Skócia 3. A balszerencse áradása és a vasárnap

Tegnap már említettem, hogy a hitelkártya amivel fel tudtuk volna venni a visszaútra szóló vonatjegyeinket, Zita szobájában, Londonban maradt.
Szombaton miután bejártuk  Edinburgh-öt és a High Streetet, elmentünk a National Rail irodájába a vasútállomáson, hogy megtudjuk mit tehetünk ebben az esetben.
A történetnek van mégegy csavara, és tulajdonképpen ez okozta a legnagyobb problémát:Mivel Zita az édesanyja (aki szintén az UK-ban lakik) hitelkártyájával foglalta le a jegyeinket, így a jegyek az anyukája nevére szóltak és nem a mienkre.
Szóval berobogtunk az iodába, elmondtuk mi a problémánk, és odaadtuk az ügyintézőnek a fogalásról szóló papírokat. Már majdnem ki is adta a jegyeinket, de aztán meglátta, hogy nem a mi nevünkre, hanem egy harmadik személy nevére (Zita anyukája) szólnak a jegyek, és szívózni kezdett, mondta, hogy nem adhatja oda, mert a jegyek nem nekünk szólnak. Kérdem én: és akkor mi van ha az anyukája nevére szólnak? Egy anya nem foglalhat jegyet a gyerekének???

Teljesen kiakadtunk, Zita felhívta az anyukáját és megkérte, hogy telefonáljon a National Railnek és változtassa meg a foglalásban szereplő nevet. A Zita anyukája négyszer!! hívta fel őket és mind a négyszer lerázták, elutasították a kérelmét.
A szombat délutánunk 3-tól 6-ig azzal telt, hogy Zita és az anyukája 5 percenként hívogatták egymást, hogy hogyan tovább és mit tegyünk ebben a helyzetben, ám az első 2 órában nem törént semmi előrelépés.
Zitával eközben utána néztünk, hogy mennyi lenne a vonatjegy, ha újat kellene venni, immár ott helyben. Nos, az "annyi" 150 font lett volna (fejenként ám). (Megjegyzem, hogy eredetileg mi a jegyeinket 30 fontért vettük) Infarktus közeli állapotba kerültünk és borzasztóan kiakadtunk, hogy a rohadt National Rail (akikkel nekem ezelőtt még soha semmilyen problémám nem volt) mi a halálért nem képes arra, hogy átírjok egy nevet a foglalásban,hisz  nekik ez mindössze egy percükbe kerülne. Abba meg már bele sem mertem gondolni, hogy mi a Jóistent szolgáltatnak a 150 fontos jegyárért (gyanítom ugyanazt, mint a 30 fontosért.)

Miközben Zita anyukája Londonban intézkedett, mi Edinburghben még kétszer mentünk vissza a National Rail irodájába és kivertük a balhét. Mondtunk nekik mindent, hogy nincs pénzünk új jegyet venni (ez így igaz, nem is lett volna nálunk 300 font), érveltünk hol szép szavakkal, hol már kicsit agresszívebben, hogy mindössze annyi történt, hogy a Zitának az anyukája foglalta le a jegyeket de semmi sem hatotta meg őket.

Fél 5-kor a teljes idegösszeroppanás határán álltunk, világossá vált, hogy mi már semmit sem tehetünk az ügyünk érdekében, így beültünk egy közeli Mallba a mekibe. Teljesen kész voltunk, fél órán keresztül csak néztünk magunk elé egyetlen szó nélkül, és akkor már csak magunkban, de nagyon átkozódtunk.
Eztán szomjasak lettünk, így vettünk kávét meg teát, majd lassan kezdtünk lenyugodni és nemsokkal később már csak röhögtünk, persze kínunkban, és vicces sztorikat kezdtünk mesélni egymásnak. Olyan este 6 körül hívott minket Zita anyukája, hogy sikerült FELVENNIE a jegyeinket Londonban, így már kézzel foghatóak voltak, csak éppen 535 kilóméterre tőlünk. Zita azt javasolta az anyukájának, hogy menjen oda az Edinburghbe induló vágányhoz és szólítson le valakit, adja neki oda a jegyeinket és mi pedig Edinburghben átvesszük. A terv kiválló volt, de mire Zita anyuja felvette a jegyeket már 6 óra elmúlt, aznap nem indult több vonat Edinburgh-be. Ezt egyszerűen már tényleg nem akartuk elhinni, hogy itt minden ellenünk dolgozik. De szerencsénkre Zita anyukája felajánlotta, hogy másnap, azaz vasárnap reggel, a hazautunk napján kimegy a vasútállomásra Londonba, és leszólít valakit az első Edinburgh-ba tartó vonatról, hogy odaadja neki a jegyeinket.

Kicsit megnyugodtunk és az életkedvünk is visszatért, a szombat esti szellemtúrára pedig már teljesen felszabadultan indultunk.

Másnap, vasárnap reggel Zita anyuja kiment Londonban a vasútállomásra, az Edinburgh felé tartó vonathoz és leszólított egy 5 fős orosz bandát. Elmondta nekik az egész történetet, hogy a gyerekek ezek nélkül a jegyek nélkül Edinburgh-ban fognak ragadni. Az orosz fickók nagyon készségesek voltak, így Zita anyuja odaadta egyikőjüknek (Dimitrij-nek) a jegyeket. Nem csak a jegyeinket adta neki oda, de még a telefonszámát is elkérte, sőt mi több még fényképet is készített róla, amit elküldött nekünk, hogy én és Zita könnyen felismerhessük majd. Persze kockázatos volt ez a megoldás, mivel ugye nem ismertük Dimitrij-t, simán olajra léphetett volna az akkor 300 fontot érő jegyeinkkel, de nem volt más választásunk.
Itt ragadnám meg az alkalmat és emelem kalapomat Zita anyukája előtt, hogy ennyire talpraesett, és véghez vitte a (majdnem ) lehetetlent. Nagy köszönettel tartozunk neki és örök hálám.:)

Már csak egy dolog aggasztott minket, mégpedig, hogy Dimitrij vonata Londonból reggel 9-kor indult, és 13:30-ra ért Edinburghbe. Mivel a mi vonatunk 15:00-kor indult, így elviekben ugye nem lett volna semmi gond, de rettenetesen paráztunk, hogy mi van ha késni fog Dimitrij vonata és így a jegyünk is. De hála Istennek ez nem történt meg, Dimitrij vonata pontos volt mint az atomóra, Zita és én pedig 13:30-kor a vágány mellett vártuk a vonat érkezését. Dimitrij-t simán felismertük, mert Zita anyukájának köszönhetően volt róla fényképünk. Amint leszólítottam, Dimitrij egyből odaadta a jegyeinket, mi pedig hálánk jeléül vettünk neki egy doboz bonbont, amit először el sem akart fogadni, szóval tényleg egy rendes tag volt.:))

Íme tehát a kálváriánk, ami bizonyítja, hogy nem számít milyen rövid időre utazol el, még 2 napba is simán belefér ennyi izgalom és idegösszeroppanás.  Ne értsétek félre, részemről ez az egész hercehurca nem árnyékolta be a kirándulást, én nagyon jól érztem magam végig és simán végigcsinálnám újra az egészet a városnézéstől, a jó kajálásoktól, a felhőtlen szórakozáson keresztül az idegbajokkal együtt mindenestül:))) Kétségkívül ez az Angliában töltött időszakom egyik fénypontja.


Most, hogy már leírtam min kellett keresztül mennünk a jegyeinkért, és a történet vége pozitív lett, amiből következik,hogy a hazaúttal minden rendben volt, szót kell még ejtsek a vasárnapi napról.
Vasárnap reggel fél 9 körül keltünk fel. Mindketten nagyon jól aludtunk a couchsurfing-es szállásunkon, bár iszonyat hideg volt a srác lakásában, de végülis mindegy, ingyen volt a szállásunk és a hidegtől eltenintve abszolút jó is. Én részemről friss voltam, mint a harmatos rózsa, nagyon jól aludtam és készenálltam az aznapi turistáskodásra.  Teáztunk egyet, majd összekészülődtünk, rendet raktunk a nappaliban ahol "laktunk" és írtunk D-nek egy búcsúlevelet, amelyben megköszöntünk mindent. Ajándékba vittünk neki magyar bort és házipogácsát (by Zita) és mielőtt 10 órakor elhagytuk végleg a házát elköszöntünk tőle, és ő búcsúzóul a kezünkbe nyomott 2 nagy sütit, hát nem aranyos?:)
Tehát elmondhatom, hogy teljesen pozitív élményként zártuk életünk első kanapészörfös élményét, szóval mostmár tapasztalattal a hátam mögött nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, sőt a jövőben én is ezt fogom csinálni, nem feltétlenül kell költeni a szállásra.

Vasárnap reggel megcéloztuk a tengerpartot, mivel tudtuk, hogy Edinburghnél a part homokos, így az 5 fok ellenére boldogan vágtunk neki a beach-nek. Útközben megálltunk egy Tescoban és reggelit vásároltunk.

 

 

 

 

A tengerparton (Portobello Beach) nagyon szép volt az időjárás, igaz nem lehetett több 7-10 foknál, de szikrázott a nap és a tenger gyönyörűen kékellett, a háttérben pedig tipikus skót dombok és hegyek magasodtak, felemelő látvány volt. Kb egy órát tölthettünk a parton mielőtt visszaindulunk a belvárosba.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Délután egykor visszatértünk Edinburgh belvárosába, és mint már említettem abban a részben amiben a kálváriánkat veséztem ki,  fél kettőkor minden gond nélkül átvettük a jegyeinket így hatalmas kő esett le a szívünkről és megállapítottuk, hogy mi vagyunk a legszerencsésebb emberek a Földön. Ezt most minden túlzás nélkül állítom, hisz olvashattátok min mentünk keresztül és a slusszpoén az volt a történetben, hogyha neadjisten késett volna Dimitij vonata és vele együtt a jegyünk is, akkor megint ott lettünk volna ahol a part szakad, valószínűleg új jegyet kellett volna vennünk jó sok pénzért. Azért ez elég furcsa érzés volt, ha késett volna Dimitrij vonata vagy ő maga úgy dönt, hogy elcsórja a jegyeinket akkor mi lettünk volna a Földkerekség legnagyobb lúzerei, így viszont, hogy minden klappolt mi lettünk a Világ legnagyobb mázlistái. Őrült egy élet:))) (Ezt csupa pozitív értelemben.)

 

 

 

 

 

 

Hatalmas megkönnyebüléssel ültünk le egyet mekizni a vonatunk indulása előtt, majd délután 3-kor felpattantunk a jegyeinkkel (amelyekre jobban vigyáztunk mint az életünkre) a vonatra és elhagytuk a szeretett Edinburgh-öt.Este 8-ra értünk Londonba, majd onnan mégegy óra és én haza. Pontban 9-kor toppantam be a házba, ahol a szülők érdeklődve fogadtak. Elmeséltem nekik gyorsan a fontosabbakat plusz a kálvárinkat a jegyekkel, ők röhögtek egy jót (így utólag én is csak nevetek a történteken) majd mivel iszonyú fáradt voltam el is tettem magam másnapra.

Összegzés: Edinburgh, mint ahogy azt már sokszor írtam egy mesebeli város, áthatja a történelem és nem fogható egyelten olyan helyhez sem, ahol eddig életem során megfordultam. Hihetetlenül jól éreztem magam a 2 nap alatt még annak ellenére is, hogy volt az a sok gubanc a jegyeinkkel. A rengeteg kastély, a tornyok, a tenger és a friss levegő, a vadregényes környezet amelyben a város fekszik, hogy skót duda zenéje szól minden sarkon teljesen magával ragadott és úgy érzem, hogy a szívem egy darabja ott maradt Skóciában. Régóta szerettem volna eljutni oda, és most lám, valóra vált egy álmom. Az ilyen élményeknek, és kirnándulásoknak érdemes élni és csinálni, amit csinálok (az én esetemben jelenleg az aupair munka), mert lehet, hogy amivel foglalkozol, ami a munkád és amit minden nap csinálni kell nem mindig fenékig tejfel, de hatalmas mértékben megkönnyíti ha van egy célod. Az enyém az utazás.
Az teljesen biztos, hogy visszatérek még Skóciába és Edinburgh-be is. Most 2 napot töltöttem a városban, és bár rengeteg mindent láttam de koránt sem eleget. Írtam, hogy az emberek nem a legkedvesebbek ott, de nem érdekel, a város gyönyörű szóval ahogy a Terminátor is megmondta:" I'll be back."
Ami biztos, hogy még a következő évben elmegyek egy túrára a Skót Felföldre, megnézem a Loch Ness-t (hátha meglátom a szörnyet is hehe) és amellett, hogy Edinburgh-be még visszatértek más híres skót városokba is el szeretnék látogatni.

Sőt, ki tudja , egyszer lehet, hogy úgy hozza a sors, hogy ott fogok lakni, és ha ez így lesz akkor boldogan és büszkén leszek edinburghi lakos.:)

Az biztos, hogy ezután a 2 nap után Skócia örökre a szívemben maradt.:)