Honnan jöttél, hová tartasz??

Ez egy nagyon jó kérdés. A mai kis szösszenetet egy csöppnyi összefoglalónak szánom, arról, ki/milyen ember voltam mielőtt Angliába jöttem, hogy Anglia hogyan változatta meg 180 fokban az élethez való hozzállásomat valamint pedzegetem a jövőbeli terveimet.Elég sok gondolat kavarog a fejemben ezzel a témával kapcsolatban, hiszen az oktatási rendszertől kezdve az otthonról hozott mintákig sokminden meghatározza azt, hogy ki voltál és milyen vagy valamint, hogy hová tartasz. Eddig is tudtam, hogy a mostani és a régi énem nagyon különbözik, de ahogy megírtam ezt a bejegyzést láttam, hogy ma már szöges ellentétje vagyok a régi Dominak.

A középiskolai évek: szerettem tanulni, jól is ment nagyon, szerettem a legtöbb tárgyat-magolni sosem tudtam, mindig megkerestem mindennek az "értelmi" oldalát, és a gyakorlatra fektettem a hangsúlyt-ebből következik, hogy nekem a reáltárgyak jobban bejöttek. A földrajztanárom kijelentette, hogy zseni vagyok (szerintem távol állok attól) és már 10. -ben OKTV-re küldött (pedig azon csak 11-12 évfolyamosok vehetnek részt, de a föcitanárom nagyon nyomott engem a versenyre, 10-ben ugyan még nem, de 12-ben tovább is jutottam). Az érettségim nagyon jól sikerült, a szóbeli vizsgák mind 100%-osak lettek. Nem azért írom ezeket, hogy "fényezzem" magam, ezek voltak a tények, mindenki, magamat is beleértve azt hitte, hogy én minimum 3-4 diplomáig és 5 nyelvtudásig meg sem állok, és minimum valami atomkutató leszek. Akkoriban olyan mértékben csak a tanulásnak éltem, hogy el sem tudtam képzelni, hogy középiskola után ne menjek egyetemre, hovatovább ne fejezzem azt be és legyen jópár diplomám. Felvettek az Eltére, földtudományi szakra, amit rettenetesen vártam, de valami olyat hozott nekem, ami teljesen új volt. . .
ELőször az, hogy kollégiumba kellett költöznöm Budapestre, oriási változás volt számomra, mert én azelőtt sosem éltem külön a családomtól. A családommal amúgy sosem volt túl szoros a kapcsolatom, kiskoromtól kedzve hozzá voltam szokva, hogy a problémáimat én oldom meg, ez bizonyos szempontból tán sokaknak szomorúan hangzik, másrészről viszont engem talpraesetté tett, megtanultam magam intézkedni, ügyeskedni, nem ijedek meg az árnyékomtól, hogy úgymondjam.

Tehát középiskola után elkerültem otthonról, és teljesen új volt az, hogy magamról kell gondoskodnom, én osztom be a pénzemet, az időmet, nem kell számot adnom senkinek, merre/kivel csavargok. Az első pár hétben bevallom nőiesen egy picit ilyesztő volt ez, a hirtelen jött nagy szabadság. Aztán mikor ehhez hozzászoktam akkor pedig annyira élveztem ezt az életformát, hogy a koliból haza sem mentem, csak 2-3 hetente. A koliban nagyon szabadnak éreztem magam és amennyire ódzkodtam tőle az elején, a végére egészen megszerettem. Az viszont biztos, hogy hosszútávon én nem vagyok koleszlakónak való, mert nekem mindenem a személyes szférám. . Bizonyos dolgok azért hiányoztak otthonról, például a vidék,mert én sosem szerettem nagyvárosban lakni, hiányzott a személyes szférám is, mert a koleszban 2 másik lánnyal voltam egy pici szobában, bírtam a szobatársaimat, és az egyikkel még mindig tartjuk a kapcsolatot, de én az a típus vagyok, akiknek mindene a személyes tér és szükségem van a magányra.
Az ELTÉ-re egy évig jártam, de már félévkor éreztem, hogy akármekkora zseninek tartanak engem földrajzból, de ez nem nekem való. Vagyis, hogy pontosítsak; még mindig szerettem a földrajzot, de akkor és ott nem ez volt, ami engem boldoggá tett. A második félévben őszintén megmondom, hogy már csak hébe-hóba jártam be a suliba, mert tudtam, hogy ott fogom hagyni. Nem is tudom, de valahogy nem nekem való volt az egész egyetemi közeg. A társaságba, a csoporttársaim közé nehezen tudtam beilleszkedni, nem is sikerült ez igazán,szerintem senkiben nem hagytam mély nyomot hogy úgy fogalmazzak, életre szóló-de mégcsak tartós barátságokat sem kötöttem. A tananyag sem volt olyan izgalmas és lebilincselő, mint amilyennek én azt anno elképzeltem, még a középiskolában ülve. Mint ahogy azt említettem, szobatársaim közül egy lánnyal viszont nagyon jóban lettünk, és bár 2010 óta egyszer sem láttuk egymást, de még mindig él a barátság, ha másért nem, már ezért megérte az az egy év.


Tehát 2010 júniusában ott hagytam az ELTÉ-t, de mivel nekem is mindenhonan azt nyomatták,és a csapból is az folyt, hogy "tanulni kell, mert diploma nélkül a tesco-ban sem leszel pénztáros", ígyhát 2010 szeptemberétől otthon Esztergomban beíratkoztam egy egyéves kereskedelmi ügyintéző tanfolyamra. Mikor nekikezdtem ennek az OKJ-s tanfolyamnak, bár baromira tetszett ez a kereskedelmi világ, de pár hónap után rájöttem, hogy ez sem nekem való, legalábbis most még nem, én világot akarok látni. Így esett tehát, hogy csakúgy mint az ELTÉ-t, a kereskedelmi tanfolyamot sem fejeztem be, hanem 2011 első felében nekiálltam szervezni az angliai aupairkedésemet, és 2011 júniusában pedig megtettem életem eddig legjobb lépését, felszálltam a repülőre és idejöttem új lehetőségek, új életcél után kutatva és ámblokk új élet kezdeni.

Én úgy vagyok ezzel az egész tanulás kérdéssel, hogyha én nem akarok tanulni, akkor nincs az az Isten, aki megmondja, hogy márpedig tanulni kell és kész. Neeem, van nekem saját akaratom, köszönöm szépen. Nekem ne magyarázza meg senki, hogy csak akkor lehetek valaki, ha elvégzek egy főiskolát/egyetemet, ahol kifizettetnek velem félévente százezreket, ahol annak van a nagyobb dicsősége, aki a legjobban berúg a bulikban, és a tanárok sokszor kényükre-kedvükre osztályoznak és buktatnak is akár.Ahogy az ismerősöm, -aki megjárta már Amerikát is és most Németországban nyomja a bébisintérkedős melót-is megmondta: az életre nem az iskola nevű intézmény tanít meg. Ha már az oktatásnál tartunk, el kell mondjam, ki nem állom, hogy a magyar oktatási rendszer úgy működik, hogy már 11. osztályos gimnazista korodba el kell döntened mit akasz csinálni. Ez egyszerűen lehetetlen. Ha csak az én esetemet nézzük: annak idején csak a földrajznak éltem és semmi másnak, saját magam és mindenki más azt gondolta, hogy én az ELTÉ-n, a földrajz szakon élni fogok mint hal a vízben, tutira lediplomázom, szerzek egy fasza kis állást, és az életben nem fogok másfajta dolgok felé kacsintgatni. Aztán egy évig tanultam az álomtantárgyam 'nem középiskolás fokon', és rájöttem, hogy nem, nem ez az én igazi "calling"-om, élethivatásom. A földrajzot még mindig szeretem, és nagyot dobban a szívem, ha meglátok péládul egy földtani térképet,de egyenlőre mostmár nem úgy tekintek rá, mint életcélra, ahogy azt sok évig tettem. Tehát az oktatási rendszerhez azt tudnom hozzáfűzni: sokak mellett én vagyok rá az élő példa, hogy ez nem így működik, hogy eldöntöm 17 éves gyerekfejjel, hogy hová felvételizzek, és a szigorú pontrendszer-és hatalmas tandíjaknak köszönhetően oda évekre be legyek skatulyázva.
Magyarországon igencsak elterjedt és általános az a felfogás, hogy csak akkor lehetsz valaki, ha van minimum egy diplomád, de áhh, az egy az kevés, legyen inkább kettő, tökmindegy, hogy szereted-e amit tanulsz, hova tovább teljesen mindegy, hogy érted-e, amit tanulsz.Ahhoz képest, hogy belőlem mindenki kinézte, sőt mitöbb elvárta, hogy én valami asztrofizikus legyek és én legyek az ELTE büszkesége; azt lehetne gondolni, hogy ehhez az 'ideához' képest az, hogy most "csak" egy aupair vagyok, oriási nagy kudarc vagy visszaesés. De rajtam kívül senki sem tudja, hogy mi játszódik le az én fejemben, mi mozgat és irányít engem.Hogy mi volt az, ami miatt annak idején eldöntöttem, hogy a sok éven át pártolt tanulás helyett inkább a világlátás mellett döntök.  És bizony azt mondom;akármennyire is fontos a tanulás, vannak dolgok amik ezerszer fontosabbak.
Én a 20 hónap alatt amióta aupairkedem sokkal (de tényleg fényévekkel többet) tanultam az életről, az önállóságról, saját magamról és arról, hogyan álljak meg a lábamon bármi is történjék, mint előtte 12 év alatt az iskolában. Rengeteg aupairt ismerek, - sokakat személyesen, sokakat csak online- akik hasonlóan vélekednek erről.
Ha már az aupair-eket, aupairséget említem: ez a munka, bár végtelenül egyszerűnek tűnik (tulajdonképpen az is), de mégsem egy "fáklyásmenet', mint amilyennek azt sokan elképzelik. Nem akarok nagyképűnek tűnni, de szerintem nem is való mindenki aupairnek. Nem azért, mert nehéz ez a munka, vagy mert géniusznak kell lenni az elvégzéséhez. Azt akarom ebből kihámozni, hogy ide kijönni bárki ki tud, a gyereket pátyolgatni és a családdal együtt élni szintén nem egy nehéz feladat. Persze tud ez szörnyű is lenni ha bunkó a család,ezt aláírom, de most vegyük az ideális esetet, amikor egy normális famíliához kerül az ember. Sokan (többek közt jómagam) az aupairséget úgy látja, mint ugródeszkát. Ez így igaz, ez a munka tökéletes lehetőség arra, hogy megvesd a lábad Angliában (vagy az általad kinézett országban), és megalapozd a jövődet. Amikor azt mondom; ez a munka nem való mindenkinek, arra gondolok, hogy nem mindenki képes megragadni a lehetőségeket, élni azokkal az előnyökkel, amit az aupairség nyújt. Persze ez nem feltétlenül baj, nem akarok én ezzel megsérteni senkit, tudom, hogy nem mindenkinek van hosszabb távú célja az aupairkedéssel. Viszont azokat nem értem, akik 2 vagy több évig 'űzik' ezt a mesterséget, elfogadják, hogy idegen családdal kell élniük, úgy ugrálni, ahogy ők fütyülnek, és heti 70-100 fontokat beosztogatni évekig. Ebbe én hossztávon biztosan beleőrülnék . (Akinek mondjuk iszonyatosan jó családja van, az kivétel, ismerek olyanokat, akiknek ez az egész megéri mert a család mindenben támogatja-de ez a legritkább eset.) Nem véletlenül tervezem már veszett módon a nanny-vé válásomat, amivel a munkakört, a gyerekek világát ugyan még nem, de ezt a 'vándorcigány'-családról családra szálló életmódot abbahagyhatom. Arról már nem is beszélve,hogy mellesleg meg is fizetnek a munkámért, biztonságban leszek anyagilag és lesz majd saját kis lakásom (elsőkörben persze szobát tudjak bérelni:) ahol senkihez, pláne egy idegen családhoz nem kell alkalmazkodnom és engem sem kell ismeretleneknek megtűrnie.
Szerintem azok az aupairek,akik ki tudják hozni az aupairségből, amit ki lehet, sokkal előrébb vagyunk azoknál, akik nem mozdulnak ki évekig az egyetem burkából, nem láttak és nem tapasztalak. Huhúú. Ha ezt előadnám például valamelyik volt osztálytársamnak, vagy sok otthoni fiatalnak, akik most éppen az egyetemen ülnek és azt hiszik milyen jó lesz majd nekik, hááát leosztanának, mint a pengős malacot, hogy én meg tróger tudatlan vagyok mert nem tanulok. :D Én viszont a tudást nem szeretem lexikálisan mérni, az élethez józan ész és talpraesettség kell, a legjobb tudós sem fog pénzt keresni ha ezek a 'skill-ek' nincsenek meg. Nem, ezzel nem azokat szeretném szapulni, akik az egyetemet, a tanulást választották, ne értsétek félre. Mindenki tudja, hogy neki mi a jó, és miben látja a jövőjét. Annak is megvan a szépsége, izgalmai, pláne ha valaki szereti is amit tanul, és megtalálja benne önmagát. Megértem azokat, akik ezt választják, tényleg.Nem azt mondom, hogy aki egyetemista az visszamarad mert nem lát világot és nem szerez tapasztalatot. Tény viszont, és szerintem a legtöbb aupair kollégám ebben meg tud erősíteni: idekint akár egy év alatt is sokkal többet lehet tanulni, és sokkal több tapasztalatot lehet szerezni, mint otthon, a suliban ülve.

Ebből a hosszas fejtegetésből arra akartam kilyukadni tehát, hogy én, aki anno csak a tanulásnak élt és senki nem is nézett ki belőlem mást, eljutottam arra, a saját tapasztalataim és önerőből megvalósított dolgok alapján, hogy mennyire megváltozhat az ember elképzelése, az élethez való hozzáállása.Van az a mondás, hogy "soha nem mond, hogy soha". Hogy ez mennyire igaz, arra nincsenek is szavak! Rengetegen vannak, akik már középiskolában 5 meg 10 éves terveket készítenek a jövőjükről. Ez egyfelől jó, hogy ennyire megfontolt legyen valaki, az életnek nem is lehet csak úgy 'dúrrbele' alapon nekivágni. Másrészt viszont azt mondom, nem kell mindig mindent hajszálpontosan megtervezni, pláne nem évekkel előre. Hiszen úgysem tudhatod, holnap mi történik, merre sodor az élet és kivel találkozol. Természetesen jó ha vannak tervek, jómagam is rendelkezem néhánnyal a tarsolyomban, A, B és C (valamint még számtalan ) esetőségre, de szerintem úgy jó, ha a tervek rugalmasak, hogy beleférjen a spontaneitás is. Nekem körülbelül hetente, de van, hogy naponta változik az elképzelésem arról, mit szeretnék csinálni a jövőben, tehát az nem fér bele, hogy csőlátás szerűen eltervezzem, mit fogok kezdeni magammal mához 10 évre.
Amúgy egy apró gondolat: a legtöbb állásinterjún megkérdezik, hogy látod magad mához x évre? Ezeknél a kérdéseknél ölni tudnék!! Az oké, hogy a munkaadók határozott emebereket keresnek, akiknek van némi fogalmuk arról merre tartanak, de engem hagyjanak békén azzal, hogy mit szeretnék csinálni  5 vagy 10 év múlva! Attól, hogy nem feltétlen tudom, mihez fogok kedzeni 10 év múlva, még lehetek határozott és célokkal rendelkező szemilység!  Erre a kérdésre max annyit tudnék válaszolni, hogy boldog emberként képzelem el magam, azt csinálva, ami az életemnek azon szakaszában boldoggá tesz, azokkal az emberekkel körülvéve, akik boldoggá tesznek. És pont. Nem tudom, hogy egy ilyen válasz kielégítő lenne-e, vagy pedig a cégek olyasmit várnak, hogy vezérigazgatóként és irgalmat nem ismerő vezetőként képzelem el magam. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy az utóbbi. Én úgy gondolom az én válaszom ésszerűbb.:))


Ha már a jövőt említjük: a nanny-témába most nem mennék bele, ennek egy külön bejegyzést szánok a közeljövőben. A tanuláshoz visszatérnék még egy kicsit. Egy pár éve rájöttem már arra, hogy a nyelv a legfontosabb. Ha van ugyanis kb 3-4 nyelvtudásom (de minél több, annál jobb) akkor bárhová kerülök a világon, bármilyen országba megyek, meg fogom értettni magam, a lehetőségek tárháza nyelvekkel a tarisznyánkban pedig végtelen: nem csak tolmács, de műfordító, szinkronfordító, és egy rakás mindent kezdhetünk magunkkal. Én még nem tudom fogok e tanulni a jövőben. Nyelveket egészen biztos, mert azt élvezettel csinálom. Mindig is annak a híve voltam, hogy amit nem élvezettel csinálsz, azt hagyd is a fenébe, mert úgysem fogsz vele egyről a kettőre jutni. Ha valamit, akkor maximum turizmust vagy ehhez hasonlót szeretnék tanulni, jelen pillanatban erre érzek erős késztetést és ugy érzem szívesen csinálnám/tanulnám. Valószínűleg nem leszek tudós (persze nem kiabálok el semmit), most sokkal inkább valami szociálisabb munka felé érzek nagy késztetést, ahol emberekkel foglalkozhatok, pl: idegenvezető, légutaskísérő. Ezt is Angliának köszönhetem; amióta itt vagyok, megnyíltam az emberek felé. Régebben én inkább a csendes, befelé forduló fajta ember voltam. Nem volt ezzel semmi baj, én tökéletesen jól éreztem magam a kis világomban, nem hiányzott semmi és nem bánok semmit. Viszont ennek ellenére, hogy élveztem ezt, pozitív váltásként könyvelem el, hogy mióta idekint vagyok kb 180 fokban megváltoztam ezt illetően. Mostmár éltelemem a társaság, hogy másokkal foglalkozhassam és ők is velem, a baráti kapcsolatok pedig fontosabbak mint valaha. A legjobb barátaimért én bizony tűzbe mennék. Most, bár még nem tudom konkrétan, hogy mi lesz az a szakma, amiben én megtalálom önmagam, de mindenképpen olyan hivatást képzelek el, ahol emberekkel foglalkozhatok.

Hát ennyi meg egy bambi. Ez az én történetem arról, hogy honnan jöttem és, hogy jelenlegi állás szerint hová tartok. Hangsúlyozom, hogy a jelenlegi állás szerint. Holnap új nap, új hét lesz, ki tudja milyen lehetőségekkel, amelyekkel csak élni kell ahhoz, hogy nyeregben érezhesse magát az ember. . Ezzel a gondolattal búcsúzom mára.:)