2015. február 6., péntek

Egy napos "betegszabi"-rengeteg pótolnivaló

Sziasztok!
Nem jelentkeztem az elmúlt időben-ennek oka, hogy nem történt semmi kiemelkedő-itt is csak zajlik az élet a megszokott mederben és túl érdekes dolgokról nem tudnék beszámolni a hétköznapokban. A héten sikerült elég durván lebetegednem-eközben a 2 évesem is beteg volt, napi 12 órákat dolgoztam és ápoltam őt, miközben jómagam is magas lázzal küszködtem-nem kívánom senkinek, amit itt a héten átéltem/átéltünk. A mai napot megkaptam szabadnak-egy kis reggeli munkától eltekintve-, mit mondjak alaposan rám is fér egy ilyen "fantasztikus" hét után. Van most pár órám, hogy ráncba szedjem itt a dolgokat, úgyhogy vázolnom is a küzelmúlt eseményeit.

Valahogy ott hagytam abba legutóbb, hogy felmondtam a hosztcsaládomnál, valamint foglaltam egy repjegyet Rómába, egyenlőre csak oda. A család jól fogadta a felmondásomat, sőt, mi több, a segítségüket is felajánlották munka-és szálláskeresés terén, aminek nagyon örültem.
Viszont azt kell mondjam, az elmúlt időszakban a legnagyobb sajnálatomra kissé megromlott a viszony köztem és a család között, konkrétan nem tudom megmondani, hogy miért és mikor kezdődött ez, viszont nagyjából azóta érzem, hogy valami nem oké-és nem olyan minden mint azelőtt-mióta visszajöttem a 2 hetes karácsonyi vakációmból. Tény, ami tény, kicsit "megrogyva" jöttem vissza, odahaza nagyon jó volt és zéró és nulla életkedvvel vetettem bele magam ismét az itteni munkába/életembe, az első egy-két héten nem igazán találtam még a helyem. Bár kifelé ennek semmi jelét nem mutattam-a család előtt mindig nagyon igyekszem leplezni az efféle gondolataimat és bármilyen körülmények között is képes vagyok felvenni a playpofát- de szerintem az akkori hangulatom mindennek ellenére valahogy ott volt a levegőben és rányomta a bélyegét erre az időszakra. Igazából nagyon egyszerű a dolog: a fogadócsaládom ugye egy család, én akármilyen régóta is vagyok itt de akkor is mindig kívülálló leszek,-valamint ott van a tény, hogy már túl régóta nyomom az egész aupairkedést. Tehát mindebből következik, hogy  azok a dolgok, amelyek a hosztcsaládom számára normálisak-mindennaposak, az életük része és meghatározzák a személyiségüket számomra már több, mint terhesek, kívülállóként, egy más országból-más kultúrából érkezve sok itteni dolog oltári hülyeségnek látszik..Ezeken azt értem, hogy idekint teljesen más a mentalitás-bagatell dolgokból is hatalmas probléma kerekedhet-máshogy nevelik a gyerekeket, más az értékrend és hiába élek itt közel 4 éve, de bizonyos dolgokat sosem fogok a magaménak érzeni és egyetérteni velük..ez van. Tudom persze, ezzel jár a külföldi élet és nem is panasznak szánom a fentieket, sőt, mi több, minden negatív tapasztalat ellenére örülök, hogy a külföldi munka mennyire kitágította a látókörömet és sok szempontból alapjaiban formálta át a gondolkodásmódomat-csupa pozitív értelemben. Viszont lesznek dolgok, amiket valószínűleg örökké képtelen leszek elfogadni-illetve elfogadni persze, viszont egyetérteni nem.

A felmondás után nagyon megkönnyebbültem és sokkal könnyebben veszek mindent, telnek a dolgos hétköznapok és közben számolok vissza. Azt vettem észre egy pár hete, hogy kissé rideg lett a viszony köztem és a szülők között. Már nagyon ott van a levegőben, hogy kacsintgatok kifelé, tudjuk mindketten, hogy már nem sokáig leszek itt-ebből kifolyólag lehet, hogy kissé kritikusabbak vagyunk egymással-akár tudat alatt is-minden mindegy alapon, hisz úgysem kell már "jópofizni". Tudom, hogy minden konfliktushoz és összezörrenéshez két fél kell, nincs olyan, hogy csak egy valakinek a hibája. Viszont amit részemről mondani tudok: én úgy érzem, hogy 110 százalékot beleadok az itteni munkába és szívvel-lélekkel végzem a dolgomat, nem csak úgy "odakenek" mindent. Bővebben kifejtve: tisztában vagyok vele, hogy sok olyan aupair van, akik elvégzik a munkát, megcsinálják a háimunkát-nyugtázzák, hogy ledolgozták a heti óraszámukat és kész. De eközben nem figyelnek oda arra, hogy pl a gyerek evett-e rendesen-vagy édességgel tömi magát egész nap, nem érdekli őket, hogy a kölyköknek minden napra be legyen pakolva az iskolatáska-tornazsák-ilyen-olyan dolgaik mindig rendben legyenek és nem vesznek tudomást arról, ha mondjuk a szülők tényleg rengeteget dolgonak és nem vesznek le terhet a vállunkról. Egyébként ki tudja, lehet, hogy nekik van igazuk és ez a megfelelő hozzáállás-olyan szempontból biztosan, hogy az aupairkedés egy nagyon kiszolgáltatott munka és ha nem vigyáz az ember és nem szabja meg a határokat, könnyen kihasználja a fogadócsalád. Határokat tehát szabni kell, nincs mese. Persze ezt könnyen lehet hangoztatni, de mikor az ember a főnökével él együtt és 24 órában alkalmazkodni kell, az ő hűtőjükből eszünk és ebben a házban gyakorlatilag semmi sem a miénk-kissé nehéz kiállni magunkért és odamondani a frankót a családnak. Ha másnak kell tanácsot adni nekem is nagy a szám-de a saját dolgaimról van szó, főleg egy ilyen munkakörben sajnos sokszor én vagyok a földkerekség lenagyobb nyula.

Valamint ami még nem elhanyagolható tény az aupairséggel kapcsolatban:  mi nem "élettelen " dologokkal foglalkozunk, nem irodában ülünk vagy egy építkezésen, nem kávét-teát szolgálunk fel, hanem hús-vér emberekkel és gyerekekkel foglalkozunk, akármennyire is kívülállók vagyunk de az általunk nyújtott példa szerves részét fogja képezni a gyerekek fejlődésének, így nem árt mindig toppon lenni-főleg mivel a főnökünkkel lakunk együtt. Fentebb említettem, hogy a szívem-lelkem beleadom a munkába: amikor a 2 éves nem hajlandó enni a jóistenért sem, nem csak legyintek és eléteszem a csokit, hanem addig ülök ott vele és beszélek a lelkére amíg nem eszik-miközben sokszor a hajamat tépném, vagy amikor ki van adva, hogy most bilizésre szoktatjuk a gyereket az anyja távollétében nem adok rá lustaságból pelenkát, tiszteletben tartom és bevállalom, hogy "baleset" esetén jóval több mosni-és takarítani valóm lesz. Este mikor én fektetem a gyerekeket nem csak "ledobom" őket és passz, olvasok, ha kell több könyvet, ha kell többször visszamegyek a baba szobájába ha hallom, hogy nyafog és a többi..Ez egy olyan munkakör, amihez szív kell, ahol sokszor fel kell adni a saját kényelmünket és leküzdeni a lustaságunkat-még munkaórákon kívül is és bizony valamilyen szinten "fel kell adni" önmagunkat. Éppen ezért meglátásom szerint az aupair munka nagyon durván alulfizetett, a családok szempontjából mindössze 25-30 óra munka, kapunk szállást-kosztot-miért is fizetnének többet, nem? Csak a családok nem gondolnak bele abba, amit a fentiekben ecseteltem, hogy a kiutazó huszonegy-két éves lányok mennyi áldozatot hoznak ebben a munkában, nem gondolnak bele dolgok lelki részébe. Ezt is a kultúrális különségeknek lehet betudni, ők ebbe születtek bele-speciel az én hosztanyámat is aupairek nevelték fel- ebben nőttek fel és ezt viszik tovább..Nekik ez a standard, ez a normális, éppen ezért nem is szeretnék pálcát törni felettük, ők ezt tapasztalják egész életük során, hogy így és úgy kell bánni másokkal, ez a helyes, ha belegondolunk nem is lehet fogalmuk másról-mert hát honnan lenne?! Csak persze nekem, nekünk, akik már egy ideje kint vagyunk és a másik oldalról látjuk a dolgokat ez terhes és sok esetben visszataszító. Szűk baráti körben sokszor én is nagyon indulatosan fogalmazok az angolok mentalitásáról-vagy éppen beszélem ki a hosztcsaládomat és a "sok irdatlan hülyeségeiket", viszont mindennek ellenére arra a következtetésre kell jussak: mindent és mindenkit úgy kell elfogani, ahogy van. Nem kötelező együtt élni valamivel, ami nem tetszik, az ember bármikor tovább állhat-viszont az olyan dolgok el-nem fogadása, megváltoztatási kísérletei szerintem eleve kudarcra vannak ítélve.

Akárhányszor húz fel a hostcsaládom-és az elmúlt 3 hétben bizony ebből nagyon sokat kaptam és többször is átlépték a határt nagyon sok tekintetben- bár az adott helyzetekben mindig nagyon mérges vagyok, sokszor szinte dühögve hívom fel a barátaimat, hogy kiöntsem a szívem-a pillanat hevében nagyon rossznak látom őket. Viszont amikor ez elmúlik, újra-és újra realizálom, hogy hééé, nekik ez az alap, ez a normális, én ezt nem fogom tudni megváltoztatni és én választottam ezt, hogy itt legyek és még mindig aupairként dolgozzak. Nekem sem tartott senki pisztolyt a fejemhez, mikor 2014 júniusában visszainvitált ez a család. Én választottam-aztán úgy fél évvel később, 2014 decemberében megérett az elhatározás, hogy nekem már sokminden itt nem tetszik-nem is konkrétan a családdal, hanem álatalánosságban az angol mentalitással-és most pedig azt választom, hogy ennyi elég és végeztem, nem fogok tudni változtatni a dolgokon (és egyébként is túl sok ideig voltam oper) így ideje továbblépni. Aztán a továbbiakban pedig igyekszem jelenlegi tudásom (itt nem lexikális, hanem élettapasztalati tudást értek) szerint úgy választani, olyan utat járni, olyan munkát és életcélt találni, ami közelebb áll az én elveimhez. Aztán ha majd ott is eljön az idő, hogy azt mondjam, ez sem az enyém, akkor pedig megyek mégtovább. Egyszer csak megtalálom én is a számításaimat-ahogy mindenkinek be kell járnia a maga életútját.

Mindennek ellenére viszont azt kell mondjam, cseppet sem bánom, hogy anno, közel 4 éve erre az útra léptem, külföldre költöztem és belevágtam az aupairkedésbe: rengeteg dologra megtanított engem ez a munka, alázatra mindenképpen, arra, hogy mindig 120 százalékot tegyek a munkámba mert bizony sokszor a 100% nem elég (ahogy én anno azt hittem), arra, hogy nincs értelme a munkának, ha az ember nem szívvel-lélekkel végzi azt. Valamint természetesen azt is, hogyha nehézség adódik nem szabad rögtön lemondani valamiről/valakiről,azt mondva, hogy "áhhh, nincs értelme és nem érdekel"-hanem minden erőmből próbálkozni kell ezt helyhozni, és ha már belefektettem apait-anyait és még ekkor is úgy gondolom, hogy na most aztán minden megtettem de nem lett jobb-akkor viszont arrébb kell sétálni. Azt hiszem ezek olyan leckék, amiket nem, vagy csak sokkal lassabban-jóval több idő alatt és sokkal felületesebben tanultam volna meg ha nem lépek erre az útra. Ezek az életem végéig elkísérnek majd és szerintem az élet minden területén hasznukat veszem, csak győzzem emlékeztetni rájuk magam. Ezért semmi esetre sem tartom elpocsékolt időnek , hogy közel 4 éve aupairkedem, úgy gondolom, erre a munkára nem a pénztárcámnak hanem a személyiségemnek volt hatalmas szüksége. Bár itt egy kicsit "rá kell kontráznom"önmagamra, ha  teljesen őszintén visszagondolok, akkor most úgy látom, már tavaly ilyenkor be kellett volna fejeznem ezt az életformát-és elkezdenem ténylegesen tanulni valamit és dolgozni-mert bizony az elmúlt egy éves aupairkedésemre sajnos inkább nyűgként tekintek vissza. Viszont hiszem azt is, hogy minden okkal történik: oka volt annak, hogy tavaly márciusban még visszajöttem családhoz dolgozni, és az sem véletlen, hogy most több mint fél éve megint itt vagyok a régi hosztcsaládomnál. Bár maga a munka-mások után takarítás-más gyerekeinek nevelése inkább már nyűg, viszont ki tudja, ha tavaly ilyenkor hagyom abba és kezdek bele valamibe, akkor nem a jelenlegi gondolkodásmódommal intézném a dolgokat. Ennek így kellett lennie-lelkiekben azért sokat kaptam ettől a plusz évtől-ha maga a muka nem is nyújtott semmi újat

Még 6 hetem van hátra a hosztcsaládomnál-kimondani kevés, viszont hosszú lesz, mert már nagyon érzdőnek a köztünk lévő különbségek. Viszont úgy döntöttem, nem fogok haragudni rájuk, hisz ami gondok  vannak, igazából azok is apróságok (amelyek persze az adott pillanat hevében oriási problémáknak tűnnek-de hideg fejjel nézve semmiség). Mindent összevetve, összesen másfél évet éltem velük (2012-ben egy évet majd 2014 július-2015-március végéig lesz majd-tehát 1 év és 9 hónap), viszont már több mint 3 éve az életem részei és töménytelen pozitív dolgot is kaptam tőlük, mindaz, amiket fentebb leírtam, alázat, munkamorál, tudni kell határokat szabni stb mind nekik köszönhetem. Tuti, hogy a következő 6 hétben lesznek apróbb súrlódások, viszont az is biztos, hogy a búcsúzás mindeni számára fájdalmas lesz. Ezt a témát most zárolom is egy időre.

Hogy szót ejtsek az elmúlt hetek eseményeiről: 2 hete szombaton meglátogattam Szandra barátnőmet. Szandráról tudni kell, hogy a blogomon keresztül talált meg anno 2013-ban (még mindig nem lehetek elég hálás az írásnak) és az idők során nagyon jóban lettünk, az idekinti legjobb barátnőmmé vált és tavaly májusig, amíg ő ott nem hagyta az operkedést minden héten összejártunk/mentünk valamerre. Amikor elkezdett más munkakörben dolgozni idekint, sajnos nagyon eltűnt az éterből, a teljes baráti társaságunkból senki nem találkozott vele tavaly május óta. Ilyen az, amikor a fiatal bevándorlót beszippantja London és a hétfőtől-péntekig tartó aupairkedésből kikerül a "való világba" ahol teljesen oda kell tenni magad, ha azt akarod, hogy komolyan vegyenek és szeretnél feljebb is lépni, sajnos a szabadidő nagyon lecsökken ilyenkor. Nem volt ez másképp Szandrával sem, sajnos május óta annyit dolgozik, hogy egyszerűen nem volt alkalmunk összehozni semmit, egészen most január végéig. Viszont ezalatt az idő alatt is megmaradtunk egymás lelki támaszának: bár a facebookon sem írogatunk napi szinten (inkább csak 2 heti szinten) egymásnak, de nagyjából mindig tudjuk mi újság a másikkal és probléma esetén is igyekszünk egymást kisegíteni.
Egy verőfényes január végi szombaton (amikor is az a csoda történt, hogy még bébiszittelnem sem kellett)  elmentem hozzá Dél-Londonba, hogy együtt töltsük a napot. Előtte való este sütöttem egy jó nagy adag pogácsát, gondoltam jó lesz majd magyar házipogi felett sztorizgatni. :) A betegségem, ami a mai napig kitart konkrétan ekkor kezdődött, péntek este pogácsasütés közben érzetem már , hogy nem vagyok jól és másnap, (jan 24) szombaton már a torkom is fájt-beszélni alig tudtam és hőemelekdésem volt (oké, ezek eddig szimpla influenza tünetek-később már nem azok voltak.) Szandrával nagyon megörültünk egymásnak, ő tényleg egy olyan "egy a millióból" ember az életemben, hiába nem láttuk már 8 hónapja egymást de mindkettőnknek olyan érzése volt a beszélgetéseink során, mintha csak tegnap csevegtünk volna együtt élőben, tudom, hogy közhely, de a szó szoros értelmében ott folytattunk mindent, ahol abbahagytuk.
Első körben egy kávézóban cseverésztünk közel 3 órán át, pogi, péksütik és almás tea társaságában. A vége felé már igencsak felmondta a hangom a szolgálatot, ekkor megindultunk egy kicsit szétnézni a plázában. Számomra nagyon meglepő volt, viszont mindenképpen oriási pozitívumként éltem meg azt, hogy akármerre mentünk a plázában vagy az este folyamán a  városban,5 percenként belebotlottunk Szandra valamilyen ismerősébe, nem viccelek, folyamatosan jöttek oda hozzá "pacsizni" a nap folyamán. Ezt azért is volt fontos látnom, mert ugye az aupairkedésem során én jóformán csak a családdal kommunikálok, nincsenek itt-ott ilyen-olyan random ismerőseim, barátaim, tehát Szandra példája bizakodással tölt el, hogy majd ebből a szempontból is nagy fordulatot vesz az életem, ha kiköltözöm. A csaj meg hihetelen, mindenkihez van kedves szava, mindenkiről van vicces sztorija, amit utána elmondott, szuper volt. :) Este 6 felé, hogy kezeljem a begyulladt torkomat beültünk fagyizni, mondanom sem kell, hogy egész álló nap ment természetesen a dumaparti, én mondom, ilyen jókat már nagyon rég nem nevettem. 8 körül beültünk egy pubba vacsizni, ahol a kaja isteni volt viszont én már igencsak kókadoztam. Eredetileg mentünk volna bulizni is, viszont sűrű elnézéseket kérve mondtam Szandrának, hogy sajnos ezt most nem tudom bevállalni, egyenesen ülni is nehezemre esett kb, szóval este 10 körül elindultam haza. Nem tudom, mikor látjuk megint egymást Szandrával, viszont teljesen biztos vagyok benne, hogy ő egy olyan ember, akit mindig a barátomnak tekinthetek majd. :)

Ajándékaim Szandrának

Péntek esti pogi :)




Ajándékom Szandrától: azt hittem lemegyek hídba, mikor megláttam, hogy a parfümömet vette nekem díszcsomagolásban, amihez kézkrém is tartozik :O Valamint akácmézet is kaptam tőle, ami pont jól is jött a betegségem miatt.


Vacsink-zöldséges pite-avagy vegetable tart, chips és borsó :)


Az ezt követő héten a fránya betegségem úgy tűnt, elmúlni látszik, így minden nap mentem is a gym-be (a futás adagomat immár felemeltem 8km-re) és múlt hétvégén Anita barátnőmmel a kedvenc közeli kisvárosomba, St. Albans-ba látogattunk. Nagyon szeretünk idejárni, 10 percre van vonattal, Anglia egyik legrégebbi városáról van szó, teljesen áthatja a történelem és hihetetlen hangulatot áraszt. Nem túl zsúfolt-csak pont annyira, amit még el tudunk viselni, és megtalálható itt minden, shoping centertől kezdve gigantikus méretű parkon át egy 500 éves katedrálisig minden. Nem először jöttünk ide, kb 2 havonta át szoktunk ugrani St. Albans-ba napi kirándulásra. Nem titkolt tervünk, ha majd kiköltözünk, akkor ide szeretnénk költözni, hisz egyrészt imádjuk, másrészt pedig köszönhetően annak, hogy jócskán kívül esik Londontól, így a bérek is abszolút megfizethetőek, a turizmus miatt viszont munkalehetőség is van bőven. Múlt szombaton még a hó is esett, nagyon hangulatos volt így róni az utcákat. Első körben beültünk egy aranyos cafe-ba ebédelni, aztán felkerestük a helyi múzeumot, ami ugyan nem túl nagy de érdekes és mellesleg ingyenes, majd a már többször meglátogatott katedrális felé vettük az irányt. Imádom a St.Albans Katedrálist, hatalmas és gyönyörű, nagyon régimódi-és én pont ezt szeretem a templomokban, egy kicsit olyan hazai érzések fogtak el. A kórus is éppen akkor próbált így őket hallgattuk egy ideig. Végezetül pedig a shopping centerbe mentünk, én vettem egy felsőt, majd este, hazaindulás előtt beültünk egy kávézóba kókusztortázni. (Bármilyen meglepő, de annak ellenére, hogy már ezer éve járunk St.Albans-ba még sosem készítettem a városról egy képet sem-szerintem ez annak köszönhető, hogy annyira magával ragad a hely, hogy egyszerűen csak sodródom az árral és nincs kedvem kattogtatással elrontani a pillanatot. ) 
Az ebédünk


Vacsink :)


Vasárnap Regivel találkoztam, szintén egy kötetlen dumapartira, ebédre. :) 
Imádok cafek-ba járni, mert oltári nagy adagot adnak rendkívül alacsony áron-ez a tál pl 4.70 font

Vasárnap este futottam 8km-t a gym-ben, aztán ezen a héten hétfőn már úgy keltem fel, hogy megint nem voltam jól, bár pár napra megszűntek az influenza tüneteim de hétfő reggel már sokkal rosszabb formában: magas lázzal, köhögéssel, torokfájással visszatértek. Ráadásul reggel robbantotta anyuka a hírt: a 2 éves kislány is beteg, egész hétvégén lázas volt, ráadásul aznap reggel is közel 40 fokos lázzal ébredt így nem megy oviba. Számomra ez ugyebár egész napos, 12 órás szolgálatot jelent. Hétfőn még nem tudtam, hogy nekem és a kislánynak is még hátravan a neheze, ekkor még élt bennem a remény, hogy 1-2 nap alatt lecseng az egész. Sajnos nem így lett, kedden újabb 12 órás gyerekvigyázás következett, úgy, hogy közben én sem voltam jól, folyamatosan lázam volt, ami a jóistenért nem akart lemenni. A pici is nagyon beteg volt egész héten, összesen 5 napig volt egyhuzamban magas láza, alig tudtam rávenni a napokban, hogy egyen valamit, minden percben folyt az orra, de ilyen nagyon durva módon-zöldes trutyi-ami vírusfertőzésre utal. Közben folyamatosan köhögött is. Minden megtettem, amit tudtam, de gondolom mondanom sem kell, hogy eléggé lestrapált a hétfő-keddi 12 órázás és sokszor voltam megijedve is, amikor pl a kicsi már a délutáni pihenőből is 39 fokos lázzal ébredt-vagy mikor véres volt az orrválladéka-átfutott az agyamon, hogy egy esetleges vészhelyzet esetén mit fogok vele kezdeni, szintén betegen. Tudom, hogy nem nagy kunszt beteg gyerekre vigyázni, itthon kell vele lenni és csak tv-zni kell és kész, viszont most annyira beteg volt szegény, hogy sokszor féltem/féltettem őt a hét folyamán. Az sem segített, hogy ugyebár mindketten betegek voltunk és konkrétan össze voltunk zárva egy légtérbe és egymásra köhögtünk/szívtuk be egymás bacilusait napokon keresztül.

Szerdán itthon volt az apuka, aznap a gyerek körül nem sok dolgom volt, inkább az elmaradt házimunkát végeztem, de dél körülre már kb kettőig nem láttam el, nagyon rosszul voltam. Ekkor felhívtam a közelben lévő háziorvost, ahová még 3 éve regisztráltam be és kértem még aznap délutánra időpontot. A telefonban mondták, hogy kapok időpontot, de ezelőtt fél órával jelenjek meg a rendelőben-ugyanis újra kell regisztrálnom, az előzőt ugyanis ennyi év után törölték. Kissé meglepődtem ezen, de mit volt mit tenni, sebtiben írattam az apukával egy levelet, amiben igazolja nekem, hogy az ő címükön lakom és dolgozom, mint aupair és az útlevelem mellé csapva délután fél 4-kor megindultam a rendelőbe. A recepciós hölgyemény először nem akarta elfogadni a lakcímigazoló papírfecnimet (holott előzetesen a telefonban azt mondták, bőven megfelel.) Nem tagadom, hogy ekkor már annyira rosszul voltam, hogy kissé kivertem a balhét-kérdeztem, hogy akkor miért tájékoztattak félre első ívben és ne mondják, hogy feleslegesen jöttem ilyen állapotban. A nőci aztán megvilágosodott, rájött, hogy mivel én már 3 éve is erre a címre voltam regisztrálva, mégis elfogadhatja a papírt (hát köszi-de ha nem balhézok akkor hazaküldenek? ) Gyorsan kitöltöttem a 10 oldalnyi töménytelen hülyeségről szóló kérdést, beikszeltem, hogy igen, szervdonor leszek ha történik velem valami és hipp-hopp ismét regisztrálva vagyok. 16:20-ra szólt az időpontom, mondjuk nem tudom ennek mi értelme volt, mert ennek ellenére pontban 17-órakor hívtak be. Azt amúgy sosem értem mi a jóistent tudnak a dokik csinálni az előttem lévő betegekkel, tán megoperálják őket?? Nem viccelek, hogy csak ketten voltak előttem és mégis így elment velük az idő...Az a vicc, hogy én viszont mindig 5 perc alatt végzek, bemegyek, elmondom mi a panasz, kapok receptet és viszlát..És nem is kéne, hogy ennél tovább tartson senkinek, akkor talán az egészségügy is sokkal gördülékenyebb lehetne..Csak az a baj, hogy sokan szerintem csevegni járnak a dokihoz...
A váróban már minden bajom volt, éreztem, hogy nagyon lázas vagyok, a füleim is bedugultak és kb hörögve vettem levegőt-kritikán aluli állapot na. A dokinéni előtt alig tudtam egyenesen ülni már. Ahogy mondtam, 5 perc alatt lerendezett, írt fel antibiotikumot és viszontlátásra. Eztán még vissza kellett buszoznom a kis városkámba, ki kellett váltanom a receptet majd hazabuszoznom. Nem vicc, hogy az egész akció 3 órát vett el az életemből, fél 4-kor indultam el, a dokinál elvesztegettem majdnem másfél órát, majd gyógyszerkiváltás és este  6 után értem már haza. Hatalmas szerencsémre ekkor már nem fogtak be dolgozni, mondtam is a szülőknek, hogy ne haragudjanak, de most bemennék a szobámba mert nagyon nem vagyok jól.

Csütörtökön, azaz tegnap reggelre egyébként gyógyszer ide-vagy oda, de még rosszabbul keltem. A 2 évesemmel dettó ugyanez volt, az eddiginél is rosszabbul volt, magas láza volt egész álló nap. Előre rástresszeltem, hogy frankó, hogy pont ma vagyunk mindketten a legrosszabb állapotban. Mivel szegény tényleg nem volt jól így tulajdonképpen a teljes délelőttöt végigaludta, így én is tudtam kicsit relaxálni és haladtam is valamelyest a házban a feladataimmal. Hála a magasságosnak délután 1-kor, a héten végre először eljött érte az egyik nagyszülő és elvitte magukhoz. Én azzal a lendülettel befészkeltem magam a játszószoba kanapéjára, teával, gyümölccsel és egész délután el sem mozdultam onnan, megnéztem 5 Lost epizódot (tinikorom kedvenc sorozata és most, jó sok év után elkezdtem újranézni-az is hihetetlen, mennyi mindent másképp látok mostmár-sok mindent hülyeségnek is gondolok-de még mindig szórakoztat a sorozat.) Tegnap este odaálltam anyuka elé és tisztelettel kérvényeztem a mai napot szabadnak-anyuka itthon van péntekenként így tud ő is a gyerekre vigyázni. Mondtam neki, hogy nem szerencsés, ha tovább fertőzzük egymást a picivel, valamint ahhoz, hogy én is meggyógyuljak és ne fertőzzem meg a nagylányt és senkit sem a családban, egy ilyen nehéz hét után szeretnék végre egy napot ágyban tölteni. Anyuka szó nélkül megadta a mai napot (ami mondjuk nem is csoda-hisz mindketten tudjuk, hogy a sokszorosát dolgoztam a héten az átlagosnak, ami nem szimpla túlóra volt, hanem egy nagyon beteg gyereket ápoltam végig).
A mai napon reggel még egy kicsit besegítettem, vigyáztam a picire amíg anyuka a nagylányt vitte suliba-majd rendbe vágtam gyorsan a házat és a mai napra reggel 10-kor be is fejeztem. Azóta a szobám nyugalmát élvezem, végre először a héten. Egy ilyen hét után oriási szükségem van erre, kell most az, hogy ne kelljen semmit csinálnom és ténylegesen kifeküdjem az egészet. Az antibiotikum is kezd hatni így 2 nap után, mára már sokkal jobban vagyok. Lekopogom, hogy eddig a mai napon a babának sem volt láza, lassan, de biztosan kezdetét vette a gyógyulás. Mit mondjak, nehéz volt, sokszor ijesztő is ez a hét, de mindketten átvészeltük és ez a lényeg. :) A mai nap folyamán nem is csinálok már mást, lapul a fiókomban egy sajtos chips, azt hiszem ennyit most megérdemlek-ennek társaságában nézem a Lostot. :D

A hétvégén is visszafogom magam, igyekszem minél kevesebb időt kint tölteni a száraz hidegben. Anitával egyik nap majd elmegyünk kajálni-azt hiszem annyi friss levegő még kell is- de ennek köszönhetően ez a hétvége a pihenésé és a spórolásé lesz. Kell is, hisz cirka 6 hét múlva repülök Rómába, utána pedig haza.
Mára ezzel búcsúzom, kívánom minden kedves ide tévedő Olvasómnak, hogy Titeket elkerüljön a betegség, öltözzetek melegen és fogyasszatok sok vitamint.

Puszik :)