2014. november 19., szerda

Pár szó a jövőről..

Ha én azt tudám, hogy mit hoz..?! De terveim vannak, ezek közt van néhány konkrétum és több 'talán' is, de a lényeg, hogy azt már egy jó ideje elhatároztam, hogy az aupairkedés bár szép volt, jó volt (bár kijutott a keményebb helyzetekből is, pl mikor kidobtak) de ennyi elég volt belőle 3 év után és mostmár megérett az elhatározás a következő lépés felé.
3 év...vagyis 3 és fél év, mert 2011 júniusában tettem meg életem eddigi legfontosabb lépését és költöztem ki Angliába és ezalatt az idő alatt végig aupair/live in nanny voltam-vagyok. Tudom, ez rengeteg idő, tán túl sok is ebben a munkakörben, amit mostanra már én is határozottan érzek.

Azt tudni kell, hogy mikor 3.5 éve, 20 éves fejjel kijöttem, én zéró élettapasztalattal rendelkeztem. Odahaza a szüleimmel laktam (mint a többség) , iskolába jártam, nyáron végeztem egy kis laza diákmunkát, tehát minden, ami a "való világgal"-való élettel kapcsolatos, mondhatjuk, hogy távol állt tőlem. Bevallom, bele voltam kényelmesedve az otthoni "állóvízbe" , minden megszokott volt körülöttem és nem  ért túlzottan sok új inger a mindennapokban. Nem kellett magamra főznöm, egyedül vezetnem egy háztartást, intézni a bevásárlást, a kaját hetente...Ezért is mondom azt, hogy tulajdonképpen az élettapasztalatom a zéróval és nullával volt egyenlő. Annak viszont nagyon örülök-és szerintem ez az én érdemem, hogy ezt realizáltam, rájöttem arra, hogy ezt nem lehet így még évekig folytatni, nem lóghatok a szüleim nyakán 25+ éves koromig. (Senki nem "lökdösött", a szüleim nemhogy nem hajtottak affelé, hogy álljak saját lábra, hanem pont ellenkezőleg, mikor benyögtem nekik, hogy külföldre mennék egyenesen ellenezték.)Rájöttem arra, hogyha érettebb, talpraesettebb szeretnék lenni, akkor bizony meg kell mozdítanom a fenekem és ki kell lépnem a komfortzónámból, mielőtt végleg "bebábozódnék" az otthoni rendszerbe és közegbe. Innen már csak egy lépés volt a külföldi munka, és mivel élettapasztalat híján nem mertem volna a teljesen ismeretlenbe kijönni, saját magam szobát bérelni, munkát keresni stb, így adta magát, hogy akkor aupairként vágok neki életem nagy kalandjának.
Az aupairkedés egy remek ugródeszka a magam fajtának (meg amúgy mindenkinek-kivéve persze, aki milliomos, nekik nincs szükségük efféle világi dolgokra, hisz van pénzük fél éves nyelvtáborokra, stb). Az aupairkedéssel biztosított a lakhatás, a heti fizetés és az ellátás, ezen felül pedig zsebpénzt is kap az ember fia-lánya, ami nem verdesi az egeket ugyan, de ha olyan megvilágításból nézzük, hogy ezt az ember teljesen magára költheti-nem kell lakhatásra-mosásra-kajára költeni, akkor azért valljuk be, nem olyan rossz az. Én kezdő aupairként-ennyi év távlatából simán megírom- 70 fontot kerestem hetente. Egyrészt ez 3 éve volt, másrészt egy icipici városban laktam-nem Londonban- és mivel kezdő aupair voltam, ennek az összegnek is örültem anno, mint majom a farkának..Hiszen a nagy átlag magyar leánynak, aki odahaza nem él nagylábon és új ruhákat karácsonykor meg szülinapkor enged meg magának-ez azt hiszem az otthoniak min. 60%-ára igaz- azért nagy szó az, amikor idekint úgy megy el vásárolni, hogy nem kell számolni minden fillért és végre azt vehet meg, amit csak szeretne...Hova tovább nagy szó az-és hatalmas élményekként éltem meg én is- minden egyes kirándulást, mégha "csak" a 2 órára lévő tengerparta ugrottam is le..És az, hogy ezt minden héten megtehettem és nem kellett ilyen 'akciókra' hetekig spórolnom, már csak hab volt a tortán. Persze egy másik szemszögből meg nem olyan barátságos ez a fizetés, mert Anglia , főleg London nagyon drága, de szerintem az aupairkedés nem is spórolásra lett kitalálva, aki nagyobb dologra gyűjt, azt el kell keserítenem, hogy nem az aupairkedésben fogja megtalálni a számítását. Persze lehet azért itt is trükközni, ha az ember bevállal pluszmunkákat (ha a munkaidőd engedi) akkor egész szépen ki lehet egészíteni az aupair fizut, de szerintem alapjáraton az aupairkedést pont arra találták ki, mint amire való: egy kis munkáért cserébe zsebpénz, hogy a szabadnapjaidon körbejárhasd az országot.

A második aupairként eltöltött évem után jópár ember nekem szegezte a kérdést, hogy miért vagyok még mindig aupair, normális vagyok-e, hogy továbbra is más házában akarok élni, másokhoz alkalmazkodni és heti zsebpénzt beosztani? Az a helyzet, hogy a nyelvtudásom ekkor már megengedte volna, hogy a saját lábamra álljak, valamint a két évvel azelőtti önmagamhoz képest már sokkal magabiztosabb voltam, ami az "életszagú" dolgokat illeti, tán már voltam azon a szinten, hogy önállóan szobát béreljek és dolgozzak. Viszont még mindig nem voltam 100%-ig biztos magamban, másrészt pedig 2013 szeptemberében, amikor elkezdtem Reni barátnőm hosztcsaládjánál dolgozni (aminek ugyebár az lett a vége, hogy kidobtak) olyan elképzeléseim voltak, hogy 2014 tavaszán hazaköltözöm és otthon próbálok szerencsét-az előző bejegyzéseimben írtam arról, hogy sokáig őrlődtem a hazamenetel és az itt maradás között-végül az itt maradás győzött. Lényeg, hogy mivel tavaly ilyenkor még határozottan azt gondoltam, én haza fogok költözni, így gondoltam nincs értelme fél évre kiköltözni, belevetni magam az albérlet-és munkakeresés-procedúrába, kifizetni rengeteg pénzt szobabérletre (kaukciók és efféle dolgok el is vitték volna a spórolt pénzem jó részét). Így jutottam végül arra, tavaly ősszel, hogy maradok még aupair, vállalok pluszmunkákat, amikkel kiegészíthetem a fizumat (voltak is pluszmunkáim szép számmal, néhány bejegyzéssel ezelőtt részletesen is beszámoltam róluk-takarításról van szó), hogy minél több spórolt pénzzel mehessek haza és kezdhessek neki otthon a nagybetűs életnek.
Aztán tavaly szilveszter előtt történt az a szerencsétlen esemény, hogy az akkori fogadócsaládom egyik pillanatról a másikra kidobott (néhány bejegyzéssel ezelőtt erről részletesen beszámoltam.) Akkor és ott egyébként egy pár napig nagyon magam alatt voltam és esküdöztem magamban, hogy többet nem leszek aupair dilinyós családokban, mert mégegy ilyen cirkuszt én ugyan nem csinálok végig..Aztán úgy hozta a sors, hogy egy hónapot eltölthettem Zsófi barátnőm fogadócsaládjánál, mint átmeneti nanny-Zsófit helyettesítettem a vakációja alatt-és látván azt, hogy ők mennyire kedves, odafigyelő, törődő emberek, akiknél öröm volt dolgozni, összeszedtem magam és visszatért a bizalmam az emberek és e munka felé. Arról is írtam már korábban, hogy február hónapra hazamentem, valamint, hogy mire a visszautazásomra került a sor, már nem is voltam benne biztos, hogy egyeltalán vissza szeretnék-e jönni Angliába. Februárban, amikor még otthonról keresgéltem, azt gondoltam, már csak néhány hónapra fogok visszajönni Londonba, ígyhát ismét aupairkedésre adtam a fejem, pár hónapra nem láttam volna értelmét szobát bérelni-munkát vállalni-belevetni magam ebbe a pénz-és időigényes procedúrába. Akik olvasták az elmúlt bejegyzéseket, biztosan emlékeznek, hogy idén május környékén jött az időszak, amikor is sokat agyaltam a hazamenetel vagy az itt maradás között, és majdnem az otthon győzött. Az élet azonban úgy hozta, hogy egy volt családom ismét munkát ajánlott-mint live-in nanny- és gondoltam elfogadom, mert náluk meglepetés nem érhet, ismerem és szeretem őket, ahogyan ők is engem és ennek köszönhetően legalább kapok az élettől még néhány hónapot arra, hogy eldöntsem, hol is horgonyozzak le a következő 2-3-4 évre (legalábbis egyenlőre).

 És itt tartok most, itt vagyok a régi családomnál, immáron 5 hónapja. Ez az 5 hónap pedig rengeteg mindent új megvilágításba helyezett, egyrészt volt időm gondolkodni, mérlegelni, hogy hazamenjek-e vagy maradjak, másrészt megismertem olyan embereket, akik szintén hozzátettek a jövőképemhez és akikkel mostmár tervezni is tudok az elkövetkező időkre. Azt kell mondjam, az élet frappánsan megoldotta az összes bennem felmerült kérdést és problémát. 5 hónapja én úgy költöztem ide vissza a régi családomhoz, hogy azt gondoltam, év végén, decemberben hazaköltözöm és januártól otthon iskolába járok és elkezdem a jogosítványt. Ez nem is határozott terv volt már 5 hónapja sem, hanem inkább afféle elképzelés, perspektíva, amire építhetek. Ahogy viszont teltek a hónapok a jelenlegi családomnál, egyre inkább realizáltam, hogy igen, persze, régóta vagyok már Londonban, de még mindig nem láttam belőle mindent és még mindig tud nekem újat nyújtani. Márpedig miért mennék el, ha még "nem használtam ki teljesen Londont", és nem ragadtam minden lehetőséget, amit az itteni élet elém gördít? Továbbá követem a híreket is és sajnos azt kell mondjam, egyszerűen megrémiszt és elszomorít a magyarországi helyzet. Nem akarok átmenni politikai blogba, így nem fogom részletesen kifejteni, mit is gondolok erről, viszont fiatal, külföldön élő, ennek köszönhetően különböző perspektívákkal-és világnézetekkel rendelkező magyarként e pillanatban nem látom a jövőmet az országomban. Ha hazaköltöznék és valami csodának köszönhetően találnék is munkát, nem tudom mekkora lenne a fejlődési lehetőség. A fejlődésnél jobban aggaszt viszont az, hogy újra visszakerülnék a nyomasztó légkörbe, ami sajnos az országon uralkodik (ami persze nem csoda, hisz az embereknek olyan alapdolgok miatt kell napi szinten aggódniuk, hogy mit esznek-vesznek fel, lesz-e áram még holnap stb. ) Jelenleg-és már 3 éve, mióta kijöttem nagyon kiegyensúlyozott légkörben élek, nem kellett aggódnom nemhogy a megélhetésem miatt, de olyan dolgok miatt sem, hogy nincs programom hétvégére-vagy, hogy nem tudom hasznosan eltölteni a szabadidőmet. Pedig odahaza az embereknek szabadidejük sincs, dolgoznak látástól mikulásig-mégis problémát jelent a megélhetés-és ezt iszonyú igazságtalanságnak tartom. Idekint viszont már 3 éve biztos egzisztenciám van, nem élek nagylábon, de mégis futja utazgatásra, vásárolgatásra, hétvégente pedig általában minden percre van tervem-és emelett egészséges életmódot folytatni is van időm és lehetőségem. Összegezve nem biztos, hogy elcserélném ezt a kilátástalanságra és a rossz légkörre.
Ne higgye senki, hogy ezeket azért írom, mert nekem, a külföldinek ennyire jól megy a sorom és a szemére akarom olvasni annak, akinek esetleg nem, nem erről van szó. Én lennék a legboldogabb, ha az otthoni helyzet mihamarabb megváltozna. Mert azt kell mondjam ugyanis, hogy attól eltekintve, hogy idekint határozottabbnak látom a jövőmet, elképesztő honvágyam van, nagyon hiányzik Magyarország egyszerűsége, az egyszerű falvak-és városok, a templomi közösség, aminek tagja vagyok, a kedves szomszédnéni, a Duna part és a szemben lévő hegyek, a gyönyörű tájak, hogy időnként kimehessek a Mamám sírjához a temetőbe-vagy csak szimplán sétálni egyet a temetőben .(Akármilyen morbid szokásnak hangzik, imádok a temetőben sétálni, szemlélődni, nézegetni a fejfákat és a dátumokat, közben az emberek élettörténetén gondolkodni-szerintem ezt a Mamámtól örököltem, kiskoromban is sokat sétáltunk a temetőben.) Lényeg, hogy a listát még sokáig tudnám folytatni és elképesztően igazságtalannak találom ezt a szituációt, amiben rajtam kívül még rengeteg fiatalnak része van: hogy szeretjük a hazánkat és nagyon szívesen hazamennénk, mégis, a szívünk helyett az észérvekre kell hallgatnunk a jövőnk érdekében, ha jót akarunk magunknak..

Van nekem egy barátnőm, Anita a neve és szintén magyar. 22 éves és a hosztanyám testvérének az aupaire már 9 hónapja. Mikor visszajöttem a családhoz, egyértelmű volt, hogy felveszem vele a kapcsolatot, hisz nagy kincs az, amikor az ember magyart talál a közelében, ráadásul Anita nekem úgymond "családon belül" van, így a kezdetekben ha más nem is, de ez már szolgáltatott rengeteg közös témát. Júliusban taliztam vele először és néhány hét/találkozás alatt nagyon jóban lettünk, sok közös van bennünk és már egy jóideje nem csak a közös fogadócsalád tart össze minket. A kezdettől fogva beszélgettünk a jövőbeli terveinkről, Anita már hónapokkal ezelőtt mesélte, hogyha majd 2015 február végén letelik az egy éves szerződése a családjánál, szeretne kiköltözni, saját szobát bérelni és munkát találni-egyszóval a saját lábára állni itt Angliában. Mikor először szóba került, még csak poénból mondtam, hogy csináljuk majd együtt, de aztán ahogy teltek a hetek és a hónapok, bennem is egyre biztosabbá vált, hogy egyenlőre idekint szeretnék maradni, itt szeretnék dolgozni és tanulni egy pár évig még biztosan. Nem is tudom már, mikor "kötöttünk szövetséget" , tán konkrétan sosem, de kb szeptember eleje óta határozottan együtt tervezzük a kiköltözést. Anitának február végén jár le az éve a családjánál.
 Én a mostani családhoz úgy jöttem vissza, hogy 2014 decemberéig biztosan maradok (ugye az mindjárt itt is van) aztán pedig majd meglátjuk mit hoz az élet, lényeg, hogy nem vagyok idekötve konkrét időpontig. A családdal is nagyon sokat beszélgetek a jövőről, amikor elmondtam nekik, hogy mégsem költözöm vissza Magyarországra december végén, nagyon megörültek, ami érthető, mert nekik annál jobb, ha minél tovább vagyok itt. Mert ugyebár ismernek, tudják, hogy jó munkát végzek, hogy a házuk és a gyerekeik biztonságban vannak velem és jó aupairt/nanny-t találni időigényes feladat és zsákbamacska is. (Az én hosztanyám főleg nagyon kényes ebben a témában, nem sieti el az új jelöltek keresését, mindig 2-3 hónapot szán erre, hogy megtalálja a családja számára a legjobb segítséget és a jelentkezőknek szigorú rostán kell átmenniük.) Ebből kifolyólag nem csoda tehát, hogy a hosztcsaládom azt szeretné, ha minél tovább maradnék és erről győzködnek is. Az anyuka mondta, hogyha egyetemre mennék vagy valamilyen kurzust vállalnék, csinálhatnám innen is tőlük, legalább lesz biztos szállásom és munkám, ami persze nem egy elhanyagolható tény. Az is biztos, hogy más körülmények között, más helyzetben élnék is ezzel a lehetőséggel, hisz tényleg nagy terhet venne le a vállamról, ha nem kéne szállás-és munka miatt aggódnom a suli mellett, mert ezek adottak lennének.
Viszont az a helyzet, hogy már 3,5 éve vagyok live-in, élek fogadócsaládokkal és most jutottam el arra a pontra, hogy ebből a mókából ennyi elég volt. Ne képzeljetek semmi nagy indokot vagy gondot e mögé, megéltem jópár dolgot aupairként, dobtak már ki, voltak durva vitáim a főnökeimmel-amelyek után mosolyogva kellett továbbra is gyerekeznem-költöztem megszámlálhatatlanszor, mégis, minden "meredekebb" szituáció után felálltam, megráztam magam és tovább léptem. Tehát valószínűleg a továbbiakban sem történne olyan, amit még nem láttam,amivel ne tudnék mit kezdeni-ebből a szempontból tehát nincs semmi gondom az aupairkedéssel, azt gondolom feltalálnám magam minden helyzetben. Ami miatt azt gondolom, ennyi elég,nagyon egyszerű: 3,5 éve folyamatosan, 24/7, megállás nélkül alkalmazkodom, együtt élek a főnökeimmel, akikkel jópofizni kell akkor is, ha másnapos/beteg/fáradt/semmikedvemhozzájuk -vagyok, ez nem olyan, mint egy rendes munkahely, ahonnan az ember hazamegy, maga mögött hagyja a főnökeit sőt még jól ki is beszéli őket (az már más kérdés, hogy az aupairek is kibeszélik őket egymás közt, óóó de még hogy :D ). Szimplán az van, hogy ennyi idő alkalmazkodás után már vágyom arra, hogy saját terem legyen (ami persze kezdetben egy bérelt szoba lesz csak, de legalább saját), és ne kelljen a munkaidőm lejárta után is a főnökeimmel lennem. Bár a jelenlegi hosztcsaládomban tényleg minden frankó (nem mondom, hogy apróbb súrlódások nincsenek, de alapjaiban véve nagyon jó nekem itt) de az embernek szüksége van ennyi idő után arra, hogy ne a főnökeivel éljen.

Továbbá szükségem van arra, hogy a munkaidőm és a szabadidőm teljes mértékben elhatárolódjanak egymástól. Értem ezen azt, hogy aupairként bár van beosztásom és elviekben a munkaóráim is le vannak fektetve, nade tudjuk, hogy ezeket bent lakva nagyon nehéz betartani. Most nem arról van szó, amikor a család szándékosan jóval többet dolgoztatja az aupairt (bár ez sem ritka sajnos). Hanem szimpla dolgokról, ugyebár gyerekekkel foglalkozunk és nincsen rajtuk kikapcs gomb: ha este 7-kor jár le a munkaidőm de a gyerek fél 8-ig fent van (és nincs semmi dolgom, nem megyek el itthonról) akkor valahogy nincs pofám bevonulni a szobámba miközben látom, hogy  a baba még fel sincs öltözve, a nagylány nincs megfürödve stb. Persze megtehetném-és tán ez lenne az okos dolog, hisz ha reggel 7-kor felkelek és időben elkezdem a munkát, akkor este 7-kor ugyanúgy lelécelhetnék minden további nélkül. Azt hiszem, ezt csak az érti igazán, aki volt már aupair: ilyenkor nekünk azért ciki elvonulni, mert ha fürdetés/fektetés/x-y dolog a mi feladatunk, akkor valahogy gáz, ha a munkát félig elvégezve felállunk és bemegyünk a szobánkba, akkor is, ha már lejárt a munkaidőnk. Persze amikor tervem van, pl skype valakivel, vagy ki szeretnék menni, mindig szólok az anyukának, hogy ma este pontban 7-kor befejezem és ebből sosincs gond (naná, hisz hivatalosan is akkor jár le a munkaidőm.) Viszont amikor látom, hogy még van tennivaló és mondjuk anyuka is elfoglalt (sokszor itthonról is dolgozik) és a netezésen kívül más dolgom nem lenne, akkor valahogy természetes, hogy kisegítem még további 20 percet-fél órát. Vagy a baba még este negyed 8-kor azt akarja, hogy én olvassak neki mesét akkor nem mondhatom neki azt, hogy bocs, de lejárt a munkaidőm...Aki aupairkedésre adja a fejét, annak bizony számolnia kell azzal, hogy ez egy nagyon rugalmas munka, mert mint mondtam, a gyerekeket, a munkánk fő alanyait nem lehet kikapcsolni, nem parancsszóra működnek. Ezzel nincs is baj, szerintem ez már a kezdetekben is így volt az aupairkedés történelmében, szimplán el kell fogadni. Persze az nem oké, amikor a család a megbeszéltnél napi jóval több órában dolgoztat, azt nem szabad tűrni, szólni kell vagy ha minden kötél szakad, lelépni. Viszont azt gondolom, hogy a 20 perc-fél órás-néha egy-egy órás "túlórák" még beleférnek, sőt mi több, ez egy olyan munkakör, amibe ez bele kell férjen. Cserébe persze várjátok el nyugodtan, hogy a család is rugalmas legyen veletek, én szívesen besegítek pluszban az enyémnek, de ha nekem van szükségem szívességre, nem habozok odaállni eléjük, ez így fair.
Ez mind rendjén is volt 3.5 évig, de ennyi idő után mostmár viszont szükségem van arra, hogy világosan elkülönüljön a munka-és szabadidőm, hisz már idősebb vagyok, másfajta életmódot folytatok, mint 20 évesen, mikor kijöttem és más a fontossági sorrendem. Szeretném azt, hogy a szabadidőmben ténylegesen szabad legyek, hisz aupairként potenciálisan bármikor "befoghat" a család-itt egy kis szívesség-ott egy kis túlóra. Valamint szükségem van arra a napi rutinra, amit a "normális emberek" folytatnak: reggel felkelés, kávé, munkába készülődés, munkába indulás stb. Mert most, live in-ként reggel háromnegyed 7-kor kelek fel, és 7-kor már ébresztem a nagylányt, majd babázok, ha a pici felébredt, a lényeg, hogy nincs időm reggelente magamra az öltözésen és egy villámgyors kávén kívül . Lehetne, ha még ennél is korábban kelnék, de valahogy ezt is éppen elég korainak tartom :D Itt tulajdonképpen a felkelésem pillanatától kezdve dolgozom, a munkában pedig az embernek nem árt a toppon lennie-legalábbis én erre törekszem mindig. Tehát ha belegondolok, a felkelésemtől kezdve estig folyamatosan teljesítenem kell, nincs reggeli kényelmes 'me time', amikor még nem kell teljesítenem, csak magammal foglalkozom.  Tudom persze, hogyha majd kiköltözöm és munkába járok, akkor is korán kell kelnem (tán még ennél is korábban,attól függően, milyen messze lesz a munkahelyem) de valahogy most már, 3,5 év után szeretném átélni ezt is, a reggeli nyugis készülődést, hogy ne legyek felelős már reggel 7-kor másokért, hogy legyen egy saját reggeli rutinom. Persze mint tudjuk, minden éremnek két oldala van: az aupairkedésben azért nem olyan rossz, hogy nem kell elhagyni a házat, hogy munkába menjek. Pl télen a nagy hidegben, vagy esőben amikor a fene sem kívánkozik ki, nem kell elmenni itthonról már korán reggel, bevallom, ezért sokszor voltam hálás az elmúlt években. Viszont itt az ideje megtapasztalni a másik oldalt, ez szerintem így van rendjén.

Valamint, végül, de nem utolsó sorban, aupairként 3.5 év alatt azt hiszem mindent láttam, amit csak egy aupair láthat, dolgoztam sokféle családban, sokféle gyerekkel, éltem különféle vallású-és származású családokban, akiknek köszönhetően nagyon sokat formálódott és mondhatom így, kitágult a világképem-aminek nagyon hálás vagyok-összegezve nem hiszem, hogy ez a munka túl sok újat tudna nekem nyújtani. Hatalmas lecke volt nekem ez a 3.5 év, a bejegyzés elején említettem, hogy zéró élettapasztalattal rendelkeztem az elinduláskor és most bátran kijelenthetem, hogy az aupairkedős éveim alatt minden útravalót megkaptam, amire számítottam, elsajátítottam rengeteg hasznos "life skillt", ez az 'utazás' kőkeménnyé formált és azt hiszem mondhatom, hogy talpraesetté is tett. Mondjuk úgy, a 3 évvel ezelőtti önmagam nem biztos, hogy megismerne. Ebből kifolyólag eljött tehát az a pont, amikor azt mondhatom, kinőttem ezt a munkát. Ez is elég érdekes téma, sok aupair mondja egy év után, hogy kinőtték az aupairkedést (aztán továbbállnak, hogy mondjuk egy kávézóban vagy hotelben dolgozzanak-de ez mellékes.) Szerintem az, hogy az aupairkedést "kinövi" valaki, nem időben mérhető, nem a hónapok vagy évek száma mondja meg, hogy valaki x idő után már megérett arra, hogy a saját lábára álljon. Hanem az, hogy a tanultakat mennyire tudja hasznosítani a továbbiakban ahhoz, hogy a további életét a lehetőségekhez mértem a legokosabban tervezze. Van, akinek ehhez nem kell sok idő, valakinek egy kicsit több. Én bár már a 2. év után éreztem, hogy TÁN már akkor is el tudtam volna indulni másfele, mégis most, 3.5 év után gondolom sziklaszilárdan azt, hogy kinőttem ezt a munkát, már minden a zsebemben van, ami a továbbiakban boldoguláshoz kelleni fog. Ezért nincs bennem rossz érzés, nem érzem úgy, hogy az aupairkedős-másokat 'szolgálós' éveim pocsékba mentek volna, mert olyan tapasztalatokat kaptam ettől az életformától, amiket máshogy aligha szerezhettem volna meg. Szóval már nem hatnak meg az olyan kérdések, hogy 'miért vagy még mindig aupair'-megvan rá az okom.

A fentiekből az következik, hogy bár a jelenlegi családomban minden rendben van-(és ha mondjuk az aupairkedős-Odüsszeiám elején tartanék, maradnék még) de most már beért az út a következő lépés felé. Említettem Anitát, és, hogy ő jövő február végén szeretne kiköltözni-hasonló indokokból, mint én. Egy jópár hónapja együtt tervezzük ezt a lépést, hiszen akármilyen régóta is vagyunk idekint mindketten-és ismerjük a "rendszert", de együtt valahogy mégis bátrabbak vagyunk. Ismerjük a rendszert: tudjuk, mire kell odafigyelni albérlet-választásnál, hogyan kerüljük el a csalókat, milyen környéken érdemes szobát bérelni-munkát vállalni, mi az, amit messziről el kell kerülni, ismerőseink és barátainknak köszönhetően tudjuk, milyen munkát éri meg vállalni és mi az, amitől a Jóisten mentsen meg stb..Ezért szoktam egyébként azt mondani, hogy amikor az ember odahaza készül Angliába(vagy akárhová külföldre), nagyon alaposan körbe kell járni a témát és ha lehet, ismerősök segítségét kérni-ha más nincs, az interneten infót keresni. Mert sokan vannak, akik kijönnek nyelvtudás-pénz-biztos állás-és szállás nélkül, és egy-két hónap múlva hazamennek még kevesebb pénzzel és egy rossz tapasztalattal. Nem ítélem el őket, ne essék félreértés, tudom, hogy sokan utolsó lehetőségként választják ezt az utat. Arra szeretnék rávilágítani, hogy nagyon óvatosnak kell lenni tervezéskor, minden eshetőséget számításba kell venni, kell, hogy legyen az embernek "b terve". Tehát nagyon örülök, hogy a 3,5 év alatt, amit biztonságban töltöttem a hosztcsaládjaimnál kitanultam az itteni élet jópár csínját-bínját, mert így sokkal biztonságosabban fogok majd a saját lábamra állni. Persze abban is biztos vagyok, hogy lesznek nehézségek is, naná, hisz hol nincsenek, tuti, hogy fognak érni meglepetések is, mert azért mégsem láttam bele még mindenbe, de azt gondolom, az elinduláshoz mostmár több, mint elég infót és tapasztalatot gyűjtöttem/gyűjtöttünk Anitával. Valamint az, hogy együtt tervezünk abból a szempontból is jó, hogy több szem többet lát, ha az egyikünk valami nagy hülyeséget találna ki, a másik figyelmeztetheti az anomáliákra. :)

Anitával nem szeretnénk Londonban maradni, hanem egy Londontól 25 percre lévő kisvárosba tervezünk költözni. Ez a város összehasonlíthatatlanul nyugisabb, mint London, viszont éppen eléggé színes és nyüzsgő ahhoz, hogy munkakeresés szempontjából ne legyenek gondjaink. Anglia egyik olyan kisvárosáról van szó, ami eléggé felkapott a turizmus szempontjából, van bevásárlóközpont, hatalmas parkok, rengeteg szórakozási lehetőség-ami mind nagyon fontos lesz majd a későbbi életünkben. Az albérleteket már hónapok óta nézegetjük. Kezdetben arra gondoltunk, hogy egy 2 szobás lakást bérlünk majd ketten, hiszen amikor láttuk a kis lakások árait, úgy gondoltuk, megfizethetőek (nem így Londonban, ahol szobát kapnánk annyiért, amennyit itt egy kis lakásért.) Sokáig ez volt a terv, hogy lakást bérelünk közösen, hisz így nem kéne idegenekkel osztozkodnunk, csak egymás dolgait elviselnünk, hehe :D Viszont ahogy mélyebben beleástunk magunk a témába, rájöttünk, hogy lakásbérléshez komoly jövedelemigazolásra-és előző főbérlői ajánlásokra van szükség-és ugye aupairként mi ilyesmiket a kezdetekben nem tudunk majd felmutatni. Tehát a jelen állás szerint szobákat fogunk bérelni, ámde kis házakban, valahogy egyikünknek sem füllik a foga 2-3 lakótársnál többel együtt élni. Mivel egy kisvárosról van szó,így a szobabérleti díjak abszolút barátiak még az olyan házakban is, amelyek nem tömegszállásként üzemelnek, és ami a legfontosabb, kulúráltak. Aztán majd pár hónap-fél év után belevágunk a közös lakásbérlés projektbe is, ami késik, nem múlik. :)
Londont azért zártuk ki már a legelején, mert jól tudtuk, hogy itt hogy működik: a legtöbben 5-6-7 szobás házakban laknak, ennyien használnak egy közös fürdőt-konyhát-ráadásul akár mindenki más nemzetiségű, multkulti az egész és nagyon nagy rugalmasság kell ehhez az életformához. Arról már nem is beszélve, hogy még az ilyen tömegszállásokon is irtózatos pénzeket elkérnek már egy pici szobáért is. Mi már az elején kijelentettük, hogy ezt mi nem szeretnénk magunknak, így tudatosan döntöttünk úgy, hogy eszünk ágába sem lesz London valamelyik zónájába költözni, hanem inkább egy London vonzáskörzetében lévő kisváros lesz a nekünk való. Imádjuk Londont mindketten, egy-egy napra, a városban császkálva-csavarogva, viszont egyikünk sem élné itt a nagybetűs életét. Ha viszont kedvünk van, a vonatról majd bármikor bemehetünk, elvégre csak 25 perc. :)

A munkákat is hónapok óta folyamatosan nézegetjük és rendszeresen megakad a szemünk egy-egy ígéretesnek tűnő pozíción. Egyenlőre még sehová sem pályázunk-hisz még három hónapunk hátra van a költözésig-és a munkákat itt általában záros határidőn belül be kell tölteni-de nagyon jó perspektívákat gyűjtünk már most. Folyamatosan mérlegeljük az álláshirdetések alapján, vajon hová lenne esélyünk bekerülni majd, mi az, amire majd 'rá kell állni' ha majd oda kerül a sor.
December 19-én hazautazom Magyarországra, hogy 3 év után újra otthon töltsem a karácsonyt (az eddigi években bár nem tudatosan, de valahogy mindig úgy alakult, hogy itt maradtam karácsonyra). A tavalyi karácsonyom az akkori családnál-akik ugye pont karácsony után pár nappal dobtak ki olyan horribilisre sikeredett, hogy eldöntöttem, mostantól akármerre vigyen is az utam a világban, mindig úgy fogom intézni, hogy karácsonykor otthon legyek. Január 2-án jövök vissza majd. Anita szintén hazautazik és január elején tér vissza, így az a terv, hogy januártól gőzerővel, minden energiánkkal az albérlet-és szálláskeresésre fogunk koncentrálni, ekkor már élesben.
A munkával kapcsolatban is vannak elképzeléseink: Részemről engem a recepciós-asszisztens és ehhez hasonló munkakörök fogalkoztatnak így kezdetben, és az aupairkedős múltamat kihasználva jövedelem-kiegészítésként elképzelhető, hogy vállalok majd bébiszittelést-ha a munkaidőm engedi. Viszont sosem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mi lenne, ha kipróbálnám magam mondjuk egy klubban, pultosként vagy hasonló. Az igazat megvallva nem gondolom magam olyan alkatnak, aki ott megállná a helyét, és pontosan ezaz, amiért szeretném megpróbálni, persze nem főállásban, de pl heti egy estét szívesen dolgoznék egy bárban vagy pubban-csak egy pár hónapra, hisz tapasztalat-és plusz jövedelem szempontjából nagyon is hasznos lenne. Valamint kihívást jelentene, amire az embernek időről-időre szüksége van. Anita a könyvesboltok világában gondolkodik, így összeköthetné az egyik legnagyobb szenvedélyét és a munkáját, ami nem egy rossz dolog. :)  

Aztán ahogy az élet hozza, február végén-március elején pedig szeretnénk kiköltözni és kipróbálni a nagybetűs életet, immár a magunk uraiként. Ezek a nagyvonalú terveink egyenlőre, de addig még van 3 hónap és az élet alakít majd mindent, ahogyan eddig is. Semmi sincs kőbe vésve és nyitottnak kell maradni, de most már érzem, hogy a 2015 év valami egészen újat fog hozni.... :)

2014. november 11., kedd

Őszi események- szülinapom és halloween party

Újra itt vagyok, tudom, most egy kicsit tovább váratott magára az új bejegyzés, de nézzétek el nekem, nagyon mozgalmas-munkával teli 2 héten vagyok túl.
Valahol ott hagytam abba, hogy szeptember elején a gyerekeknek újra elkezdődött az iskola-óvoda, ennek köszönhetően visszatért minden a normál kerékvágásba, megvan a fix napi szabadidőm-amit kb percről-percre le is osztok minden nap. Valamint érintőlegesen arról is szó esett, hogy bár per pillanat minden király és überfasza, de valahogy a bent lakó életforma már kezd egyre unszimpatikusabbá válni, így a jövőt illetően van jónéhány tervem.

A szeptember-októberről túl sokmindent nem tudok mesélni. Szeptember egy kicsit húzós volt, mert ugyan újrakezdődött a gyerekeknek az iskola, viszont az összes nagyszülő ebben a hónapban utazott nyaralni. Mivel nálunk a gyerekekre iskola/óvoda után a nagyszülők vigyáznak a nap hátralévő részében és hozzám csak este hozzák haza őket, így nagyban érint, ha ők kivonják magukat a forgalomból pár hétig. Igazából nem volt az egész olyan vészes, a 2-3 hét alatt, amíg a nagyszülők távol voltak csak párszor fordult elő, hogy többet kellett dolgoznom, szerencsémre a nagylány a legtöbb nap iskola után playdate-re ment másokhoz, így csak a babával kellett a megszokottnál kicsit többet foglalkoznom, de vele is könnyű az élet (ha jó hangulatban van, hehe). Az igazat megvallva nem szokott túlzottan zavarni, ha az egyik gyerek pl beteg és itthon marad velem, ami inkább necces szokott lenni az az, ha mindkettő egyszerre van itthon. Nem mintha bármelyik gyerek is túlzottan nehéz eset lenne, de ugye a 2 éves babára folyamatosan, minden percben figyelni kell, de közben a nagylány is mindig "nyaggat" valamivel, pl most ezt nézzem meg, most azt hallgassam meg, amikor házit csinál a legtriviálisabb dolgokra rá tud kérdezni (pl mennyi 6x7-nem mintha nem tudná :D ) . Ez alapjáraton engem nem zavar, csak mikor egyszerre mindkét gyerekre vigyázok, írtó nehéz folyamatosan megosztani a figyelmet úgy, hogy a pici is mindig biztonságban legyen, de a nagylány se érezze úgy, hogy elhanyagolom. Már mióta visszajöttem, az elejétől kezdve nagyon próbáltam erre odafigyelni, hogy a nagylány sosem érezze elhanyagoltnak magát, de még így is voltak olyan napok vagy helyzetek, amikor (én-nem a nagylány) úgy éreztem, hogy nem törődöm vele eleget. Az a hatalmas szerencsém, hogy ebben a családban a gyerekeket nagy intelligenciával és intelligenciára nevelik, így soha, egyszer sem kaptam meg a nagylánytól, hogy vele kevesebbet foglalkoznom. Nagyon is megérti ő, ha nem tudom végighallgatni az énekét vagy befejezni a játékot-mert a pici éppen a fiókot készül magára borítani. Hála az égnek ő nem az az elkényeztett fajta, aki ilyeneken megsértődik. Ez inkább csak az én félelmem volt, hogy esetleg ez árthat a kapcsolatunknak, de szerencsére ilyen sosem történt. Visszatérve az eredeti témához és szeptemberhez: ettől függetlenül sokszor nagyon nehéz megosztani a két gyerek közt a figyelmet és ez nem fizikailag, hanem agyilag merít le a nap végére. A nyári szünetben volt többször olyan, hogy huzamosabb ideig vigyáztam egyszerre a két gyerekre, és a napok végén agyhalottként omlottam össze, pedig ezeken a napokon pl házimunkát-fizikai aktivitást igénylő munkát nem is végeztem.
Tehát összegezve, azért kicsit vártam a szeptember végét és azt, hogy a nagyszülők újra a képben legyenek és ténylegesen visszatérjen minden az eredeti rendszerhez (persze a nyári szünethez képest szeptemberben ezerszer jobb dolgom volt. )

Magánéleti-barát fronton is minden okés volt, a hétvégek a szokásos módon teltek-shopping, láblógatás, futás, London. Tán egyetlen fontosabb momentumot tudnék kiemelni: Regi barátnőmmel szeptember végén ellátogattunk a Londontól másfél órára fekvő Virginia Water nevű településre. Ez a kis falu a Windsor Great Parkban helyezkedik el, ami egy hatalmas rezervátum, rengeteg növény-és állatfajnak ad otthont, valamint hatalmas tavak és egy vízesés is színesíti a természeti képet. A 13. századtól a Windsor-kastélyhoz tartozó királyi vadászterület volt, de ma már a természetjárók és kirándulók előtt is nyitva áll. Egész napos programnak terveztük, délelőtt útnak indultunk, és csak este, sötétedéskor mentünk haza. Láttuk a Cascade nevű (mesterséges ) vízesést, körbeártuk az egyik hatalmas tavat a sok közül és megnéztük egy ókori római település, Leptis Magna romjait is.

Leptis Magna romjai

The Cascade

Októberről mit meséljek? Ez a hónap is átlagosan telt, bár azt el kell mondjam, nagyon örültem annak, hogy ez a hónap az évszakhoz képest viszonylag meleg volt. Ki is használtam (tán) az utolsó napsütéseket, szinte minden nap eljártam futni, amit utána megspékeltem egy órás kutyasétáltatással a közeli parkban, ami mellesleg golfpálya is egyben. Igyekeztem minél több napfényt és D-vitamint magamba szívni, mert ki tudja, mikor ütnek be a kemény(ebb) fagyok (bár Angliának nem szokása a nagyon hideg, de novembertől itt is befigyel az éjszakai fagy és a hűvös nappalok). Így októberben amikor csak szép idő volt, én húztam is ki a természetbe.
Aztán október közepe lehetett, amikor a facebook-nak köszönhetően fellendült a helyi szociális életem. Értem ezen azt, hogy én ugyebár egy kis településen lakom, a 6. zónában, Észak-Londonban és nem lakik a közelemben magyar, egy barátnőm vagy ismerősöm sem. Igazándiból van kialakult baráti társaságom, akik ugyan nem itt laknak, de hétvégente Londonban talizunk vagy kirándulni megyünk, hétközben pedig amúgy is dolgozom, tehát annyira nem szenvedem annak a hiányát, hogy nem lakik a szomszédomban aupair/honfitárs stb. Hétközben úgysincs időm nagyon elmászkálni, mert a kevés szabadidőmet a futás és a tesmozgás, valamint az otthoniakkal való kommunikáció teszi ki, hétvégente pedig sosem vagyok itthon. A facebookon ettől függetlenül tagja vagyok jónéhány aupair csoportnak, de már egy jóideje annak, hogy nem "ugrok" minden egyes alkalommal arra, ha valaki kiposztolja, hogy ugyanitt lakik és barátokat keres..Az ember egy idő után eljut arra a pontra, amikor már nem feltétlen vágyik minden héten új emberek társaságára, amikor megvan a mindennapi rutinom és a hétvégi kis baráti csapatom, én úgy érzem másra nem is lenne időm. Persze én könnyen beszélek mert már 3 éve idekint vagyok, vannak kialakult kapcsolataim, akikre támaszkodhatom, viszont tudom, hogy annak, aki csak most érkezett, kincset ér minden újonnan szerzett kapcsolat.
Mindezek ellenére október közepén, amikor egy spanyol csajszi kiírta az egyik csoportba, hogy itt lakik, válaszoltam, miért ne alapon. A csajszi nagyon aranyosnak bizonyult, és két nappal későbbre meg is beszéltünk egy laza esti talit a helyi pubban. A csajszi (Laura) már pénteken, napközben rámírt, hogy közben megismerkedett még néhány lánnyal, akik este buliba invitálták és tartsak velük én is. Gondoltam szuper, tök rég nem buliztam egy jót és legalább lesz alkalmam több helyi lányt megismerni. Nem is tudtam mennyi lesz annyi, csak amikor este 9-kor összeverődtünk a vasútállomáson, engem beleértve 12-en indultunk el a 2 vonatmegállóra lévő klubba. Nagyon örültem a spontán bulinak és a hirtelen jött társaságnak. Mondanom sem kell, már a vonaton alapoztunk. Vettünk magunknak nagyüzemben (érts 3 nagy üveg) vodkát, narancslevet, energiaitalt és persze ki műanyag poharakat is, majd egy sikátorban bekevertük magunknak a nedüt, ami elképesztően erősre sikeredett, mindenki baromi jó hangulatban szállt fel a vonatra. Itt tartottunk egy rövid bemutatkozást, ami abban merült ki, hogy név, életkor és ország. Én voltam az egyetlen magyar, volt kb 6-7 német, néhány cseh, szlovén és spanyol, tehát eléggé vegyes volt a társaság. Mire a bulihelyre értünk, mindenki elég rendesen kivolt (értsétek, matt részeg). 11-ig volt ingyenes a belépés, mi éppen 11 előtt pár perccel estünk be, így fizetünk sem kellett. Ezen a ponton én már nagyon odáig voltam-meg vissza (a piától), nem is emlékszem rendesen a bejutás előtti fél órára, viszont az határozottan rémlik, hogy én és a spanyol lány, Laura együtt mentünk be. Laura a karomnál fogva támogatott befelé és mikor a biztonsági őrök megkérdezték, ittunk-e, én csak szélesen vigyorogtam és odanyomtam az útlevelemet , Laura pedig bőszen hajtogatta, hogy nem, dehogy ittunk, ki van zárva, majd mikor visszakaptuk az igazolványainkat gyorsan beráncigált a klubba. :D Itt tovább folytatódott az őrület, pia, tánc, stb, a lényeg, hogy hajnal 2-kor zárt a hely, szóval kb fél 3-ra keveredtem haza.
A csapat számos tagjával azóta is megmaradt a kapcsolat, többször voltunk már bulizni, pubozni közösen. Azt nem hiszem, hogy közülük afféle életre szóló barátok fognak kikerülni, de nem is gond, az embernek vannak olyan barátai, akikkel csak szórakozni jár el, míg másokkal közelebbi kapcsolatot sikerül kialakítani stb..Örülök, hogy végül válaszoltam Laura facebook kiírására, mert így többé tuti nem lesz gond, ha csak a helyiekkel akarnék kimenni egy gyors kávéra, vagy egy pubozásra, de akár buliba.. :)
Multkulti társaság :)

Itt már felettébb jó hangulatban  

Őrült cseh lánnyal (a kedvencem) :)

Magyar, cseh és német (aki szinte minden nyarat a Balatonon tölt és nagyon büszke arra, hogy alapdolgokat el tud mondani magyarul :) 
Pár fotó a Natural History Mőzeumból (természettudományi múzeum), ami ingyesen, eddig viszont valahogy sosem jutottem el odáig, hogy meglátogassam. A múzeum hatalmas, mondanom sem kell, hogy a felét sem tudtam bejárni egy egész nap alatt, így mindenképpen visszamegyek még .

A múzeum főbejárata



Ebédem a múzeum egyik éttermében (mert több is van neki ) 

Elgondolkodtató...
Még néhány momentum októberből:

Egyszerű-de nagyszerű ebéd-nem mellesleg egészséges is

Életemben először készítettem rizses húst, de nagy sikert aratott a hostcsaládomban is 

Marcipángolyók

Egy jobban kinéző reggeli

..és egy jobban kinéző ebéd-mint láthatjátok, enni azt szeretek :)

Színes október :)

Regivel és Vikivel :)

Vasárnapi ebéd

Októberi séta Kingstonban, a Temze parton



Az egyik kedvenc pubunk :)



Ami számomra mindenképpen megemlítendő októberi esemény, az a szülinapom. Merthogy október 23-ára esik eme jeles nap (imádtam odahaza, hogy a szülinapomon sosem kellett iskolába menni/vagy dolgozni, nem rossz, ha az ember nemzeti ünnepen születik, hihi.) Idén csütörtökre esett, munkanapra ugyebár, de így is sikerült méltón megünnepelni a 24. életévemet. :)
23-a előtti vasárnap Anita barátnőm jött át hozzám. Elöljáróban el szeretném mondani, ki is ő: Anita az egyik legjobb idekinti barátnőm, bár még csak néhány hónapja ismerjük egymást, de nagyon egy húron pendülünk és élvezzük egymás társaságát, ez annak köszönhető, hogy sokmindenben hasonlítunk. Anita az én hosztanyám testvérének aupaire, tehát úgymond nekem családon belül van. Amikor megtudtam, hogy ő a hosztanyám tesójánál van és szintén magyar, borzasztóan megörültem, hisz nemcsak, hogy közel laknak, de a közös téma is mindig adott mikor találkozunk, ami persze nem más, mint a családjaink hehe :D Így indult a barátságunk, tán kezdetben csak a közös hosztcsaládi háttér miatt barátkoztunk (mert valljuk be, egyébként tán nem is találkoztunk volna, hisz nagy város ez a London, temérdek aupairrel), de ahogy múlt az idő, egyre erősödött a barátságunk és mostmár heti szinten találkozunk, mindig szervezünk valamit. Azért tartottam fontosnak leírni mindezt, hogy képben legyetek, mert a jövőbeli terveimben Anitának is nagy szerepe lesz majd.
Vissza a szülinapomhoz: a szülinapom előtti vasárnap Anita átjött hozzám ebédelni, előző este bébiszittelés közben összedobtam egy paprikás krumplit és vettem kókusztortát meg cidereket.  A család vasárnap nem is volt itthon, így miénk volt a ház. A paprikás krumpli bődületesen jól sikerült, mindketten kétszer szedtünk belőle, majd nem tagadom, de a kókusztortát is befaltuk együltő helyünkben (de amúgy diéta van meg egészséges életmód, haha.) Ezer éve nem is csináltam paprikás krumplit, így ideje volt már.



Ezzel indult a szülinapom ünneplése, majd a következő héten folytatódott. Az apuka már hétfő-kedden azt harsogta, hogy deóóó, a Dominikának szülinapja lesz csütörtökön. :D Aztán csütörtök reggel szokásosan 7-kor indítottam a napot, ébresztettem a nagylányt, majd a baba is megébredt. A nagylány már hajnalban a "Boldog szülinapot" c dalt énekelte nekem, majd a szülők is szinkronban köszöntöttek. Kaptam üdvözlőlapokat, külön a szülőktől és a gyerekektől. A szülők beleírták, hogy nagyon örülnek, hogy visszajöttem és köszönik mindazt, amit értük teszek. A gyerekeketől szintén aranyos üzenetet kaptam, majd ajándékok jöttek: elöljáróban kaptam egy dvd-t és egy csokitortát, és a szülők hozzátették, hogy az igazi ajándékom még nem érkezett meg, de hamarosan ideér. Aztán kiürült a ház, a babával maradtunk itthon, akit nemsokára felvett az egyik nagymama. A nagyi olyannyira kedves volt, hogy mivel tudta, hogy szülinapom van, hozott nekem ajándékot, egy lapot és egy testápolót. A nagyszülőktől abszolút nem számítottam semmire, azt sem hittem volna, hogy tudják, hogy szülinapom van, így igencsak megleptek és elképesztő jófejség volt a nagymamától, hogy nem üres kézzel jött. (Ezt a nagyit egyébként is nagyon kedvelem, tán a legszuperebb mind közül a családban.)
Este, mikor a nagylány hazajött (nagyszülők hozták haza) mondta, hogy vett nekem mégegy ajándékot, mert a nagymamával a plázában voltak suli után. Egy szuper karkötőt választott és a stílust iszonyúan eltalálta, megy az egyik nyakláncomhoz és fülbevalómhoz is. Eztán pedig ragaszkodott, hogy kifizesse a nagymamájának a karkötőt, bár a nagyi nem akarta elfogadni, de a lány vagy 10 percen keresztül fűzte, hogy márpedig ő akarja fizetni az ajándékomat és nem tágított, amíg a nagyi el nem vette a pénzt. Hát, nem semmi ez a kislány, én mondom nektek.
Aztán este, mikor már mindenki megfürdött, az anyuka és a nagylány sunyiban gyetyákat tettek a tortámra, majd lehívtak a konyhába , leoltották a villanyt és mégegyszer boldog szülinapot énekeltek. :) Eztán bűnözésbe fogtunk, elfogyasztottuk a szupercsokis tortám felét.
Egyébként a "rendes" ajándékom 2 héttel később érkezett meg, mivel rendszeresen járok futni, a szülők egy szuper, direkt futáshoz kitalált fülhallgatót vettek nekem, de nem akármilyet, iszonyú jó hangzású, mindeféle high tech paraméterekkel rendelkezik, kompaktibilis az összes márkával és mellesleg nagyon kényelmes és nem esik ki a fülemből (pedig ezidáig sokszor idegesített futás közben a kijárkáló fülhallgatóm.) Rákerestem a neten, és elképesztően drága darabról van szó (50 font ).

cuki-nyuszikkal :)




Szülinapi buli pedig nem erre a hétvégére, hanem az ezt követőre volt megbeszélve a barátokkal, mert a következő hétvége a többieknek is is jobban feküdt (szittelés és egyéb okok miatt) valamint úgy terveztünk, hogy a szülinapi bulim akkor egyben legyen a halloween partival. :)
De azért ezen a hétvégén sem voltunk program nélkül. Reginával találkoztam szombaton délben a belvárosban. A Leicester Sqare-re mentünk ebédelni, egy Pizza Hut-ba, amit én rettentően imádok, mégis ezer éve nem voltam már. Bevágtunk mindketten egy-egy bazinagy pizzát, valamint a korlátlan salátabárt is kifosztottuk, én kaptam ajándékokat Regitől, majd mikor végeztünk csatlakozott hozzánk Anita is.


Ebéd után hármasban megindultunk, célunk Greenwich városrész volt. Már majdnem sötétedett, mire ideértünk, de sétáltunk egyet a városban és a Temze parton, megnéztünk egy szuper kézműves piacot. Aztán mikor besötétedett elindultunk a Canary Wharf irányába,London üzleti negyedébe, ahol egymást érik a toronyházak, hogy megcsodáljuk az éjszakai fényben pompázó felhőkarcolókat.
Mivel valami csoda folytán egyikünknek sem kellett bébiszittelnie aznap este, elindultunk egy belvárosi bowling klubba, ahol Anita egy ismerőse dolgozik. Ez a bowling klubb nem csak bowlingozásra alkalmas, de egyben egy pub is, ami esténként diszkóvá alakul, minden este más dj és más zenei stílus uralkodik. A belépő eredetileg 11 font lett volna már este 9-kor is, de Anita ismerőse kijött értünk, így a kígyózó sort kikerülve a biztonsági őr megkocogtatta a vállunkat és már bent is voltunk a klubban. Itt pedig a pult mellett lehorgonyozva ingyen piákat is kaptunk egész este, így a hangulat garantált volt.
Greenwich-ben, én, Anita és Regi

A Canary Wharf fényei


Bowling klubban

Tehát összegezve elmondhatom, hogy a szülinapi hétvégém még így is, nagyobb buli nélkül is fantasztikusra sikerült. Másnap, vasárnap a hosztapám, aki mellesleg egy menő fodrász itt Londonban brazil hajegyenesítést végzett a hajamon, méghozzá idehaza, ki sem kellett mozdulnom hozzá a házból. :) Nagyon rá is fért már a frizkómra, mert bár túlságosan nem göndör, de nem is a göndörség miatt volt szükségem erre, hanem mert párában eléggé ramaty, össze-vissza álló a hajam. A kezelés óta viszont elképesztően puha, nem ugrik össze esős időben (ami szinte minden nap van újabban) és mellesleg jóval egyenesebb is.

A következő hét, vagyis október utolsó hete viszont sajnos horribilis volt. A baba lebetegedett, méghozzá elég rendesen, napokig láza volt, nyűgös volt, mint még soha, látszott rajta, hogy nincs jól, nem evett vagy 4 napig szinte semmit és hasonlók. Ezen a héten volt ráadásul a nagylánynak az őszi szünete, így a hét elején eléggé rástesszeltem, mi a fészkes fenét fogok kezdeni, hisz nem elég, hogy itt a beteg és nyűgös baba, aki így természetesen nem ment oviba, hanem velem volt egész héten, de még a nagylánynak is most van szünet..Aztán az égiek meghallagthatták az imáimat, mert úgy hozta a sors, hogy a nagylányt minden nap elvitte valamelyik nagyszülő vagy barát, így én "csak" a babával 12 óráztam. Hétfő-kedden 12 órán át volt velem a pici, ez a két nap rettenetesen nehéz volt, és nem a munka mennyisége miatt, hanem mert szegény gyerek nagyon nem volt jól, ennek következtében pedig nyűgös volt és hisztis, tudom, hogy ő legalább annyira nem élvezte a helyzetet, mint én. Szegényke nagyon fáradt is volt, nem volt kedve semmihez...Aztán szerdára jobban lett, hálistennek, hisz ekkor volt a 2. szülinapja :) Szerda és csütörtök lazább volt, napi 6-7 órákat dolgoztam csak, majd pénteken megint 10-11-et, megfejeve mindezt hétközbeni bébiszittekkel.. Durván lefárasztott ez a hét, amíg az embernek nincs gyereke, vagy nem dolgozik picikkel, nem is tudja mennyivel nehezebb az, mikor a gyerek beteg, főleg ebben a korban, amikor nem tudja megmondani mije fáj és csak találgatok..A hét végére agyilag teljesen lemerültem. Az már csak hozzátett a szuper életérzéshez, hogy sikerült elkapnom a picitől a betegségét, mivel szó szerint két percenként fújtam az orrát. Csütörtökön kezdtek előjönni rajtam is a tünetek, szerencsére ekkor a baba már majdnem teljesen meggyógyult. Ezen a héten futni sem tudtam elmenni a napi 10+ órás szolgálatok következtében.
Az éltetett egész álló héten, hogy péntek este október 31, azaz Halloween este van. Számomra a halloween nem igazán ünnep, ez a 4. idekint eltöltött halloween-em, de eddig egyetlen évben sem fordítottam erre figyelmet, sosem halloween partiztam, nem faragtam tököt és semmi hasonló. Viszont idén úgy gondoltam, ha már idekint vagyok, immáron 4. éve, akkor mostmár szeretném megélni ezt az őrületet az itteni szokások szerint, hisz mi másért lennék itt, nem? :)
Így csütörtökön, a kevés szabadiőmben faragtam két tököt. Fogalmam sem volt róla, hogyan kell, bár nem egy nagy etvasz , de azért a neten utánanéztem mi is ennek a módja. Tulajdonképpen csak fel kell vágni a tököt a tetején, kikaparni belőle a trutyit kanállal, majd megrajzolni az arcot és kivágni ezt a mintát. Azt hittem nehezebb lesz a tököt vágni, de meglepően könnyű volt, az arc pár perc alatt el is készült. A belső kikanalazása az, ami egy kicsit időigényesebb. Íme az eredmény:



Ez pedig a házi készítésű epres-banános-csokis smoothie-m :)

Másnap, péntek estére pedig halloween parti volt megbeszélve, egész héten más sem éltetett, esküszöm. Viszont sajnos nem volt teljes a létszám, mert az a sajnálatos dolog történt a csapatunk egyik tagjával, Vikivel,hogy a hosztcsaládja kidobta egyik napról a másikra (fel nem foghatom, mit képzelnek egyes családok idekint..:/ ) Így szegény Viki átköltözött a barátjához egy hétre, majd hazament Magyarországra és majd csak jövő januárban jön vissza, egy időre most elege lett, amit meg is értek. Anitának pedig bébiszittelnie kellett, így ketten maradtunk Reginával a partira, de ez nekem nem szegte kedvemet, egy ilyen hét után semmi másra nem vágytam, minthogy kibulizzam magam és megőrülhessek egy kicsit, még ha beteg vagyok akkor is.
Az internetről rendeltem magamnak (szuperolcsón) egy szerintem tök tuti jelmezt. Egy nappal a buli előtt csütörtökön meg is érkezett, volt boldogság :) Úgy döntöttem nem követem a szokványos ilyesztgetősnek szánt boszorkány-vámpír jelmezvonalat, és egyébként is, nem feltétlenül kell ilyesztőnek beöltözni, mára ez az ünnep már inkább olyan, mint a farsang, a lényeg, hogy a sajátjától elütő karakter bőrébe bújjon az ember, így esett az én választásom a hawaii hula lány-ra :) 

Óóóó mama, alig tudtam abbahagyni a nevetést, mikor kibontottam a csomagot :D A facebook-on jelezték is többen, hogy azért ne felejtsek el aláöltözni :D

Ez pedig már az összeállított verzió :)
A pénteki nap iszonyú döcögősen telt el, a baba tán egész héten ezen a napon volt a legnyűgösebb, nem csak velem, de az anyjával is. Ezen a napon kb 10 órát dolgoztam, segítettem az előkészületekben a másnapi családi összejövetelhez, mivel ezen a héten volt mindkét gyerek szülinapja, mint említettem szerdán a babáé, vasárnap pedig a nagylányé, így igen sok vendéget vártunk szombat délutánra. Este 7-kor még lufikat fújtam és szerpentinekkel dekoráltam az oriási nappalit, és segítettem ágyba tenni a picit, majd amint véget ért számomra a munka, fel is öltöttem a hawaii outfit-emet és már úton is voltam a találkahelyre. Nem is értem, honnan volt ennyi mindenhez energiám egy ilyen hét után és mi vitt rá arra is, hogy bulizni menjek, de ez a pörgés amellett, hogy agyilag persze lefárasztott, de valamilyen szempontból fel is töltött. Az égiek kegyesek voltam hozzám ezen az estén, október 31-én még az esti órákban is 15 fok volt, így nem fáztam túlzottan a kis fűszoknyámban :D Köszönhetően annak, hogy halloween volt, mégcsak senki nem is nézett hülyének amiatt, hogy hawaii lányként járom az utcákat és vonatozom. A vonaton találkoztam a pár hete megismert nemzetközi társaság pár tagjával, ők szintén partizni készültek jelmezben, de mindenki megjegyezte, hogy az én szerkóm aztán egyedi (hát igen, nem is jött szemben mégegy egész este. :)

Regivel mikor taliztunk, először a KFC-be mentünk vacsizni, majd a tescoban is megfordultunk, végül pedig mivel még csak este 10 volt és a klubba 11-ig ingyenes a belépés, kihasználtuk az egy órát arra, hogy körbejárjuk a környéket. Érdemes volt, mert nem egy pubban volt kiírva, hogy ingyen feles jár mindenkinek, aki jelmezben van. Igazi magyarokhoz híven bementünk, kikértük az ingyen felest majd a gyors elfogyasztást követve mentünk is tovább . :D 11 előtt bementünk a klubba, ahol éjfélig élőzene volt, majd hajnal 2-ig pedig diszkó..Rendeltünk egy nagy kancsó koktélt, hallgattuk a klubban játszó fiatal rockbandát, közben ismerkedtünk ezzel-azzal (leginkább körülöttünk ülőkkel), majd éjfélkor bevettük a táncparkettet. Nagyon szuperül mulattunk ismét, a zenében és a helyben nem csalódtam, és a többi bulizó jelmezében sem. Volt pár nagyon érdekes figura, egy égi meszelő hapsi pl Zorrónak öltötött, de volt Michael Jackson és sok más. Valamint megismertem egy nagyon kedves olasz srácot, aki egész este szóval tartott, én mondom, buliban ritka a ilyen jófej pasi mint ő, nem nyomult, de nagyon kedves, előzékeny és hát olasz származása révén elképesztően jó táncos. :)

Regi&én

Regivel hajnal 2 előtt indultunk haza. Egy ilyen hét méltó megkoronázása volt az, hogy  a hosztcsaládom véletlenül kizárt a házból. Hajnal 2 után értem haza, nyitottam volna az ajtót, csakhogy az ajtó nem nyílt ki. Először azt hittem, én vagyok a balfasz, megpróbáltam még néhányszor, de mikor már a jóistenért sem akart kinyílni, kezdtem sejteni, hogy belülről lett bezárva (amit csak belülről lehet kinyitni. ) A család jól tudta, hogy bulizni megyek és ők nem azok a szeleburdi fajták, akik elfelejtenék az ilyesmit...Benéztem az ablakon és láttam, hogy a riasztó nem világít, tehát nincs bekapcsolva. Ergó ha a riasztót nem kapcsolták be, akkor az ajtó vajon miért van zárva..?! Azt tudni kell, hogy az apuka szombatonként dolgozik és reggel 7-kor kel, így a család a lelkemre kötötte, ha péntek este megyek bulizni akkor síri csendben és hulla szagban jöjjek haza, hogy ne ébredjen fel senki, de főleg apus ne...Ránéztem az órámra, hajnal 2 múlt, gondoltam 7-ig nem várhatok itt. Becsengetni semmiképp nem akartam, mert arra ugyebár felébred a baba. Végül úgy döntöttem, sms-t írok az anyukának, hogy az ajtó előtt vagyok és legyen szíves beengedni. Csak remélni mertem, hogy nem kapcsolta ki éjszakára a telefonját. Emelett iszonyú rosszul éreztem magam, hogy szombat hajnalban ilyesmikkel ébresztem fel, mert bár egyeltalán nem tehettem a helyzetről, de mégis kínos ez nekem éjnek évadján...
Jó 5 percig nem történt semmi, már azon kezdtem agyalni, hogy az apuka lesz a következő, akinek írnom kell, de ekkor egy árnyat láttam lejönni a lépcsőn, és az anyuka 2 másodperc alatt be is engedett. Nem volt semmi gond, nemhogy mérges nem volt, de még ő szavatkozott, mondta, hogy este bezárta a zárakat, aztán rájött, hogy én még nem vagyok itthon és a 3 zárból kettőt vissza is nyitott, de egyet elfelejtett. Röhögtünk, aztán húztunk is aludni.

Másnap, szombaton kivételesen dolgoznom kellett (általában bébiszittelnem kell csak, dolgozni nem.) Mivel ezen a héten volt minkét gyerek szülinapja, délután családi banzájt tartottunk, így anyuka megkért, hogy déltől segítsek be neki, a kaját rendezni, a nappaliba lehordani mindent és a gyerekek körül segíteni. Természetesen a vacsi alatt én is ugyanúgy ettem-ittam és kb vendég voltam, mint a többiek, persze azért folyamatosan ügyeltem arra, hogy mindenki előtt legyen kaja-pia, de amikor minden klappolt a megfelelő csillagzat-állás alatt, én is lazítottam, benyomtam rengeteg szendvicset-salátát-sütit-tortát, amit el lehet képzelni.( Ekkor jöttem rá, hogy bakker, az én szülinapom óta folyamatosan tortát eszünk megállás nélkül :D És ez a következő 2 hétben is így folytatódott mellesleg, mert az ezt követő vasárnap pedig anyuka testvérének volt a szülinapja, szintén 2-3 tortával...Ez már majdnem illegális, komolyan mondom). Ezen az estén itt aludt a nagylány egy barátja is, így őket őriztem este 10-ig, míg nagyságoskodtak aludni menni. Mit mondjak, eléggé fárasztó volt a 6 napos munkahét, viszont azért bővelkedett örömekben és élményekben is. 
A lányok tortái-menő, nem? :)

Az ezt követő hét már november első hete volt, a baba újra oviba ment, a nagylány pedig suliba-csak én szívtam mert ekkora ütközött ki rajtam igazán a picitől elkapott betegség. Viszont azt vettem észre, hogy mióta futni járok egyrészt ritkábban betegszem meg, másrészt ha sikerül is elkapnom valamit, sokkal gyorsabb a lefolyása, és feleannyit nem szenvedek, mint azelőtt. Most is kb 3 nap alatt átment rajtam a takonykór, és normális vagyok-vagy nem vagyok normális, de ekkor is elmentem futni. Mivel az ezelőtti héten nem tudtam menni a baba betegsége miatt, már elképesztően hiányzott a futás, megfázás ide-vagy oda, de már nem bírtam tovább mozgás nélkül. Meg úgy voltam vele, hogy belehalni nem fogok, de utána iszonyú jól fog esni, hogy megcsináltam. Oké, a szokásos 40 perc helyett a megfázásom alatt csak 25-öt nyomtam..Mára pedig már természetesen teljesen jól vagyok :)

Remélem élveztétek az őszi helyzetjelentést, a következő bejegyzésben, amit a hétvégéig közzé teszek szeretnék szólni pár szót a jövőről, aztán pedig a párizsi élménybeszámoló következik. :)

2014. november 1., szombat

Költözködés és új élet a régi családommal-nyár

Ott hagytam abba legutóbb, hogy május végén kaptam egy ajánlatot az egyik volt és egyben legjobb hosztcsaládomtól, miszerint júliustól dolgozhatnék nekik újból, ha van kedvem. Az ajánlatot elfogadtam, így még május utolsó hetében beadtam a felmondásomat az akkori fogadócsaládomnak. Az nem volt titok köztünk már korábban sem, hogy én a nyári szünet kezdetével, azaz július végén le fogok tőlük lépni. Az igazság az, hogy rengeteget beszélgettem erről a szülőkkel, mert ahogy azt az egyik előző bejegyzésemben emlíetettem, bár imádtam ezt a családot, de a nagylánnyal komoly gondjaim voltak, nem egyszer húzta ki annyira a gyufát, hogy éjszakába nyúló megbeszéléseket kellett folytatnom emiatt a szülőkkel. Ezen beszélgetések alatt pedig már május elején lezsíroztuk, hogy július végéig szívesen kisegítem őket utána viszont hazaköltözöm-vagy ki. Tehát tudtam, hogy nem fogja hidegzuhanyként érni őket, hogy elmegyek és visszaköltözöm a volt családomhoz. Csak amiatt féltem egy kicsit, vajon ahhoz mit fognak szólni, hogy a tervezett július vége helyett egy hónappal korábban szeretnék dobbantani...Aztán közöltem az anyukával a tényállást és bár érthető módon nem volt oda meg vissza az egy hónappal hamarabbi költözésért, de így is volt egy hónapja, hogy találjon helyettem valakit, tehát nem volt semmiféle feszültség köztünk emiatt. Sokat beszélgettünk, mert az anyuka ekkortájt kezdte azt gondolni, hogy mégsincs szükségük aupairre, elég lenne nekik egy live out nanny (bejáró dadus) heti néhány délutánra, valamint heti egyszer egy takarító. Anyuka mesélte, hogy már jóval az én ideérkezésem előtt, kb 2 aupairrel előttem is  gondolkodott már ezen, lévén, hogy 7 éve folyamatosan van aupairük, folyamatosan lakik valaki a házukban és úgy gondolják a férjével, hogy szükségük van arra, hogy most abszolút egy családként, mindenki más néklül a házukban szeretnék kipróbálni. Az én véleményemet is kikérezte, mit gondolok erről, vajon a munkát, amit csinálok el tudná-e végezni egy bejáró személy, és ha igen, segítsek neki átlátni azt, hogy a bejáró dadust majd milyen napokra és órákra a legérdemesebb idehívni, szóval abszolút partnerként éreztem magam ebben is.

Az előző bejegyzés végén elhintettem, hogy néhány napot sikerült Párizsban töltenem. Ennek története pedig a következő. Egy június közepi kedd reggel (szabadnapom) azzal a gondolattal ébredtem fel, hogy bakker, itt a nyár, nagyon jó lenne valahová utazni, viszont még azelőtt, hogy visszaköltözöm a régi családomhoz, mert mikor oda visszamegyek, az ottani kislánynak fog kitörni a nyári szünet és kizárt, hogy akkor el tudnék menni több napos utazásra bárhová. Tehát gondolatban kitűztem magamnak június utolsó hetét. Aztán a következő gondolatom, még mindig az ágyamban fekve az volt, hogy nekem Párizsba kell mennem, mindenképp, és kész!! Ne kérdezzétek honnan jött ilyen hirtelen a Párizsba utazhatnék, magam sem tudom, egyszerűen csak ezzel a gondolattal ébredtem fel, ami annyira erős volt, hogy már szinte láttam is magam az Eiffel -torony lábánál sétálni. Aztán feltápászkodtam az ágyamból és teljesen, totál véletlenül az ágyammal szemben lévő könyvespolcra tévedt a szemem, amin a család tárolta a régi, elhanyagolt könyveit. Nem fogjátok elhinni, de egy Párizsról szóló vastag útikönyv szúrta ki a szemem, magam sem akartam elhinni, hogy ilyen véletlen létezik??? Hogy azzal a késztetéssel ébredek, hogy Párizsba szeretnék menni és az első dolog, amit meglátok egy párizsi útikönyv??? (Holott ez a könyv a kezdetektől fogva ott volt, csak épp azelőtt nem is törődtem vele). Komolyan mondom, azt gondolná az ember, ilyen véletlenek csak a filmekben meg a tündérmesékben vannak, pedig nem! :) Egyértelmű jelnek tekintettem ezt, tudtam, hogy ez nem lehet véletlen és nekem tényleg Párizsba kell mennem, ha törik-ha szakad. Az egész délelőttömet azzal töltöttem, hogy kiírogattam a könyvből és a netről a legérdekesebb látnivalókat, a netet bújtam olcsó buszjegyek után kutatva valamint a couchsurfing-kanapészörf oldalát böngésztem ingyen szállás reményében. Elképesztő lázban égtem és csak az járt a fejemben, hogy így vagy úgy, de kisajtolok pár szabadnapot a két családom között, hogy elmehessek Párizsba.

Beszéltem az akkori hosztanyámmal, felvázoltam neki a hirtelen jött párizsi tervemet és rebegettem hozzá a pilláimat, mondván, még sosem voltam és nagyon szeretnék, így az eredetileg tervezett június 27-i kiköltözésem helyett egy héttel korábban, június 20-án már szeretnék menni, hogy legyen időm Párizsba látogatni. Úgy alakult, hogy az akkori hosztanyámnak K.nak hatalmas szerencsémre teljesen mindegy volt, melyik héten lépek le, így simán beleegyezett a június 20-ba (pénteki nap. ) A volt és egyben következő hosztcsaládomnál, akikhez most visszaköltözni készültem, náluk az akkori lány, F. június 27-én pénteken lépett le. Én visszaköltöztem a család házába június 20-án pénteken, náluk töltöttem a szombat-vasárnap-ot, hogy egy kicsit együtt legyek F.-val és megmutogasson mindent, amit tudni kell, és a párizsi nyaralásomra jegyeket június 23-tól 27ig, hétfőtől péntekiig foglaltam.



Az addigi családomnál az utolsó két hét iszonyatosan gyorsan telt el, főképp azért is, mert közben lázasan terveztem a párizsi utamat.Párizsba busszal mentem, bár utálok hosszú útra busszal menni, de Párizsba 8 óra az út mindössze, és ezt a 8 órát is kettészeli egy 2 órás kompozás, így aztán úgy gondoltam, nem lesz vészes, simán ki fogom bírni . (Ahhoz viszont tartom magam, hogy pl 27 órás Magyarországra tartó útra a jóistenért sem indulnék el, akármennyivel is olcsóbb, egyszerűen nincs az a megspórolt pénz, amiért én ennyit ülök egy buszon 40-50-ed magammal...Tudom, nagyon kényes vagyok, de inkább áldozom a kényelemre, meg szerintem megéri azt a plusz 50-70-100 fontot fizetni a repülőre, ami mindössze 2 óra alatt ott van, sem mint kétszer másfél napot elpocsékolni egy 2 hetes nyaralásból buszozásra.) Viszont Párizs felé azt a 8 órát abszolút kibírhatónak tartottam, úgy terveztem, hogy hétfőn az éjszakai busszal megyek, hogy kedd reggelre odaérjek így a kedd megmarad városnézésre az összes többi nappal együtt péntekig. A retúr buszjegyet nevetségesen olcsón sikerült lefoglalnom, és a szállásra sem állt módomban költeni, a couchsurfing.com-on egy hét alatt találtam szállást, mégpedig egy 21 éves francia diáklány személyében, aki a nappalijában lévő kanapét ajánlotta fel. Tehát az utazásom baromi olcsó volt, a szállásom meg ingyen, így gyakolatilag csak a költőpénz volt a "nagyobb" befeketetés, de mivel nem gyakran megyek külföldre, így ez abszolút belefért a büdzsébe. Útitársakat nem is kerestem magamnak, jól tudtam, hogy Párizsba egyedül szeretnék menni. Ennek oka egyrészt az, amit legutóbb, Cambridge-el kapcsolatban is ecseteltem: hogy ezerszer többet tudok kihozni egy kiruccanásból ha nem várok senkire és nem alkalmazkodom senkihez, valamint a másik indokom, ami még ennél is nagyobb volt: kimerítő időszakot tudthattam magam mögött, egyszerűen azt éreztem, isszonyúan nagy szükségem van most arra, hogy pár napig teljesen egyedül lehessek, új dolgokat, új várost fedezzek fel, ne kelljen senkihez szólnom és hozzám se szóljon senki, egyedül akartam maradni a gondolataimmal és csak átadni magam Párizsnak. Így terveztem-szerveztem tehát a párizsi nyaralásomat a családomnál töltött utolsó két hétben.



Aztán nem maradt más hátra, mint a szekrényeim-fiókjaim és a szobám kiürítése, mindent eltettem a bőröndjeimbe, ami pedig nem kellett, kidobtam. A 3 éves aupair pályafutásom alatt (Oh My God, leírni is sok, kimondani meg sem próbálom) igencsak rutinossá váltam költözés terén, mert ha összeszámolom ez volt a 9. azaz kilencedik költözésem. Kilencszer pakoltam össze mindenemet 2-3 bőröndbe és vittem egyik helyről a másikra...Te jóég, el sem tudom mondani, hogy mennyire nem szeretem én ezt. Egyébként ahogy beszélgettem/beszélgetek aupair barátaimmal, a legtöbben, még olyanok is, akik csak 1 éve vannak itt, elképesztő mennyiségű cuccot halmoznak fel, mindenki minimum 4 bőröndről számol be, de hallottam már 7-8, de 12 bőröndös költözködésről is , aupairektől. Én elhiszem, hogy nehéz megválni a számunkra kedves dolgoktól, de aupairként iszonyatosan megtanultam azt, hogy a kinyúlt, kifakult színű trikókra, gatyákra, akármilyen ruhadarabokra már semmi szükségem nem lesz és felesleges csak ezekkel a "szarokkal" megtölteni 2-3 bőröndöt, a többi normális, hordható dolog melett. Valamint tárgyakhoz sem ragaszkodom, vannak kedves mementók, emlékek, rajzok, amiket megtartok, de a hétköznapokban igyekszem nem összevásárolni mindenféle kacatot, mert mindig azt tartom szem előtt, hogyha majd mennem kell tovább, a világon semmi kedvem lesz ezeket cipelni. Annakidején, még aupair életem előtt, odahaza én is a gyűjtögetők táborát erősítettem, viszont az aupairségnek hála leszámoltam eme egyébként totáls felesleges és értelmetlen szokásommal. Aminek nem tudom többé hasznát venni, szigorúan megy a kukába, nem tárolok el semmit "még tán jó lehet valamire" felkiáltással. Így esett, hogy ezalkalommal is csak 3 nagybőröndöt és egy sporttáskát töltöttem meg a dolgaimmal, (3 év aupairkedés után ez szerintem nagyon jó arány) mindenki meg is jegyezte, hogy mennyire kevés cuccom van, én erre azt válaszoltam, hogy pont elég.
Ha búcsúzkodásról van szó, nagyon érzelmes vagyok, eddig akámelyik családomtól jöttem el, lelkileg mindig megérintett a dolog (kivéve mikor kidobtak, na ott a világon semmilyen sajnálkozást nem éreztem, hogy vége a velük való fejezetemnek). Nagyon meg tudom szokni a házat és a szobát ahol élek, ráadásul ebben a családomban a szobám a ház tetején volt, itt mindig el tudtam "rejtőzni" a család elől, ide úgy jöttem fel a munka végeztével, hogy abszolút ki tudtam zárni a külvilágot egy fárasztó nap után, tehát a szobától csak nehezen "búcsúztam". A szülőkkel is nagyon jó kapcsolatot sikerült kialakítanom a 4 hónap alatt, a náluk töltött utolsó éjszakámon, csütörtök este megint éjfélig beszélgettünk és iszogattunk a nappaliban, az apuka kevert koktélokat mindhármunknak, nagyon jó hangulat volt és az anyuka és én is sírtunk az elválás miatt.

Másnap, pénteken a szokásos pénteki feladataim mellett kitakarítottam a szobámat, befejeztem a pakolást és készen álltam arra, hogy este viszaköltözzek a régi családomhoz. Péntek este együtt vacsoráztam a családdal, már említettem, hogy zsidó vallású családról van szó, a péntek este az ő szent napuk, azaz Sabbat-szombat előestéje, minden pénteken ünnepi vacsora van, ami ezalkalommal egybe esett az én búcsúvacsorámmal.Igazán jó hangulatú vacsorát fogyasztottunk el együtt, kaptam-és adtam búcsúajándékokat, majd anyukával leszedtük az asztalt. Eztán nem maradt más hátra, minthogy lehozzuk a szobából a bőröndjeimet, ugyanis a régi-új hosztapám este fél 8-ra jött értem. A kisfiú még az utolsó utáni pillanatban rajzolt nekem egy búcsúkártyát, amibe beleírta, hogy nagyon szeret és hiányozni fogok neki, nagyon elérzékenyültem, ekkor már sztereóban sírtunk az anyukával. Aztán fél 8-kor megjött A. a régi-új hosztfater, végignézte, ahogy sírva veszünk búcsút a családdal és elindultunk a régi otthonom felé ismét. Ezzel a családdal sem szakadt meg a kapcsolat, riktán ugyan, de szoktunk üzeneteket/emaileket váltani, így tudom, hogy jól vannak és minden rendben megy mióta bejáró dadusuk van. :) Egyébként másnap az anyuka küldött nekem egy rekordhosszúságú sms-t, amiben nyomatékosan megköszönte minden segítségemet, részletesen leírta, hogy elképesztő, mekkora önuralmam van, hogy mindig mindent szó nélkül kibírtam és mennyire szorgalmasnak tart, megköszönte az odaadásomat a gyerekért még a legnehezebb pillanatokban is. Az sms-t azóta is őrizgetem a telefonomban és nehezebb napjaimon ránézek, hogy ne felejtsem el, hogy mennyit érek ha valaki ezeket gondolja rólam.

A régi családomban természetesen nagyon lelkesen fogadtak a szülők és a gyerekek is,a nagylány rettentően boldog volt, hogy visszajöttem. Két nappal a visszaköltözésem utánra volt esedékes a 4 napos párizsi kirándulásom, de erre a beszámolóra sajnos várnotok kell, mivel Párizsnak mindenképp egy külön bejegyzést szeretnék szentelni. Annyi látnivalóban és élményben volt részem, hogy nem szeretném ide sűríteni. Valamint először szeretném magam utolérni térben-és időben, hogy ne mindig múlt időben kelljen írogatnom, így most tovább megyek az események kivesézésében, és a következő írás fog majd szólni majd Párizsról. :)

Tehát ugorjunk most július elejéje, amikor ismét belevetettem magam a munkába a régi-új hosztcsaládomnál. Amit tudni kell: a nagylány 9 éves, a kisbaba júliusban volt másfél éves. A nagylány suliban van és utána mindig a nagyszülőknél van estig, így vele nincs sok munkám(és ez már 3 évvel ezelőtt is így volt, mikor először voltam itt) . Újdonság, hogy van mostmár egy baba is, aki heti 3x jár bölcsődébe, viszont bizonyos reggeleken itthon van velem, míg máskor délutánonként kell vigyáznom rá. Olyan szinte sosincs, hogy egész álló napra az én nyakamba lenne sózva a bébi (hacsak nem beteg és nem lehet bölcsibe vinni). Emelett a házimunka is az én feladatom a házban, amit saját belátásom szerint hétfőtől péntekig osztok el. (Ez is így volt a régi időkben is.) A háztartás nem okozott semmilyen újdonságot, 3 éve már kialakítottam magamnak a rutinomat, melyik nap mit csinálok, most is ugyanúgy folytattam, ahogy azt már 3 éve megszoktam. A nagylány már 3 éve, 6 évesen is nagyon önálló volt és érett, ahogy akkoriban sem, most sem akadt egy csepp gondom sem vele.
Az egyetlen újdonság számomra a baba jelenléte volt. Azt tudni kell, hogy én ezelőtt nem vigyáztam még babákra, olyannyira nem, hogy még egy pelenkát sem cseréltem ki soha az életben. Természetesen a család tudta ezt és vállalták, hogy így is felvesznek és az anyuka (M. ) biztosított róla, hogy minden szükséges tudnivalót megtanít nekem.
Kis infó a családról. 3 éve aupairkedtem először náluk, ekkor még kezdő, zöldfülű aupair voltam, ők voltak a második családom, de akár az első "rendes" családomnak is tekinthetem őket, mert az előttük lévő famíliánál mindössze 3 hónapot töltöttem, ezt követően jöttem ehhez a családhoz és ők az első olyan fogadócsalád, ahol egy évet lehúztam. 3 éve még abszolút csak aupair volt a beosztásom, aupair fizuért, kevés gyerekfelügyelet, ennél kicsivel több házimunka és a kutyus gondozása volt a feladatom. Akkoriban még csak egy kislányra vigyáztam, aki 6 éves volt. Amikor én az első évemet töltöttem a családdal, ekkor vették meg és hozták haza a kutyust, Toto-t, akit, mivel én voltam vele egész álló nap itthon, én etettem-itattam, vittem sétálni, én tanítottam meg minden "tudományára" (ebbe a szobatisztaságon keresztül az alap trükkökig minden beletartozik), így nem csoda, hogy Toto kutyu nagyon a szívesemhez nőtt annak idején,  és mikor 2 éve elköltöztem innen, nagyon nehéz volt tőle elválnom. (Különösképp, mivel nekem otthon is vannak kutyáim és nagyon hiányoztak.)
Az akkor 6, ma már 9 éves kislánnyal pedig mindig iszonyú jó volt a kapcsolatom, állítom, ebben  az országban nem létezik értelmesebb, jólneveltebb gyerek. Mikor júliusban visszajöttem, igazi felüdülés volt számomra megint rá vigyázni, azután, hogy az előző családban a kislány néha hajmeresztő dolgokat csinált.
Az anyuka és az apuka mindketten nagyon sokat és keményen dolgoznak, Az anyukának saját PR vállalata van és el kell mondjam, irtó jó abban, amit csinál, mindössze másfél éve alapította a cégét, de idén már 5 díjra jelölték...Nem semmi. Az apuka pedig fodrász, de nem olyan akármilyen, hanem kb Hajas Lacihoz tudom hasonlítani, egy neves fodrászláncolatnál dolgozik, nem csak hajat vág de menedzseli is a szalont, a ház telis-tele van az évek során összenyert díjaival. (Mellesleg az én hajamat is ő vágja, ja és pl múlt hétvégén brazil hajegyenesítést csinált nekem, itt a házban :) Eléggé luxus, hogy mégcsak el sem kell hagynom a házat, hogyha efféle exkluzív kezeléseket szeretnék :) Igencsak szép munkát végzett, a hajam egyenesebb és szebb, mint valaha :)
A baba másfél éves volt Júliusban, ma már 2 éves, amit éppen a héten töltött be. Róla tudni kell, hogy már mikor visszajöttem, másfél évesen hihetetlenül okos volt, mindent megért, akármit kér tőle az ember, megteszi, félelmet nem ismer (pl medencékbe simán beugrik, mindenféle karúszó nélkül), fürdéskor megmossa saját magát, evőeszközzel eszik, kb egy kis zseni :) Viszont a beszéde késik, júliusban még alig mondott egy-két szót, ma már be nem áll a szája, rengeteg szót ismer, de még inkább "babanyelven" hadovál :) Az anyuka emiatt kicsit aggódik, elvitte logopédushoz is, hogy kiderítse, nincs-e valami baj, de mondtam neki (és a logopédus is), hogy ő egyszerűen ilyen, majd 2 éves kora körül fog elkezdeni beszélni, de akkor egyszerre mindent , mert egy ilyen okos gyereknek nem valószínű, hogy fejlődési rendellenesség vagy bármi hasonló lenne a háttérben.
Ami még vele kapcsolatban nagyon fontos: csak és kizárólag akkor kezelhető, ha egyik szülő sincs itthon. Amint megjelenik a színen anyuka vagy apuka, egyszerűen kikel magából, mindenért, de szó szerint minden egyes dologért hisztizik, sikít, visít, amit el tudtok képzelni. Mikor a szülők nincsenek itt és csak én vagyok vele, kisangyalként viselkedik, imádnivaló, jókat játszunk, egyeltalán nem teher vele foglalkozni. Viszont ha a szülők is itt vannak, a gyerek, aki az imént még szelíd kis bárányként viselkedett, hiszrériázni kezd, engem szó szerint ellök magától, és csak az anyjával-apjával akar lenni, olyankor engem egyszerűen nem enged a közelébe. Nem vicc, hogy a szülők jelenlétében a pelenkáját sem tudom kicserélni, mert rögtön sikítani kezd. Az elején azt hittem, ez majd elmúlik ha hozzám szokik, de több mint 4 hónap után még mindig abszolút ugyanez a szitu..Imádom a babát, mert mikor csak ketten vagyunk kenyérre lehet kenni, de ahogy hazajönnek a szülők, a gyomrom zsigerből összerándul, mert tudom, hogy amint meglátja őket kitör a 3. világháború. Szerencsére nem sokszor kell úgy vigyáznom rá, hogy közben itthon vannak a szülők, de mikor ez előfordul, iszonyú kínban vagyok, mert akármivel próbálom lekötni, semmi nem felel meg neki.

Pár szó a hétköznapokról: a nagylány minden nap iskolában van, a suliból a nagyszülők veszik fel és csak este hozzák haza. A baba heti 2 délelőtt velem van itthon, majd ebéd után bölcsibe viszem, ahonnan a szülők hozzák haza este. A hét többi 3 délelőttjén vagy itthon van valamelyik szülő, vagy pedig bölcsiben van. Amikor a baba nincs itthon, minden nap végzek 1-2 óra házimunkát. Főzni is én szoktam, bár Angliában a vacsora fogalma kimerül a fish finger+chips-ben vagy pedig sajtos tésztában, ezeket napi szinten készítem a gyerekeknek ebédre-vacsorára, de emellett hetente kétszer főzök "rendes" kaját, ami bolognai spagetti, sült tészta, lasagne, húsos pite, vagy hasonló. Imádok főzni, a család pedig szeret jókat enni, a főzés nem teher számomra, ezerszer inkább készítek valami rendes ételt, minthogy a szokásos halrudacska-sültkrumpli kombót együk. Ezeken felül heti 2-3-szor bébiszittelek. Ez mondjuk egyeltalán nincs ínyemre, de minden családnál vannak hátulütők..Amikor van időm, a kutyut is kiviszem sétálni. Összességében napi 8 órát dolgozom, ami úgy oszlik el, hogy reggel 7-től délután 1-ig, majd délután 5-től este-7-ig vagyok szolgálatban. Van, mikor ez változik, de a napközbeni 4 óra szabadidőm mindig megvan, erre gondosan ügyelek, hogy ez be legyen tartva, ha valamiből, akkor ebből nem vagyok hajlandó engedni. Írtam az előző bejegyzésben, hogy járok futni rendszeresen, ígyhát a 4 óra szabadidőmből egy óra kapásból elmegy futással, a maradék 3 órában pedig a saját dolgaim intézem, kutyázom, vagy csak ejtőzöm.

Mikor visszajöttem, júliusban rögtön kitört a nyári szünet, de szerencsére csak a nagylány sulija zárt be, a baba ovija továbbra is nyitva volt. Bár többet kellett dolgoznom valamivel, de mivel a nagylány jópár héten keresztül napközis táborokba járt, valamint ide-oda ment barátokhoz játsztani, így a 7 hét szünet egészen elviselhető volt, rosszabbra számítottam.
Néhány képpel szemléltetném a nyarat a továbbiakban. :)

Én és Toto-a visszajövetelem napján :) Nagy volt a boldogság


Reni küldött otthonról pár nasit egy képeslappal a nyaralásából :)


Tökéletes nyári vacsi



Home made kínai kaja :)

Sült tészta, a család nagy kedvence, ezt még a baba is úgy falja, mint aki már hónapok óta nem evett :D

Sheperd's Pie-bárányhúsos pite



Csak egy palacsintatorta-avagy untakoztam egy hétfő délután

A nagylánytól kaptam, azt hiszem, ez elmond mindent, amiért érdemes csinálni, amit csinálunk


Pogácsát egy időben szinte heti szinten sütöttem



Ilyen szép parkban nem is nehéz futni :)


Regi szülinapja a francia étteremben




Annak ellenére, hogy nem volt túl vészes a nyári szünet, a végét annyira vártam, mintha az életem múlna rajta, számoltam vissza a napokat és a heteket, nem is tudom, mikor örültem utoljára ennyire az ősz és az iskola beköszöntének (amikor suliba jártam, biztos nem :D ) .Nem kellett megszakadnom nyáron sem, de valljuk be, ezerszer könnyebb dolga van egy aupairnek ha a gyerekek iskolába járnak, olyankor megvan a napi rutin, tudom, mikor mi lesz, mikor megy el mindenki itthonról, mikor takaríthatok, mikor vagyok szabad és mehetek futni stb..Augusztus végén a család másfél hetes vakációra utazott a Kanári-szigetekre. Gondolom mondanom sem kell, hogy jobban vártam ezt a nyaralást mint ők :D A  nyári szünet után iszonyú nagy szükségem volt arra, hogy egyedül lehessek, ne legyen körülöttem senki legalább egy kicsit, hogy sokáig alhassak, enyém legyen a ház és azt csináljak, amit akarok. Csütörtöki napon utaztak el, az előtte való 3 nap hétfőtől szerdáig elképesztően lassan telt el, azt hittem, sosem jön el az áhított csütörtök. Szerda volt az utolsó munkanapom a másfél hetes szabadságom előtt, ezen az estén egy barátnőm, Anita áthívott magához az üres házba egy kis fiestára, vacsira-iszogatásra, megünneplendő, hogy vége a qrva nyári szünetnek és, hogy sikeresen túléltük, valamint koccintottunk az előttünk álló szabad hétre/hetekre, mert neki is ekkor zúzott el a fogadócsaládja nyaralni. 


Csütörtökön pedig megkezdődött a szerintem jól megérdemelt másfél hetes (fizetett) szabadságom. Mikor megtudtam, hogy szabad leszek, gondolkodtam rajta, hogy elruccanok Rómába pár napra, vagy akár haza, de arra jutottam, inkább maradok, kiélvezem, hogy teljesen üres a ház és azt csinálok, amit akarok, valamint dolgosan telt a nyár, és tudtam, irtózatosan jól fog esni csinálni a nagy semmit. Utólag kiderült, jól döntöttem, hogy nem terveztem be semmit, a másfél hét nagyon hamar eltelt és épp csak arra volt időm, hogy rendzegessem kicsit a dolgaimat magam körül. Többször is volt vacsoravendégem, vagy éppen én mentem át másokhoz, szóval nem unatkoztam. Toto kutyut beköltöztettem a szobámba, minden nap több, mint egy órát sétáltunk a közeli golfpályán, ha valaki, ő biztos élvezte a vakációt. :)



Crepe Espanol-avagy szerintem lecsó ízű palacsinta a francia étteremben

A hálótársam :)


Egyik este rakott krumplit csináltam-ebből látszik, milyen az, mikor a magyar főz-az angolok csak porciókat készítenek, nehogy valamit el lehessen rakni másnapra.

A másfél hetes vakációm alatt teljesen feltöltődtem, mintha új életre keltem volna a kimerítő nyári szünet után. Minden nap el tudtam menni futni, mindig volt mit csinálnom, vagy én hívtam át másokat, vagy én mentem ki, de azt is rettentően élveztem, hogy esténként szabadon filmezhettem az oriástévén a nappaliban (ami mellesleg 3D-s) és, hogy teljesen egyedül lehettem, kikapcsolhattam.
Ahogy visszajött a család a nyaralásból, elkezdődött az iskola, mondanom sem kell, hogy a legnagyobb örömömre. Szeretem, ha van rutin és minden nap tudom, mire számíthatok.

Szeptember-októberről sokat nem is tudok mesélni, visszaállt a rend, a gyerekek oviba-iskolába járnak, a nyári szünet kuszasága után mára teljes mértékben kialakítottam a rutinomat, sikerült újra felvennem a régi családom életritmusát, és éldegélek itt, mint hal a vízben. Itt is vannak nehezebb napok és hullámvölgyek, mint ahogy mindenhol, de összességében magával a családdal minden rendben van. Amikor a hullámvölgyekben érzem magam, az nem is a család, hanem inkább már a munka jellege miatt van, több, mint 3 éve vagyok bentlakó aupair/nanny és mostanra kezdem azt érezni, hogy ebből az életformából elegem van. Tényleg nem a család tehet róla, nagyon kedvesek velem, de ennyi idő után, amit ebben a szakmában töltöttem, mostmár abszolút úgy érzem, ez már nekem nem nyújt újat, nem ad kihívást, ígyhát nincs mese, tovább kell lépni.
Részletesen ebben a bejegyzésben nem megyek bele abba, hogy miként tervezem a jövőmet, de elöljáróban elmondanám, hogy az itt töltött hónapok során letisztultak a gondolataim, rájöttem arra, hogy Magyarország helyett idekint szeretném tovább építeni a jövőmet, mostmár iskolákat nézek és februárban pedig szeretnék majd kiköltözni, saját albérletbe, másfajta munkát vállani és jövő ősszel egyetemre menni. Viszont ez már egy másik bejegyzés témája lesz.

Most, hogy végre utolértem magam térben-és időben, ami az események taglalását illeti, a továbbiakban végre írhatok a jövőbeli terveimről is, valamint a párizsi élménybeszámolómat is nagyon hamar közzéteszem :) Az ősz eseményeiről még röviden beszámolok a következő bejegyzésben, de összegezve, a munkámmal és aupair/nanny életemmel kapcsolatban jelenleg itt tartok, hogy itt és most jól érzem magam a családdal, megbecsülnek és szeretnek, de tudom, hogy 3 és fél év után mostmár ideje tovább lépni. Vágyom a függetlenségre és arra, hogy kipróbáljam, milyen is teljes mértékben a saját lábamra állni, a saját magam ura lenni.
Hamarosan jön a folytatás :)