Szösszenet a decemberről

Itthonról, Magyarországról írom ezt a bejegyzést (és írtam a legutóbbit is, amiben még novemberről meséltem.) 3 éve először töltöttem most itthon a karácsonyt, ami fantasztikusra sikeredett és iszonyúan jól esik itthon lenni a családommal, barátaimmal. Mikor ezt pötyögöm szilveszter délután van, éppen akadt egy órám még az esti készülődés előtt, ígyhát gondoltam gyorsan kihasználom az alkalmat, hogy fikantsak ide valamit a decemberről.

December első 3 hetét végigdolgoztam és dec. 19-én, pénteken röppentem haza a 2 hetes karácsonyi vakációmra. De ne szaladjunk ennyire előre, pár szó decemberről. Dolgosan telt ez a hónap, nemcsak a családnál melóztam sokat, de folyamatosan szereztem be a karácsonyi ajándékokat, ezeket csomagoltam, készülődtem a hazautamra, bőröndöt kellett beszereznem, rendszereznem kellett egy kicsit a dolgaimat, hogy átlássam, miket fogok magammal hazahozni (ruhákra gondolok) és mennyi ajándék fog beférni a bőröndömbe. Mindezek mellett minden áldott nap eljártam az edzőterembe, erről már beszámoltam részletesen az előző bejegyzésben, nagyon imádok járni, de eléggé időigényes, tul.képp a napi szabadidőm oda is van vele (de egy cseppet sem bánom.) Szóval elmondhatom, a december és az adventi láz bár szuper volt és nagy örömmel töltött el a készülődés, de rendesen le is szívta az energiámat.

A hosztcsaládomban egyébként minden rendben volt, továbbra is rendesen és kedvesek hozzám, de részemről már nagyon ott van a levegőben, hogy régóta csinálom ezt a fajta munkát és kedves hosztcsalád ide-vagy oda, de elég rendesen érzem azt, hogy ez az életforma már kezd nagyon terhessé válni. 2 bejegyzéssel lejjebb ki is veséztem ezt, hogy akármennyire is jó helyen vagyok most és minden rendben, de megvannak a hátrányai annak, hogy az ember a munkahelyén lakik, nincs elkülönülve a munka-és szabadidőm rendesen, állandóan toppon kell lenni, kb csak akkor vagyok teljesen szabad, ha elmegyek otthonról és a többi. Ez tényleg nem a család hibája, hanem szimplán csak az van, hogy 3,5 év aupairkedés után mindez már kezd kicsit sok lenni. A jövőfejtegetős bejegyzésemben emíltettem, hogy majd márciusban szeretnék kiköltözni és saját lábra állni-ez még mindig tervben van-de ugyebár erről még nem szóltam a hosztcsaládomnak, terveim szerint január elején fogom közölni velük a hírt. Lényeg a lényeg, hogy mivel a december alapból nagyon zsúfolt volt a karácsonyi készülődéssel, a fogadócsaládom és az igazi családom ajándékainak beszerzésével, gym-be járkálással és munkával, így a hangulatomra egy kicsit rányomta a bélyegét az, hogy már nagyon-nagyon kivagyok az aupair munka bizonyos velejáróival és mostmár igenis jó lesz, ha végre máshoz kezdek. Mondjuk úgy, mikor dec.19-én "felszabadultam" a munkából és hazarepültem, igazi megváltásként fogtam fel azt, hogy a következő 2 hétben nem kell felelősnek lennem más gyerekéért, házáért, nem kell mások után non stop takarítanom, alkalmazkodnom stb..

Tudni kell, hogy a repülőjegyeket a karácsonyi vakációmra még október közepén foglaltam le magamnak. Már szeptember óta folyamatosan követtem a repjegyek árait az interneten, mert köztudott, hogy karácsonykor irdatlanul drágák a jegyek, 100 000.-tól kezdődnek és a határ a csillagos ég. Minél később foglal az ember, azaz minél közelebb decemberhez, annál drágábbak a jegyek. Én szívem szerint már szeptemberben foglaltam volna, de ugye a családhoz kell alkalmazkodnom és ők szeptemberben még nem tudták megmondani, hogy milyen dátumokra tudnak engem elengedni karácsonykor. Október közepén azonban úgy gondoltam, nem várhatok tovább, hisz a repjegyek ára hamarosan az égig szökik, odaálltam a család elé, hogy nekem most rögtön tudnom kell a dátumokat, mert tovább nem várhatok a foglalással, nem vagyok milliomos. Mivel már 10 hónapja nem voltam itthon és a családnál már 6 hónapja (amióta csak elkezdtem náluk dolgozni) nem volt szabadságom, ígyhát 2 hetet kértem a családtól, mondván, hogy egyrészt rég voltam szabad (náluk még nem is) másrészt pedig ha már hazautazom és kifizetek 100 000 ft-ot a repjegyre, akkor már szeretnék 2 hétig otthon lenni. Az anyuka húzta a száját, nem értette miért nem elég nekem egy hét szünet. Ezt most komolyan magyaráznom kell, miért akarok karácsonyhoz 2 hétre hazamenni? Ha nem is érti a dolog "lelki" részét, de még mindig ott a tény, hogy náluk fél év alatt egy hét szabadságom sem volt, ha másért nem, már ezért meg kellett volna kapjam, ha úgy nézzük, az a 2 hét járt nekem...Aztán mondta az anyuka, hogy hát necces lesz 2 hétre elengednie, mert igaz, hogy ő is otthon lesz 2 egész hétig és nem fog dolgozni, de kéne neki egy segítőkéz a gyerekek és a ház körül, valamint segítség a karácsonyi ebéden, stb...Eldobom magam! Szóval ő úgy gondolta, hogy én majd karácsonykor is körbeugrálom őket annak ellenére, hogy ő is otthon lesz. Tudjátok, pontosan tudom, hogy én dolgozni vagyok ám velük, viszont megáll az eszem, hogy az angolok életvitelén, hogy még akkor sem tudnak egy lépést tenni aupair/nanny/takarító nélkül, amikor otthon vannak! Ezt egyszerűen amíg élek nem fogom megérteni, tudom, hogy más kultúra meg minden, de nekem magas, hogy az emberek a saját gyerekükhöz/mindennapi dolgokhoz, feladatokhoz lusták, még 2 nyamvadt hét erejéig is.
Szóval, hogy visszatérjek a jegyem lefoglalásához: október közepén odaálltam anyuka elé, hogy mostmár konkretizáljuk a dátumokat légyszi, és szégyen-vagy nem szégyen, de kamuztam neki, azt mondtam, hogy december 20-án hivatalba kell mennem egészségbiztosítási kártyát intézni és január 1.én pedig szülinapot ünnepel a nagycsalád így csak 2-án tudnék visszarepülni Londonba. (Természetesen egyik sem volt igaz.) Tudom, hogy nem szép dolog hazudni, de ha már itt tartunk az sem szép, hogy a család a saját kényelme miatt nem akar egy hétnél több kimenőt adni, így döntöttem tehát a kamuzás mellett. A dolog bejött, a család rábólintott a dec.19-jan-2-szabadságomra.
Aztán megnéztem az adott dátumokra a repjegy árakat és azt láttam, hogy dec. 19-én, pénteken már iszonyú drágák a jegyek, egyedül a reggel 8-órás Wizzair gép volt 110 font nagybőrönddel, ami egy elég jó ajánlat. Direkt megkéreztem az anyukát, hogy nem gond-e az, hogy én dec.19-én pénteken már hajnal 5-kor lelépek itthonról (ugye a péntek elvileg nekem még munkanap, de gyakorlatilag meg a család előzetesen rábólintott, hogy aznap utazzak, így gondoltam tökmindegy, hogy délelőtt húzok-e el otthonról a reptérre, vagy hajnalban.) Szóval a család rábólintott arra, hogy én dec.19-én a reggel 8-as géppel mehetek is Isten hírével haza. Többször is rákérdeztem erre, és csak eztán foglaltam le a jegyemet. Ez volt október közepén.

Aztán december második hetében az anyukának volt egy olyan húzása, ami egy csöppet kiverte nálam a biztosítékot. Egy hétfői napon felhívott telefonon, és kérdezte, hogy ugye a dec.19-i járatom este lesz???? Hirtelen meglepettségemben azt sem tudtam, melyik bolygón vagyok, hisz ekkor már 2 hónapja lefixáltuk, hogy hajnalban utazom. Válaszoltam neki, hogy nem, már hajnal 5-kor el kell indulnom a reptérre, mert reggel 8-kor felszállok. Erre totál kiakadt és közölte, hogy neki dec.18-án, csütörtök este céges bulija van és egy szállodába mennek ahol ott is alszanak, le van foglalva az egész és ő arra számított, hogy én dec. 19-én, péntek reggel még itthon leszek és intézem a gyerekeket és majd csak délután megyek a reptérre! Na ezen a ponton annyira elöntötte a fejemet a vér, mint még sosem! Az anyukának pontosan tudnia kellett, hogy én már hajnalban elhúzok itthonról, hiszen mikor október végén, egy szombati napon a gyerekek szülinapi buliját tarottuk, engem egész szombatra befogott dolgozni, mondván, hogy azon a szombaton dolgozzam le a dec.19-et, pénteket, amikor is utazom. Szóval én még október végén ledolgoztam ezt az egy nyomorult pénteket és ráadásul ez az anyuka ötlete volt, szóval nagyon is jól kellett tudnia azt, hogy én dec.19-én pénteken már nem leszek itthon, nem leszek munkába állítható. Másfelől meg könyörgöm, ez egy kicsit bunkó húzás lett volna, hogy én keljek fel a gyerekeihez és én intézzem őket egész délelőtt/fél délután,majd utána lóhalálában rohanak a reptérre!! Vagy nem??? De ez mindegy is, mert októberben lezsíroztuk, hogy megkapom azt a dec.19-et, és le is dolgoztam!! Szóval irtóra mérges voltam,hogy az anyuka kérdőre vont a telefonban, hogy miért nem este megyek és olyat tettem, mint még soha: még ott helyben, a telefonban 3 mondatban nagyon leoltottam, közöltem, hogy legyen kedves nem kamuzni meg játszani a hülyét, mert 2 hónapja lebeszéltük az egészet, 5x rákérzdeztem, hogy jó-e, ha hajnalban megyek, valamint le is dolgoztam már jóelőre azt a napot. Mondtam neki, hogy nem tudom mi a célja ezzel, tán azt hiszi, hogy most hirtelen átteszem a repjegyem estére?? Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy nem emlékezett arra, amit már réges rég lebeszéltünk. Aztán az anyuka is kiakadt a telefonban, elkezdett mindenféle, totál témába nem vágó dolgot a fejemhez vágni, valahogy úgy nézett ki, hogy mindketten ordítottunk a telefonban egyszerre, egyikünk sem hallotta a másikat, csak a magunkét fújtuk percekig :D De egyszerűen nálam ez volt az a pillanat, amikor úgy voltam vele, hogy az sem izgat, ha kirúgnak, de nem tudtam tovább tűrni. Aztán mondtam anyusnak, hogy irtó sok szívességet teszek én nekik és itt az ideje, hogy most ők tegyenek értem valamit. Na erre megint 5 perces monológba kezdett, hogy ők is nagyon sokat tesznek ám értem szóval ezt ne hozzam fel neki blablabla...Eléggé elragadtatta magát, annyira, hogy nem bírtam tovább és elbőgtem magam a telefonban. Na ekkor lekettyenhetett az anyukának, hogy kissé túllőtt a célon, és nagyon hirtelen stílust váltott: egyszerre nyájas lett és jófej, mondta, hogy majd megoldja valahogy a céges buliját és ne aggódjak, haza fogok tudni menni a terv szerint és majd mindent elrendez, ne idegeskedjek semmi miatt. Szóval úgy tettük le a telefont, hogy minden rendben lesz és jó szájízzel. Ezt a kis telefonos csevejt követően egy kicsit furcsa volt otthon a hangulat aznap meg még másnap, bár ha belegondolok jól zártuk a  dolgot, anyuka rájött, hogy túllőtt a célon és innentől kezdve jófej volt, csak mégis ott volt a levegőben ennek a kis összezörrenésnek a lenyomata...

Mindenesetre én egy kicsit kiakadtam a dolgon, mert először is, tényleg nem volt náluk még szabadságom, szerintem alap, hogy akkor most karácsonyhoz 2 hetet adnak nekem és nem értettem, miért kell a dec.19-ével variálni, másodszor pedig, már réges-rég le is dolgoztam azt a napot, tehát én fair voltam. Egyszerűen nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy az övék vagyok, persze tudom, ez így egy kicsit túlzás de majdhogy nem, hisz minden szempontból tőlük függök és az ő programjaikon/ideg-és lelkiállapotukon/jófejségükön múlik az életem szinte minden mozzanata. Az pedig kicsit zavaró, hogy sírnom kell ahhoz, hogy az anyuka észrevegye magát és rájöjjön, hogy ez így mégsem jó...
Aztán végül minden gond nélkül el tudtam menni dec.19-én reggel haza, ez többet szóba sem került (azt leszámítva, hogy anyuka néha vicceskedve beszólt, hogy mi lesz majd vele nélkülem 2 hétig..)

Decemberben még említésre méltó, hogy egy hetes építési munkálatok voltak a házban, az alagsorban lévő nappalit barmolták szét, konkrétan kibontottak egy falat és ami ezzel jár: a fal helyét be kellett burkolni, ilyen-olyan vezetékeket kicserélni-ezeket is burkolni stb. Igazából nem sok vizet zavart a 2 lengyel munkás (akiket amúgy ismertem is, hisz mikor 3 éve voltam itt a családnál ők építették át a konyhát), csakhát mégsem megszokott minden, hisz a munkásokhoz kellett igazodnom ha jönni-menni akartam, irtó nagy port és koszt csináltak így azon a héten a házimunkám kb a duplája volt, valamint idegesítő volt, hogy mikor délelőttönként letettem a babát aludni, mindig felébredt a zajokra-na akkor viszont ölni tudtam volna. Idegesítő az, amikor lenne 100 dolgom, amiket csak akkor tudok megcsinálni, mikor a baba alszik, de mivel folyton kalapáltak, ki-be mászkáltak a munkások a házban így a baba többször felkelt és nem tudtam a megszokott rendben csinálni a dolgaimat a ház körül. Mindegy is, egy hétig tartott, túlélte mindenki és a nappali pedig tök szép lett. Viszont még mindig azt mondom, aupairként nem létezik idegesítőbb dolog az építési munkálatoknál, valamilyen módon mindig érint (így volt ez már 3 éve is, mikor ugyanez a család a konyhát építette..)

Írtam az előző bejegyzésben, hogy csatlakoztam a gym-hez. A friss tagságomhoz járt egy olyan opció, hogy a csatlakozásomat követő egy hónapban bevihetek magammal vendéget a gym-be, 3 különböző embert, és egy személy 3x jöhet be velem. Mivel jól tudtam, hogy Anita barártnőm is nagyon benne van a fogyókúrában, így evidens volt, hogy ő lesz az, akit beviszek, hiszen közel is lakik így utaznia sem kellett sokat. December pont 3 hétvégét töltöttünk Angliában a hazautazásunk előtt, így mindhárom decemberi hétvégén egy-egy napot a gym-ben töltöttünk ketten. Minden alkalommal kb 3 órát  voltunk bent, futottunk, edzettünk, úsztunk, majd egy kávé mellett kibeszéltük az élet nagy dolgait. Anitát rettentően megszerettem és nagyon örülök, hogy együtt tervezzük a jövőnket és a kiköltözésünket.

Pár kép decemberről, csak hogy ne legyen "képtelen" a bejegyzés.

Rizses hús-a magyar étel, amit még az angolok is lapátolnak

Anitával St.Albans-ban

Karácsonyfa a hosztcsaládomnál

Egy kis ablakdísz az angol szobámban-az egyszerűség kedvéért :) 

A következő bejegyzésben az itthon töltött időről és a karácsonyi-szilveszteri eseményekről mesélek majd-jó sok képem lesz hozzá. :) Mosr rohanok, készülődöm az estére.

Minden kedves Olvasómnak nagyon boldog Újévet kívánok! Bulizzatok jól vagy, akinek nincs kedve kimenni ebben a baromi hidegben, kellemes otthoni időtöltést kívánok. Találkozunk 2015-ben! :)

Puszik!

Színes november-szerelem a gym-mel, hétvégék és röpke "tali" a Királynővel

Néha nem tudom, hová repül ilyen gyorsan az idő-még 2 nap és itt a karácsony. Egy hónapja írtam utoljára, azóta annyira beindult az élet minden fronton november-decemberben-azt hiszem elkapott az adventi láz- , hogy a drága jó Bloggerre már semmi időm sem maradt. Bár nem tervezem a jövőben havi mindössze egy bejegyzéssel kiszúrni a szemeteket-de ez az időszak most ilyen volt, sajna ennyire futotta.
Per pillanat itthon vagyok, Magyarországon, dec. 19-én, múlt pénteken röppentem haza és azóta megállásom sem volt, őrület, ami itt zajlik esküszöm-persze jó értelemben. :) De adósotok vagyok a november-decemberi események kitárgyalásával is-most pedig éppen van egy kis időm-bár hozzáteszem már éjfél is elmúlt, de úgy érzem, nem tologathatom tovább az írást, így most nekifekszem a novembernek aztán majd jön decemben legközelebb.

Csapjunk is a lovak közé. Az előző bejegyzés a jövőbeli tervek feszegtéséről szólt és azt kell mondjam, áldom az eget, hogy vezetem a blogot mert leírva számomra is sokkal világosabban látszik rengeteg minden és jobban átlátom mit kéne, hogyan kéne.

November elő heteiben az időjárás még eléggé kegyes volt-úgy értem megvolt a napi 8-10 fok, ami nekem több, mint elég a napi a futáshoz-első számú boldogságforrásomhoz. Igaz, már jobban fel kellett öltöznöm, mint mondjuk szeptember-októberben-ezekben a hónapokban sokszor elég volt még a trikó(ugyebár futás közben annyira izzadok, mint egy ló-nem igen érzek hideget), novemberben viszont már be kellett szereznem erre a célra egy vastag, direkt futáshoz kitalált pulcsit-olyat, ami rendesen tartja a meleget, viszont nem izzadok bele. Pár hétig ez elég is volt, de ahogy bejött a csípősebb-szeles időjárás már egy kabát is elkelt a pulcsi fölé és a fülem is igencsak megsínylette a szelet. A füleimmel kiskorom óta "gondok vannak" a hidegben, emlékszem, mikor pici voltam mindenn télen minimum egyszer fel kellett szúrni-rendszeresen kifújta a fülemet a szél és ez a mai napig sincs másként. Mármint mostmár nem kell felszúrni de pl most, futás közben realizáltam, hogy a fülecském még mindig nem bírja a hideg, jeges szelet. Ahogy bejöttek a novemberi csípősebb hidegek a fülem egyre jobban és jobban fájt futások után-feszült, kattogott-pattogott-szörnyű komolyan mondom. Azt el kell mondanom, hogy eleinte attól féltem, hogy majd a hideg időjárás miatt fázni fogok és emiatt nem fogom bírni a téli futást a szabadban, viszont eme félelmem megdőlni látszott, hisz vastag pulcsiban és a futókabátomban abszolút nem fáztam a futások során-max az első öt percben, de ahogy bemelegedtem mindig melegem volt és sosem összefagyva mentem haza. Tehát kezdtem örülni, hogy jeeee, télen sem kell felhagynom a futással, hisz fázni nem fázom, akkor hát, semmi akadálya az egésznek. Viszont ahogy elkezdett fájni a fülem-ami sajnos sapkát viselve is ugyanúgy fáj, ugyanúgy kikezdi a hideg menetszél-rájöttem, hogy ezt sajnos nem fogom tudni még hónapokig így folytatni, a tél folyamán, amikor majd január-februárban még ennél is hidegebb lesz kizárt dolog, hogy ki tudjak jönni napi szinten futni a fájós fülemmel. Meg hát kinek hiányzik egy jó kis fülgyulladás Angliában, full time meló mellett, nem?

Ameddig lehetett-értsd, ameddig a hőmérő nem kúszott le kb 5 fokra tovább folytattam a szabadtéri futást-amit otthon mindig kiegészítettem napi 20 perc hasizomgyakorlattal és súlyzózással. Viszont november közepén, amikor a fülem már erősen tiltakozott a hideg ellen rájöttem, hogy okosabb dolog lesz a téli hónapokra kondibérletet vennem. El kell mondjam, régóta "álmom" volt eljárni gym-be, de ezidáig a napi 40 perc futás és a 20 perc hasizomgyak. bőven elég volt, a gym bérletek pedig havi viszonylatban elképesztően drágák Angliában, így mivel amúgy is rengeteget mozogtam, nem vettem rá magam, hogy emellé még kondibérletet vegyek csilliárdokért. Viszont november közepén, mikor láttam, hogy a futás így már nem fog sokáig működni a szabadban elhatároztam, hogy akkor beíratkozom a gym-be. Elvégre az nem létezik, hogy én majd novembertől jövő márciusig mozgás nélkül tunyuljak, ahhoz már túlságosan a lényem részévé vált a mozgás. Igazából az ember nem is tudná elképzelni, mekkora hatással van rá az életmódváltás, csak ha már benne van. Értem ezen azt, hogy 10 hónap futás után már el sem tudom képzelni, hogy csak azért mert tél van hirtelen megálljak és pihentessem az egészet amíg kitavaszodik.

Nagyon nagy szerencsémre a kis településem, ahol lakom rögtön két gym is található. Első körben a hozzám közelebb lévőt céloztam meg, egy hétfői napon a délutáni szabadidőmben bementem, hogy mutassák meg nekem a létesítményt, és, hogy árajánlatot kérjek. Egy 2 méter magas nagyon jófej fekete csávó lett az "idegenvezetőm", vagy fél órába telt, mire körbevezetett az amúgy nem túl nagy helyen, mindent ultra mézes-mázasan adott elő, hogy ez a gym mennyire jó, mert pl még testápoló is van a csapok mellett (ez nekem a baromi száraz bőrömmel mondjuk nem éppen hátrány :D). Aztán leültünk és rátértünk arra, hogy mennyi lenne az annyi. Mondta, hogy 25 éven aluliaknak van egy kedvezményük, havi 43 font lenne a díj viszont annyi a bökkenő, hogy ehhez alá kell írni egy 6 hónapos szerződést. Nem tudom ki hogy van vele, én nem szeretek hónapokra elköteleződni főleg mivel jelenleg aupair vagyok, nem is tudom még pontosan, hogy mi lesz vagy hol leszek én 6 hónap múlva. A csávó ennek hallatára kicsit arculatot váltott-ezidáig baromi laza volt, de ahogy meghallotta, hogy nekem a 6 hónapos szerződés annyira nincs ínyemre eléggé rámenősen kezdett győzködni, hogy a 6 hónap hamar elmegy (jaja, elhiszem de nekem terveim vannak a jövőre nézve, valószínűleg költözöm is) aztán bevetett több opciót is. Mondta, hogy eredetileg lenne egy egyszer fizetendő 25 fontos csatlakozási díj is, de ha még ma aláírom a papírokat akkor ezt nem kell kifizetnem, de ha már holnap megyek vissza akkor lehet, hogy a head office (főiroda) újra életbe lépteti a csatlakozási díjat így mindenképp jobban járnék, ha még ma csatlakoznék. Fúúúú, ha valamivel, akkor az ilyen marketing fogásokkal lehet engem kikergetni a világból. Ez a "csak most, csak itt, csak neked" ajánlat, amit amúgy gondolom mindenkinek elsüt, aki betéved. Értem én, hogy ő nyilván bónuszt kap minden általa beszervezett új tag után és az az érdeke, hogy aláírassa velem azt a szerződést, de na, mielőtt elköteleződöm 6 hónapra, szeretnék rajta kicsit gondolkodni. Ígyhát mondtam a csávónak, hogy elhiszem, hogy ez így egy kihagyhatatlan ajánlat (mert a 43 font havonta, csatlakozási díj nélkül tényleg überfasza-hisz a legtöbb helyen min. 55-60 font a gym tagság) de ne haragudjon, hazamegyek, agyalok rajta és még a héten visszahívom. A csávó egy furább fizimiska keretében közölte, hogy lehet, hogy holnaptól újra életbe lép a csatlakozási díj. Erre már egy kicsit agresszívebben válaszoltam neki, hogy jólvan, vállalom a kockázatot, de én most gondolkodoni fogok, köszi.

Aztán a hét folyamán gondolkodtam rajta, és bár ugye terveim vannak-mint az előző bejegyzésemben is írtam, Anita barátnőmmel majd váltani és költözni szeretnénk-de arra jutottam, lehet, hogy nem is költözünk majd olyan messzire és akkor is el fogok tudni járni a gym-be, valamint ez egy nagyon ismert gym hálózat Angliában, ha innét el is költözöm, akkor majd transzferálom a szerződésem egy másik ugyanilyen gym-be (erre még előzetesen rákérdeztem a csávótól és lehetséges). Szóval úgy döntöttem, igen, csatlakozom a gym-hez hisz a havi 43 font tényleg nagyon baráti ár. Mivel azon a héten sok dolgom volt, nem hívtam fel mindjárt másnap a csávót, és ezt kapjátok ki, csütörtökön már keresett is telefonon, hogy élek-e még és döntöttem-e? (Nagyon-nagyon nem szeretem ezt a fajta rámenősséget, komolyan mondom.) Válaszoltam, hogy igen, szeretnék csatlakozni és másnap, pénteken le is megyek , hogy aláírjuk a papírokat. A csávó nagyon lelkes lett-ezt még a telefon túlvégéről is tisztán lehetett érzékelni-és mondta, hogy hát ezt aztán telefonon is elintézhetjük, miért ne csinálhatnánk meg most rögtön? Mindössze a teljesen nevemre és a bankszámla adataimra lenne szüksége. Namármost, ha van valami, amit én nem adok csak úgy ki a kezemből, azok a bankszámla adataim. Tudom, hogy magával a számlaszámmal nem tudna sokmindent kezdeni, és tudom, hogy én vagyok a baromi paranoiás-nem érdekel-de ezt valahogy nem vagyok hajlandó telefonon intézni. Határozottan kijelentettem neki, hogy köszönöm, de majd szombaton lefáradok a gym-be és személyesen elintézünk mindent. Tovább feszítette a csávó a húrt azzal, hogy mondta, ez mindössze 30 másodpercet vesz igénybe, bediktálom a számlaszámom, válaszolok pár egészségemmel kapcsolatos kérdésre és már kész is. Mondom, ha csak 30 másodperc, akkor szombaton is csak 30 másodperc lesz, ragaszkodom a szombathoz. Tudom, a csávó azért siettetett, mert félt, hogy tán meggondolom magam szombatig, de könyörgöm...olyan dolgokat, aminek köze van a banki adataimhoz, nem intézek telefonon,pont. Aztán nem volt más hátra, mint hogy megegyezzünk, hogy szombaton mikor látjuk egymást a gym-ben (11:30 lett az időpont) majd hatalmas örömömre letettük a telefont. Ekkor egy kicsit meg is bántam, hogy belementem ebbe az egész gym-es herce-hurcába, hihetetlen, hogy pár tenyérbe mászó dolgozó hogy el tudja venni a kedvét az embernek, pedig mint később kiderült-a legjobb döntés volt, hogy csatlakoztam a gym-hez.
Szombaton délelőtt felkerekedtem-immár sportruházattal, úszócuccal és törölközővel felszerelkezve és a gym felé vettem az irányt, gondoltam amint aláírom a papírokat, már használom is a helyet. Nem említettem, de medence is van-én pedig imádok úszni-szerintem előző életemben hal lehettem, a Balatont is átúsztam már még pár éve. Fél órával az időpont előtt a csávó hagyott nekem hangposta üzenetet, hogy ne felejtsek ám menni-ez már a zaklatás kategória, én mondom nektek :D Tényleg, nem is értem, hogy ők nem fogják fel azt, hogy ezzel a fajta nyomulással nemhogy kedvet nem csinálnak, de inkább elijesztik a leendő kuncsaftokat??? Ez mindegy is, aláírtam a szerződést, köszöntöttek a klubban én pedig robogtam is az öltözőbe aztán pedig birtokba vettem a terepet.

El kell mondjam, az utóbbi idők legjobb döntése volt, hogy csatlakoztam a gym-hez. Eddig ugye én "csak" futottam, de nov. közepe óta, amióta kondiba járok kitágult a látóköröm , hogy úgy mondjam. A futást továbbra is nyomom, minden alkalommal fél óra-40-percet, ezzel kezdem az edzéseket. Tök jó, hogy a futópadon azt is látom milyen sebességgel futok, mennyit, és hány kalóriát égetek el-ezekről ezidáig, amíg a szabadban futottam fogalmam sem volt. Vannak persze erre a célra kitalált alkalmazások, de én annyira visszamaradott vagyok, hogy nincsen okostelefonom (de komolyan mondom, szerintem nyugisabb életem van így, mint sokaknak, akiknek van. ) Azt viszont el kell mondanom, bár nagyon spéci a futópados futás, de össze sem tudom hasonlítani a szabadtéri futással. A szabadban sosem unatkozom futás közben még zene nékül sem, nézelődöm, tűnődöm, érzem a friss szellőt és magamba szívom a friss levegőt-mint, aki újjászületik.  Futópadon viszont valahogy lassabban telnek a percek és nem annyira felfrissítő, mivel fedett helyen vagyok, de ez végülis nem panasz, vagy fanyalgás, mivel pont emiatt döntöttem a téli hónapokban a gym mellett-csak a tényeket írom le.
Viszont futás után birtokba veszem a többi kondigépet, imádok mindent esküszöm, sokszor nehezemre esik választani és van, hogy egy alkalommal 4-5 gépen is edzem-amiről persze tudom, hogy le kell szoknom mert az ízületeimnek ennyi megterhelés hosszú távon nem tesz jót majd. Edzek mindenre-lábak, fenék, csípő, has, súlyzózom is. Amióta csak beíratkoztam, heti 5x eljárok a gym-be és minden alkalommal ott vagyok minimum 2 órát- hétvégente pedig akár 3-4-et, ilyenkor edzések végén úszni is szoktam, levezetés gyanánt. Hétköznapokon napi 4 óra szabadidőm van, ez úgy nézett ki az elmúlt hónapban, hogy amint letettem a munkát felkaptam a sporttáskám és robogtam is a gym-be. Ott edzek 2 órát, és mire hazaérek már csak kb 1-vagy fél óra szabadidőm maradt-ez elmegy evéssel, netezéssel. Ez a magyarázat arra is, hogy az elmúlt hónapban nem volt időm blogolni, teljesen a gym rabjává váltam, és szinte minden szabadidőmet ott töltöttem még a hétvégéken is. Van olyan is, hogy még este 7 után, mikor bejfejezem a munkát indulok el a gym-be. Bár sokan gondolom azt hinnék, hogy teljesen lemerít és lefáraszt ez, de azt kell mondjam, ez a pörgés engem pont, hogy feltölt energiával. A családnál rengeteget dolgozom-sokat gyerekezem és házimunkázom-ami után sokszor magam sem tudom, hogy a frászkarikába van még erőm 2-3 órát edzeni-de azt hiszem ezt csak az érti, aki szintén jár gym-be. Ha egyszer elkezdi az ember, akkor onnantól kezdve igényelni fogja a mogást, és úgy kell majd neki, mint egy falat kenyér. Hát jah, kb így érzek én is. Mikor márciusban elkezdtem futni, a futással kapcsolatban is ezt éreztem, hogy akármennyire kimerítő is volt egy-egy napom de a futásra akkor is szükségem van, kell és kész. Most a gym-mel vagyok ugyanígy. Az sem mellékes szempont, hogy ez alatt az egy hónap alatt, amit a gym-ben töltöttem leadtam kb. 2.5 kilót. Ez azért érdekes, mert márciustól novemberig, 8 hónap alatt 7 kg-t adtam le, most meg egy hónap alatt több, mint kettőt. Ez gondolom azért van, mert a gym-ben, többféle gépen többféle izomcsoportot is dolgoztatok meg.

Tehát elmondhatom, teljesen a gym szerelmese lettem és már az első nap beláttam, hogy bizony nem rossz, hogy aláírtam a 6 hónapos szerződést, mert történjék bármi vagy költözzek akárhova, de ki fogom használni ezt én. Ha belegondolok , hogy havi 43 fontot fizetek és heti 5 napot használom a gym-et, nagyon jó kis üzletet csináltam.

Novemberről még egy-két szó: November elején egyik hétvégén, amikor még szép, napos idő és viszonylag meleg (kb 12-14 fok volt) nov.9-én, vasárnap bementem a belvárosba. Egyedül mentem, néha jólesik az egyedüllét, amikor csak megyek, amerre a kedvem tartja anélkül, hogy meg kéne konzultálnom bárkivel. Ez a vasárnap Angliában nagy ünnep, az Emlékezés Napja. Röviden, ezen a napon emlékszik meg Anglia a világháborúban elhunyt katonákról valamint a jelenleg külföldön harcoló katonákról is, akik távol a hazájuktól-családjuktól vannak kiküldetésben. Az elesett katonák családjainak megsegítésére pedig poppy-t, kis papírból készült, kabátra tűzhető pipacsokat árulnak, amit ugyanúgy hordanak, mint mi magyarok a kokárdát. Én is vettem egy pipacsot a tescoban (egyébként szinte mindenhol, még az utolsó újságos bódéban is lehet kapni a november eleji időszakban.) Idén azért volt különlegesen nagy ünnep az Emlékezés Napja, mert az első világháború kitörésének századik évfordulója most volt.
Tudtam előre, hogy a belvárosban hatalmas megemlékezéseket tartanak ezen a napon, viszont el akartam kerülni a tömeget, így a Hyde park felé vettem az irányt. Dél körül, mikor sétáltam a Hyde park felé már messziről kiszúrta a szemem egy gyalogátkelőnél felgyülemlett embertömeg. Ekkor még nem is gondoltam volna, hogy hamarosan a királyi konvoj kereszti majd az utamat. Megindultam én is a zebra felé, de naívan azt gondoltam, hogy csak piros van és ezért torlódott össze a sok ember (a belvárosban ez nem ritka jelenség.) Előreverekedtem magam (gondolván, ha zöld lesz a lámpa még a tömeg előtt átmehessek). Szóval ott találtam magam, közvetlen az út mellett, a tömeg pedig mögöttem. Ám itt már láttam, hogy nem szimplán piros a lápma, de egy nagyobb csapat rendőr terelgeti a forgalmat /vagy áll vigyázban. A következő pillanatban 3 rendőrmotor és 2 rendőrautó tűnt fel, közvetlen mögötte pedig 2 autó. Az elsőben ha jól láttam politikusok voltak, a másodikban pedig Őfelsége személyesen!! Sőt, a Királynő még integetett is nekem (oké, és persze a tömeg többi tagjának is-de én álltam legelől). Széles vigyorral visszaintegettem, aztán a kocsik tovább is mentek, mielőtt a fényképezőm után kaphattam volna (pedig ha előre tudtam volna, ki közeledik.. :D ) Mondanom sem kell, hogy mekkora ívet adott ez a napomnak. Lehet, hogy más nem találná ezt ekkora nagyszámnak, de szerintem az nem semmi, amikor a Királynőt ilyen közelről is láthatja az ember élőben-hisz sokaknak csak az jut, hogy messziről kordonok mögül látják egy színpadon, ahol éppen beszédet mond vagy ilyesmi-nagyon formális helyzetben. Itt viszont mellettem húzott el kocsival-és még "pacsiztunk " is, integettünk egymásnak. Amúgy Őfelsége nagyon szélesen vigyorgott az autójában, gondolom ő is tudta, hogy az ott álló tömeg számára mekkora dolog ez, hogy ő ott integet nekünk. :D
A vicc pedig az, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy láttam élőben a Királynőt-2013-ban, Windsorban ugyanígy, kocsival hajtott el mellettünk a Királynő és testőre. Éppen a palota hátsó kapujánál fényképezkedtünk az unokatesómékkal-akik akkor voltak itt látogatóban-, amikor megjelentek a fegyveres őrök és pár perccel később behajtott a Királynő a kastély udvarába. Akkor is írtam a blogba, ide kattintva nosztalgiázhattok egy kicsit-és én is :)

Aztán a Hyde parkba érve a kellemes időre való tekintettel úgy döntöttem bringát bérelek és azzal járom be a környkéket, azt hiszem jobb alkalmat nem is találhattam volna erre, szikrázóan sütött a nap és viszonylag enyhe volt az idő, nem fáztam.

Love is in the air ^^

A bringatúra után a Tower-Hídhoz vettem az irányt, mégpedig azért, mert a Világháború 100. évfordulója alkalmából a Tower-erődítmény köré 888.000 (azaz nyolszáznyolcvan-nyolcezer) kerámiapipacsot ültettek, jelképezvén ezzel a vérbe árott földet és az értelmetlen öldöklést. Tudtam előre, hogy irtózatos tömeggel kell majd számolnom, bár fentebb említettem, hogy szerettem volna elkerülni a tömeget így nem mentem megemlékezésre sem, viszont úgy voltam vele, hogy a kerámiapipacsokat semmi esetre sem szeretném kihagyni hisz ez tényleg nem egy mindennapi látvány és ki tudja, tán soha többet nem lesz ilyen. Ahogy kijöttem a Tower-nél a metróból szembesültem is a hömpölygő tömeggel, a szó szoros értelmében több ezer ember volt a Tower-erődítmény körül és mindenkit egy cél vezérelt: szemügyre vételezni és lefékénypezni a pipacsokat. Nem volt más hátra, mint bevetni magam a tömegbe és olyan közel férkőzni a korlátokhoz-ahonnan a legtisztább volt a rálátás az egész mindensége-amilyen közel csak tudok. Nagyon lassan haladt a tömeg és beletelt egy kis időbe, de odakeveredtem a korláthoz, itt viszont frankón sorba kellett állnom ahhoz, hogy egy pár perc erejéig odanyomódhassak a korláthoz néhány képet elkattintani. Biztonsági őr is volt, aki szólt, mikor következem és akkor is figyelmeztetett, mikor lejárt az időm (kb 2 perc), hogy mostmár ideje elzúznom. Tényleg rettentő sokan voltak, őrület volt az egész, de megkaptam, amiért mentem, megcsodálhattam a közel egymillió kerámiapipacsot. A lélegzetem is elakadt a látványon, tényleg olyan volt, mintha vérben ázna a föld, a hideg futkosott a hátamon és bele sem mertem gondolni mekkora munka lehetett ezt megépíteni. A pipacsok sorsa egyébként az lett, hogy néhány héttel később lebontották az egészet és eladták őket. Vagyis, konkrétan már hónapokkal ezelőtt, amikor még meg sem volt építve online eladták mind a 888.000 pipacsot és a lebontást követően minden egyes szálat eljutattak a tulajdonosoknak. Őrület ez az ország.

Ezen azért jól látszik, mennyi ember volt kíváncsi a nem mindennapi emlékműre

A pipacsok közelről

Ez pedig már a gyönyörű naplemente-a tömegből kikeveredve a Tower-Híd előtt

The Shard-A Szilánk

Az ezt követő hétvégén pedig a National Gallery-be (Nemzeti Galéria) látogattam el. Nagyon szeretem a festészetet, az impresszionizmus a kedvencem-Monet, Manet, Renoir és társai, de órákat el tudok tölteni a híres festményeket bámulva.

A National Gallery előtt. Ezen a hétvégén már nem volt olyan szép az idő-elkelt a nagykabát.

TrafalgarSquare és a háttérben a Big Ben

Az egyik leghíresebb Monet kép-Vízililomok (1899)

Van Gogh híres naprafogói

A galéria után a könyvemmel beültem egy kávézóba a Regents Street-en röpke két órára-elvoltam egy mogyorós latte mellett olvasgatva. Igazából arra vártam, hogy 5-öt üssön az óra, ugyanis 5-kor kezdődött a karácsonyi díszkivilágítás ünnepélyes bekapcsolása. Minden évben világsztárok nyomják meg a mágikus bekapcsoló gombot, van visszaszámlálás és a végén tűzijáték is. Már tavaly is kint voltam az eseményen és idén sem szándékoztam kihagyni. Megint volt persze egy kisebb tömegnyomor-de már rutinosnak számítok a heringpartikban, hehe. A bekapcsolási ceremónia számomra legjobb része a visszaszámlálás-szerintem hatalmas ereje van annak, mikor egy tömeg visszaszámol és te is együtt ordítasz az emberekkel. :) Mikor vége lett a tűzijátéknak és kibámészkodtam magam a fényekben, gyorsan a metró felé vettem az irányt, hogy megelőzzem a tömeget és időben haza is érjek.

Képek a díszkivilágításról (google).

A november tehát mozgalmas volt, futással-gym-mel, londoni hétvégékkel és közben lázasan készülődtem a karácsonyra, nem csak a fogadócsaládomnak szerveztem az ajándékokat de készültem a hazautamra is. Egyik hétvégén megleptem magam és a fogadócsaládom egy ilyennel: 

Ez tul.képp hamis marcipángolyó, de a közepébe hántolt egész mogyorókat tettem valamint a kakaópor mellett a külsejét bevontam egy kis csokival is. Szerintem nagyon mutatós és rettentően finom, a mogyoró nagyon feldobja. 

Főzni pedig még mindig nagyon szeretek. Szerintem ennek a hosztcsaládom örül a legjobban.

Lasagne

Határtalan rajongásom miatt megleptem magam ezekkel a kis kiegészítőkkel is november folyamán. 

Mára ennyi voltam, hisz ez is jó hosszúra sikeredett. Amint tudok-és lesz egy újabb szusszanásnyi időm idehaza a feszített programtervben valahol, jelentkezem a decemberrel és a hazautam részletezésével. Puszik, mindenkinek kellemes és békés karácsonyi készülődést kívánok! :)

Pár szó a jövőről..

Ha én azt tudám, hogy mit hoz..?! De terveim vannak, ezek közt van néhány konkrétum és több 'talán' is, de a lényeg, hogy azt már egy jó ideje elhatároztam, hogy az aupairkedés bár szép volt, jó volt (bár kijutott a keményebb helyzetekből is, pl mikor kidobtak) de ennyi elég volt belőle 3 év után és mostmár megérett az elhatározás a következő lépés felé.
3 év...vagyis 3 és fél év, mert 2011 júniusában tettem meg életem eddigi legfontosabb lépését és költöztem ki Angliába és ezalatt az idő alatt végig aupair/live in nanny voltam-vagyok. Tudom, ez rengeteg idő, tán túl sok is ebben a munkakörben, amit mostanra már én is határozottan érzek.

Azt tudni kell, hogy mikor 3.5 éve, 20 éves fejjel kijöttem, én zéró élettapasztalattal rendelkeztem. Odahaza a szüleimmel laktam (mint a többség) , iskolába jártam, nyáron végeztem egy kis laza diákmunkát, tehát minden, ami a "való világgal"-való élettel kapcsolatos, mondhatjuk, hogy távol állt tőlem. Bevallom, bele voltam kényelmesedve az otthoni "állóvízbe" , minden megszokott volt körülöttem és nem  ért túlzottan sok új inger a mindennapokban. Nem kellett magamra főznöm, egyedül vezetnem egy háztartást, intézni a bevásárlást, a kaját hetente...Ezért is mondom azt, hogy tulajdonképpen az élettapasztalatom a zéróval és nullával volt egyenlő. Annak viszont nagyon örülök-és szerintem ez az én érdemem, hogy ezt realizáltam, rájöttem arra, hogy ezt nem lehet így még évekig folytatni, nem lóghatok a szüleim nyakán 25+ éves koromig. (Senki nem "lökdösött", a szüleim nemhogy nem hajtottak affelé, hogy álljak saját lábra, hanem pont ellenkezőleg, mikor benyögtem nekik, hogy külföldre mennék egyenesen ellenezték.)Rájöttem arra, hogyha érettebb, talpraesettebb szeretnék lenni, akkor bizony meg kell mozdítanom a fenekem és ki kell lépnem a komfortzónámból, mielőtt végleg "bebábozódnék" az otthoni rendszerbe és közegbe. Innen már csak egy lépés volt a külföldi munka, és mivel élettapasztalat híján nem mertem volna a teljesen ismeretlenbe kijönni, saját magam szobát bérelni, munkát keresni stb, így adta magát, hogy akkor aupairként vágok neki életem nagy kalandjának.
Az aupairkedés egy remek ugródeszka a magam fajtának (meg amúgy mindenkinek-kivéve persze, aki milliomos, nekik nincs szükségük efféle világi dolgokra, hisz van pénzük fél éves nyelvtáborokra, stb). Az aupairkedéssel biztosított a lakhatás, a heti fizetés és az ellátás, ezen felül pedig zsebpénzt is kap az ember fia-lánya, ami nem verdesi az egeket ugyan, de ha olyan megvilágításból nézzük, hogy ezt az ember teljesen magára költheti-nem kell lakhatásra-mosásra-kajára költeni, akkor azért valljuk be, nem olyan rossz az. Én kezdő aupairként-ennyi év távlatából simán megírom- 70 fontot kerestem hetente. Egyrészt ez 3 éve volt, másrészt egy icipici városban laktam-nem Londonban- és mivel kezdő aupair voltam, ennek az összegnek is örültem anno, mint majom a farkának..Hiszen a nagy átlag magyar leánynak, aki odahaza nem él nagylábon és új ruhákat karácsonykor meg szülinapkor enged meg magának-ez azt hiszem az otthoniak min. 60%-ára igaz- azért nagy szó az, amikor idekint úgy megy el vásárolni, hogy nem kell számolni minden fillért és végre azt vehet meg, amit csak szeretne...Hova tovább nagy szó az-és hatalmas élményekként éltem meg én is- minden egyes kirándulást, mégha "csak" a 2 órára lévő tengerparta ugrottam is le..És az, hogy ezt minden héten megtehettem és nem kellett ilyen 'akciókra' hetekig spórolnom, már csak hab volt a tortán. Persze egy másik szemszögből meg nem olyan barátságos ez a fizetés, mert Anglia , főleg London nagyon drága, de szerintem az aupairkedés nem is spórolásra lett kitalálva, aki nagyobb dologra gyűjt, azt el kell keserítenem, hogy nem az aupairkedésben fogja megtalálni a számítását. Persze lehet azért itt is trükközni, ha az ember bevállal pluszmunkákat (ha a munkaidőd engedi) akkor egész szépen ki lehet egészíteni az aupair fizut, de szerintem alapjáraton az aupairkedést pont arra találták ki, mint amire való: egy kis munkáért cserébe zsebpénz, hogy a szabadnapjaidon körbejárhasd az országot.

A második aupairként eltöltött évem után jópár ember nekem szegezte a kérdést, hogy miért vagyok még mindig aupair, normális vagyok-e, hogy továbbra is más házában akarok élni, másokhoz alkalmazkodni és heti zsebpénzt beosztani? Az a helyzet, hogy a nyelvtudásom ekkor már megengedte volna, hogy a saját lábamra álljak, valamint a két évvel azelőtti önmagamhoz képest már sokkal magabiztosabb voltam, ami az "életszagú" dolgokat illeti, tán már voltam azon a szinten, hogy önállóan szobát béreljek és dolgozzak. Viszont még mindig nem voltam 100%-ig biztos magamban, másrészt pedig 2013 szeptemberében, amikor elkezdtem Reni barátnőm hosztcsaládjánál dolgozni (aminek ugyebár az lett a vége, hogy kidobtak) olyan elképzeléseim voltak, hogy 2014 tavaszán hazaköltözöm és otthon próbálok szerencsét-az előző bejegyzéseimben írtam arról, hogy sokáig őrlődtem a hazamenetel és az itt maradás között-végül az itt maradás győzött. Lényeg, hogy mivel tavaly ilyenkor még határozottan azt gondoltam, én haza fogok költözni, így gondoltam nincs értelme fél évre kiköltözni, belevetni magam az albérlet-és munkakeresés-procedúrába, kifizetni rengeteg pénzt szobabérletre (kaukciók és efféle dolgok el is vitték volna a spórolt pénzem jó részét). Így jutottam végül arra, tavaly ősszel, hogy maradok még aupair, vállalok pluszmunkákat, amikkel kiegészíthetem a fizumat (voltak is pluszmunkáim szép számmal, néhány bejegyzéssel ezelőtt részletesen is beszámoltam róluk-takarításról van szó), hogy minél több spórolt pénzzel mehessek haza és kezdhessek neki otthon a nagybetűs életnek.
Aztán tavaly szilveszter előtt történt az a szerencsétlen esemény, hogy az akkori fogadócsaládom egyik pillanatról a másikra kidobott (néhány bejegyzéssel ezelőtt erről részletesen beszámoltam.) Akkor és ott egyébként egy pár napig nagyon magam alatt voltam és esküdöztem magamban, hogy többet nem leszek aupair dilinyós családokban, mert mégegy ilyen cirkuszt én ugyan nem csinálok végig..Aztán úgy hozta a sors, hogy egy hónapot eltölthettem Zsófi barátnőm fogadócsaládjánál, mint átmeneti nanny-Zsófit helyettesítettem a vakációja alatt-és látván azt, hogy ők mennyire kedves, odafigyelő, törődő emberek, akiknél öröm volt dolgozni, összeszedtem magam és visszatért a bizalmam az emberek és e munka felé. Arról is írtam már korábban, hogy február hónapra hazamentem, valamint, hogy mire a visszautazásomra került a sor, már nem is voltam benne biztos, hogy egyeltalán vissza szeretnék-e jönni Angliába. Februárban, amikor még otthonról keresgéltem, azt gondoltam, már csak néhány hónapra fogok visszajönni Londonba, ígyhát ismét aupairkedésre adtam a fejem, pár hónapra nem láttam volna értelmét szobát bérelni-munkát vállalni-belevetni magam ebbe a pénz-és időigényes procedúrába. Akik olvasták az elmúlt bejegyzéseket, biztosan emlékeznek, hogy idén május környékén jött az időszak, amikor is sokat agyaltam a hazamenetel vagy az itt maradás között, és majdnem az otthon győzött. Az élet azonban úgy hozta, hogy egy volt családom ismét munkát ajánlott-mint live-in nanny- és gondoltam elfogadom, mert náluk meglepetés nem érhet, ismerem és szeretem őket, ahogyan ők is engem és ennek köszönhetően legalább kapok az élettől még néhány hónapot arra, hogy eldöntsem, hol is horgonyozzak le a következő 2-3-4 évre (legalábbis egyenlőre).

 És itt tartok most, itt vagyok a régi családomnál, immáron 5 hónapja. Ez az 5 hónap pedig rengeteg mindent új megvilágításba helyezett, egyrészt volt időm gondolkodni, mérlegelni, hogy hazamenjek-e vagy maradjak, másrészt megismertem olyan embereket, akik szintén hozzátettek a jövőképemhez és akikkel mostmár tervezni is tudok az elkövetkező időkre. Azt kell mondjam, az élet frappánsan megoldotta az összes bennem felmerült kérdést és problémát. 5 hónapja én úgy költöztem ide vissza a régi családomhoz, hogy azt gondoltam, év végén, decemberben hazaköltözöm és januártól otthon iskolába járok és elkezdem a jogosítványt. Ez nem is határozott terv volt már 5 hónapja sem, hanem inkább afféle elképzelés, perspektíva, amire építhetek. Ahogy viszont teltek a hónapok a jelenlegi családomnál, egyre inkább realizáltam, hogy igen, persze, régóta vagyok már Londonban, de még mindig nem láttam belőle mindent és még mindig tud nekem újat nyújtani. Márpedig miért mennék el, ha még "nem használtam ki teljesen Londont", és nem ragadtam minden lehetőséget, amit az itteni élet elém gördít? Továbbá követem a híreket is és sajnos azt kell mondjam, egyszerűen megrémiszt és elszomorít a magyarországi helyzet. Nem akarok átmenni politikai blogba, így nem fogom részletesen kifejteni, mit is gondolok erről, viszont fiatal, külföldön élő, ennek köszönhetően különböző perspektívákkal-és világnézetekkel rendelkező magyarként e pillanatban nem látom a jövőmet az országomban. Ha hazaköltöznék és valami csodának köszönhetően találnék is munkát, nem tudom mekkora lenne a fejlődési lehetőség. A fejlődésnél jobban aggaszt viszont az, hogy újra visszakerülnék a nyomasztó légkörbe, ami sajnos az országon uralkodik (ami persze nem csoda, hisz az embereknek olyan alapdolgok miatt kell napi szinten aggódniuk, hogy mit esznek-vesznek fel, lesz-e áram még holnap stb. ) Jelenleg-és már 3 éve, mióta kijöttem nagyon kiegyensúlyozott légkörben élek, nem kellett aggódnom nemhogy a megélhetésem miatt, de olyan dolgok miatt sem, hogy nincs programom hétvégére-vagy, hogy nem tudom hasznosan eltölteni a szabadidőmet. Pedig odahaza az embereknek szabadidejük sincs, dolgoznak látástól mikulásig-mégis problémát jelent a megélhetés-és ezt iszonyú igazságtalanságnak tartom. Idekint viszont már 3 éve biztos egzisztenciám van, nem élek nagylábon, de mégis futja utazgatásra, vásárolgatásra, hétvégente pedig általában minden percre van tervem-és emelett egészséges életmódot folytatni is van időm és lehetőségem. Összegezve nem biztos, hogy elcserélném ezt a kilátástalanságra és a rossz légkörre.
Ne higgye senki, hogy ezeket azért írom, mert nekem, a külföldinek ennyire jól megy a sorom és a szemére akarom olvasni annak, akinek esetleg nem, nem erről van szó. Én lennék a legboldogabb, ha az otthoni helyzet mihamarabb megváltozna. Mert azt kell mondjam ugyanis, hogy attól eltekintve, hogy idekint határozottabbnak látom a jövőmet, elképesztő honvágyam van, nagyon hiányzik Magyarország egyszerűsége, az egyszerű falvak-és városok, a templomi közösség, aminek tagja vagyok, a kedves szomszédnéni, a Duna part és a szemben lévő hegyek, a gyönyörű tájak, hogy időnként kimehessek a Mamám sírjához a temetőbe-vagy csak szimplán sétálni egyet a temetőben .(Akármilyen morbid szokásnak hangzik, imádok a temetőben sétálni, szemlélődni, nézegetni a fejfákat és a dátumokat, közben az emberek élettörténetén gondolkodni-szerintem ezt a Mamámtól örököltem, kiskoromban is sokat sétáltunk a temetőben.) Lényeg, hogy a listát még sokáig tudnám folytatni és elképesztően igazságtalannak találom ezt a szituációt, amiben rajtam kívül még rengeteg fiatalnak része van: hogy szeretjük a hazánkat és nagyon szívesen hazamennénk, mégis, a szívünk helyett az észérvekre kell hallgatnunk a jövőnk érdekében, ha jót akarunk magunknak..

Van nekem egy barátnőm, Anita a neve és szintén magyar. 22 éves és a hosztanyám testvérének az aupaire már 9 hónapja. Mikor visszajöttem a családhoz, egyértelmű volt, hogy felveszem vele a kapcsolatot, hisz nagy kincs az, amikor az ember magyart talál a közelében, ráadásul Anita nekem úgymond "családon belül" van, így a kezdetekben ha más nem is, de ez már szolgáltatott rengeteg közös témát. Júliusban taliztam vele először és néhány hét/találkozás alatt nagyon jóban lettünk, sok közös van bennünk és már egy jóideje nem csak a közös fogadócsalád tart össze minket. A kezdettől fogva beszélgettünk a jövőbeli terveinkről, Anita már hónapokkal ezelőtt mesélte, hogyha majd 2015 február végén letelik az egy éves szerződése a családjánál, szeretne kiköltözni, saját szobát bérelni és munkát találni-egyszóval a saját lábára állni itt Angliában. Mikor először szóba került, még csak poénból mondtam, hogy csináljuk majd együtt, de aztán ahogy teltek a hetek és a hónapok, bennem is egyre biztosabbá vált, hogy egyenlőre idekint szeretnék maradni, itt szeretnék dolgozni és tanulni egy pár évig még biztosan. Nem is tudom már, mikor "kötöttünk szövetséget" , tán konkrétan sosem, de kb szeptember eleje óta határozottan együtt tervezzük a kiköltözést. Anitának február végén jár le az éve a családjánál.
 Én a mostani családhoz úgy jöttem vissza, hogy 2014 decemberéig biztosan maradok (ugye az mindjárt itt is van) aztán pedig majd meglátjuk mit hoz az élet, lényeg, hogy nem vagyok idekötve konkrét időpontig. A családdal is nagyon sokat beszélgetek a jövőről, amikor elmondtam nekik, hogy mégsem költözöm vissza Magyarországra december végén, nagyon megörültek, ami érthető, mert nekik annál jobb, ha minél tovább vagyok itt. Mert ugyebár ismernek, tudják, hogy jó munkát végzek, hogy a házuk és a gyerekeik biztonságban vannak velem és jó aupairt/nanny-t találni időigényes feladat és zsákbamacska is. (Az én hosztanyám főleg nagyon kényes ebben a témában, nem sieti el az új jelöltek keresését, mindig 2-3 hónapot szán erre, hogy megtalálja a családja számára a legjobb segítséget és a jelentkezőknek szigorú rostán kell átmenniük.) Ebből kifolyólag nem csoda tehát, hogy a hosztcsaládom azt szeretné, ha minél tovább maradnék és erről győzködnek is. Az anyuka mondta, hogyha egyetemre mennék vagy valamilyen kurzust vállalnék, csinálhatnám innen is tőlük, legalább lesz biztos szállásom és munkám, ami persze nem egy elhanyagolható tény. Az is biztos, hogy más körülmények között, más helyzetben élnék is ezzel a lehetőséggel, hisz tényleg nagy terhet venne le a vállamról, ha nem kéne szállás-és munka miatt aggódnom a suli mellett, mert ezek adottak lennének.
Viszont az a helyzet, hogy már 3,5 éve vagyok live-in, élek fogadócsaládokkal és most jutottam el arra a pontra, hogy ebből a mókából ennyi elég volt. Ne képzeljetek semmi nagy indokot vagy gondot e mögé, megéltem jópár dolgot aupairként, dobtak már ki, voltak durva vitáim a főnökeimmel-amelyek után mosolyogva kellett továbbra is gyerekeznem-költöztem megszámlálhatatlanszor, mégis, minden "meredekebb" szituáció után felálltam, megráztam magam és tovább léptem. Tehát valószínűleg a továbbiakban sem történne olyan, amit még nem láttam,amivel ne tudnék mit kezdeni-ebből a szempontból tehát nincs semmi gondom az aupairkedéssel, azt gondolom feltalálnám magam minden helyzetben. Ami miatt azt gondolom, ennyi elég,nagyon egyszerű: 3,5 éve folyamatosan, 24/7, megállás nélkül alkalmazkodom, együtt élek a főnökeimmel, akikkel jópofizni kell akkor is, ha másnapos/beteg/fáradt/semmikedvemhozzájuk -vagyok, ez nem olyan, mint egy rendes munkahely, ahonnan az ember hazamegy, maga mögött hagyja a főnökeit sőt még jól ki is beszéli őket (az már más kérdés, hogy az aupairek is kibeszélik őket egymás közt, óóó de még hogy :D ). Szimplán az van, hogy ennyi idő alkalmazkodás után már vágyom arra, hogy saját terem legyen (ami persze kezdetben egy bérelt szoba lesz csak, de legalább saját), és ne kelljen a munkaidőm lejárta után is a főnökeimmel lennem. Bár a jelenlegi hosztcsaládomban tényleg minden frankó (nem mondom, hogy apróbb súrlódások nincsenek, de alapjaiban véve nagyon jó nekem itt) de az embernek szüksége van ennyi idő után arra, hogy ne a főnökeivel éljen.

Továbbá szükségem van arra, hogy a munkaidőm és a szabadidőm teljes mértékben elhatárolódjanak egymástól. Értem ezen azt, hogy aupairként bár van beosztásom és elviekben a munkaóráim is le vannak fektetve, nade tudjuk, hogy ezeket bent lakva nagyon nehéz betartani. Most nem arról van szó, amikor a család szándékosan jóval többet dolgoztatja az aupairt (bár ez sem ritka sajnos). Hanem szimpla dolgokról, ugyebár gyerekekkel foglalkozunk és nincsen rajtuk kikapcs gomb: ha este 7-kor jár le a munkaidőm de a gyerek fél 8-ig fent van (és nincs semmi dolgom, nem megyek el itthonról) akkor valahogy nincs pofám bevonulni a szobámba miközben látom, hogy  a baba még fel sincs öltözve, a nagylány nincs megfürödve stb. Persze megtehetném-és tán ez lenne az okos dolog, hisz ha reggel 7-kor felkelek és időben elkezdem a munkát, akkor este 7-kor ugyanúgy lelécelhetnék minden további nélkül. Azt hiszem, ezt csak az érti igazán, aki volt már aupair: ilyenkor nekünk azért ciki elvonulni, mert ha fürdetés/fektetés/x-y dolog a mi feladatunk, akkor valahogy gáz, ha a munkát félig elvégezve felállunk és bemegyünk a szobánkba, akkor is, ha már lejárt a munkaidőnk. Persze amikor tervem van, pl skype valakivel, vagy ki szeretnék menni, mindig szólok az anyukának, hogy ma este pontban 7-kor befejezem és ebből sosincs gond (naná, hisz hivatalosan is akkor jár le a munkaidőm.) Viszont amikor látom, hogy még van tennivaló és mondjuk anyuka is elfoglalt (sokszor itthonról is dolgozik) és a netezésen kívül más dolgom nem lenne, akkor valahogy természetes, hogy kisegítem még további 20 percet-fél órát. Vagy a baba még este negyed 8-kor azt akarja, hogy én olvassak neki mesét akkor nem mondhatom neki azt, hogy bocs, de lejárt a munkaidőm...Aki aupairkedésre adja a fejét, annak bizony számolnia kell azzal, hogy ez egy nagyon rugalmas munka, mert mint mondtam, a gyerekeket, a munkánk fő alanyait nem lehet kikapcsolni, nem parancsszóra működnek. Ezzel nincs is baj, szerintem ez már a kezdetekben is így volt az aupairkedés történelmében, szimplán el kell fogadni. Persze az nem oké, amikor a család a megbeszéltnél napi jóval több órában dolgoztat, azt nem szabad tűrni, szólni kell vagy ha minden kötél szakad, lelépni. Viszont azt gondolom, hogy a 20 perc-fél órás-néha egy-egy órás "túlórák" még beleférnek, sőt mi több, ez egy olyan munkakör, amibe ez bele kell férjen. Cserébe persze várjátok el nyugodtan, hogy a család is rugalmas legyen veletek, én szívesen besegítek pluszban az enyémnek, de ha nekem van szükségem szívességre, nem habozok odaállni eléjük, ez így fair.
Ez mind rendjén is volt 3.5 évig, de ennyi idő után mostmár viszont szükségem van arra, hogy világosan elkülönüljön a munka-és szabadidőm, hisz már idősebb vagyok, másfajta életmódot folytatok, mint 20 évesen, mikor kijöttem és más a fontossági sorrendem. Szeretném azt, hogy a szabadidőmben ténylegesen szabad legyek, hisz aupairként potenciálisan bármikor "befoghat" a család-itt egy kis szívesség-ott egy kis túlóra. Valamint szükségem van arra a napi rutinra, amit a "normális emberek" folytatnak: reggel felkelés, kávé, munkába készülődés, munkába indulás stb. Mert most, live in-ként reggel háromnegyed 7-kor kelek fel, és 7-kor már ébresztem a nagylányt, majd babázok, ha a pici felébredt, a lényeg, hogy nincs időm reggelente magamra az öltözésen és egy villámgyors kávén kívül . Lehetne, ha még ennél is korábban kelnék, de valahogy ezt is éppen elég korainak tartom :D Itt tulajdonképpen a felkelésem pillanatától kezdve dolgozom, a munkában pedig az embernek nem árt a toppon lennie-legalábbis én erre törekszem mindig. Tehát ha belegondolok, a felkelésemtől kezdve estig folyamatosan teljesítenem kell, nincs reggeli kényelmes 'me time', amikor még nem kell teljesítenem, csak magammal foglalkozom.  Tudom persze, hogyha majd kiköltözöm és munkába járok, akkor is korán kell kelnem (tán még ennél is korábban,attól függően, milyen messze lesz a munkahelyem) de valahogy most már, 3,5 év után szeretném átélni ezt is, a reggeli nyugis készülődést, hogy ne legyek felelős már reggel 7-kor másokért, hogy legyen egy saját reggeli rutinom. Persze mint tudjuk, minden éremnek két oldala van: az aupairkedésben azért nem olyan rossz, hogy nem kell elhagyni a házat, hogy munkába menjek. Pl télen a nagy hidegben, vagy esőben amikor a fene sem kívánkozik ki, nem kell elmenni itthonról már korán reggel, bevallom, ezért sokszor voltam hálás az elmúlt években. Viszont itt az ideje megtapasztalni a másik oldalt, ez szerintem így van rendjén.

Valamint, végül, de nem utolsó sorban, aupairként 3.5 év alatt azt hiszem mindent láttam, amit csak egy aupair láthat, dolgoztam sokféle családban, sokféle gyerekkel, éltem különféle vallású-és származású családokban, akiknek köszönhetően nagyon sokat formálódott és mondhatom így, kitágult a világképem-aminek nagyon hálás vagyok-összegezve nem hiszem, hogy ez a munka túl sok újat tudna nekem nyújtani. Hatalmas lecke volt nekem ez a 3.5 év, a bejegyzés elején említettem, hogy zéró élettapasztalattal rendelkeztem az elinduláskor és most bátran kijelenthetem, hogy az aupairkedős éveim alatt minden útravalót megkaptam, amire számítottam, elsajátítottam rengeteg hasznos "life skillt", ez az 'utazás' kőkeménnyé formált és azt hiszem mondhatom, hogy talpraesetté is tett. Mondjuk úgy, a 3 évvel ezelőtti önmagam nem biztos, hogy megismerne. Ebből kifolyólag eljött tehát az a pont, amikor azt mondhatom, kinőttem ezt a munkát. Ez is elég érdekes téma, sok aupair mondja egy év után, hogy kinőtték az aupairkedést (aztán továbbállnak, hogy mondjuk egy kávézóban vagy hotelben dolgozzanak-de ez mellékes.) Szerintem az, hogy az aupairkedést "kinövi" valaki, nem időben mérhető, nem a hónapok vagy évek száma mondja meg, hogy valaki x idő után már megérett arra, hogy a saját lábára álljon. Hanem az, hogy a tanultakat mennyire tudja hasznosítani a továbbiakban ahhoz, hogy a további életét a lehetőségekhez mértem a legokosabban tervezze. Van, akinek ehhez nem kell sok idő, valakinek egy kicsit több. Én bár már a 2. év után éreztem, hogy TÁN már akkor is el tudtam volna indulni másfele, mégis most, 3.5 év után gondolom sziklaszilárdan azt, hogy kinőttem ezt a munkát, már minden a zsebemben van, ami a továbbiakban boldoguláshoz kelleni fog. Ezért nincs bennem rossz érzés, nem érzem úgy, hogy az aupairkedős-másokat 'szolgálós' éveim pocsékba mentek volna, mert olyan tapasztalatokat kaptam ettől az életformától, amiket máshogy aligha szerezhettem volna meg. Szóval már nem hatnak meg az olyan kérdések, hogy 'miért vagy még mindig aupair'-megvan rá az okom.

A fentiekből az következik, hogy bár a jelenlegi családomban minden rendben van-(és ha mondjuk az aupairkedős-Odüsszeiám elején tartanék, maradnék még) de most már beért az út a következő lépés felé. Említettem Anitát, és, hogy ő jövő február végén szeretne kiköltözni-hasonló indokokból, mint én. Egy jópár hónapja együtt tervezzük ezt a lépést, hiszen akármilyen régóta is vagyunk idekint mindketten-és ismerjük a "rendszert", de együtt valahogy mégis bátrabbak vagyunk. Ismerjük a rendszert: tudjuk, mire kell odafigyelni albérlet-választásnál, hogyan kerüljük el a csalókat, milyen környéken érdemes szobát bérelni-munkát vállalni, mi az, amit messziről el kell kerülni, ismerőseink és barátainknak köszönhetően tudjuk, milyen munkát éri meg vállalni és mi az, amitől a Jóisten mentsen meg stb..Ezért szoktam egyébként azt mondani, hogy amikor az ember odahaza készül Angliába(vagy akárhová külföldre), nagyon alaposan körbe kell járni a témát és ha lehet, ismerősök segítségét kérni-ha más nincs, az interneten infót keresni. Mert sokan vannak, akik kijönnek nyelvtudás-pénz-biztos állás-és szállás nélkül, és egy-két hónap múlva hazamennek még kevesebb pénzzel és egy rossz tapasztalattal. Nem ítélem el őket, ne essék félreértés, tudom, hogy sokan utolsó lehetőségként választják ezt az utat. Arra szeretnék rávilágítani, hogy nagyon óvatosnak kell lenni tervezéskor, minden eshetőséget számításba kell venni, kell, hogy legyen az embernek "b terve". Tehát nagyon örülök, hogy a 3,5 év alatt, amit biztonságban töltöttem a hosztcsaládjaimnál kitanultam az itteni élet jópár csínját-bínját, mert így sokkal biztonságosabban fogok majd a saját lábamra állni. Persze abban is biztos vagyok, hogy lesznek nehézségek is, naná, hisz hol nincsenek, tuti, hogy fognak érni meglepetések is, mert azért mégsem láttam bele még mindenbe, de azt gondolom, az elinduláshoz mostmár több, mint elég infót és tapasztalatot gyűjtöttem/gyűjtöttünk Anitával. Valamint az, hogy együtt tervezünk abból a szempontból is jó, hogy több szem többet lát, ha az egyikünk valami nagy hülyeséget találna ki, a másik figyelmeztetheti az anomáliákra. :)

Anitával nem szeretnénk Londonban maradni, hanem egy Londontól 25 percre lévő kisvárosba tervezünk költözni. Ez a város összehasonlíthatatlanul nyugisabb, mint London, viszont éppen eléggé színes és nyüzsgő ahhoz, hogy munkakeresés szempontjából ne legyenek gondjaink. Anglia egyik olyan kisvárosáról van szó, ami eléggé felkapott a turizmus szempontjából, van bevásárlóközpont, hatalmas parkok, rengeteg szórakozási lehetőség-ami mind nagyon fontos lesz majd a későbbi életünkben. Az albérleteket már hónapok óta nézegetjük. Kezdetben arra gondoltunk, hogy egy 2 szobás lakást bérlünk majd ketten, hiszen amikor láttuk a kis lakások árait, úgy gondoltuk, megfizethetőek (nem így Londonban, ahol szobát kapnánk annyiért, amennyit itt egy kis lakásért.) Sokáig ez volt a terv, hogy lakást bérelünk közösen, hisz így nem kéne idegenekkel osztozkodnunk, csak egymás dolgait elviselnünk, hehe :D Viszont ahogy mélyebben beleástunk magunk a témába, rájöttünk, hogy lakásbérléshez komoly jövedelemigazolásra-és előző főbérlői ajánlásokra van szükség-és ugye aupairként mi ilyesmiket a kezdetekben nem tudunk majd felmutatni. Tehát a jelen állás szerint szobákat fogunk bérelni, ámde kis házakban, valahogy egyikünknek sem füllik a foga 2-3 lakótársnál többel együtt élni. Mivel egy kisvárosról van szó,így a szobabérleti díjak abszolút barátiak még az olyan házakban is, amelyek nem tömegszállásként üzemelnek, és ami a legfontosabb, kulúráltak. Aztán majd pár hónap-fél év után belevágunk a közös lakásbérlés projektbe is, ami késik, nem múlik. :)
Londont azért zártuk ki már a legelején, mert jól tudtuk, hogy itt hogy működik: a legtöbben 5-6-7 szobás házakban laknak, ennyien használnak egy közös fürdőt-konyhát-ráadásul akár mindenki más nemzetiségű, multkulti az egész és nagyon nagy rugalmasság kell ehhez az életformához. Arról már nem is beszélve, hogy még az ilyen tömegszállásokon is irtózatos pénzeket elkérnek már egy pici szobáért is. Mi már az elején kijelentettük, hogy ezt mi nem szeretnénk magunknak, így tudatosan döntöttünk úgy, hogy eszünk ágába sem lesz London valamelyik zónájába költözni, hanem inkább egy London vonzáskörzetében lévő kisváros lesz a nekünk való. Imádjuk Londont mindketten, egy-egy napra, a városban császkálva-csavarogva, viszont egyikünk sem élné itt a nagybetűs életét. Ha viszont kedvünk van, a vonatról majd bármikor bemehetünk, elvégre csak 25 perc. :)

A munkákat is hónapok óta folyamatosan nézegetjük és rendszeresen megakad a szemünk egy-egy ígéretesnek tűnő pozíción. Egyenlőre még sehová sem pályázunk-hisz még három hónapunk hátra van a költözésig-és a munkákat itt általában záros határidőn belül be kell tölteni-de nagyon jó perspektívákat gyűjtünk már most. Folyamatosan mérlegeljük az álláshirdetések alapján, vajon hová lenne esélyünk bekerülni majd, mi az, amire majd 'rá kell állni' ha majd oda kerül a sor.
December 19-én hazautazom Magyarországra, hogy 3 év után újra otthon töltsem a karácsonyt (az eddigi években bár nem tudatosan, de valahogy mindig úgy alakult, hogy itt maradtam karácsonyra). A tavalyi karácsonyom az akkori családnál-akik ugye pont karácsony után pár nappal dobtak ki olyan horribilisre sikeredett, hogy eldöntöttem, mostantól akármerre vigyen is az utam a világban, mindig úgy fogom intézni, hogy karácsonykor otthon legyek. Január 2-án jövök vissza majd. Anita szintén hazautazik és január elején tér vissza, így az a terv, hogy januártól gőzerővel, minden energiánkkal az albérlet-és szálláskeresésre fogunk koncentrálni, ekkor már élesben.
A munkával kapcsolatban is vannak elképzeléseink: Részemről engem a recepciós-asszisztens és ehhez hasonló munkakörök fogalkoztatnak így kezdetben, és az aupairkedős múltamat kihasználva jövedelem-kiegészítésként elképzelhető, hogy vállalok majd bébiszittelést-ha a munkaidőm engedi. Viszont sosem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mi lenne, ha kipróbálnám magam mondjuk egy klubban, pultosként vagy hasonló. Az igazat megvallva nem gondolom magam olyan alkatnak, aki ott megállná a helyét, és pontosan ezaz, amiért szeretném megpróbálni, persze nem főállásban, de pl heti egy estét szívesen dolgoznék egy bárban vagy pubban-csak egy pár hónapra, hisz tapasztalat-és plusz jövedelem szempontjából nagyon is hasznos lenne. Valamint kihívást jelentene, amire az embernek időről-időre szüksége van. Anita a könyvesboltok világában gondolkodik, így összeköthetné az egyik legnagyobb szenvedélyét és a munkáját, ami nem egy rossz dolog. :)  

Aztán ahogy az élet hozza, február végén-március elején pedig szeretnénk kiköltözni és kipróbálni a nagybetűs életet, immár a magunk uraiként. Ezek a nagyvonalú terveink egyenlőre, de addig még van 3 hónap és az élet alakít majd mindent, ahogyan eddig is. Semmi sincs kőbe vésve és nyitottnak kell maradni, de most már érzem, hogy a 2015 év valami egészen újat fog hozni.... :)

Őszi események- szülinapom és halloween party

Újra itt vagyok, tudom, most egy kicsit tovább váratott magára az új bejegyzés, de nézzétek el nekem, nagyon mozgalmas-munkával teli 2 héten vagyok túl.
Valahol ott hagytam abba, hogy szeptember elején a gyerekeknek újra elkezdődött az iskola-óvoda, ennek köszönhetően visszatért minden a normál kerékvágásba, megvan a fix napi szabadidőm-amit kb percről-percre le is osztok minden nap. Valamint érintőlegesen arról is szó esett, hogy bár per pillanat minden király és überfasza, de valahogy a bent lakó életforma már kezd egyre unszimpatikusabbá válni, így a jövőt illetően van jónéhány tervem.

A szeptember-októberről túl sokmindent nem tudok mesélni. Szeptember egy kicsit húzós volt, mert ugyan újrakezdődött a gyerekeknek az iskola, viszont az összes nagyszülő ebben a hónapban utazott nyaralni. Mivel nálunk a gyerekekre iskola/óvoda után a nagyszülők vigyáznak a nap hátralévő részében és hozzám csak este hozzák haza őket, így nagyban érint, ha ők kivonják magukat a forgalomból pár hétig. Igazából nem volt az egész olyan vészes, a 2-3 hét alatt, amíg a nagyszülők távol voltak csak párszor fordult elő, hogy többet kellett dolgoznom, szerencsémre a nagylány a legtöbb nap iskola után playdate-re ment másokhoz, így csak a babával kellett a megszokottnál kicsit többet foglalkoznom, de vele is könnyű az élet (ha jó hangulatban van, hehe). Az igazat megvallva nem szokott túlzottan zavarni, ha az egyik gyerek pl beteg és itthon marad velem, ami inkább necces szokott lenni az az, ha mindkettő egyszerre van itthon. Nem mintha bármelyik gyerek is túlzottan nehéz eset lenne, de ugye a 2 éves babára folyamatosan, minden percben figyelni kell, de közben a nagylány is mindig "nyaggat" valamivel, pl most ezt nézzem meg, most azt hallgassam meg, amikor házit csinál a legtriviálisabb dolgokra rá tud kérdezni (pl mennyi 6x7-nem mintha nem tudná :D ) . Ez alapjáraton engem nem zavar, csak mikor egyszerre mindkét gyerekre vigyázok, írtó nehéz folyamatosan megosztani a figyelmet úgy, hogy a pici is mindig biztonságban legyen, de a nagylány se érezze úgy, hogy elhanyagolom. Már mióta visszajöttem, az elejétől kezdve nagyon próbáltam erre odafigyelni, hogy a nagylány sosem érezze elhanyagoltnak magát, de még így is voltak olyan napok vagy helyzetek, amikor (én-nem a nagylány) úgy éreztem, hogy nem törődöm vele eleget. Az a hatalmas szerencsém, hogy ebben a családban a gyerekeket nagy intelligenciával és intelligenciára nevelik, így soha, egyszer sem kaptam meg a nagylánytól, hogy vele kevesebbet foglalkoznom. Nagyon is megérti ő, ha nem tudom végighallgatni az énekét vagy befejezni a játékot-mert a pici éppen a fiókot készül magára borítani. Hála az égnek ő nem az az elkényeztett fajta, aki ilyeneken megsértődik. Ez inkább csak az én félelmem volt, hogy esetleg ez árthat a kapcsolatunknak, de szerencsére ilyen sosem történt. Visszatérve az eredeti témához és szeptemberhez: ettől függetlenül sokszor nagyon nehéz megosztani a két gyerek közt a figyelmet és ez nem fizikailag, hanem agyilag merít le a nap végére. A nyári szünetben volt többször olyan, hogy huzamosabb ideig vigyáztam egyszerre a két gyerekre, és a napok végén agyhalottként omlottam össze, pedig ezeken a napokon pl házimunkát-fizikai aktivitást igénylő munkát nem is végeztem.
Tehát összegezve, azért kicsit vártam a szeptember végét és azt, hogy a nagyszülők újra a képben legyenek és ténylegesen visszatérjen minden az eredeti rendszerhez (persze a nyári szünethez képest szeptemberben ezerszer jobb dolgom volt. )

Magánéleti-barát fronton is minden okés volt, a hétvégek a szokásos módon teltek-shopping, láblógatás, futás, London. Tán egyetlen fontosabb momentumot tudnék kiemelni: Regi barátnőmmel szeptember végén ellátogattunk a Londontól másfél órára fekvő Virginia Water nevű településre. Ez a kis falu a Windsor Great Parkban helyezkedik el, ami egy hatalmas rezervátum, rengeteg növény-és állatfajnak ad otthont, valamint hatalmas tavak és egy vízesés is színesíti a természeti képet. A 13. századtól a Windsor-kastélyhoz tartozó királyi vadászterület volt, de ma már a természetjárók és kirándulók előtt is nyitva áll. Egész napos programnak terveztük, délelőtt útnak indultunk, és csak este, sötétedéskor mentünk haza. Láttuk a Cascade nevű (mesterséges ) vízesést, körbeártuk az egyik hatalmas tavat a sok közül és megnéztük egy ókori római település, Leptis Magna romjait is.

Leptis Magna romjai

The Cascade

Októberről mit meséljek? Ez a hónap is átlagosan telt, bár azt el kell mondjam, nagyon örültem annak, hogy ez a hónap az évszakhoz képest viszonylag meleg volt. Ki is használtam (tán) az utolsó napsütéseket, szinte minden nap eljártam futni, amit utána megspékeltem egy órás kutyasétáltatással a közeli parkban, ami mellesleg golfpálya is egyben. Igyekeztem minél több napfényt és D-vitamint magamba szívni, mert ki tudja, mikor ütnek be a kemény(ebb) fagyok (bár Angliának nem szokása a nagyon hideg, de novembertől itt is befigyel az éjszakai fagy és a hűvös nappalok). Így októberben amikor csak szép idő volt, én húztam is ki a természetbe.
Aztán október közepe lehetett, amikor a facebook-nak köszönhetően fellendült a helyi szociális életem. Értem ezen azt, hogy én ugyebár egy kis településen lakom, a 6. zónában, Észak-Londonban és nem lakik a közelemben magyar, egy barátnőm vagy ismerősöm sem. Igazándiból van kialakult baráti társaságom, akik ugyan nem itt laknak, de hétvégente Londonban talizunk vagy kirándulni megyünk, hétközben pedig amúgy is dolgozom, tehát annyira nem szenvedem annak a hiányát, hogy nem lakik a szomszédomban aupair/honfitárs stb. Hétközben úgysincs időm nagyon elmászkálni, mert a kevés szabadidőmet a futás és a tesmozgás, valamint az otthoniakkal való kommunikáció teszi ki, hétvégente pedig sosem vagyok itthon. A facebookon ettől függetlenül tagja vagyok jónéhány aupair csoportnak, de már egy jóideje annak, hogy nem "ugrok" minden egyes alkalommal arra, ha valaki kiposztolja, hogy ugyanitt lakik és barátokat keres..Az ember egy idő után eljut arra a pontra, amikor már nem feltétlen vágyik minden héten új emberek társaságára, amikor megvan a mindennapi rutinom és a hétvégi kis baráti csapatom, én úgy érzem másra nem is lenne időm. Persze én könnyen beszélek mert már 3 éve idekint vagyok, vannak kialakult kapcsolataim, akikre támaszkodhatom, viszont tudom, hogy annak, aki csak most érkezett, kincset ér minden újonnan szerzett kapcsolat.
Mindezek ellenére október közepén, amikor egy spanyol csajszi kiírta az egyik csoportba, hogy itt lakik, válaszoltam, miért ne alapon. A csajszi nagyon aranyosnak bizonyult, és két nappal későbbre meg is beszéltünk egy laza esti talit a helyi pubban. A csajszi (Laura) már pénteken, napközben rámírt, hogy közben megismerkedett még néhány lánnyal, akik este buliba invitálták és tartsak velük én is. Gondoltam szuper, tök rég nem buliztam egy jót és legalább lesz alkalmam több helyi lányt megismerni. Nem is tudtam mennyi lesz annyi, csak amikor este 9-kor összeverődtünk a vasútállomáson, engem beleértve 12-en indultunk el a 2 vonatmegállóra lévő klubba. Nagyon örültem a spontán bulinak és a hirtelen jött társaságnak. Mondanom sem kell, már a vonaton alapoztunk. Vettünk magunknak nagyüzemben (érts 3 nagy üveg) vodkát, narancslevet, energiaitalt és persze ki műanyag poharakat is, majd egy sikátorban bekevertük magunknak a nedüt, ami elképesztően erősre sikeredett, mindenki baromi jó hangulatban szállt fel a vonatra. Itt tartottunk egy rövid bemutatkozást, ami abban merült ki, hogy név, életkor és ország. Én voltam az egyetlen magyar, volt kb 6-7 német, néhány cseh, szlovén és spanyol, tehát eléggé vegyes volt a társaság. Mire a bulihelyre értünk, mindenki elég rendesen kivolt (értsétek, matt részeg). 11-ig volt ingyenes a belépés, mi éppen 11 előtt pár perccel estünk be, így fizetünk sem kellett. Ezen a ponton én már nagyon odáig voltam-meg vissza (a piától), nem is emlékszem rendesen a bejutás előtti fél órára, viszont az határozottan rémlik, hogy én és a spanyol lány, Laura együtt mentünk be. Laura a karomnál fogva támogatott befelé és mikor a biztonsági őrök megkérdezték, ittunk-e, én csak szélesen vigyorogtam és odanyomtam az útlevelemet , Laura pedig bőszen hajtogatta, hogy nem, dehogy ittunk, ki van zárva, majd mikor visszakaptuk az igazolványainkat gyorsan beráncigált a klubba. :D Itt tovább folytatódott az őrület, pia, tánc, stb, a lényeg, hogy hajnal 2-kor zárt a hely, szóval kb fél 3-ra keveredtem haza.
A csapat számos tagjával azóta is megmaradt a kapcsolat, többször voltunk már bulizni, pubozni közösen. Azt nem hiszem, hogy közülük afféle életre szóló barátok fognak kikerülni, de nem is gond, az embernek vannak olyan barátai, akikkel csak szórakozni jár el, míg másokkal közelebbi kapcsolatot sikerül kialakítani stb..Örülök, hogy végül válaszoltam Laura facebook kiírására, mert így többé tuti nem lesz gond, ha csak a helyiekkel akarnék kimenni egy gyors kávéra, vagy egy pubozásra, de akár buliba.. :)

Multkulti társaság :)

Itt már felettébb jó hangulatban  

Őrült cseh lánnyal (a kedvencem) :)

Magyar, cseh és német (aki szinte minden nyarat a Balatonon tölt és nagyon büszke arra, hogy alapdolgokat el tud mondani magyarul :) 

Pár fotó a Natural History Mőzeumból (természettudományi múzeum), ami ingyesen, eddig viszont valahogy sosem jutottem el odáig, hogy meglátogassam. A múzeum hatalmas, mondanom sem kell, hogy a felét sem tudtam bejárni egy egész nap alatt, így mindenképpen visszamegyek még .

A múzeum főbejárata

Ebédem a múzeum egyik éttermében (mert több is van neki ) 

Elgondolkodtató...

Még néhány momentum októberből:

Egyszerű-de nagyszerű ebéd-nem mellesleg egészséges is

Életemben először készítettem rizses húst, de nagy sikert aratott a hostcsaládomban is 

Marcipángolyók

Egy jobban kinéző reggeli

..és egy jobban kinéző ebéd-mint láthatjátok, enni azt szeretek :)

Színes október :)

Regivel és Vikivel :)

Vasárnapi ebéd

Októberi séta Kingstonban, a Temze parton

Az egyik kedvenc pubunk :)

Ami számomra mindenképpen megemlítendő októberi esemény, az a szülinapom. Merthogy október 23-ára esik eme jeles nap (imádtam odahaza, hogy a szülinapomon sosem kellett iskolába menni/vagy dolgozni, nem rossz, ha az ember nemzeti ünnepen születik, hihi.) Idén csütörtökre esett, munkanapra ugyebár, de így is sikerült méltón megünnepelni a 24. életévemet. :)
23-a előtti vasárnap Anita barátnőm jött át hozzám. Elöljáróban el szeretném mondani, ki is ő: Anita az egyik legjobb idekinti barátnőm, bár még csak néhány hónapja ismerjük egymást, de nagyon egy húron pendülünk és élvezzük egymás társaságát, ez annak köszönhető, hogy sokmindenben hasonlítunk. Anita az én hosztanyám testvérének aupaire, tehát úgymond nekem családon belül van. Amikor megtudtam, hogy ő a hosztanyám tesójánál van és szintén magyar, borzasztóan megörültem, hisz nemcsak, hogy közel laknak, de a közös téma is mindig adott mikor találkozunk, ami persze nem más, mint a családjaink hehe :D Így indult a barátságunk, tán kezdetben csak a közös hosztcsaládi háttér miatt barátkoztunk (mert valljuk be, egyébként tán nem is találkoztunk volna, hisz nagy város ez a London, temérdek aupairrel), de ahogy múlt az idő, egyre erősödött a barátságunk és mostmár heti szinten találkozunk, mindig szervezünk valamit. Azért tartottam fontosnak leírni mindezt, hogy képben legyetek, mert a jövőbeli terveimben Anitának is nagy szerepe lesz majd.
Vissza a szülinapomhoz: a szülinapom előtti vasárnap Anita átjött hozzám ebédelni, előző este bébiszittelés közben összedobtam egy paprikás krumplit és vettem kókusztortát meg cidereket.  A család vasárnap nem is volt itthon, így miénk volt a ház. A paprikás krumpli bődületesen jól sikerült, mindketten kétszer szedtünk belőle, majd nem tagadom, de a kókusztortát is befaltuk együltő helyünkben (de amúgy diéta van meg egészséges életmód, haha.) Ezer éve nem is csináltam paprikás krumplit, így ideje volt már.

Ezzel indult a szülinapom ünneplése, majd a következő héten folytatódott. Az apuka már hétfő-kedden azt harsogta, hogy deóóó, a Dominikának szülinapja lesz csütörtökön. :D Aztán csütörtök reggel szokásosan 7-kor indítottam a napot, ébresztettem a nagylányt, majd a baba is megébredt. A nagylány már hajnalban a "Boldog szülinapot" c dalt énekelte nekem, majd a szülők is szinkronban köszöntöttek. Kaptam üdvözlőlapokat, külön a szülőktől és a gyerekektől. A szülők beleírták, hogy nagyon örülnek, hogy visszajöttem és köszönik mindazt, amit értük teszek. A gyerekeketől szintén aranyos üzenetet kaptam, majd ajándékok jöttek: elöljáróban kaptam egy dvd-t és egy csokitortát, és a szülők hozzátették, hogy az igazi ajándékom még nem érkezett meg, de hamarosan ideér. Aztán kiürült a ház, a babával maradtunk itthon, akit nemsokára felvett az egyik nagymama. A nagyi olyannyira kedves volt, hogy mivel tudta, hogy szülinapom van, hozott nekem ajándékot, egy lapot és egy testápolót. A nagyszülőktől abszolút nem számítottam semmire, azt sem hittem volna, hogy tudják, hogy szülinapom van, így igencsak megleptek és elképesztő jófejség volt a nagymamától, hogy nem üres kézzel jött. (Ezt a nagyit egyébként is nagyon kedvelem, tán a legszuperebb mind közül a családban.)
Este, mikor a nagylány hazajött (nagyszülők hozták haza) mondta, hogy vett nekem mégegy ajándékot, mert a nagymamával a plázában voltak suli után. Egy szuper karkötőt választott és a stílust iszonyúan eltalálta, megy az egyik nyakláncomhoz és fülbevalómhoz is. Eztán pedig ragaszkodott, hogy kifizesse a nagymamájának a karkötőt, bár a nagyi nem akarta elfogadni, de a lány vagy 10 percen keresztül fűzte, hogy márpedig ő akarja fizetni az ajándékomat és nem tágított, amíg a nagyi el nem vette a pénzt. Hát, nem semmi ez a kislány, én mondom nektek.
Aztán este, mikor már mindenki megfürdött, az anyuka és a nagylány sunyiban gyetyákat tettek a tortámra, majd lehívtak a konyhába , leoltották a villanyt és mégegyszer boldog szülinapot énekeltek. :) Eztán bűnözésbe fogtunk, elfogyasztottuk a szupercsokis tortám felét.
Egyébként a "rendes" ajándékom 2 héttel később érkezett meg, mivel rendszeresen járok futni, a szülők egy szuper, direkt futáshoz kitalált fülhallgatót vettek nekem, de nem akármilyet, iszonyú jó hangzású, mindeféle high tech paraméterekkel rendelkezik, kompaktibilis az összes márkával és mellesleg nagyon kényelmes és nem esik ki a fülemből (pedig ezidáig sokszor idegesített futás közben a kijárkáló fülhallgatóm.) Rákerestem a neten, és elképesztően drága darabról van szó (50 font ).

cuki-nyuszikkal :)

Szülinapi buli pedig nem erre a hétvégére, hanem az ezt követőre volt megbeszélve a barátokkal, mert a következő hétvége a többieknek is is jobban feküdt (szittelés és egyéb okok miatt) valamint úgy terveztünk, hogy a szülinapi bulim akkor egyben legyen a halloween partival. :)

De azért ezen a hétvégén sem voltunk program nélkül. Reginával találkoztam szombaton délben a belvárosban. A Leicester Sqare-re mentünk ebédelni, egy Pizza Hut-ba, amit én rettentően imádok, mégis ezer éve nem voltam már. Bevágtunk mindketten egy-egy bazinagy pizzát, valamint a korlátlan salátabárt is kifosztottuk, én kaptam ajándékokat Regitől, majd mikor végeztünk csatlakozott hozzánk Anita is.

Ebéd után hármasban megindultunk, célunk Greenwich városrész volt. Már majdnem sötétedett, mire ideértünk, de sétáltunk egyet a városban és a Temze parton, megnéztünk egy szuper kézműves piacot. Aztán mikor besötétedett elindultunk a Canary Wharf irányába,London üzleti negyedébe, ahol egymást érik a toronyházak, hogy megcsodáljuk az éjszakai fényben pompázó felhőkarcolókat.

Mivel valami csoda folytán egyikünknek sem kellett bébiszittelnie aznap este, elindultunk egy belvárosi bowling klubba, ahol Anita egy ismerőse dolgozik. Ez a bowling klubb nem csak bowlingozásra alkalmas, de egyben egy pub is, ami esténként diszkóvá alakul, minden este más dj és más zenei stílus uralkodik. A belépő eredetileg 11 font lett volna már este 9-kor is, de Anita ismerőse kijött értünk, így a kígyózó sort kikerülve a biztonsági őr megkocogtatta a vállunkat és már bent is voltunk a klubban. Itt pedig a pult mellett lehorgonyozva ingyen piákat is kaptunk egész este, így a hangulat garantált volt.

Greenwich-ben, én, Anita és Regi

A Canary Wharf fényei

Bowling klubban

Tehát összegezve elmondhatom, hogy a szülinapi hétvégém még így is, nagyobb buli nélkül is fantasztikusra sikerült. Másnap, vasárnap a hosztapám, aki mellesleg egy menő fodrász itt Londonban brazil hajegyenesítést végzett a hajamon, méghozzá idehaza, ki sem kellett mozdulnom hozzá a házból. :) Nagyon rá is fért már a frizkómra, mert bár túlságosan nem göndör, de nem is a göndörség miatt volt szükségem erre, hanem mert párában eléggé ramaty, össze-vissza álló a hajam. A kezelés óta viszont elképesztően puha, nem ugrik össze esős időben (ami szinte minden nap van újabban) és mellesleg jóval egyenesebb is.

A következő hét, vagyis október utolsó hete viszont sajnos horribilis volt. A baba lebetegedett, méghozzá elég rendesen, napokig láza volt, nyűgös volt, mint még soha, látszott rajta, hogy nincs jól, nem evett vagy 4 napig szinte semmit és hasonlók. Ezen a héten volt ráadásul a nagylánynak az őszi szünete, így a hét elején eléggé rástesszeltem, mi a fészkes fenét fogok kezdeni, hisz nem elég, hogy itt a beteg és nyűgös baba, aki így természetesen nem ment oviba, hanem velem volt egész héten, de még a nagylánynak is most van szünet..Aztán az égiek meghallagthatták az imáimat, mert úgy hozta a sors, hogy a nagylányt minden nap elvitte valamelyik nagyszülő vagy barát, így én "csak" a babával 12 óráztam. Hétfő-kedden 12 órán át volt velem a pici, ez a két nap rettenetesen nehéz volt, és nem a munka mennyisége miatt, hanem mert szegény gyerek nagyon nem volt jól, ennek következtében pedig nyűgös volt és hisztis, tudom, hogy ő legalább annyira nem élvezte a helyzetet, mint én. Szegényke nagyon fáradt is volt, nem volt kedve semmihez...Aztán szerdára jobban lett, hálistennek, hisz ekkor volt a 2. szülinapja :) Szerda és csütörtök lazább volt, napi 6-7 órákat dolgoztam csak, majd pénteken megint 10-11-et, megfejeve mindezt hétközbeni bébiszittekkel.. Durván lefárasztott ez a hét, amíg az embernek nincs gyereke, vagy nem dolgozik picikkel, nem is tudja mennyivel nehezebb az, mikor a gyerek beteg, főleg ebben a korban, amikor nem tudja megmondani mije fáj és csak találgatok..A hét végére agyilag teljesen lemerültem. Az már csak hozzátett a szuper életérzéshez, hogy sikerült elkapnom a picitől a betegségét, mivel szó szerint két percenként fújtam az orrát. Csütörtökön kezdtek előjönni rajtam is a tünetek, szerencsére ekkor a baba már majdnem teljesen meggyógyult. Ezen a héten futni sem tudtam elmenni a napi 10+ órás szolgálatok következtében.
Az éltetett egész álló héten, hogy péntek este október 31, azaz Halloween este van. Számomra a halloween nem igazán ünnep, ez a 4. idekint eltöltött halloween-em, de eddig egyetlen évben sem fordítottam erre figyelmet, sosem halloween partiztam, nem faragtam tököt és semmi hasonló. Viszont idén úgy gondoltam, ha már idekint vagyok, immáron 4. éve, akkor mostmár szeretném megélni ezt az őrületet az itteni szokások szerint, hisz mi másért lennék itt, nem? :)
Így csütörtökön, a kevés szabadiőmben faragtam két tököt. Fogalmam sem volt róla, hogyan kell, bár nem egy nagy etvasz , de azért a neten utánanéztem mi is ennek a módja. Tulajdonképpen csak fel kell vágni a tököt a tetején, kikaparni belőle a trutyit kanállal, majd megrajzolni az arcot és kivágni ezt a mintát. Azt hittem nehezebb lesz a tököt vágni, de meglepően könnyű volt, az arc pár perc alatt el is készült. A belső kikanalazása az, ami egy kicsit időigényesebb. Íme az eredmény:

Ez pedig a házi készítésű epres-banános-csokis smoothie-m :)

Másnap, péntek estére pedig halloween parti volt megbeszélve, egész héten más sem éltetett, esküszöm. Viszont sajnos nem volt teljes a létszám, mert az a sajnálatos dolog történt a csapatunk egyik tagjával, Vikivel,hogy a hosztcsaládja kidobta egyik napról a másikra (fel nem foghatom, mit képzelnek egyes családok idekint..:/ ) Így szegény Viki átköltözött a barátjához egy hétre, majd hazament Magyarországra és majd csak jövő januárban jön vissza, egy időre most elege lett, amit meg is értek. Anitának pedig bébiszittelnie kellett, így ketten maradtunk Reginával a partira, de ez nekem nem szegte kedvemet, egy ilyen hét után semmi másra nem vágytam, minthogy kibulizzam magam és megőrülhessek egy kicsit, még ha beteg vagyok akkor is.
Az internetről rendeltem magamnak (szuperolcsón) egy szerintem tök tuti jelmezt. Egy nappal a buli előtt csütörtökön meg is érkezett, volt boldogság :) Úgy döntöttem nem követem a szokványos ilyesztgetősnek szánt boszorkány-vámpír jelmezvonalat, és egyébként is, nem feltétlenül kell ilyesztőnek beöltözni, mára ez az ünnep már inkább olyan, mint a farsang, a lényeg, hogy a sajátjától elütő karakter bőrébe bújjon az ember, így esett az én választásom a hawaii hula lány-ra :) 

Óóóó mama, alig tudtam abbahagyni a nevetést, mikor kibontottam a csomagot :D A facebook-on jelezték is többen, hogy azért ne felejtsek el aláöltözni :D

Ez pedig már az összeállított verzió :)

A pénteki nap iszonyú döcögősen telt el, a baba tán egész héten ezen a napon volt a legnyűgösebb, nem csak velem, de az anyjával is. Ezen a napon kb 10 órát dolgoztam, segítettem az előkészületekben a másnapi családi összejövetelhez, mivel ezen a héten volt mindkét gyerek szülinapja, mint említettem szerdán a babáé, vasárnap pedig a nagylányé, így igen sok vendéget vártunk szombat délutánra. Este 7-kor még lufikat fújtam és szerpentinekkel dekoráltam az oriási nappalit, és segítettem ágyba tenni a picit, majd amint véget ért számomra a munka, fel is öltöttem a hawaii outfit-emet és már úton is voltam a találkahelyre. Nem is értem, honnan volt ennyi mindenhez energiám egy ilyen hét után és mi vitt rá arra is, hogy bulizni menjek, de ez a pörgés amellett, hogy agyilag persze lefárasztott, de valamilyen szempontból fel is töltött. Az égiek kegyesek voltam hozzám ezen az estén, október 31-én még az esti órákban is 15 fok volt, így nem fáztam túlzottan a kis fűszoknyámban :D Köszönhetően annak, hogy halloween volt, mégcsak senki nem is nézett hülyének amiatt, hogy hawaii lányként járom az utcákat és vonatozom. A vonaton találkoztam a pár hete megismert nemzetközi társaság pár tagjával, ők szintén partizni készültek jelmezben, de mindenki megjegyezte, hogy az én szerkóm aztán egyedi (hát igen, nem is jött szemben mégegy egész este. :)

Regivel mikor taliztunk, először a KFC-be mentünk vacsizni, majd a tescoban is megfordultunk, végül pedig mivel még csak este 10 volt és a klubba 11-ig ingyenes a belépés, kihasználtuk az egy órát arra, hogy körbejárjuk a környéket. Érdemes volt, mert nem egy pubban volt kiírva, hogy ingyen feles jár mindenkinek, aki jelmezben van. Igazi magyarokhoz híven bementünk, kikértük az ingyen felest majd a gyors elfogyasztást követve mentünk is tovább . :D 11 előtt bementünk a klubba, ahol éjfélig élőzene volt, majd hajnal 2-ig pedig diszkó..Rendeltünk egy nagy kancsó koktélt, hallgattuk a klubban játszó fiatal rockbandát, közben ismerkedtünk ezzel-azzal (leginkább körülöttünk ülőkkel), majd éjfélkor bevettük a táncparkettet. Nagyon szuperül mulattunk ismét, a zenében és a helyben nem csalódtam, és a többi bulizó jelmezében sem. Volt pár nagyon érdekes figura, egy égi meszelő hapsi pl Zorrónak öltötött, de volt Michael Jackson és sok más. Valamint megismertem egy nagyon kedves olasz srácot, aki egész este szóval tartott, én mondom, buliban ritka a ilyen jófej pasi mint ő, nem nyomult, de nagyon kedves, előzékeny és hát olasz származása révén elképesztően jó táncos. :)

Regi&én

Regivel hajnal 2 előtt indultunk haza. Egy ilyen hét méltó megkoronázása volt az, hogy  a hosztcsaládom véletlenül kizárt a házból. Hajnal 2 után értem haza, nyitottam volna az ajtót, csakhogy az ajtó nem nyílt ki. Először azt hittem, én vagyok a balfasz, megpróbáltam még néhányszor, de mikor már a jóistenért sem akart kinyílni, kezdtem sejteni, hogy belülről lett bezárva (amit csak belülről lehet kinyitni. ) A család jól tudta, hogy bulizni megyek és ők nem azok a szeleburdi fajták, akik elfelejtenék az ilyesmit...Benéztem az ablakon és láttam, hogy a riasztó nem világít, tehát nincs bekapcsolva. Ergó ha a riasztót nem kapcsolták be, akkor az ajtó vajon miért van zárva..?! Azt tudni kell, hogy az apuka szombatonként dolgozik és reggel 7-kor kel, így a család a lelkemre kötötte, ha péntek este megyek bulizni akkor síri csendben és hulla szagban jöjjek haza, hogy ne ébredjen fel senki, de főleg apus ne...Ránéztem az órámra, hajnal 2 múlt, gondoltam 7-ig nem várhatok itt. Becsengetni semmiképp nem akartam, mert arra ugyebár felébred a baba. Végül úgy döntöttem, sms-t írok az anyukának, hogy az ajtó előtt vagyok és legyen szíves beengedni. Csak remélni mertem, hogy nem kapcsolta ki éjszakára a telefonját. Emelett iszonyú rosszul éreztem magam, hogy szombat hajnalban ilyesmikkel ébresztem fel, mert bár egyeltalán nem tehettem a helyzetről, de mégis kínos ez nekem éjnek évadján...
Jó 5 percig nem történt semmi, már azon kezdtem agyalni, hogy az apuka lesz a következő, akinek írnom kell, de ekkor egy árnyat láttam lejönni a lépcsőn, és az anyuka 2 másodperc alatt be is engedett. Nem volt semmi gond, nemhogy mérges nem volt, de még ő szavatkozott, mondta, hogy este bezárta a zárakat, aztán rájött, hogy én még nem vagyok itthon és a 3 zárból kettőt vissza is nyitott, de egyet elfelejtett. Röhögtünk, aztán húztunk is aludni.

Másnap, szombaton kivételesen dolgoznom kellett (általában bébiszittelnem kell csak, dolgozni nem.) Mivel ezen a héten volt minkét gyerek szülinapja, délután családi banzájt tartottunk, így anyuka megkért, hogy déltől segítsek be neki, a kaját rendezni, a nappaliba lehordani mindent és a gyerekek körül segíteni. Természetesen a vacsi alatt én is ugyanúgy ettem-ittam és kb vendég voltam, mint a többiek, persze azért folyamatosan ügyeltem arra, hogy mindenki előtt legyen kaja-pia, de amikor minden klappolt a megfelelő csillagzat-állás alatt, én is lazítottam, benyomtam rengeteg szendvicset-salátát-sütit-tortát, amit el lehet képzelni.( Ekkor jöttem rá, hogy bakker, az én szülinapom óta folyamatosan tortát eszünk megállás nélkül :D És ez a következő 2 hétben is így folytatódott mellesleg, mert az ezt követő vasárnap pedig anyuka testvérének volt a szülinapja, szintén 2-3 tortával...Ez már majdnem illegális, komolyan mondom). Ezen az estén itt aludt a nagylány egy barátja is, így őket őriztem este 10-ig, míg nagyságoskodtak aludni menni. Mit mondjak, eléggé fárasztó volt a 6 napos munkahét, viszont azért bővelkedett örömekben és élményekben is. 

A lányok tortái-menő, nem? :)

Az ezt követő hét már november első hete volt, a baba újra oviba ment, a nagylány pedig suliba-csak én szívtam mert ekkora ütközött ki rajtam igazán a picitől elkapott betegség. Viszont azt vettem észre, hogy mióta futni járok egyrészt ritkábban betegszem meg, másrészt ha sikerül is elkapnom valamit, sokkal gyorsabb a lefolyása, és feleannyit nem szenvedek, mint azelőtt. Most is kb 3 nap alatt átment rajtam a takonykór, és normális vagyok-vagy nem vagyok normális, de ekkor is elmentem futni. Mivel az ezelőtti héten nem tudtam menni a baba betegsége miatt, már elképesztően hiányzott a futás, megfázás ide-vagy oda, de már nem bírtam tovább mozgás nélkül. Meg úgy voltam vele, hogy belehalni nem fogok, de utána iszonyú jól fog esni, hogy megcsináltam. Oké, a szokásos 40 perc helyett a megfázásom alatt csak 25-öt nyomtam..Mára pedig már természetesen teljesen jól vagyok :)

Remélem élveztétek az őszi helyzetjelentést, a következő bejegyzésben, amit a hétvégéig közzé teszek szeretnék szólni pár szót a jövőről, aztán pedig a párizsi élménybeszámoló következik. :)