Negyed éve az új családommal-összegzés

Közeleg a hétvége, közeleg az idő, amikor újra találkozhatok a barátaimmal.:) Ma csütrötök van, szóval már látszik az a bizonyos fény az alagút végén.:)) Átvitt értelemben persze, mert egyeltalán nincs nehéz dolgom, ami a munkámat illeti. Éppen a nappaliban ülünk a gyerekkel, ő a Hupikék Törpikék filmváltozatát nézi ,aminél nagyon hülyeséget nagyítóval kéne keresni a filmtörténelemben Elnézést azoktól, akik esetleg szeretik (ha van ilyen) de a sok agyatlanság közül amit életemben láttam, ez a film viszi a pálmát. A sztorija rubbish, és ha volt nyeresége a filmnek azt is csak annak köszönheti, hogy 3D-s..Én sosem értettem mi a jó abban, amikor rajzolt figurákat tesznek be rendes filmekbe, húsvér emberek közé, akiknek ez egy kicsit sem furcsa, hogy két dimenziós, totál természetellenes színű, nyekergő hangú, sliccig sem felérő alakokkal beszélnek, esznek, élnek együtt. Tényleg sorry azoktól, akik szeretik az ilyen filmeket, ez csak az egyéni véleményem.
Szóval gondoltam remek alkalom ez arra, hogy idefirkantsak valamit, leglább nem a filmet bámulom (már másodjára), bár hallani mindent hallok, de próbálok nem oda koncentrálni.:D

Ma reggel suliba menet, ami mindössze 5 percet vesz igénybe, mivel ugyanabban az utcában lakunk, mint ahol a suli van (egész pontosan 20 házzal arrébb) a gyerekkel láttunk a házunktól egy perc sétányira egy fejrállt kocsit. Szegényem biztos elszállt a közeli éles kanyarban, és a járdán landolt. Sebesülteket nem láttam, a kocsi utasait addigra már biztos elvitték, nem tudom mennyire lehettek súlyosak a sérüléseik, de a kocsi szélvédője betört és láttam a kipukkadt légzságokat is..:S Mivel a kocsi még félig a járdán volt (akkor próbálták meg elszállítani) és a járda egyik felén az autóút, a másik felén meg bokrok vannak, így az árkokon-bokrokon másztunk át a kölyökkel, hogy eljussunk a suliba. Amikor már hazafele mentem félig elvontatták az autót a járdáról, és mellette az úton meg szorgosan terelték a forgalmat. Mik meg nem történnek a kis utcánkban..:S

Holnap után lesz 3 hónapja, hogy itt vagyok az új családomnál. Írnék most erről egy kis összegzést, mit is hozott számomra ez a negyed év (jóég, már negyed éve, hogy itt vagyok ?).
Nagy reményekkel költöztem el az előző családomtól, Észak-Londonból. Bár sosem panaszkodtam róluk kölönösebben, mert nem vagyok az a fajta, de egy-két írásomban azért utaltam rá, hogy ott nem volt minden fenékig tejfel. Rossznak egyeltalán nem mondanám, megbántam, hogy náluk voltam? Egyeltalán nem. Az a fajta ember vagyok, aki nem szokta megbánni, amit tett. Sokszor van az, hogy döntésképtelen vagyok, hogy sokat hezitálok, agyalok mielőtt meghozok egy döntést, de amikor döntök, akkor akárhogy is sül el a dolog, nem szoktam megbánni. Sosem tudhatjuk ugyanis mi lett volna ha? Például, ha teszek valamit, és nem úgy alakul, ahogy én azt terveztem, akkor sem szoktam bánkódni, és azzal ostorozni magam, hogy "mért nem tettem az ellenkezőjét?", mivel sosem tudhatom, lehet, ha az ellenkezőjét tettem volna, akkor még ennél is rosszabb lenne. Amikor hibát vétek, akkor is azt gondolom, hogy oké, ez már megtörtént, mit tanultam belőle, mi az, amit legközelebb másképp kéne csinálni? Minden jó /és rossz/ döntésem tett olyanná, amilyen most vagyok.Márpedig büszke vagyok arra, aki vagyok.  Ugyanezt tudom hozzáfűzni az előző családomhoz, nem mindig volt náluk egyszerű dolgom, de rengeteget tanultam és ezáltal jobban tudtam, hogy a következő családomnál mit akarok, milyet akarok, mik az erősségeim és mik azok, amikben nem igazán vagyok jó (pl rájöttem, hogy jobban utálok takarítani mint hittem, mondjuk ez nem magának a takarításnak, hanem annak köszönhető, hogy ott a 30 órámból 20-at ganajoztam, ami nem volt túl felemelő).
Nagyon fontosnak tartom viszont az emberi kapcsolatokat, sőt, a normális emberi kapcsolatokat, és azt az elvet vallom, hogy hidat nem égetek fel magam mögött, így békében váltam el tőlük, nem szóltam vissza szinte semmire, nem reklamáltam, mert sosem lehet tudni mikor lesz szükségem a segítségükre, meghát mivel egy évig voltam ott, így a tőlük kapott referencia még egyszer jól jöhet. 

Szóval, mint említettem, nagyon bizakodva jöttem ehhez a családomhoz, mivel őket már tudatosan kerestem, 2 hónapig tartott, de rátaláltam a számomra tökéletes családra. Mikor őket kerestem már megvoltak a konkrét elképzeléseim, akármire nem bólintottam volna rá, amit szerettem volna azok dióhéjban: egy gyerek, több fizu, közel a belvároshoz, no takarítás, és kevesebb munka. Igen, tudom, hogy ez így furán hangzik, "álmodik a nyomor" gondolhatnák sokan, mikor megfogalmaztam magamnak, hogy miket szeretnék én is elgondolkodtam rajta, hogy "basszus, ez lehet túl sok, mit akarok én és tán nem fog működni", de másfél éves aupair tapasztalattal a hátam mögött már nem értem volna be akármivel. Már majdnem 2 hónapig kerestem hiába, és már azt hittem, hogy ilyen család, amilyet én keresek nem is létezik, de aztán megtaláltam Őket. /Amikor megtaláltam a mostani családomat illetve a velük való interjúról itt olvashattok, én most olvastam újra és tök jól esett egyet nosztalgiázni.:)/

A beköltözésem óta eltelt 3 hónap, átestünk már egys-máson, olyasmikre gondolok, amelyekből kiderül ki-hogyan viselkedik bizonyos helyzetekben, pl volt már suliszünet, kaptam fizetett vakációs hetet, volt, hogy ők vagy én az utolsó pillanatban módosítottuk a megbeszélt hétvégi terveinket és egymáshoz kellett igazodnunk. Tehát ezek után, hogy már mögöttünk van jópár olyan szituáció, amelyek akár próbára is tehették volna a kapcsolatunkat, nyugodtan mondhatom, hogy jól választottam, hogy idejöttem, ők, az életfelfogásuk majdnem mindenben hasonlít az enyémhez, és számomra ők a "tökéletes"  család.A tökéleteset azért tettem idézőjelbe, mert mindenkinek tudnia kell, hogy tökéletes család nincs. Még azok a családok, ahol tényleg rendben van minden, ott is biztosan vannak néha összezördülések, szóval a tökéleteset én itt úgy értem, hogy amennyire egy hosztcsalád tökéletes lehet.  Mivel már eltelt egy negyed év, és még mindig ugyanolyan kedvesek és közvetlenek velem a szülők, mint az elején, és még mindig ugyanannyit dolgozom, mint az elején, így bizton állíthatom, hogy ez már nem csak a kezdeti álkedvesség, aminek minden aupair hajlamos bedőlni, hanem ők tényleg ilyenek, és boldogsággal tölt el a tudat, hogy ennyire stabil emberekkel tölthetem a következő évemet.

Mikor ideköltöztem már első este együtt vacsoráztunk a szülőkkel, és boroztunk, ami nekem azután, hogy az előző családomnál egy évig egyedül kellett nyammognom az ételeim felett,- mert ők velem nem nagyon szocializálódtak- igazán jól esett. Még első este, mikor felmentem a vacsi után a szobámba, nagy felkiáltójelekkel írtam a barátnőmnek, hogy "I'm part of a family again" :)) Erre tisztán emélkszem, és tudtam, éreztem, hogy ez nem fog megváltozni a jövőben sem.
Az elején az anyukával leültünk és tisztáztuk, hogy mik a kötelességeim, és ehhez ők azóta nem tettek hozzá pluszban semmit, nem varrtak a nyakambe ezt-azt, ahogy sok család teszi, hanem pont, hogy elvettek belőle (nem sok mindent persze, de volt, ami ki lett húzva a to do list-emről.) A munkám nagyon-nagyon egyszerű, nem tudom,létezik-e aupair, akinek könnyebb dolga van, de itt nekem csak a gyerekkel kell foglalkoznom, a házimunka pedig a heti egyszeri gyerekszoba és a fürdőszobánk kitakarításában (együttvéve egy óra) és 45 perc vasalásban ki is merül. Nem kell hajnalban kelnem, bár ebben közrejátszik az is, hogy közel lakunk a sulihoz, de a szülők is igyekeznek a lehető legtöbb időt tölteni a kissráccal, és amikor ők itthon vannak, akkor nekem semmi kötelezettségem nincs. Hétvégén nem kell dolgoznom, néha bébiszittelek, de ezt előre megbeszéljük, eddig mindössze egyszer volt olyan, mikor viszonylag későn szólt anyuka a hétvégi szittelésről (ez  a múlt vasárnap volt, mikor az X Factorba mentek), de akkor is csak relatíven szólt későn, szerda este, mert általában minimum egy héttel előtte szokott szólni. De mikor múlt vasárnap szittelnem kellett akkor kaptam csokit:D és vacsira megvették a kedvenc pizzámat (annak ellenére, hogy volt itthon kaja.)
Még a legelején 4 hét fizetett szabadságban állapodtunk meg, amiből egy hetet már meg is kaptam, mikor elutaztak. Azon a héten nekem a világon semmi dolgom nem volt,  a hűtő tele volt kajával és emellé kaptam külön pénzt, hogy megvegyem, ami még jól esik.
Amikor őszi szünete volt a gyereknek, akkor be lett íratva egy sporttáborba, aminek következtében én ezeken a napokon is kaptam 5 óra szabadidőt, tehát nem volt rámsózva egész nap a gyerek, ahogy ezt sok helyen csinálják.
Ami még nagyon jól esett, hogy anyukával október végén , a második hónap elteltével leültünk, mert mondta, hogy beszélni akar velem. Én először megijedtem, hogy tán nincs megelégedve velem, de csak azt akarta elmondani, hogy mennyire nagy segítség vagyok (pedig tényleg alig kell csinálnom valamit), teljes mértékben tagja vagyok  a családnak, és a gyerek nagyon szeret engem, és meglepte őt is és apukát is, hogy a kisfiú mekkora tiszteletet mutat felém. Ezen kívül pedig, mint említettem, az egyik teendőmet (a gyerek ruháinak mosását) kihúzta a listámról (mert ő kimossa őket a sajátjaival a hétvégén, így nem kell többször feleslegesen beindítani a gépet.)
Van takarítónénink is, aki 2 hétig szabadságon volt nemrég, és ezalatt a 2 hét alatt anyuka megkért, hogy az alsó szintet (konyha, nappali, játszószoba) heti egyszer takarítsam ki, de erre sem utasított, csak annyit mondott, hogy ha meg tudom csinálni, annak ő nagyon örülne, de ha úgy döntök, hogy nem akarom, akkor sincs semmi gond, mert akkor megcsinálja ő a hétvégén. Természetesen nem mondtam nemet, sőt, az én részemről alap volt, hogy besegítek, mert ennyit úgy gondolom megtehetek.
Anyuka is és apuka is nagyon jófejek. Azok a fajta emberek, akik nem paráznak, nem idegeskednek, nem sietnek és kapkodnak, hanem nyugiban élik az életüket, de nem unatkoznak, pl hétvégenként elmennek valahová, viszik a gyereket is , hogy valami újat mutassanak neki, rengeteget dolgoznak, de még így is jut idejük a kikapcsolódásra, és ez az életfelfogás nekem nagyon tetszik. Anyukáról már írtam, vele nagyon sokat beszélek, minden este együtt vacsizunk stb. Apuka sokat utazik, így őt nem látom túl gyakran, de nagyon jószívű figura, mikor volt a gubanc az NI numberemmel, akkor amint megemlítettem neki, egyből beásta magát a témába, hogy megoldást találjon nekem, és mindig van hozzám egy-két kedves szava.
Ha elmennek valahová ebédelni/vacsorázni és én is itthon vagyok, akkor engem is visznek magukkal. Most hétvégén elhívtak karácsonyfát venni , bár mivel JÓHÍR, hogy találtam pluszmunkát  így lehet, hogy nem fogok tudni velük menni, de este együtt fogjuk feldíszíteni.

A kisfiúval az elejétől kezdve egy húron pendültem,pedig azt hittem nehéz lesz nekem fiúra vigyázni, mert előtte egy évig egy kislány aupair-e voltam. Aktív is nagyon a gyerek, de ha ugrálunk fél órát a trampulinon attól lehiggad valamelyest.:)) Sokat játszunk és itt limit nélkül meg van engedve a tv, szóval amikor úgy van, akkor benyomom neki tv-t (nem én erőltetem, hanem amikor ő kéri), és akkor csöndes pihenő van. A házit egyre könnyebben megcsinálja, anyuka dícsért engem multkor, mert tul. képpen én tanítom a gyereket olvasni, és mondta anyuka, hogy a kölyök tanárai azt mondták, hogy nagyon gyorsan fejlődik.:)) A kisfiú mikor idekerültem nagyon rossz evő volt, baromi lassan nyammogott el mindent, egy tál műzli vagy egy szelet pirítós legyűrése fél órába telt neki. Én mindig is azt az elvet vallottam és a rámbízott kölyköket is arra tanítottam, hogy mikor evésidő van akkor "nem nyögünk, nem tökölünk, nem nyammogunk, hanem eszünk" és nem tudom elnézni, ha valaki nem eszik rendesen, szóval a kisfiút is igen hamar átszoktattam erre, és látható a változás: reggelente 10 vagy max 15 perc alatt megeszi a műzliét, és ez neki is jó, mert tudja, hogy így suli előtt spórolt magának 15 perc játszás időt.:)) Nem hülye a gyerek,ha észérvekkel és példákkal elmagyarázok neki valamit, akkor megérti és igyekszik annak megfelőlen viselkedni.  Ha azzal "zsarolom", hogy nem nézhet este tv-t vagy nem ehet a kedvenc pudingjából, azzal bármire rá lehet venni, így ha nem viselkedik csak megemlítem ezeket neki és egyből mintagyerekké változik.:)) Vannak persze nehezebb napok, de ezt betudom a korának, alapvetően egy nagyon jó gyerek, és én úgy gondolom, hogy teljesen elfogadott engem.:))


Összességében nagyon jól érzem itt magam, és azt mondom, hogy a családkeresést nem kell elsietni, mert nekem sem hipp-hopp hullott az ölembe ez a család, hanem sokat kutattam utánuk. Megeshet persze az is, hogy már az első adódó család nagyon jó lesz, van erre is példa, de ha valaki családot keres vagy vált, akkor érdemes megfogalmazni pontosan, hogy mik a kritériumok pl : gyerekek száma, fizu, milyen környék, munka jellege, és ha ezek megvannak akkor nem szabad belőlük engedni. Ha kell akkor inkább szánjatok rá plusz egy-két hetet, de ha körültekintően választotok, akkor minden jól fog alakulni. Mint írtam, tökéletes család nincs, az embernek még a saját családjában is vannak összezördülései, hát még ha bekerül egy idegen családba egy idegen országban akkor sanszos, hogy ott is lesznek, de türelemmel és alkalmazkodóképességgel mindent meg lehet oldani. Apropó, én csak azoknak ajánlom az aupair munkát, akik nagyon türelmesek és nyitottak, mert akármennyire is jó a család, de mivel itt mi vagyunk az újak, így nekünk kell alkalmazkodunk, mivel a család a mi kedvünkért nem fogja megváltoztatni az életstílusát. És ez így van rendjén, jó lecke ez a fiataloknak, mint ahogy már írtam, rengeteget tanulhat az ember, nem csak más kultúrákról, hanem saját magáról is.
Én most egy kicsit úgy érzem, hogy ez, a mostani családom és az itteni évem afféle "jutalomév" , jó itt lenni és rengeteg tervem van a jövőre nézve, bár még mindegyik egy kicsit ködös,de szerepel a sokminden közt az amerikai auapairkedés, ehhez előbb azonban jogsit kell szerezni. Az angol jogsinak már utána néztem, tisztában vagyok minden lépéssel és az árakkal (hát, nem adják olcsón) de le fogom tenni akármibe is kerül, mert így vagy úgy, de jogisra szükségem lesz. Már meg is tettem az első lépést, ma voltam új szemüveget csináltatni, mert a régim már 7 éves, alig látok ki rajta olyan karcos, és azzal szerintem engem nem engednének a volán mögé. 90 fontba került, de most egy pár évre le van a gond róla. Úgy döntöttem, hogy vezetni február végén kezdek el, addig is bevágom angolul a kreszt kívülről-szöveggel-szolmizálva, hogy mindent felfogjak majd, amit az oktató mond és addig a pénzt is gyűjtöm, mivel mostmár lesz pluszmunkám is.  Amcsi mellett még ott van lehetőségként a mindig imádott légiutaskísérői-munka és ha nem aupairnek megyek Amerikába, akkor valami gyerektáborba animátornak.

De ez még a jövő zenéje, alakul még minden, a lényeg, hogy per pill élek itt mint hal a vízben, és jó helyen vagyok, olyan emberekkel akik támogatnak és a családjuk részeként kezenek.:))