nem azt, hogy "jajj, ezek nem vesznek emberszámba. "  Mindaddig amíg a család a fizetés és az előre megbeszélt feltételekkel és körülményekkel kapcsolatban korrekt lesz, én nem fogok problémázni még akkor sem, ha esetlegesen nem ők lesznek a világ legkedvesebb főnökei. Ha belegondolok a jövőben, amikor rendes munkám lesz, nem pedig ez az aupairkedős tengi-lengi akkor sem biztos, hogy épeszű főnököt sikerül majd kifognom, sőt, szerintem minden egyes dolgozó ember anekdotákat tudna zengeni a big boss-ok hozzájuk való viszonyulásáról. Szerintem viszont minden csak hozzáállás kérdése, aki tudja, hogy miért fontos neki a munkája, megvannak a céljai és a motivációja, hogy minél előrébb jusson, annak egy olyan akadály, hogy a főnöke nem a kedvence nem fogja visszatartani a fejlődéstől és a karriere építésétől.

 Egy kis mellékinfó, de erről majd a nanny-s bejegyzésben írok bővebben: eleinte live-in nanny leszek, azaz olyan, aki a családdal lakik. Az indok: egyrészt piszkos anyagiak, mivel ha live-out lennék, ahhoz rendelkeznem kéne bizonyos (nem is kicsi) kezdőtőkével, gondolom nem kell bemutatnom, hogy ez mit takar: min. 2-3 hónap lakbér, ha szobát bérelnék, ilyen-olyan kiadások, merthát a kaja, a tisztítószerek és egyéb kellékek, amelyek a különéléshez szükségesek nem maguktól teremnek. Ezen felül pedig ha majd külön költözöm, azaz elkezdem végre a nagybetűs életet akkor nem árt, ha lesz mellettem egy társ: akár barátnőkkel közösen bérelni egy lakást, hogy legyen kire számítani, meghát az sem utolsó szempont, hogy ne vadidegenekkel kelljen megosztani egy lakást /szobát. Én is tudom, hogy majd a későbbiekben az életem során több mint valószínű, hogy ez elkerülhetetlen lesz, de kezdésként inkább összeállnék pár ismerőssel, baráttal. De ezzel nyilván nem vagyok egyedül, aki élt már külön, bérelt már házat vagy szobát, gondolom mindenki jobban érezte magát ismerőssel, nem pedig valami hót idegen albánokkal /kínaiakkal stb. Az albánok amúgy onnan jutottak eszembe, hogy az előző családom volt magyar aupair-e Tünde,- aki sok évig egy óvodában dolgozott itt Angliában - mesélte, hogy ő 6 albánnal lakott együtt egy bérházban és a házban uralkodó (illetve hát sajnos jelen sem lévő) higéniás körülmények hagytak némi kívánnivalót maguk után. Annyira nem részletezte nekem Tünde a szitut, de nem is volt rá szükség,a néhány elmondott sztori tökéletesen meggyőzött engem arról, hogy mért nem akarok idegenekkel együtt lakni. Ilyenek mesélt, hogy a szemetet hetekig nem vitték ki és népesebb rágcsáló kolóniák tették tiszteletüket a házban, a fürdőszoba olyan gusztustalan volt hogy le kellett volna rombolni, felszántani és sóval behinteni a helyét, valamint, hogy érdekes "illatú" kajákat főztek, szóval a csaj bírta egy ideig, mert legalább olcsó volt, aztán mikor végleg elege lett, összeköltözött egy barátnőjével. Igaz, így nem volt saját szobája, hanem ketten osztoztak egyen, de legalább a körülmények elviselhetőek voltak. Mindezt csak azért írtam le, hogy rávilágítsak: könnyű mondani, hogy költözz külön, megtenni sem egy ördöngősség, de jól meg kell nézni, hogy hová költözik az ember és kikkel. Én azt tanácsolom, hogyha vannak az adott városban/országban ismerőseid, akkor álljatok össze és béreljetek egy kisebb lakást közösen, amit ugyanúgy közös erővel rendben is tartotok.

Jól elkalandoztam, pedig a szombati interjúmról kezdtem írni. Tehát szimpatikusak voltak a szülők, és bár nem volt meg az az "ők a tuti befutók" feeling, de mint írtam, ez már nem érdekel, ha nem érzem ezt egy családdal kapcsolatban, a főbb szempont mostmár a fizu és az ehhez kapcsolódó dolgok lesznek. Ennek ellenére viszont abban maradtam a családdal, hogy mivel ők az első kiszemeltjeim, így nem szeretnék most még semmilyen ígéretet tenni, szeretnék még keresgélni és biztosan ők is meghallgatnának egy-két jelöltet, tehát keep in touch-maradjunk kapcsolatban és majd elválik, hogy lesz-e közös jövőnk vagy sem. A család ebbe szó nélkül beleegyezett, mondták, hogy tényleg van még néhány jelöltjük, de nagyon örülnek, hogy megismerhettek, a tel.számomat is elmentik, és majd keressük egymást. Ennyi lenne tehát az első interjúm, immár nanny-ként, illetve nanny post-ra pályázva. A héten regisztrálom magam egy ügynökséghez is, akik aupair-eket, nanny-ket és mother's help-eket közvetítenek, hátha pont náluk találom meg a következő családomat.



-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Szombatra nem csak az interjú volt betervezve, hanem egy buli is Ginával, méghozzá egy nőnapi buli a belvárosban, magyar szervezésben. A buli nőnapi jellegét az a tény adta, hogy jött egy sztriptíztáncos csávó is... Ginával este 10-kor találkoztunk a Piccadilly Circuson. Eredetileg be szerettünk volna ülni egy pubba alapozni de mivel mindketten késtünk, inkább úgy döntöttünk, hogy beugrunk a közeli Tesco-ba 'municióért'. Vettünk is Tesco-s vodkát és egy alkoholmentes citromos italt, gondoltuk kotyvasztunk magunknak saját készítésű Mojito-t. Miután fizettünk (ID-t persze elkérték), kimenünk az utcára és egy félreeső sikátorszerűségben nekiálltam csapost játszani. Volt 2 db üres fél literes üvegünk, a vodkából körülbelül 1,5 deci jutott mindenkettőnknek és a fél literes üveg maradék részét a citromos innivaló tette ki, ígyhát ha belegondolunk nem volt túl tömény az általunk kevert nedü. Ennek ellenére mikor a következő órában elfogyasztottuk mindketten éreztük, hogy van ereje a piának, kicsit a fejünkbe szállt, hogy úgymondjam. Én meg nem mondom, hogy mi a fenéből készülhet a Tesco-s vodka, de kis túlzással előbb lettem tőle másnapos, minthogy berúghattam volna. 11 után keveredtünk a party színhelyére, ami nem messze található a Tower-Hídtól és rendkívüli kilátás nyílik London kivilágított felhőkarcolóira. Pár percig gyönyörködtünk ezekben aztán a buli felé vettük az irányt. A lányoknak éjfélig ingyenes volt a belépés, szóval a bejutás egy fillérünkbe nem került. Odabent aztán elkezdődött a buli, tetőfokára hágott a hangulat, voltak jó zenék, italok és rengeteg tánc. Nem is részletezném, lényeg, hogy remekül mulattunk Ginával. Én hajnal fél 4 körül indultam haza, iszonyat fáradtan, ebből kifolyólag annyira nem meglepő, hogy sikerült elaludnom a buszon és átaludtam a megállómat is. 3 megállóval arrébb ébredtem fel és láttam, hogy nem ismerős sem a hely sem a megálló neve. Gyorsan leszálltam és felszálltam a szemközti sávban álló buszra, ami visszavitt a megállómhoz. 20 perc séta után haza is értem, és egyből el is tettem magam aludni.

Partizásra készen



 

Az egyik legérdekesebben kinéző felhőkarcoló

Másnapra, azaz vasárnapra programom volt megbeszélve; Ákossal, a francia sráccal és még néhány lánnyal egy olasz étterembe mentünk. Illetve részemről mentem volna, de délelőtt 10-kor mikor felébredtem (gyerekzsivaj-ra) tudtam, hogy nekem ma nem lesz menet sehová, hanem valószínűleg egész nap aludni fogok, így írtam Ákosnak, hogy ne várjanak rám. Ezt követően vissza is aludtam, és húztam a lóbőrt úgy délután 3-ig. Aztán kockultam egy órát, Ginával váltottunk pár üzenetet és 4-től ismét aludtam, este 6-ig.:)) Tehát mondhatjuk, hogy ki is használtam a hétvégét meg nem is. A szombatot mindenképpen, a vasárnapot kevésbé, bár meglehetősen jól esett, hogy egész nap aludhattam és a házat sem kellett elhagynom (aznap amúgy is baromi hideg volt), szóval bizonyos szemszögből nézve mégiscsak hasznos volt a nap.:)

Szombaton Reninél lesz egy kisebb fajta ereszd el a hajamat, összejövünk egy filmnézésre és étkezésre: mivel csak magyarok leszünk Reni főz nekünk finom levest és túrógombócot, én szolgáltatom a házipogácsát és a többiek is beszállnak majd mindenféle földi jóval. Vasárnap pedig a fészbúkos aupair-csoportból néhány lánnyal ellátogatunk Windsorba, hogy megtekintsük a Királynő kedvenc nyaralóját, ami mellesleg maga a kastély (én is örülnék, ha kapnék a kastélyban egy szerény kis lakosztályt), ígyhát ez a hétvége sem lesz unalmasnak mondható.

Most kaptam egy sms-t, miközben eme bejegyzést pötyögtem, egy nő írt, hogy takarítómunkát kínál, részletesen megírta merre lakik, mit vár és cserébe mennyit kínál. Mikor megláttam a részletes sms-t, komolyan mondom, majdnem elsírtam magam örömömben, ugyanis ritka az ilyen, aki értelmesen meg tudja írni, hogy mi a fenét akar. A legtöbb, kommunikációs hendikepp-el megáldott hirdető általában leragad annál, hogy : "Would you clean my house? "- és nekem kell a nyakukra járnom, hogy legalább azt megtudjam hol lakik (általában jó messze tőlem, szóval feleslegesen pocsékoltam a pénzem a hívásra/sms-re.) Tehát nem kizárt, hogy a hét végére már pluszmunkám is lesz, csaknem kezd beindulni a szekér? :)