Elköltöztem

Pontosabban szólva mégcsak kiköltöztem. Szombat reggel végleg elhagytam a balham-i családomat, és egyben az elmúlt 9 havi lakhelyemet.

Előre szólok, hogy internet híján a mai bejegyzést egy starbuck-ból közvetítem nektek és mivel a jövő héten is korlátozva lesz az internet hozzáférésem, így valószínűleg csak egyszer jelentkezem majd a hét folyamán. Ha kicsit kesze-kusza lesz a mai bejegyzés, az annak köszönhető, hogy a kávédarálós-jégkeverős, hangazavaros környezetben nehezebben tudok koncentrálni, de igyekszem valami értelmeset idevakarni nektek.

Hol is hagytam abba legutóbb? Ja igen, hogy megtaláltam a következő családomat. A következő családomhoz jövő héten szombaton fogok beköltözni, azonban a balhami családomhoz már tegnap, azaz szombaton megérkezett a következő aupair, így nekem el kellett jönnöm. Még a hét elején beszéltem a balhami hosztanyámmal, megkértem, had maradjak náluk mégegy hetet, mondtam neki, hogy besegítenék az új lánynak, körbeveztném, megmutatnék neki mindent, betanítanám, cserébe csak annyit kérek, hogy a vendégszobában lakhassak. Az anyuka azonban azt mondta, hogy itt az ideje, hogy én tovább lépjek és, hogy nem lenne fair az új lánnyal szemben, ha én itt maradnék. Azt is hozzátette, hogy a gyerek is megzavarodna, ha egyszerre két aupair lenne itt, ígyhát nem áll szándékában engem további egy hétre elszállásolni a vendégszobában. Bevallom, nagyon rosszul érintett a dolog, hiszen azok az emberek, akikkel az életem elmúlt 9 hónapját töltöttem most egyszerűen kidobnak. Oké, hogy én kezdeményeztem a családváltást, nade egyrészt azért így is tekintélyes időt töltöttem itt, mert a 9 hónap nem kevés, valamint ha magamból indulok ki: ha nekem lenne egy bazinagy vendégszobám amit ráadásul nem is használok, akkor nem lenne szívem azt mondani egy külföldi lánynak, akinek nincs hová mennie ráadásul a gyerekemre vigyázott majdnem egy évig, hogy nem, nem maradhatsz itt...Az indoklását meg végképp nem értettem, miért is zavarodna meg a gyerek, csakmert 2 aupair van itt? Nem egy olyan családról tudok, ahol az új auapair-t a régi tanítja be, és azok a gyerekek sem zavarodtak meg egy életre..oké, persze én is tudom, hogy ezt csak kifogásnak szánta és azért nem engedett ott maradni, mert már nem kívánatos volt a jelenlétem..
Végülis egy barátom, aki a magyar palacsintázót vezeti felajánlotta, hogy hozzá beköltözhetek egy hétig, mielőtt még jövő héten az új családomhoz költöznék. Én pedig cserébe megígértem, ha szüksége lesz segítségre a palacsintázóban, akkor állok rendelkezésére.

A bőrönjeimet már a hét elején elkezdtem pakolni, de kétségek között, hiszen az új családommal csak szerdán mondtuk ki véglegesen az Áment. Csütörtök reggel megkérdeztem a balhami hosztanyámat, hogy lehetne-e annyi kérésem, afféle utolsó szívesség, hogy szombat reggel elvisznek a barátom lakására kocsival (ami kb fél óra), hogy ne kelljen 3 nagybőrönddel cipekednem..Eredetlieg Reni segített volna, azonban metróval és vonattal nagyon hosszú lett volna az út, és mire Istvánhoz értünk volna ő már nem lett volna otthon így útközben meg kellett volna állnunk a palacsintázóban, hogy felvegyük tőle a kulcsot, ami hatalmas kerülő lett volna. Az anyuka azt mondta, hogy sajnos valószínű, hogy nem fognak tudni elvinni mert dolguk van szombat reggel, de majd még visszatértünk rá. Magamban elkönyveltem, hogy oké, akkor marad a BMV (busz, metró, vonat) verzió, órákig tartó cipekedés és hatalmas kerülők. Aztán péntek reggel legnagyobb meglepetésemre a hosztanyám azt mondta, hogy elvinni ugyan nem tudnak, de taxit hívnak nekem és ki is fizetik. Mondom wow, nem kicsit taglóztam le. Szépen megköszöntem és meg is nyugodtam, hogy akkor vége a logisztikai rémálomnak. Péntek este bepakoltam az utolsó dolgaimat is, így ezzel is lezárult egy szakasz, utazásra kész voltam.
A következő sorok tán furcsának fognak hatni, bevallom én is annak találom, de amióta aupair vagyok és jobbra-balra költözködöm, borzalmasan érzelmessé váltam. A dologhoz hozzá tartozik, hogy mielőtt aupairkedni keztem nem költöztem sokat az életem folyamán, minden állandó és megszokott volt, nem kellett semmi miatt aggódnom, mondhatni megaludt a számban a tej. 2 éve vagyok aupair (egészen pontosan június 9-én lesz 2 éve), ezalatt pedig 4-szer költöztem, és mindegyik családomnál eltöltöttem egy tekintélyesebb időszakot. Sajnos az a típus vagyok, aki ha hosszabb időt tölt valahol akkor elkezdek érzelmileg kötődni dolgokhoz. Nem csak az emberekhez, a hosztcsaládomhoz meg a gyerekekhez (sőt, a családhoz tán kevésbé) de olyan apró és mondtani hülye dolgokhoz tudok kötődni, mint például a szobám, az ágyam, egy bizonyos bútordarab vagy a kilátás az ablakomból. Mikor egy családnál az időszakom a végéhez közeledik mindig szomorkodással töltöm az utolsó pár napot/vagy hetet és azon kesergek, hogy ezek nekem mennyire fognak hiányozni. Amikor tavaly elköltöztem az Észak-londoni családomtól, bár a családdal regeteg konfliktusom volt, mégis sírva jöttem el tőlük és az utolsó hetekben nagyon szomorú voltam. Tudom, hogy amikhez kötődöm csak helyek, meg tárgyak és élettelen dolgok, de én mindenhez egy életérzést kapcsolok és ha eljövök valahonnan mindig attól félek, hogy ez az érzés tán már sosem fog visszajönni. A 4 költözésem alatt azonban fokozatosan bebizonyosodik, illetve nyilvánvalóvá válik, hogy bár ezek az érzések és élethelyzetek ugyanúgy már sosem jönnek vissza, de jönnek helyette mások, újak, ha nem is jobbak de ugyanolyan jók. Viszont ha valahol már az utolsó napjaimat töltöm mégsem tudom megállni, hogy depizzek egy kicsit.
Ezúttal is így lett volna, de most az volt az óriási szerencsém, hogy mivel csak az utolsó pillanatban találtam meg az új családomat, így nem volt időm arra, hogy magamat sajnáljam és azt, hogy mi minden fog hiányozni, hanem ehelyett azon kellett izguljak, hogy mi lesz és hogyan lesz tovább. Aztán mikor ráakadtam az új családomra pedig annál nagyobb volt az öröm, hogy végre megvannak és nem kerülök az utcára, nem kell hazamennem és semmi ilyesmi. Bár az elmúlt időszak nagyon stresszes volt a családkeresés nehézségei miatt, de így utólag belegondolva azt mondom, hogy mégis szerencsésen alakult az egész. Ez az, ami engem igazán lemerít az auapairségben, a költözés, az elválás, hogy időről időre búcsút kell mondjak azoknak az embereknek, helyeknek és dolgoknak, akikhez/amikhez hozzánőttem és szeretem. Nem hiszem, hogy ehhez valaha hozzá lehetne szokni vagy "érzéketlenné" válni e téren, hogy ne hiányozzon semmi és senki. Akárhányadszorra is csinálom végig de mindig lemerít érzelmileg. Éppen ezért (illetve ezért is ) határoztam el, hogy ez lesz az utolsó hosztcsaládom és az utolsó aupairkedésem, a következő családnál elleszek, ameddig kényelmes és ameddig az érdekeim úgy kívánják, de ezután én már többet nem leszek aupair, lelkileg nem bírom már.

Vissza a költözésemhez: Szombaton reggel már korán felkeltem, elvégeztem az utolsó simításokat, aztán lementem reggelizni a családhoz. A családtól kaptam egy thank you kártyát amiben egy kis cash is lapult, a heti fizetésem fele, afféle bónuszként (természetesen rendesen kifizettek a múlt hétre is). Kicsit rosszul éreztem magam, mert a szülőknek én nem vettem semmit, megmondom őszintén egyeltalán nem gondoltam volna, hogy én kapok tőlük valamit. Ezen felül pedig extra jófejség volt, hogy fizették a taximat is. Mérges voltam az anyukára a hét elején, hogy nem enged ott maradni, de ettől eltekintve viszont rendesek voltak és mindenben segítettek. A helyzetem is jól alakult, István befogadott egy hétre, családom lett és cipekednem sem kellett, szóval jól jártam. A kisfiúnak vettem egy játék tennisz szettet, amit a házban is lehet használni, mert az elmúlt időben egyfolytában teniszezni akart.
Fél 9-re megérkezett a taxi, nem volt más hátra, mint a búcsú. Nagyon utálok búcsúzkodni és borzalmas vagyok ebben, mindig olyan gyorsan igyekszem lezavarni, amilyen gyorsan csak lehet. Egy kicsit megkönnyeztem a búcsút, hiszen mégiscsak ők voltak a családom 9 hónapig, és az volt az otthonom. Kaptam mindenkitől egy búcsúölelést aztán beszálltam a taxiba, ezzel magam mögött hagyva balhami életem.

A hét folyamán írok majd egy rendes összefoglaló bejegyzést a náluk tölött időről, de előtte össze kell szednem a gondolataimat, és szeretnék egy külön bejegyzést szentelni ennek.

Mikor megérkeztem Istvánhoz lepakoltam a dolgaimat, kicsit dumáltunk majd ő elment dolgozni. Internete sajnos nincs, ígyhát a következő hetem netmentes lesz, lövésem nincs hogyan fogom túlélni. Most is a Starbucks-ból írok és a jövő hét folyamán sem lesz más választásom, ha a külvilággal akarok majd kommunikálni. A tervem az volt, hogy szombaton déltuán feljövök Elstree-be, ahol jövő héttől lakni fogok és Reninél alszom. Ígyhát bepakoltam a kistáskámba a legfontosabbakat és a laptopomat majd röpke 2 óra alatt itt is voltam. Renivel este megvacsiztunk a mekiben aztán pedig célba vettük a mozit és megnéztük  a Másnaposok 3-at. Sok kritikát olvastam róla, sok ismerősöm posztolta ki fészbúkra a véleményét, volt hideg és meleg is, de sokan lehúzták a filmet. Szerintem viszont állatira sikeredett ez az epizód is, és az külön tetszett, hogy nem ugyanarra a sémára épül, hogy leglénybúcsú van, berúgnak, felejtenek, másnap meg keresgélnek. A poénok jók voltak, a helyszínek is nagyon tetszettek és imádtam, hogy visszamentek Las Vegasba, mindig lenyűgöz az a város. Az el kell ismerni, hogy a 3 rész közül tán ez lett a legkevésébé jó, szándékosan nem használtam a leggyengébb kifejezést, mert a film azért hozza azt, amit az első két rész után az ember elvár. Tehát összességében, mindenkinek ajánlom, a nevetőgörcs nem marad el. Én legszívesebben most rögtön beülnék a moziba mégegyszer megnézni.

Ma reggel Renivel kb 8-ig aludtunk, kockultunk aztáb pedig elindultunk, ő Londonba ment shoppingolni én pedig befészkeltem magam a Starbuck-ba, hogy pötyöghessek nektek. Amint itt végzek én is bemegyek Londoba, Renivel találkozunk a palacsintázóban, eszünk egy jót, aztán én visszamegyek István lakására.
A történelem ismétli önmagát. Ez tuti biztos. Amikor tavaly elköltöztem az Észak-londoni családomtól, egyből Renihez mentem és nála töltöttem 2 éjszakát. Most pedig szintén a Reninél aludtam közvetlen miután kiköltöztem a családomtól. Csakhogy tavaly mindketten nagyon szomorúak voltunk, mert messzire költöztem innen, most viszont nagy a boldogság, mert pont, hogy visszajövök. Annyira furcsa helyzeteket tud produkálni az élet!

Jövő héten pedig nem tervezek otthon ülni, kihasználom, hogy olyan hétköznapok jönnek, amikor nekem nem kell dolgoznom és elmegyek Windsorba, Cambridge-be és a tengerpart is tervben van, amennyiben az időjárás is engedi.

Jövő héten pedig jövök egy összefoglaló bejegyzéssel az előző családomról. :)