2013. február 28., csütörtök

Furcsaságok Angliában

Jobban mondva nem is furcsaságok, hanem azok a dolgok, amelyek számomra újdonságok voltak, mikor ide kijöttem, amikhez a kelet-európai életszemléletemmel nem voltam hozzászokva. Itt élek már 20 hónapja, tapasztaltam már egyet-s mást, és ezalatt az idő alatt felgyülemlett jópár gondolat arról, hogy a drága Szigetem és annak lakói felfogásában és életvitelében mekkora különbségek vannak a szárazföld (A.K.A. Európa) többi részéhez viszonyítva. A listám teljesen szubiektív, a saját tapasztalataim és észrevételeim alapján írodott, egyet érteni vele nem kötelező, inkább csak fun-nak szánom a mai bejegyzést.:)

- A közlekedés teljes mértékben a fordítottja az Európában megszokottnak. Itt a bal oldalon járnak az autók, ha lelépsz a járdáról akkor is a másik irányba kell körülnézni, különben könnyen baleset áldozatává eshetsz. Aki idekint lakik biztosan tapasztalta, hogy a gyalogátkelőhelyekre fel van feste, hogy melyik irányba kell körülnézni pl : 'Look Right, Look Left vagy Look both ways'. Ez azért van, mert itt Angliában rengeteg a turista valamint a bevándorló, és annakidején, amikor még nem voltak feliratok rengeteg baleset történt. Bevallom, attól függetlenül, hogy már majdnem két éve élek itt, sokszor még mindig bajban lennék, ha nem lennének ott a feliratok az utakon, mert 20 évnyi jobboldali közlekedés berögözdését még 2 év itt tartózkodás során sem sikerült teljesen 'kitörölnöm' a memóriámból.

- A közlekedésnél maradva, az angol tömegközlekedés a legdrágább a világon, ám itt viszont kapsz is valamit a pénzedért, méghozzá minőséget, gyors, pontos és tiszta közlekedést, modern tömegközlekedési eszközökön. Kallert csak elvétve látni, itt tartózkodásom alatt 2-szer ha lekezelték a jegyem, de az emberek idekint nem is mernek bliccelni, már csak azért sem mert 70 fontnyi bírságot kell fizetni ha rajtakapnak. És nem is csak emiatt, hanem az emberek itt alapból nem úgy vannak 'kódolva', mint a kelet-európai országokban, hogy ott bliccelnek és csalnak, ahol tudnak, hanem becsületesen megveszik a jegyeket illetve travelcard-okat.

- Nem 220 Volttal működnek az elektronikus eszközök, hanem 250-nel, ezért ha Angliába jöttök mindenképp hozzatok magatokkal átalakítót. A konnekorban sem 2, hanem 3 lyuk van, és itt a konnektorok mellett is van egy picike kapcsoló, lehetővé téve azok teljes áramatalanítását, extrabiztonságossá tételét.

- Ha már a Szigetország ennyi mindenben eltér a Szárazföldtől, akkor persze, hogy nem a mértékegységek lesznek ugynazok! Celsius fok helyet Fahrenheit-ben mérik a hőmérsékletet, a tömeget font-ban, a távolságot mérföldben és még sorolhatnám, a lista végtelen. Ehhez amúgy hozzá lehet szokni, bár az első fél évben mikor megkérdeztem hány fok van és azt felelték, hogy 70, mindig néztem egy nagyot és kellett pár másodperc, hogy leessen, hogy az kb 21 C-fokot jelent :)

- Az angolok nagy többsége szentül meg van győződve róla, hogy az öko-és biokaják nagyon egészségesek, az a legjobb találmány a világon és ha azt esznek nem lesznek egészségi problémáik és nem híznak el

- Ezzel párhuzamosan rengeteg családban nagyon is előkelő helyet foglalnak el az étkezésben a mirelit kaják pl: pizza, dobozos készételek-bolognai spagetti, tészták, piték stb - bár, hogy a nagy egészségmániát hogyan hozzák össze a dobozos, előre elkészített kajákkal az még számomra is rejtély.

- A konyhánál maradva: az angolok nem tudnak-és nem is akarnak főzni. 3 hosztcsaládom volt eddig, ebből az első anyuka azért odatette magát, és náluk jókat ettem, de a másik két családomban gyakran ettünk/esszük a fent említett félkész ételeket.

- Idekint az emberek mindent amit csak lehet készen vásárolnak meg a boltokban.A lehetőségek tárháza pedig végtelen, a krumplipürétől kezdve, a hámozott krumplin át a szeletelt zöldségig minden megvehető,  és ha arra vetemednének, hogy főzzenek (ami mégegyszer mondom nagyon ritka) akkor sem kell még a kisujjukat sem megmozdítani, minden  a fenekük alá van tolva etéren. Lefogadom, hogy az emberek többsége bajban lenne, ha saját magának kellene megpucolni a zöldséget, vagy előállítani a krumplipürét, sült krumplit stb. (Amikor nem olyan rég itt volt egy kisfiú playdate-en, saját kezűleg készítettem el a krumplipürét és a gyerek megjegyezte, hogy életében nem evett még ilyen finom kaját. Mikor az anyukája érte jött és látta  a nagy lábas krumplipürét szintén hüledezett, hogy " Ezt te csináltad? Nem volt fárasztó? Stb..."  No comment.) Ami számomra a nonplusz ulta kategória: a sajtot is reszelten veszik meg a boltban, a sajtreszelőt itt szökőévente egyszer ha használjuk..

- Sütni szintúgy nem tudnak, itt a sütemény fogalma kimerül a minimum 10 centi vastag cukormázzal megrakott muffin-ban és piskótákban. Őszintén megmondom, hogy idekint én még EGYSZER SEM ettem finom süteményt, és mit mondjak 'majd megdöglök' egy krémesért vagy somlói galuskáért. Itt nincsenek finom krémes-vagy töltelékes sütemények és torták. A vastag cukormázzal borított muffint vagy tortát viszont a kisgyereketől kezdve bárki el tudja készíteni, (mivel rémegyszerűen a boltban veszik meg ezt is, nem saját maguk keverik a hozzávalókat) és mikor kisül a tészta vagy piskóta ráb*sznak egy jóadag -számomra undorító- cukormázat, ezt elnevezik sütinek, és ettől azt képzelik, hogy ők tudnak sütni. Egy frászkarikát!!

- Szülinapi-illetve egyéb alkalomra szánt tortát is megvehetsz a boltban, 10 fontért már igen tetszetősre dekorált dobozos tortákat lehet kapni, de a minőségét és az ízét inkább ne is firtassuk, mondanom sem kell, hogy az is csak egy tartósítószerrel túladagolt piskóta, műanyag cukormázzal.

- A leves itt olyan formában, mint amit  pl Magyarországon levesnek neveznek nem létezik. Idekint a leves sűrű, és sokkal inkább emlékeztet főzelékre. Apropó a főzelékeket pedig egyenesen nem ismerik, szóval ne is próbáld nekik elmagyarázni mi az, mert kérdő tekintetekkel fogsz csak találkozni, majd pár perc magyarázkodás után azt mondják: "Szóval olyan mint a leves?" -és az életben nem magyarázod meg nekik a különbséget.:)

- Ami számomra nagyon nagy pozitívum, hogy nagyon kevés olajat és zsiradékot használnak a főzéshez. Igen, igen a sok negatív gasztronómiai élmény után ezért kiosztok nekik egy nagy pirospontot. A sült krumplit nem frituban sütik, ergo nem kapsz olajmérgezést, hanem a sütőben készül, és nem kell hozzáadni olajat, hanem magán a krumplin tallható (minimális mennyiségű) olaj, és ebben sül meg. Nem mondom, hogy nem hiányzik néha egy jókis cupákos körömpörkölt koviubival vagy egy hatalmas szelet rántotthús, de azt kell mondjam örülök annak, hogy idekint ennyivel is egészségesebben étkezem és ennyivel kevesebb zsíradék valamint koleszterin bombázza a szervezetem. Ez amúgy akkor volt a legszembetűnőbb, mikor tavaly hazamentem pár napra látogatni, minden nap a kedvenceim voltak ebédre és nagyon vártam, hogy végre jól belakmározzak, viszont azt vettem észre, hogy a régi megszokott adagoknak csak a felét tudtam megenni, azt is kisebb nehézségek árán. Itt vált világossá számomra, hogy mennyire elszokott a szervezetem a zsíros étrendtől, de végtére is ennek örültem, ez azt jelenti, hogy a szervezetem már nem is kívánja ezt. Amikor meg mégis, akkor benézek a Magyar Étterembe vagy a Palacsintázóba :))

- Az áruházakban igen elterjedt a 'self checkout' rendszer, vagyis az automata pénztárak. Aki még nem látott ilyet: röviden annyit takar, hogy nem kell sorbanállni és a szalagra tenni a cuccaid, hanem odamész az egyik önkiszolgáló masinához, saját magad lehúzod a termékek vonalkódjait, végül pedig fizethetsz, kp-val vagy bankkártyával. A legelején idegenkedtem tőle, de aztán mikor elkezdtem használni nagyon megszerettem ezt a fajta 'kicsekkolási' módot, gyors, egyszerű, ahogy huzogatod le a dolgaidat már teheted is őket a szatyorba, és nem kell hülyén érezned magad, ha éppen aprópénzzel akarsz fizetni, arról már nem is beszélve, hogy nem kell elviselni az időként búval bélelt pénztárosok hangulatkitöréseit.  Saját magad elintézed szépen, ennyivel is önállóbb vagy...azt hiszem lassan kezdek áttérni a pozitív dolgokra.:)

- Tetszik az, hogyha bemegyek a boltba, postára, bankba stb akkor mindenki hangosan és érthetően, valamint barátságosan köszön, a legtöbben még azt is hozzáteszik, hogy "How are you-hogy vagy?' Igen, én is tudom, hogy ez itt már berögzült az emberek fejébe és mindennapi szokásaikba, tisztában vagyok vele, hogy ha mekérdezik hogy vagyok, a válasz nem igazán érdekli őket és csak udvariasságnak szánják ezt a kérdést DE!! Legalább veszik a fáradtságot, és úgy csinálnak mintha érdekelné őket! Szerintem ez ezerszer jobb annál, mintha meg sem kérdeznék, mintha nem is köszönnének és totális mértékben leszarnának. Az is mindennapos, hogy az emberek rádmolyognak az utcán, a boltban akár ismeretlenül is. Tudom, hogy ezt sokan fake-nek, műkedvességnek tartják, elismerem, hogy van ebben valami igazuk, de még mindig azt mondom: jobb az, ha úgy csinálnak mintha kedvesek lennének minthogy, nyíltan tojnak a fejemre.

- Hogyha Londonban járok a turistalátványosságok körül, de nem csak ott, hanem tulajdonképpen bárhol ha eltvédek és leszólítok valakit, mindig mindenki szívesen segít a tájékozódásban, eligazodásban. Volt már olyan (London külvárosában) hogy a főutcán pár pillanatra megálltam egy utcanévtábla után kutatni, és egyszerre ketten jöttek oda, hogy segíthetnek-e :)

- Imádom az emberek életfelfogását, itt nincs idegeskedés, stesszelés. Ez az életszínvonalnak is betudható, idekint ugyanis nem kell az embereknek azon idegeskedni, hogy miből fieztik ki a számláikat, hogy holnap tudnak-e ételt venni valamint iskoláztatni a gyerekeiket. Mondanom sem kell, hogy Magyarországon talán ez a legfőbb probléma, ezért van az, hogy az emberek ott komorabbak mert ezek az alapdolgok miatt kell nyugtalankodniuk és sajnos az emberek jórésze egyik napról a másikra él. Nem csoda sajnos, hogy Magyarország ezért marad el annyira hangulatban és életfelfogásban a nyugati országoktól. Én csak remélni tudom, hogy egyszer (lehetőleg még a közeljövőben) megoldódik az "ott vagyunk ahol a part szakad" helyzet az országban, és a Magyarországon maradt emberek is megtapasztalhatják ezt a fajta stresszmetességet és nyugalmas életet, ami idekint van.

- Idekint mindenki sportol. A kicsi gyerekektől elkezdve az idős nyugdíjasokig mindenki. A gyerekek általában egyszerre több sportot is űznek, és nem ám csak a játszás kedvéért, hanem a szülők és az edzők is nagyon odafigyelnek arra, hogy kihozzák a gyerekekből a lehető legtöbbet a sportok és mozgás terén. Néha hajlamosak átesni a ló túloldalára, pl nem értem ha egy gyerek versenyszerűen focizik és napi 3 órát gyakorol akkor minek ráerőltetni mégegy vagy akár több sportot, bár amondó vagyok, hogy ez még mindig jobb annál, mintha nem foglalkoznának a sporttal. A dolgozó emberek is nyomják a workout-ot, minden második ember gym-be, uszodába jár, ha este 8kor fejezik be a melót akkor este 8 után még simán felöltik a sport-hacukát és 'mennek gyúrni'. A hosztapám pl minden hétvégén focizni jár, még akkor is, ha éppen aznap esett haza Japánból vagy Amerikából.  Rendkívül elterjedt a golf, a tenisz és a szabadban végezhető sportok, legyen szó télről-nyárról.

- A dohányzás nem annyira elterjedt mint pl Magyarországon. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyeltalán nem dohányoznak, de ez inkább a fiatalabb korosztályra jellemző (sajnos) ők is leginkább a bulik előtt/alatt csinálják. Akiknek viszont gyereke van, a többség rendkívül odafigyel arra, hogy a gyerek ne dohányfüstös környezetben nőjön fel. Eddig egy hosztcsaládomban sem voltak dohányosok, bár az előző és a mostani családomban is mesélték, hogy régebben dohányoztak, ámde mikor befejezték a college-et illetve megszületett a gyermekük felhagytak eme gusztustalan szokással, amiért szintén pirospont jár. Személy szerint nem is mennék olyan családhoz lakni ahol bagóznak (mivel jómagam dohányfüstös környezetben nőttem fel-mondanom sem kell, hogy még a szagától is rosszul vagyok).

- Az angolok a gyereknevelésben hatalmas hiányosságokkal küszködnek. Itt a gyerek akarata az elsődleges, az ő szavuk a szent és a szüleik úgy bánnak velük, mintha körülöttük forogna a világ. Az általam már sokszor emlegetett "nyúl viszi a puskát" nevelési elv érvényesül, azaz a gyerek osztja ki a szüleit és nem fordítva, valamint a szülők kb úgy ugrálnak, ahogy a csemetéik fütyülnek. Itt is érvényes persze, hogy a kivétel erősíti a szabályt!

- Nevelési elvek, mint olyanok nem igen léteznek, helyette viszont azt gondolják a szülők, hogyha mindenféle sz*rral elhalmozzák a gyerekeket - a legújabb játékoktól elkezdve a modern kütyükig - akkor ezzel kvázi megvásárolhatják a gyerekek szeretetét, és azok jobban fognak hozzájuk kötődni. Valamiért azt hiszik az emberek, hogy ettől lesznek jó szülők, hogy fűt-fát megvesznek, mert így a gyerek semmiben nem szenved hiányt..végülis nem..csak törődésben és odafigyelésben..de be is fogom a csuszalesőmet, mert akármennyire is helytelenítem az itteni nevelést az a helyzet, hogy még mindig ők élnek jobban és messzemenően magas az életszínvonal, tehát valamit csak jól csinálnak..

- A rádióban/zenetévé-ben csakis angol nyelvű zene szól, angol és amerikai előadókkal. Nem rémlik, hogy valaha is hallottam volna külföldi számokat és előadóművészeket idekint..
- Az ügyintézés itt is ugyanolyan körülményes tud lenni, mint Magyarországon vagy Kelet-Európa többi részén. Azért az írom, hogy tud, mert én már találkoztam nagyon flottul és pillanatok alatt lezajló ügyintézéssel, de sajnos az ellenkezőjével is. Amikor NI-number interjún voltam, ott vált számomra világossá, hogy nem csak engem és még egy pár embert, hanem kb 50 emberként hívtak oda ugyanarra az időpontra, az irodába belépve kisebb fajta káosszal találtam szemben magam, az ügyintézők nem voltak túlzottan kedvesek és az NI numbert végül meg sem kaptam (azóta is értetlenül állok a dolog előtt.) Amikor bankszámlát mentem nyitni 4 bankból 4 utasított el, amikor tavaly elveszett a személyi igazolványom kb egy hónapig hívogattam a nagykövetséget mire felvették a telefont, és amiatt is a nyakukra kellett járjak, hogy az útlevél elkészülte után azt a jó helyre postázzák stb..Egyszóval néha itt is balkáni állapotok uralkodnak, ami az ügyintézést és a hivatalos ügyeket illeti, nade nem panaszkodom, ez végülis szinte minden országban így van, ha akarsz valamit akkor 'meg kell vívni a harcod'.

- Ha már az ügyintésést boncolgatom, kikerülhetetlen, hogyha telefonon keresztül bonyolítasz valamit, akár banki ügyeket, akár a nagykövetséggel van valami dolgod, mindenhol automatákba fogsz boltani, ezeknek az utasításait pedig sokszor nagyon nehéz követni, főleg akkor, ha még új vagy itt és hozzá sem szoktál a nyelvhez. Aztán ha végre valahára emberhez kapcsolnak, rengeteg ügyfélszolgálatos indiai, így az akcentusuk miatt csakugyan nehéz őket megérteni (számomra még élőben is, nemhogy telefonon keresztül). Távol álljon tőlem a rasszizmus, szó nincs erről, de nem lehet figyelmen kívül hagyni.

- Itt teljesen normális az, hogy az emberek ingáznak, hogy akár vidékről, 2 vagy több órára lévő falvakból és városokból Londonba járnak dolgozni. Tudom, hogy Magyarországon is megszokott az ingázás, de ott inkább elterjedtebb, hogy az emberek a nekik otthont adó városban keresnek munkát, idekint viszont az embereknek nem probléma, ha 5-6 körül befejezik a munkát, de csak 8 után érnek haza. Elvégre a gyerekre vigyáz az aupair, főzni nem főznek (vagy azt is az aupair) és nekik csak annyi a dolguk, hogy gym-be menjenek esténként.

- Télen, ha hó esik egyből vagy 10 hókotró takarítja az utakat, de az emberek a saját házuk elől lusták elhányni a havat. Sem tavaly, sem idén nem volt túl sok hó, hálistennek, mert azon az egy héten, mikor volt, komolyan mondom, hogy sokszor félve léptem ki a házból, és arra vártam, hogy mikor fogom kitörni a lábam a járdákon, amibe az emberek beletaposák a havat, így az tükörjéggé tömörödött...

- Az ablaktisztítás idekint csak mint mesterség létezik. Értem ezalatt azt, hogy az emberek nem tisztíják a saját házaik ablakát belülről, (elvétve találkoztam csak ilyennel), vannak viszont hivatásos ablakmosók, akik x időközönként kijönnek a házadhoz és kívülről lecsutakolnak minden ablakot.

- A legtöbb családnak, háztartásnak van aupair-e/nanny-je, /házvezetőnője/ vasalónője, tehát valamilyen fajta extra segítsége, mert ahogyan ők mondják, el sem tudják képzelni, hogy egy dolgozó szülő képes legyen mindezeket egymaga elvégezni. Voltam olyan családnál interjún, ahol a nő engem aupairnek vett volna fel, de emellett volt már egy külön dadusuk, külön házvezetőnőjük, külön vasalónőjük valamint kertészük. El nem tudom képzelni, hogy mi a jóisten lett volna a feladatom náluk, lehet, hogy megfogtam volna az Isten lábát és a világon semmit nem kellett volna csinálnom és még fizettek is volna érte. Ha nem lett volna  baromi unszimpatikus a nő az interjún lehet el is vállaltam volna, nade azt gondolom igaz az a mondás, hogy aki aupairt fogad a gyerekei mellé, ott már "baj" van, és ha náluk ennyi alkalmazott volt az nekem azt súgja, hogy ők a kisujjukat sem mozdítják a saját otthonukban, és ebből az életformából én kösz, de nem kérek.

- Ha aupair vagy egy családban akkor ne lepődj meg, hogy a "ranglétrán" te csak a háziállatok után következel. Ezt én tapasztalatam az előző családomban is, és a mostaniban is kapok ebből rengeteget.  A mostani családomban pl a kutya minden éjjel az előszobába van csukva, mondván, a garázs túl hideg neki, és hiába kértem szépen a szülőket, hogy tegyék mégiscsak a garázsba mert egyszerűen nem tudok aludni (ami által kimerült és ingerlékeny vagyok)- mégsem tették. Vagy egy másik példa: két hete a hosztanyám véletlenül bezárt engem a házba (a külső zárat csak kívülről lehet kinyitni). Nem viccelek, de legalább 20-szor hívtam fel a nőt és egyszer sem vette fel, nekem meg programom volt időre, stb..Ma viszont, mikor a kutya gyógyszerével kapcsolatban sms-eztem a nőnek egyből jött is az "életmentő" válasz.

- Itt teljesen megszokott az, hogy a családok évente 2-3szor járnak nyaralni külföldre. A legtöbben Spanyolországot célozzák meg, de a tehetősebbek körében nem ritkák a távolabbi úticélok, pl Fokváros, Florida, Los Angeles, Mexico vagy akár Új-Zéland. Én akkor ültem először repülőn amikor ide kijöttem -20 éves voltam- az itteni gyerekeket viszont pici baba koruk óta hurcolásszák szerte Európában vagy a Világban. A mostani hosztfiam pl 15 hónapos volt mikor először repült, de az előző hosztcsaládom mikor Fokvárosba ment evidens volt, hogy a 3 hónapos csecsemőt is vitték magukkal, mert mért ne? Itt nem nagy szám az, ha megjártad már Disneyland-et, vagy évente többször mész a trópusokra nyaralni.

Így első körben ennyi jutott eszembe, amit ki lehetne emelni Anglia furcsaságai, illetve a mi életszemléletünkhöz képest nem hétköznapi, szokatlan dolgai közül. Ha eszembe jut még valami - és tutira eszembe fog - akkor frissítem még a bejegyzést, szóval tessék nyugottan visszanézni a jövőben erre a posztra.:) Amint azt láthatjátok, minden éremnek, így Angliának is két oldala van, rengeteg pozitív és negatívabb tapasztalatomat leírtam itt, de azt gondolom ez rendjén is van így, nem lehet minden csupa habos meg babos, akárhová megy az ember mindehol lesznek olyan dolgok, amiket imádni fog és olyasmik, amiket kevésbé. Ha az összeképet nézem, akkor viszont számomra mindenképpen pozitív irányba billen a mérleg nyelve Angliával kapcsolatban, mint írtam, imádom az itteni életfelfogást, az emberek figyelmességét, hogy törekednek az egészséges életmódra és, hogy mindig vidámak. Rengeteg újat mutatott nekem ez az ország, és bár két éve vagyok itt, de azt gondolom, hogy ez mégcsak a jéghegy csúcsa, lesz még rengeteg új tapasztalat és akármerre járok az országban, mindig egy-egy új arcát fogom felfedezni. Az új pedig izgalmas! :)

2013. február 25., hétfő

London Baby (és töménytelen mennyiségű kép)

 
Szombaton Londonba jött legújabb barátosném Cinti. A blogját oldalt a bloglistában megtaláljátok, tán sokan olvassátok is, de aki nem, annak egy kis előtörténet: Cinti 19 éves, tavaly döntött úgy, hogy világot lát és elment Stockholmba 4 hónapra aupairkedni. Itt sok zűrös hosztcsalád után úgy döntött nem adja még fel az aupairkedést, így idén januárban Rómába utazott, ámde ott sem volt teljes mértékben 100-as a családja, ígyhát nem egész 2 hónap után gondolt egyet, ott hagyta a családot és Angliába jött szerencsét próbálni. Most Londontól 2 órára északra, Peterborough városában lakik egy pár fokkal  normálisabb családnál, mint az eddigiek. Cinti már januárban felvette velem a kapcsolatot még a blogomon keresztül, aztán fészbúk kontakt következett, és mikor megtudtam, hogy Angliában talált családot nem is volt kérdés, hogy összehozunk egy találkát.
Erre pedig múlt szombaton került sor, Cinti feljött Londonba 2 napra egy barátnőjével Nórival. Szerintem azért ez nem semmi teljesítmény, hogy annyi borzalmas hosztcsalád után Cinti még nem adta fel és még mindig "hisz" az aupairkedésben, és az sem mellékes, hogy a rossz tapasztalatok ellenére nem ment haza, nem menekült el, hanem eljött Angliába. Rá igaz az a mondás, hogy "ha a dolgok nem fodulnak jobbra, akkor menj balra." Szeretem az efféle életfelfogást.

Szombat reggel 10:30-ra volt megbeszélve a találka a Victoria Coach Station-on. Először elkerültünk egymást-Cintia busza hamarabb ért be és elindult a vasútállomás felé gyalog, ahonnan én jöttem-, de egy-két telefonhívás után 'bemértem', hogy hol is lehet és kint az utcán találkoztunk.  Eztán jött a következő kihívás, megtalálni Cinti barátnőjét Nórit a metróállomáson, ahol szombat délelőtt lévén annyian voltak mint az oroszok. Nóri -nagyon kreatívan- egy névtáblával várta Cintit, így nem volt túl nehéz egymásra találni annak ellenére, hogy kettőig sem láttunk el az embertömegben.
Mivel Cinti most járt először Londonban, és Nóri sem volt még túl sokszor, így felcsaptam idegenvezetőnek, ám még mielőtt a nyakunkba vettük a várost  tartottunk egy gyors diskurzust, megbeszélendő az útitervet. A napi program a következőképpen alakult: először lepattanunk a metróról  a  Westminister station-nél, kilőjük a Parlamentet és a London Eye-t (kötelező képek elsütése és a turistáskodó feeling felcsippentése) eztán a Temze parton elgyalogolunk a Milleneum Bridge-ig, átsétálunk rajta, majd elbattyogunk a Tower-hídhoz, innen pedig elmetrózunk a Picadilly Circus-hoz, ahol megnézzünk a világ mindössze 4 M&M's boltjának egyikét és kajálunk. Jó kis haditervnek hangzott, és igen mozgalmas napnak néztünk elébe, ám már akkor meglepi ért bennünket, amikor megtudtuk; a metró amit aznap legtöbbször használtunk volna le volt zárva. A lányok már majdnem azt mondták, hogy akkor ne menjünk a Parlament-hez és a London Eye-hoz, de gondoltam ilyen könnyen csaknem adhatjuk fel, ha nincs metró akkor keressünk buszt. Zsenialitásomnak (haha) hála, nemcsak, hogy megtaláltuk, de épphogy el is értük a buszt, így alig 20 perc múlva a Parlament Square-en találtuk magunkat.

Ahogy a csajok elkedztek fotózkodni, nekem egyből eszembe ötlött az a 20 hónappal ezelőtti nap, amikor én jártam először Londonban először láttam a Parlamentet, a London Eye-t, amik sokkal nagyobbak voltak, mint ahogy én azt elképzeltem. Bár mostmár a lányok 'idegenvezetőjeként' mentem, de újra elkapott az az érzés, amit akkor éreztem,mikor én jártam ott először, az a 'nem hiszem el, hogy itt vagyok ahová fél évig készültem és annyit csodáltam a képeken."


Nóri és Cinti, Parliament

Cinti és én -London Eye

3-an, párban :)

Tehetek róla, hogy szerelmes vagyok belé ??

Miután megcsodáltuk mindkét nevezetességet átsétáltunk a Westminister Bridge-en és a London Eye lábánál Nóri javaslatára belógtunk a 4D-s moziba. A 15 perces kisfilm a London Eye-ról készült, és valami eszméletlen jó. Még sosem voltam 4D-s moziban, de valami fogalmam azért volt arról, milyen lehet, de még így is akkorát csalódtam -méghozzá pozitívan-hogy arra nincsenek szavak. A 3D-s moziból indultam ki, voltam már jópár 3D-s filmen, de azt kell mondjam, hogy egyetlen film (Scilent Hill ) kivételével mindegyik csalódást okozott, akárhogy sasoltam, nem igen vettem észre a filmek 3 dimenziós mivoltát, ígyhát a 4D-s mozinak is igen szkeptikusan indultam neki. A London Eye-nál azonban frankón összehozták a filmet, a 3D-je lenyűgöző volt, amikor a madarak röpködtek komolyan azt hittem, hogy egyik-másik nekem repül, a tűzijátékos rész annyira élethű volt, hogy egyszer-kétszer hátra is ugrottam bevallom nőiesen. A 4. dimenzió pedig azt takarta, hogy amikor esett az eső akkor mi is egy picit vizesek lettünk, a terem jobbról-balról füstölgött, villogott, küldönböző színekben pompázott, amikor pedig egy tüsszentő tigrist mutattak (ne kérdezzétek ez hogy kapcsolódik a London Eye-hoz ) akkor buborékokat fújtak az arcunkba. Mindhármunknak nagyon tetszett a rövid előadás, és a legjobb az egészben, hogy szemfülességünknek köszönhetően az egész ingyen volt. :)

A Kerék-alulnézetőbl

4D

A moziban egy kicsit átmelegedtünk, mert amúgy farkasordító hideg volt egész nap, a hó kisebb megszakításokkal, de tulajdonképpen egész nap szitált (nem maradt meg), és a folyóparton ráadásul mindig sokkal hidegebb van. Tartani akartuk magunkat az eredeti tervhez, miszerint elsétálunk a Millenium Birdge-ig ahol is átkelünk a folyón, majd gyalogolunk tovább a Tower Híd-ig, de kb fél órás séta után annyira átfagytunk, hogy bár már megpillantottuk a Millenium Bridge-t, de inkább nem mentünk át rajta (a hídon sétálva a  cipőnk is odafagyott volna szerintem), hanem buszra szálltunk, hogy eljussunk a Tower-Híd-hoz.


Színharmónia:)

Elsétáltunk a Globe-színház mellett


A hídnál szintén ellőttük a kötelező képeket és mivel kihagyhatatlan, ezért át is sétáltunk rajta. A Tower Hídtól nem messze, a London Birdge station-nél most fejezték be London legújabb és egyben legextravagánzs-abb épületének építését. A "csöppség" a Shard névre hallgat, ami azt jelenti: Szilánk, erre emlékezet az épület egyedülálló alakja és "hegyes" teteje, ami tényleg úgy néz ki, mintha egy gigantikus méretű üvegszilánk állna a felhőkarcoló tetején. Az épület 95 emeletes, 306 méter magas, és van benne kilátó valamint étterem is, szóval amint átadják, én biztosan foglalok jegyet és megcsodálom szeretett városomat a magasból is. Nem mintha a London Eye nem lenne ott erre a célja -azt is kipiálom még a közeljövőben- de azért nem minden városban van ilyen király épület, így biztosan nem fogom kihagyni.





Csak a Temze part

Fura tojás alakú valami-ötletek, hogy minek lehet ott? :)

 
 

The Shard-A Szilánk


A Tower of Londonba (hatalmas erődítmény a Temze partján ) nem mentünk be, de mivel Cinti is látni szeretné a helyet belülről így nem kizárt, hogy még a közeljövőben megejtjük. A Tower a középkorban több ezer kivégzés színhelyeként szolgált, és a mai napig kísértetjárta helyként tartják számon, többek közt Boleyn Anna szellemmét is látni vélik időnként. Aki régebb óta olvas biztosan tudja, hogy én szeretem a kísértethistóriákat és a szellemjárta helyeket, a 2 napos skóciai kirándulásunk során is felkerestünk egy ilyen helyet: Edinburgh-ot a világ legkísértetjártább helyeként tartják számon és a városban lévő katakombákban a mai napig igazi szellemvadászok próbálják több-kevesebb sikerrel eltávolítani a szellemeket. Ott egy szellemtúra részeseként jártam ezekben a katakombákban, amit hivatalosan is Európa leginkább kísértetjárta helyeként tartanak számon (Anita barátnőm biztosan nagyon irgykedik ezért :), a bejegyzést  a szellemtúráról ide kattintva elolvashatjátok, sok egyéb skóciai élménnyel együtt. Vissza Londonhoz: tehát a borsos belépőár ellenére biztosan bemegyünk a Tower-be még a közeljövőben.

Tower-egy része

Shard messziről








Miután a Tower-Hídnál 'végeztünk' metró hiányában buszra szálltunk, hogy eljussunk a Picadilly Circusra, ahol evészetet terveztünk. 20 hónapja vagyok Londonban és járom a várost, de még egyszer sem találkoztam a tipikus régi típusú emeletes busszal, amiben nem elől, hanem hátul van a lépcső és kívülsről is teljesen másmilyen, mint az újfajták, tehát enyhén szólva meglepődtem, mikor a távolban megjelent a 15-ös busz és láttam, hogy bizony igazi old school busszal fogunk utazni. Cinti bezzeg most először járt Londonban és máris jött a "nosztalgia busz" :) Jó fél órába telt mire a Piccadilly-re értünk, de nem bántuk a sok zötykölődést, mert legalább a melegben voltunk, aznap már borzasztóan átfagytunk a 3 óra tömör gyaloglás után.


(google-ról )


Utunk első körben a KFC-be vezetett, betoltunk egy laza csirkés menüt, majd mikor már végeztünk és mentem a kukához kidobni a szemetet, a szemeteshez egyszerűen nem lehetett eljutni, ugyanis a fialtal 10-en éves pubertás kiscsajoktól kedzve az étterem dolgozóin át az idősekig mindenki az ablakra volt tapadva. Mondom magamban : 'he??' Aztán elkezdtek kórusban kiabálni, hogy "Justin Timberlake, jeeee, jeeeeeeeee" de majd belesüketültem a visítozásba. Igen, igen, Justin ott volt a szemközti épületben, egész pontosan az M&M' shopban. Nem értettem a kialakult tömeghisztériát, hiszen két külön épületben voltunk, nem is értem miből gondolta a nép, hogy ha elkezdenek visítozni akkor abból Timberlake úr bármit is hallani fog. Én is láttam az ürgét pár pillanatra, de mire a fényképezőmért kaptam már eltűnt az épületben. Aztán egy perccel később megint skítozni kezdett az ablakra tapadt tömeg, Justin ugyanis testőrei kíséretében -akik szorosan körülvették- kisétált az M&M's boltból és elindult a kínai negyed felé, A csajokkal nem nem akartunk hinni a szemünknek, hogy ennyi birka ember hogy tud összezsúfolódni egy helyen. :)) Pár perccel később elhagytuk a KFC-t, és átmentünk az M&M's boltba, és az utcán abból az irányból, amerre Justin ment még mindig hallatszott a kiáltozás. Őrület :) Itt szintén belegondoltam abba, hogy én 20 hónap alatt eddig nem találkoztam hírességgel, de Cintinek elég egyszer feljönnie Londonban és máris megjelenik Justin Timberlake :)





Az M&M's boltban én már milliószor jártam és rengetegszer vittem be oda másokat is, így nekem sok újat nem tudott mutatni, a lányok viszont nagyon élvezték, olyanok voltak mint a nagy gyerekek, mindenre rácsodálkoztak, és hát van is min: életnagyságú figurák, csokihelyek, M&M's minden formában a plüssfigurától kezdve a felespoháron át a kulcstartókig. A világon csak 4 ilyen bolt van, New York, Orlando, Las Vegas és London tehát afféle kiváltság, hogy a 4-ből 3 Amerikában van és pont ott lakom, ahol a maradék egy található. Csupa vidám és színes hely ez a bolt, mindenkinek ajánlom útbaejteni, mégha nem is vesztek semmit (én sem szoktam-piszokdrága) de nézelődni megéri.


Nagy gyerekek:)

A legnagyobb gyerek :)




At M&M's után bevittem Cintit és Nórit a Cool Brittania nevű hatalmas szuvenírboltba, elvégre a már Londonban vagy, akkor nem lehet kihagyni. Ez az üzlet tényleg oriási, a picike szuvenírfiguráktól elkezdve bármit meg lehet vásárolni, még kocsit is (igazit). Amikor legelőször jártam Londonban még másfél éve engem is behoztak ide a barátnőim és imádtam ezt a helyet.





Idebent amúgy kipécéztünk magunknak egy eladásra szánk Union Jack-es szuvenír asztalt, leültünk (pont 3 szék volt haha, mintha nekünk tették volna oda) és vagy fél órán át beszélgettünk, és senki nem szólt ránk, hogy tűzzünk onnan, igazi otthon kis hely ez a bolt.

A szuvenírbolt végeztével már nem maradt sok időm, estére haza kellett jönnöm szittelni, tehát visszakísértem a lányokat a Trafalgar Sqare-re, ahol Cinti beújított magának 2 I love London-os pulcsit, eztán pedig búcsút mondtunk. Hihetetlenül jó napot töltöttünk együtt, mindkét lányt iszonyatosan megszerettem. Nórival egy időre most találkoztam utoljára, mert holnap repül Svédországba (annyira nem jött be neki az angliai aupairkedés) , de mivel úgysem jártam még Stockholmban így elterveztem, hogy meglátogatom. Apám...ha minden eltervezett kirándulásom összejön, és midenhová, vagy akárcsak a felére eljutnék, ahová eddig hívtak már az megérné: hisz van meghívásom Hamburgba, mostmár Stockholmba is, szeretnék eljutni Párizsba, Rómába és nyáron a barátnőimmel valszószínűleg Mallorcára. Nem lesz unalmas ez az év sem, az biztos! :)
Cintivel pedig megbeszéltük, hogy minél hamarabb találkozunk, legközelebb én megyek hozzá, Peterborugh-ban még úgysem jártam, de eddig is terveztem, hogy meglátogassam a várost, de mostmár mégegy okom van odamenni. :)



Cinti szombati napról szóló bejegyzését ide kattintva elolvashatjátok ;)

Vasárnap sem voltam itthon egész álló nap, délelőtt vonatra pattantam és meglátogattam Renit fent észak Londonban, ahol tavaly én is lehúztam egy évet az előző családomnál. Még mindig imádom a kis városkámat, szó nélkül visszaköltöznék, ha lenne ott arra érdemes család, az sem érdekelne, hogy kintebb van a városból és, hogy nincs éjszakai busz, van viszont egy hatalmas golfpálya és mellette erdő, hangulatos kis főutca minden fontosabb bolttal, shopping park, és még tesco is-az ország legnagyobb tesco-ja. Reni krumplistésztával várt engem, ami isteni finomra sikeredett, ettünk hozzá uborkát is természetesen. Ebéd után filmeztünk, először a Mr Popper Pingvinjei című filmet, amit én még ezer éve láttam magyarul, majd rengetegszer angolul (a gyerekkel havonta meg kell néznem.) Eztán pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve a Tibor vagyok, de hódítani akarok-című magyar művet néztük. Kb 15 éves koromban egyszer elkezdtem nézni de nem értem a végére, és azóta sem láttam, így számomra mondhatjuk, hogy új volt a film. A filmek alatt pedig megettük az aznapi második fogást: vaníliás cheesecake-et hatalmas eperdarabokkal. Erről már írtam egy tavalyi bejegyzésben, de Renivel ez számunkra afféle tradíció, hogy sajttortát eszünk eperrel szinte minden alakalommal, mikor találkozunk. Nem, még mindig nem untuk meg .:) Filmek után már 6 óra volt, ígyhát én elindultam haza, mert Észak-Londonból nekem 2 óra hazajutni. Fél 9 körül estem haza, megettem a Reni által csomagolt krumplis tésztát vacsira, aztán mivel nagyon fáradt voltam egy kis filmnézés után éjfél előtt eltettem magam másnapra.
Ma délelőtt és fél délután aludtam-ki kellett pihenni a hétvége fáradalmait-, majd csinosítgattam egy kicsit a konyhát, gyerekszobát és vasaltam-néha dolgozni is is kell ugyebár.

Egyszóval szuper hétvégém volt, és szuperlassú hétfőm, de holnap már kedd, egy nappal közelebb a hétvégéhez.:) Ez legyen a mai pozitív zárógondolat. :)

2013. február 17., vasárnap

Honnan jöttél, hová tartasz??

Ez egy nagyon jó kérdés. A mai kis szösszenetet egy csöppnyi összefoglalónak szánom, arról, ki/milyen ember voltam mielőtt Angliába jöttem, hogy Anglia hogyan változatta meg 180 fokban az élethez való hozzállásomat valamint pedzegetem a jövőbeli terveimet.Elég sok gondolat kavarog a fejemben ezzel a témával kapcsolatban, hiszen az oktatási rendszertől kezdve az otthonról hozott mintákig sokminden meghatározza azt, hogy ki voltál és milyen vagy valamint, hogy hová tartasz. Eddig is tudtam, hogy a mostani és a régi énem nagyon különbözik, de ahogy megírtam ezt a bejegyzést láttam, hogy ma már szöges ellentétje vagyok a régi Dominak.

A középiskolai évek: szerettem tanulni, jól is ment nagyon, szerettem a legtöbb tárgyat-magolni sosem tudtam, mindig megkerestem mindennek az "értelmi" oldalát, és a gyakorlatra fektettem a hangsúlyt-ebből következik, hogy nekem a reáltárgyak jobban bejöttek. A földrajztanárom kijelentette, hogy zseni vagyok (szerintem távol állok attól) és már 10. -ben OKTV-re küldött (pedig azon csak 11-12 évfolyamosok vehetnek részt, de a föcitanárom nagyon nyomott engem a versenyre, 10-ben ugyan még nem, de 12-ben tovább is jutottam). Az érettségim nagyon jól sikerült, a szóbeli vizsgák mind 100%-osak lettek. Nem azért írom ezeket, hogy "fényezzem" magam, ezek voltak a tények, mindenki, magamat is beleértve azt hitte, hogy én minimum 3-4 diplomáig és 5 nyelvtudásig meg sem állok, és minimum valami atomkutató leszek. Akkoriban olyan mértékben csak a tanulásnak éltem, hogy el sem tudtam képzelni, hogy középiskola után ne menjek egyetemre, hovatovább ne fejezzem azt be és legyen jópár diplomám. Felvettek az Eltére, földtudományi szakra, amit rettenetesen vártam, de valami olyat hozott nekem, ami teljesen új volt. . .
ELőször az, hogy kollégiumba kellett költöznöm Budapestre, oriási változás volt számomra, mert én azelőtt sosem éltem külön a családomtól. A családommal amúgy sosem volt túl szoros a kapcsolatom, kiskoromtól kedzve hozzá voltam szokva, hogy a problémáimat én oldom meg, ez bizonyos szempontból tán sokaknak szomorúan hangzik, másrészről viszont engem talpraesetté tett, megtanultam magam intézkedni, ügyeskedni, nem ijedek meg az árnyékomtól, hogy úgymondjam.

Tehát középiskola után elkerültem otthonról, és teljesen új volt az, hogy magamról kell gondoskodnom, én osztom be a pénzemet, az időmet, nem kell számot adnom senkinek, merre/kivel csavargok. Az első pár hétben bevallom nőiesen egy picit ilyesztő volt ez, a hirtelen jött nagy szabadság. Aztán mikor ehhez hozzászoktam akkor pedig annyira élveztem ezt az életformát, hogy a koliból haza sem mentem, csak 2-3 hetente. A koliban nagyon szabadnak éreztem magam és amennyire ódzkodtam tőle az elején, a végére egészen megszerettem. Az viszont biztos, hogy hosszútávon én nem vagyok koleszlakónak való, mert nekem mindenem a személyes szférám. . Bizonyos dolgok azért hiányoztak otthonról, például a vidék,mert én sosem szerettem nagyvárosban lakni, hiányzott a személyes szférám is, mert a koleszban 2 másik lánnyal voltam egy pici szobában, bírtam a szobatársaimat, és az egyikkel még mindig tartjuk a kapcsolatot, de én az a típus vagyok, akiknek mindene a személyes tér és szükségem van a magányra.
Az ELTÉ-re egy évig jártam, de már félévkor éreztem, hogy akármekkora zseninek tartanak engem földrajzból, de ez nem nekem való. Vagyis, hogy pontosítsak; még mindig szerettem a földrajzot, de akkor és ott nem ez volt, ami engem boldoggá tett. A második félévben őszintén megmondom, hogy már csak hébe-hóba jártam be a suliba, mert tudtam, hogy ott fogom hagyni. Nem is tudom, de valahogy nem nekem való volt az egész egyetemi közeg. A társaságba, a csoporttársaim közé nehezen tudtam beilleszkedni, nem is sikerült ez igazán,szerintem senkiben nem hagytam mély nyomot hogy úgy fogalmazzak, életre szóló-de mégcsak tartós barátságokat sem kötöttem. A tananyag sem volt olyan izgalmas és lebilincselő, mint amilyennek én azt anno elképzeltem, még a középiskolában ülve. Mint ahogy azt említettem, szobatársaim közül egy lánnyal viszont nagyon jóban lettünk, és bár 2010 óta egyszer sem láttuk egymást, de még mindig él a barátság, ha másért nem, már ezért megérte az az egy év.


Tehát 2010 júniusában ott hagytam az ELTÉ-t, de mivel nekem is mindenhonan azt nyomatták,és a csapból is az folyt, hogy "tanulni kell, mert diploma nélkül a tesco-ban sem leszel pénztáros", ígyhát 2010 szeptemberétől otthon Esztergomban beíratkoztam egy egyéves kereskedelmi ügyintéző tanfolyamra. Mikor nekikezdtem ennek az OKJ-s tanfolyamnak, bár baromira tetszett ez a kereskedelmi világ, de pár hónap után rájöttem, hogy ez sem nekem való, legalábbis most még nem, én világot akarok látni. Így esett tehát, hogy csakúgy mint az ELTÉ-t, a kereskedelmi tanfolyamot sem fejeztem be, hanem 2011 első felében nekiálltam szervezni az angliai aupairkedésemet, és 2011 júniusában pedig megtettem életem eddig legjobb lépését, felszálltam a repülőre és idejöttem új lehetőségek, új életcél után kutatva és ámblokk új élet kezdeni.

Én úgy vagyok ezzel az egész tanulás kérdéssel, hogyha én nem akarok tanulni, akkor nincs az az Isten, aki megmondja, hogy márpedig tanulni kell és kész. Neeem, van nekem saját akaratom, köszönöm szépen. Nekem ne magyarázza meg senki, hogy csak akkor lehetek valaki, ha elvégzek egy főiskolát/egyetemet, ahol kifizettetnek velem félévente százezreket, ahol annak van a nagyobb dicsősége, aki a legjobban berúg a bulikban, és a tanárok sokszor kényükre-kedvükre osztályoznak és buktatnak is akár.Ahogy az ismerősöm, -aki megjárta már Amerikát is és most Németországban nyomja a bébisintérkedős melót-is megmondta: az életre nem az iskola nevű intézmény tanít meg. Ha már az oktatásnál tartunk, el kell mondjam, ki nem állom, hogy a magyar oktatási rendszer úgy működik, hogy már 11. osztályos gimnazista korodba el kell döntened mit akasz csinálni. Ez egyszerűen lehetetlen. Ha csak az én esetemet nézzük: annak idején csak a földrajznak éltem és semmi másnak, saját magam és mindenki más azt gondolta, hogy én az ELTÉ-n, a földrajz szakon élni fogok mint hal a vízben, tutira lediplomázom, szerzek egy fasza kis állást, és az életben nem fogok másfajta dolgok felé kacsintgatni. Aztán egy évig tanultam az álomtantárgyam 'nem középiskolás fokon', és rájöttem, hogy nem, nem ez az én igazi "calling"-om, élethivatásom. A földrajzot még mindig szeretem, és nagyot dobban a szívem, ha meglátok péládul egy földtani térképet,de egyenlőre mostmár nem úgy tekintek rá, mint életcélra, ahogy azt sok évig tettem. Tehát az oktatási rendszerhez azt tudnom hozzáfűzni: sokak mellett én vagyok rá az élő példa, hogy ez nem így működik, hogy eldöntöm 17 éves gyerekfejjel, hogy hová felvételizzek, és a szigorú pontrendszer-és hatalmas tandíjaknak köszönhetően oda évekre be legyek skatulyázva.
Magyarországon igencsak elterjedt és általános az a felfogás, hogy csak akkor lehetsz valaki, ha van minimum egy diplomád, de áhh, az egy az kevés, legyen inkább kettő, tökmindegy, hogy szereted-e amit tanulsz, hova tovább teljesen mindegy, hogy érted-e, amit tanulsz.Ahhoz képest, hogy belőlem mindenki kinézte, sőt mitöbb elvárta, hogy én valami asztrofizikus legyek és én legyek az ELTE büszkesége; azt lehetne gondolni, hogy ehhez az 'ideához' képest az, hogy most "csak" egy aupair vagyok, oriási nagy kudarc vagy visszaesés. De rajtam kívül senki sem tudja, hogy mi játszódik le az én fejemben, mi mozgat és irányít engem.Hogy mi volt az, ami miatt annak idején eldöntöttem, hogy a sok éven át pártolt tanulás helyett inkább a világlátás mellett döntök.  És bizony azt mondom;akármennyire is fontos a tanulás, vannak dolgok amik ezerszer fontosabbak.
Én a 20 hónap alatt amióta aupairkedem sokkal (de tényleg fényévekkel többet) tanultam az életről, az önállóságról, saját magamról és arról, hogyan álljak meg a lábamon bármi is történjék, mint előtte 12 év alatt az iskolában. Rengeteg aupairt ismerek, - sokakat személyesen, sokakat csak online- akik hasonlóan vélekednek erről.
Ha már az aupair-eket, aupairséget említem: ez a munka, bár végtelenül egyszerűnek tűnik (tulajdonképpen az is), de mégsem egy "fáklyásmenet', mint amilyennek azt sokan elképzelik. Nem akarok nagyképűnek tűnni, de szerintem nem is való mindenki aupairnek. Nem azért, mert nehéz ez a munka, vagy mert géniusznak kell lenni az elvégzéséhez. Azt akarom ebből kihámozni, hogy ide kijönni bárki ki tud, a gyereket pátyolgatni és a családdal együtt élni szintén nem egy nehéz feladat. Persze tud ez szörnyű is lenni ha bunkó a család,ezt aláírom, de most vegyük az ideális esetet, amikor egy normális famíliához kerül az ember. Sokan (többek közt jómagam) az aupairséget úgy látja, mint ugródeszkát. Ez így igaz, ez a munka tökéletes lehetőség arra, hogy megvesd a lábad Angliában (vagy az általad kinézett országban), és megalapozd a jövődet. Amikor azt mondom; ez a munka nem való mindenkinek, arra gondolok, hogy nem mindenki képes megragadni a lehetőségeket, élni azokkal az előnyökkel, amit az aupairség nyújt. Persze ez nem feltétlenül baj, nem akarok én ezzel megsérteni senkit, tudom, hogy nem mindenkinek van hosszabb távú célja az aupairkedéssel. Viszont azokat nem értem, akik 2 vagy több évig 'űzik' ezt a mesterséget, elfogadják, hogy idegen családdal kell élniük, úgy ugrálni, ahogy ők fütyülnek, és heti 70-100 fontokat beosztogatni évekig. Ebbe én hossztávon biztosan beleőrülnék . (Akinek mondjuk iszonyatosan jó családja van, az kivétel, ismerek olyanokat, akiknek ez az egész megéri mert a család mindenben támogatja-de ez a legritkább eset.) Nem véletlenül tervezem már veszett módon a nanny-vé válásomat, amivel a munkakört, a gyerekek világát ugyan még nem, de ezt a 'vándorcigány'-családról családra szálló életmódot abbahagyhatom. Arról már nem is beszélve,hogy mellesleg meg is fizetnek a munkámért, biztonságban leszek anyagilag és lesz majd saját kis lakásom (elsőkörben persze szobát tudjak bérelni:) ahol senkihez, pláne egy idegen családhoz nem kell alkalmazkodnom és engem sem kell ismeretleneknek megtűrnie.
Szerintem azok az aupairek,akik ki tudják hozni az aupairségből, amit ki lehet, sokkal előrébb vagyunk azoknál, akik nem mozdulnak ki évekig az egyetem burkából, nem láttak és nem tapasztalak. Huhúú. Ha ezt előadnám például valamelyik volt osztálytársamnak, vagy sok otthoni fiatalnak, akik most éppen az egyetemen ülnek és azt hiszik milyen jó lesz majd nekik, hááát leosztanának, mint a pengős malacot, hogy én meg tróger tudatlan vagyok mert nem tanulok. :D Én viszont a tudást nem szeretem lexikálisan mérni, az élethez józan ész és talpraesettség kell, a legjobb tudós sem fog pénzt keresni ha ezek a 'skill-ek' nincsenek meg. Nem, ezzel nem azokat szeretném szapulni, akik az egyetemet, a tanulást választották, ne értsétek félre. Mindenki tudja, hogy neki mi a jó, és miben látja a jövőjét. Annak is megvan a szépsége, izgalmai, pláne ha valaki szereti is amit tanul, és megtalálja benne önmagát. Megértem azokat, akik ezt választják, tényleg.Nem azt mondom, hogy aki egyetemista az visszamarad mert nem lát világot és nem szerez tapasztalatot. Tény viszont, és szerintem a legtöbb aupair kollégám ebben meg tud erősíteni: idekint akár egy év alatt is sokkal többet lehet tanulni, és sokkal több tapasztalatot lehet szerezni, mint otthon, a suliban ülve.

Ebből a hosszas fejtegetésből arra akartam kilyukadni tehát, hogy én, aki anno csak a tanulásnak élt és senki nem is nézett ki belőlem mást, eljutottam arra, a saját tapasztalataim és önerőből megvalósított dolgok alapján, hogy mennyire megváltozhat az ember elképzelése, az élethez való hozzáállása.Van az a mondás, hogy "soha nem mond, hogy soha". Hogy ez mennyire igaz, arra nincsenek is szavak! Rengetegen vannak, akik már középiskolában 5 meg 10 éves terveket készítenek a jövőjükről. Ez egyfelől jó, hogy ennyire megfontolt legyen valaki, az életnek nem is lehet csak úgy 'dúrrbele' alapon nekivágni. Másrészt viszont azt mondom, nem kell mindig mindent hajszálpontosan megtervezni, pláne nem évekkel előre. Hiszen úgysem tudhatod, holnap mi történik, merre sodor az élet és kivel találkozol. Természetesen jó ha vannak tervek, jómagam is rendelkezem néhánnyal a tarsolyomban, A, B és C (valamint még számtalan ) esetőségre, de szerintem úgy jó, ha a tervek rugalmasak, hogy beleférjen a spontaneitás is. Nekem körülbelül hetente, de van, hogy naponta változik az elképzelésem arról, mit szeretnék csinálni a jövőben, tehát az nem fér bele, hogy csőlátás szerűen eltervezzem, mit fogok kezdeni magammal mához 10 évre.
Amúgy egy apró gondolat: a legtöbb állásinterjún megkérdezik, hogy látod magad mához x évre? Ezeknél a kérdéseknél ölni tudnék!! Az oké, hogy a munkaadók határozott emebereket keresnek, akiknek van némi fogalmuk arról merre tartanak, de engem hagyjanak békén azzal, hogy mit szeretnék csinálni  5 vagy 10 év múlva! Attól, hogy nem feltétlen tudom, mihez fogok kedzeni 10 év múlva, még lehetek határozott és célokkal rendelkező szemilység!  Erre a kérdésre max annyit tudnék válaszolni, hogy boldog emberként képzelem el magam, azt csinálva, ami az életemnek azon szakaszában boldoggá tesz, azokkal az emberekkel körülvéve, akik boldoggá tesznek. És pont. Nem tudom, hogy egy ilyen válasz kielégítő lenne-e, vagy pedig a cégek olyasmit várnak, hogy vezérigazgatóként és irgalmat nem ismerő vezetőként képzelem el magam. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy az utóbbi. Én úgy gondolom az én válaszom ésszerűbb.:))


Ha már a jövőt említjük: a nanny-témába most nem mennék bele, ennek egy külön bejegyzést szánok a közeljövőben. A tanuláshoz visszatérnék még egy kicsit. Egy pár éve rájöttem már arra, hogy a nyelv a legfontosabb. Ha van ugyanis kb 3-4 nyelvtudásom (de minél több, annál jobb) akkor bárhová kerülök a világon, bármilyen országba megyek, meg fogom értettni magam, a lehetőségek tárháza nyelvekkel a tarisznyánkban pedig végtelen: nem csak tolmács, de műfordító, szinkronfordító, és egy rakás mindent kezdhetünk magunkkal. Én még nem tudom fogok e tanulni a jövőben. Nyelveket egészen biztos, mert azt élvezettel csinálom. Mindig is annak a híve voltam, hogy amit nem élvezettel csinálsz, azt hagyd is a fenébe, mert úgysem fogsz vele egyről a kettőre jutni. Ha valamit, akkor maximum turizmust vagy ehhez hasonlót szeretnék tanulni, jelen pillanatban erre érzek erős késztetést és ugy érzem szívesen csinálnám/tanulnám. Valószínűleg nem leszek tudós (persze nem kiabálok el semmit), most sokkal inkább valami szociálisabb munka felé érzek nagy késztetést, ahol emberekkel foglalkozhatok, pl: idegenvezető, légutaskísérő. Ezt is Angliának köszönhetem; amióta itt vagyok, megnyíltam az emberek felé. Régebben én inkább a csendes, befelé forduló fajta ember voltam. Nem volt ezzel semmi baj, én tökéletesen jól éreztem magam a kis világomban, nem hiányzott semmi és nem bánok semmit. Viszont ennek ellenére, hogy élveztem ezt, pozitív váltásként könyvelem el, hogy mióta idekint vagyok kb 180 fokban megváltoztam ezt illetően. Mostmár éltelemem a társaság, hogy másokkal foglalkozhassam és ők is velem, a baráti kapcsolatok pedig fontosabbak mint valaha. A legjobb barátaimért én bizony tűzbe mennék. Most, bár még nem tudom konkrétan, hogy mi lesz az a szakma, amiben én megtalálom önmagam, de mindenképpen olyan hivatást képzelek el, ahol emberekkel foglalkozhatok.

Hát ennyi meg egy bambi. Ez az én történetem arról, hogy honnan jöttem és, hogy jelenlegi állás szerint hová tartok. Hangsúlyozom, hogy a jelenlegi állás szerint. Holnap új nap, új hét lesz, ki tudja milyen lehetőségekkel, amelyekkel csak élni kell ahhoz, hogy nyeregben érezhesse magát az ember. . Ezzel a gondolattal búcsúzom mára.:)

2013. február 12., kedd

Pótlás-20 hónapos forduló, betegség, szuper hétvége, keratinos hajegyenesítés

Először is elnézéseket kérek, hogy nem írtam mostanáig, a legutóbbi bejegyzésemben említettem, hogy volt egy kis összezörrenésem a hosztanyuval, és ez akkor engem borzalmas mértékben kikészített, rögtön ezután lebetegedtem, de annyira, hogy már nagyon rég nem voltam ilyen szinten kiütve. Ennek következtében írni sem tudtam, tul. képpen az elektronikus eszközök (tv, laptop) közelébe is csak akkor mentem, ha muszály volt, az időm nagy részét az alvás tette ki. Meg aztán egy kicsit zűr volt a fejemben, a hosztanyám 2 héttel ezelőtti kirohanását sem tudtam hová tenni, kellett egy kicsit, hogy lenyugodjak, rendet tegyek a fejemben.
De most itt vagyok, egy maratoni bejegyzéssel, mert lesz miről írni, úgyhogy készítétek be az innivalót/chipset és olvasásra fel! :)

Január 29, kedd-jan.31,csütörtök:

Az előző bejegyzésben azt ígértem megírom az anyukával való  konfliktusomat. Ez a konfliktus két hete engem egy csöppet hazavágott , és sajnos én az a típus vagyok, aki ha stresszel, akkor könnyebben lebetegszem és hullik a hajam-szóval fizikai tünteim vannak. Ennek következtében, miután megvolt anyukával 2 hete hétfőn az összekoccanás, én kedden már éreztem, hogy nem vagyok jól (influenza tünetek) majd szerdától kezdve teljesen le voltam döntve a lábamról. Borzalmasan ramatyul voltam, nem is emlékszem mikor voltam utoljára ennyire beteg, de ilyen magas lázam és erős tüneteim kiskorom óta nem voltak, kb 13 évesen lehettem utoljára ennyire beteges. Szerdától szombatig szinte fel sem tudtam kelni az ágyamból, bár a hétköznapokon muszály volt, mert ugye dolgoztam, de próbáltam minél többet pihenni, hisz az influenzát ki kell feküdni, tuljadonképpen amikor éppen nem gyerekeztem akkor aludtam.

Eredetileg részletesebb beszámolót akartam írni az anyukával való konfliktusról, márcsak azért is, mert nem minden barátommal találkoztam még azóta a betegségem miatt, így nem mindenki tudja mi volt .De aztán arra jutottam, hogy mégsem írok le mindent részletesen,mert már eltelt 2 hét és túlvagyok az egészen, nem szeretném magamat felspanolni ezzel már. Szóval bocsi, hogy nem fogom kielégíteni a kíváncsiságotokat, de úgy döntöttem, hogy ez már elmúlt, én lenyugodtam, és megoldódott az ügy. Az anyukával azóta visszaállt a régi viszony, nehezteltem rá egy pár napig de tudni kell vonalat húzni és tovább lépni, ezt meg is tettem, és most minden oké, a család rendes hozzám és korrekt (a korrektséggel eddig sem volt semmi gond), én teszem a dolgomat és tervezem a jövőmet. Ha valakit érdekel részletesebben ez a kis összekoccanás, akkor privátban válaszolok.


Február 1, Péntek:

Péntek délután a suliból nem csak az én "gyerekemet" hanem még két osztálytársát is hazahoztam playdate-re, ami annyit tesz, hogy amíg ők a játszószobában szórakoznak én elkészítem  vacsijukat, majd megetetem őket, játszanak még egy kicsit és 5 óra körül jönnek értük a szüleik. Általában szeretem a playdate-eket, mert a gyereknek legalább van kivel játszani és így megtörik az unalmas hétköznapi rutin, ezen a napon viszont a 39 fokos lázam mellé viszont pont ez hiányzott a legkevésbé, hogy 3 kölyök futkozzon a házban. Az egyiket ráadásul nekem kellett hazavinnem mert az anyukája nem tudott érte jönni, pont nem erre volt szükségem, mert így a sajátomat is fel kellett öltöztetnem, (és aki aupair az tudja, hogy sokszor nehéz a gyerekeket erre rávenni, főleg ha többen vannak) és az utcán 2 gyerek után rohangászhatttam. Mindegy, túléltem, bár azon a péntek estén másra sem vágytam, minthogy valamelyik szülő végre hazajöjjön, átadjam a stafétabotot és eldőljek az ágyamban. Péntek este..kb fél 7kor jött meg apuka, én egyből a szobám felé vettem az irányt és be is aludtam, és húztam a lőbőrt kb este 10-ig , amikor is felébredtem, mert nem kaptam levegőt (a betegségem alatt kb 3 óránként eldugult az orrom, még alvás alatt is :S). 10-kor még lementem szendvicset készíteni, befaltam, és aztán rögtön aludtam is. Jó kis péntek esti program, dehát valamit valamiért, ha nem pihentem volna, hanem mondjuk kimegyek a barátokkal akkor sosem gyógyulok meg.


Február 2-3, szombat, vasárnap:

Szombaton reggel már jobban voltam, sőt, a pénteki világvége állapotomhoz/hangulatomhoz képest szinte teljesen jól. Ám ez csak reggel volt így, napközben visszajöttek a tünetek. Összeszedtem magam és elmentem orvoshoz. Ezzel amúgy adtam a sz@rnak egy pofont, mert odamentem a rendelőbe, vártam majdnem másfél órát, láttam is, hogy rengetegen vannak és alig halad a sor. Mikor már másfél órája vártam megkérdeztem a recepcióstól, hogy hányan vannak még előttem, a hölgy pedig azt mondta, hogy még be sem kerültem a rendszerbe!! szóval kb 16-an.:SS Láttam persze, mikor odaértem, hogy sokan vannak, nade azt nem gondoltam volna, hogy másfél óra után még mindig nem leszek a rendszerben. Mivel borzasztó rosszul voltam, alig tudtam ülni is, így szóltam a hölgynek, hogy akkor az én adatlapomat inkább vegye csak ki, mert hazamennék.
Vasárnapra csodák csodájára magától elmúlt a lázam, és már levegőt is kaptam, eljött a javulás végre.

Február 4, hétfő-február 7, csütrötök, a javulás hete:

A múlt hét elején, hétfőn-kedden még voltak influenzára emlékeztető tüneteim, de ezek fokozatosan elmúltak. A múlt héten hétközben nem történt semmi érdekes, a gyerek suliba, én tettem-vettem, mindenki csinálta a dolgát. Hétközben mikor már teljesen jól voltam, ha jól emlékszem csütrötökön elsétáltam a közeli boltokba, és a New Lookban megajándékoztam magam egy szép tavaszi sállal, barna-rózsaszín színű, imádom, minden kabátomhoz megy.:)

Mivel a betegségem hétvégéjén nem tudtam elmenni sehová, enyhén szólva is úgy érzetem, hogy kezdek begolyózni a bezártságtól, nem ezt szoktam meg hétvégeken, hogy itthon ülök a 4 fal között, hanem általában péntek estétől vasárnap estig nincs megállás. Ennek következtében múlt héten a hétköznapokon csak az tartott életben, hogy szervezkedhettem a hétvégével kapcsolatban.

Febr. 8, péntek:

Péntek este a helyi svéd barátnőm Maja meginvitált pubozni a barátaival. Megismertem két új lányt, az egyik egy svéd lány Elen, a másik pedig Németországból jött, Lena. Mindketten nagyon jófejek, sőt, Lena Hamburgban lakik, és ezen a héten már költözik is haza (csak 3 hónapot volt itt aupairkedni.) Annak ellenére, hogy most találkozott velem először meginvitált magához Hamburgba egy hosszú hétvégére, felajánlotta a vedégszobáját és, hogy körbevezet a városban, szóval mostmár biztos, hogy még a közeljövőben ellátogatok a Hanzavárosba.  Útunk először a Mekibe vezetett, én vacsiztam a lányok a fagyi mellett döntöttek. Vacsi után köröztünk egy sort a városban, majd az egyik pub előtt ki volt írva, hogy élő zene van aznap, így nem volt kérdés, hogy bemegyünk. Egy aranyos csajszi énekelt egész este, komolyan mondom, hogy az X Factorba is simán elmehetne, sőt szerintem megnyerné. Lehetett dalokat is kérni, szóval etéren aktivizáltuk magunkat és meghallgattuk az összes kedvencünket cider és sör társaságában. Nem is tudom pontosan, de kb éjfélig ücsörögtünk ott, akkor is csak azért mentünk haza mert a társaságból ketten másnap Oxfordba utaztak ígyhát "korán" csörögött a pizsama-mármint péntek estéhez képest korán:) Én itthon még kockultam kb fél 3-ig aztán eltettem magam.







Febr. 9, szombat:


Szombaton volt 20 egész hónapja, hogy itt élek Angliában! A szép kerek szám és a rengetek átlélt élmény és kaland, valamint a felfedezett helyek és városok ünneplést kívántak, amire pedig a magyar palacsintázóban került sor. Még a hét elején beszéltem le Renivel, Lucával és az Istvánnal, hogy szombaton tartsunk már egy összeförrenést, elvégre mégiscsak másfél hétig nem tudtam kimozdulni, és már másra sem vágytam,csak egy jó magas kalóriatartalmú palacsintára, pálinkára és baráti csevejre.

A 20 hónapos évforduló alkalmából összerittyentettem egy képet is:



Ha jól emlékszem és mindegyiket beleszámoltam, 15 új helyet/várost fedeztem fel az elmúlt 20 hónapban, azt gondolom ez egész jó arány, és most, hogy jön a tavasz már írtam egy listát azokról az úticélokról, amelyeket még a következő 4 hónapban ki szeretnék pipálni, a sok belföldi város mellett lesz még két külföld, ugyanis március végén/április elején ellátogatok  Párizsba, valamint a hamburgi barátnőmnek köszönhetően Németországban is megvetem a lábam, valószínűleg áprilisban. Most, hogy már 20 hónapja vagyok aupair (huhh, tán túl hosszú ideje), és az aupairség nem tud sok újat nyújtani, semmi kihívást,valamint az angolom már nagyon is jó szinten van, semmi egybére nem fogok koncentrálni, csak arra, hogy minél több mindent lássak, mindenhová eljussak, amit feltűztem a bakancslistámra.

Tehát mint említettem szombatra palacsintázás volt betervezve. Én kettő után értem a palacsintázóba a Victorián, a többiek, Luca és István már falták az aznapi menüt: bácskai rizseshúst almapaprikával/uborkasalátával, Reni pedig palacsintázott. Amikor a hét elején megláttam a fészbúkon, a palacsintázó oldalán, hogy rizses hús lesz az eheti menü, azt hittem kiugrok a bőrömből, imádom a rizses húst, az egyik kedvenc ételem, és már azóta nem ettem, mióta legutóbb hazalátogattam, azaz 10 hónapja. Nem csoda tehát, hogy egész héten be voltam zsongva, mint egy hülyegyerek, és a vonatút a palacsintázóba is egy örökkévalóságnak tűnt (pedig csak 15 perces ):).
A rizses hús pedig eleget tett a várakozásnak, sőt még tán felül is múlta, isteni volt, én uborkasalátával ettem, az az egyik kedvenc köretem.






Ebéd közben nekem sok pótolni valóm akadt, elvégre majdnem 2 hét pletykafolyamáról maradtam le, így ment a dumaparti mindvégig. Még hétközben láttam a palacsintázó fészbúk oldalán egy képet a Túró rudis palacsintáról, és kommenteltem is, hogy mennyire jól néz ki, és kár, hogy a betegségem miatt múlt héten lemaradtam róla. A hely tulaja István pedig volt olyan kedves, hogy az én kedvemért vett Piros Pettyes Túró Rudit, és a rizses hús elfogyasztása után már izzította is a sütőt, hogy elkészítse nekem eme különleges palacsintát. A túró rudis palacsintát (A.K.A. Rudicsintát) frankón úgy kell elképzelni, hogy a palacsintatésztába beleolvasztják és szétkenik  túró rudit, mondanom sem kell, hogy isteni finom volt, és máskor is ki fogom könyörögni ezt a különlegességet.


Rudicsinta

Ezen a napon is megismerkedtem egy új emberrel, Ágival, aki nagyon aranyos és szintén a palacsintázóba jött falni, a rizses húsnak és az aznapi különlegességnek, a Pina Coladá-s palacsintának ő sem tudott ellenállni.

Renivel


Crepe Pina Colada
Valamikor 4 óra körül hagytuk el a helyet, Reni hazaindult, mivel este szittelt, én pedig az Oxford street felé vettem az irányt. Alapjában véve nem szeretem az Oxford street-i tömegnyomort, a sok embert és, hogy mindenki egymás nyakát tapossa de néha valahogy kifejezetten szükségem van arra, hogy egy kicsit a zsúfoltságban legyek, hogy egy legyek a sok marha közül, akik azért tolonganak, hogy elkapkodhassák a másik elől a kiszemelt ruhadarababokat. Valahogy így éreztem szombaton is, szóval a palacsintázó után bevettem magam az Oxford street-i forgatagba. Venni ugyan nem vettem semmit (jobb is:) de rengeteg boltot megjártam, kinéztem magamnak egy szupi kis sapkát a New Lookban, amit a közeljövőben magamévá is teszek, és ha már ott voltam, akkor az egyik  sminkes üzletben csináltattam magamnak ingyensminket.:) Apró örömök ugyebár. Este nem kellett bébiszittelnem, de mivel nem volt betervezve semmiféle party, előző este pedig eleget ücsörögtem a pubban, így kb 8 után haza is tévedtem, megvacsiztam, elkezdtem írni ezt a bejegyzést, filmeztem és éjfél után már aludtam is, mert vasárnap mozgalmas nap várt rám.



Febr.10, vasárnap:

 
A vasárnapot több okból is vártam, egyrészt mert először találkoztam Annával, másrészt mert elterveztük, hogy megyünk a Random Rainroom Exhibition-re, valamint ezen a napon került sor az oly régóta áhított keratinos hajegyenesítésemre.

Anna 22 éves, szintén aupair, nem Londonban, hanem Londontól délre, egy Weybridge nevű településen lakik, ami úgy 35 percre van vonattal a belvárostól. Annát én a blogolásnak köszönhetően ismertem meg, Ő pár hónapja érkezett Angliába, elkezdett blogolni, és az én bejegyzéseimhez is kommentelt. Pár hónapon keresztül tul. képpen csak itt a blogon keresztül komunikáltunk, mikor egymás bejegyzéseit kommenteltük. Anna ezekben elmondta, hogy már régóta követője a blogomnak, és amikor eldöntötte, hogy aupair lesz, az én blogom hatalmas inspirációt adott neki, mert mindig pozitívan írtam erről a munkáról és az élményekről, amiket átéltem. Én mindig nagyon örülök az efféle visszacsatolásnak, ilyenkor látom igazán, hogy van értelme írni. Az pedig külön nagy öröm volt, hogy az írásaimmal valakinek ötletet adtam, arra inspiráltam, hogy ő is vágjon neki Angliának. Anna blogját oldalt a bloglistában megtaláljátok, Angliai Beszámolók a címe, ajánlom mindenkinek, Anna regeteget beszámolót ír azokról a helyekről, amelyeket már látott, és szerintem nagyon könnyed, élvezhető stíusban, az írásai alapján kedvet is kaptam egy pár helyhez.:)

Reggel 10kor találkoztunk a Waterloo állomáson. Számomra mindig nagyon érdekes, mikor egy olyan személlyel találkozom, akiről tuljadonképpen a blognak köszönhetően már rengeteg mindent tudok, de élőben még sosem találkoztunk. A fejemben mindig alkotok egy képet, hogy milyen is lehet ez a személy, és kíváncsian várom, hogy élőben vajon milyen. Anna szinte pontosan olyan volt, mint amilyennek elképzeltem, egyből megtaláltuk a közös hangot, tudtam, hogy remek napnak nézünk elébe.

Első úticélunk a Random Rainroom kiállítás volt. Igencsak érdekesen hangzik a címe, maga a kiállítás is az. A Rainroom (avagy esőszoba) lényegében arról szól, hogy bemész egy sötét szobába, a plafonon található álmennyezetből pedig szakad az eső, ám csak körültötted esik, a mozgásérzékelőknek köszönhetően ott, ahol te állsz nem esik. Mászkálhatsz/ugrálhatsz jobbra/balra, kinyújthatod a kezed, de rád nem fog esni, hanem csak körülötted, szóval tulajdonképpen te irányítod az esőt. Elképesztően hangzik, ez valami olyasmi, amit tipikusan nekem találtak ki, hisz imádom az efféle, már-már lehetetlen, irreális dolgokat, ráadásul még a belépés is ingyenes. Egyetlen hátulütője van a dolognak, mégpedig, ahogy az interneten is írják, a sorbanállási idő 4 óra!! Mi Annával azt gondoltuk cselesek leszünk, odamegyünk vasárnap reggel 11-re, nyitásra, mert úgy okoskodtunk, hogyha már ekkor odamegyünk, akkor csak nem lesz 4 óra a sor, hanem legfejebb 2 (de igazából kevesebben reménykedtünk.)

Az első agyf*sz akkor kapott el, amikor megláttam, hogy a metróvonal, ami közvetlen a kiállítás előtt tett volna le minket le volt zárva. Segáz, eltökéltek voltunk, hosszas kavarág és rengeteg ember/buszsofőr megkérdezése után találtunk egy buszt, ami a kiállítás közelében tesz le. Na, ez a "kiállítás közelében" egyet jelentett azzal, hogy miután leszálltunk a buszról még fél órát sétáltunk. Nem baj, mi mindenképpen el akartunk jutni a Rainroomba, így mit nekünk egy kis séta. Nagy nehezen ráakadtunk a kívülről igencsak ocsmány épületre, nade nekünk az számított, ami belül van. Még csak 11 óra múlt pár perccel, mire odaértünk, ám tátva maradt a szánk, amikor megláttuk a kígyózó sort, az embertömeget, ami a kiállítás előtt fogadott. A biztonsági őrt egyből leszólítottam, hogy mekkora várakozási időt jósol, a válasz az volt, hogy 4 óra!! Azt hittem rosszul hallok, még vissza is kérdeztem, hogy tutira 4 óra, merthát csak most nyitottak ki. Miután megerősített minket a bácsi, hogy igen, 4 óra (és hozzátette, hogy hétvégén jönni önygilkosság), Annával úgy döntöttünk nem állunk be a sorba. Más körülmények között nem érdekelt volna minket az a 4 óra ácsorgás, mert nagyon szerettük volna látni az esőszobát, de nekem délután 2-re időpontom volt a fodrásznál, ahová el is kellett jutni, (egy óra az út) szóval a kiállítás így most számunkra elmaradt. Én úgy döntöttem, hogy mivel március végéig nyitva lesz  a hely, majd elmegyek egy hétköznap, olyankor állítólag nincsenek (annyira) sokan, de tuti, hogy nem fogok kihagyni egy ilyen lehetőséget.

A videót mindenképp nézzétek meg:





A sikertelen eső-hadművelet után arra jutottunk, hogy menjünk el a fordászathoz (West Hampstead városrész), a fodrász közelében üljünk be valahová ebédelni, és kettőkor pedig irány a fodrász és a hajegyenesítés.  Vasárnap, hát mit mondjak, egy kicsit balfék voltam, ugyanis először a város másik felébe vezettem magunkat. Az a helyzet, hogy létezik egy  West Hampstead és egy Hampstead, ezek ráadásul nincsenek közel egymáshoz. Valamiért (mert nem igazán figyeltem) én a Hampstead felé tartó metróra vezettem magunkat, jó fél óra volt oda az út, és mikor odaértünk, már csak akkor realizáltam, hogy baszki, nem is ide kellett volna jönnünk. Még szerencse, hogy ekkor csak fél 1 volt, így bőven volt időnk átmenni West Hampstead-be.  Ám itt én már éhes voltam, tehát beültünk a helyi mekibe, én hagymakarika-sültkrumpli-kólára, Anna pedig kávézott.  Mikor végeztünk ismét a metró felé vettünk az irányt ám mivel siettünk, kapkodtunk, így nem vettük észre, hogy lifttel kellett volna lemenni a metróhoz. Ezen az állomáson ugyanis olyan mélyen van a metró, hogy lifttel kell le-és felmenni, vannak lépcsők is, egy 320 fokból álló csigalépcső, ám az csak vészhelyzet esetére van. Mivel szőkék voltunk, így a lépcsőt céloztuk meg, és mikor már több, mint két perce caplattunk lefelé, feltűnt, hogy rajtunk kívül senki nincs a lépcsőkön.:)) Kb 8 percig tartott leérni, és komolyan mondom, hogy nekem jojózott a szemem a végére. Már csak mikor leértünk a lépcső aljára, olvastuk el a kiírást, miszerint a lépcső csak vészhelyzet esetében használható. Mit mondjak, jót röhögtünk magunkon, és meg is volt aznapra a testedzés.

A fodrászhoz nekem 2-re volt időpontom, és a kavargás-eltévedés miatt csak negyed 3 után estünk be a szalonba, de szerencsére nem volt gond, mert a fordász csaj még az előző vendég frizuráját fejezte be.
A neten még decemberben vettem a keratinos hajegyenesítést. Ez a kezelés normális esetben 250 fontba kerülne, ám én 70 fontért vettem meg a www. wowcher.com oldalon. Ezt amúgy mindenkinek ajánlom, regeteg mindent lehet szuperolcsón megvásárolni, nagyon megéri és mostmár tapasztalattal a hátam mögött mondom, hogy nem átverés.
A hajegyenesítésről:mivel nekem csak vállig érő hajam van, a procedúra csak másfél órás. Először megmosta a fordász a hajam, majd rákente az anyagot. Ez az anyag tuljadonképpen keratin, ami azért nagyon hasznos a hajnak, mert maga a haj keratinból épül fel, tehát ha ezt a keratinos trutyit ráteszik a hajra, akkor ez beépül a haj szerekezetébe, kijavítja a hibákat, pl fénytelenség, szálasság, töredezés, és nem utolsó sorban egyenesíti is a hajat. Amikor a csaj felkente ezt a cuccot érzetem, hogy ég a fejbőröm egy picit, de ez állítólag normális (azóta sem láttam semmi kárát, szóval gondolom tényleg ártalmatlan.) A krém iszonyat büdös volt, nagyon erős maró szaga volt, de olyannyira, hogy könnyezett a szemem és érztem, hogy marja az orrnyálkahártyámat is.  Mikor teljesen ellepte a krém a hajamat fél órára rátették a fejemre a búrát, hogy a krém megszáradhasson. Mivel fél óra igen hosszú idő, hogy egy helyben üljek, gondoltam kérek pár magazint és olvasok, de annyira marta a krémből felszabadult gáz a szememet, hogy egyszerűen nem bírtam nyitva tartani, tehát a fél órát csukott szemmel böjtöltem ki. Anna időnként oda jött lecsekkolni és ő is majd megfulladt..A vége felé a búra már olyan forró volt, hogy az agyamat égette, dehát a szépségért szenvedni kell, vagy hogy mondják.:) Fél óra után a fodrász leszedte a búrát, fogta a 250 C fokos hajvasalóját, és tincsről-tincsre kivasalta a hajamat, mindegyik tincset legalább 10-szer.Mint azt láthatjátok, a keratios krémet tehát nem mosták le, rajta hagyták a hajamon, és belevasalták, tulajdonképpen beleégették a hajamba. Ez arra jó, hogy a forró hajvasaló megnyitja a hajam szerkezetét és a keratin ennek következtében be tud épülni. Egyenes pedig ugye a vasalástól lesz. (Gondolom ha ugyanezt forró hajcsavarókkal csinálnák akkor göndör lenne.) A vasalás kb 20 percig tartott, Anna pedig meg is jegyezte, hogy nagyon szép fényes a hajam már messziről is. Vasalás után maga az egyenesítő procedúra véget is ért, de kértem még egy frissítő vágást is, elvégre már kb augusztus óta nem volt vágva a hajamból. Mit mondjak, abszolút, 100%-ig elégedett vagyok az eredménnyel, a hajam sosem volt még ennyire fényes, a töredezésnek nyoma sincs, és hiába van párás-esős idő azóta is, de egy picis sem szálas-vagy hullámos a hajam.





A kezelést követő 3 napban nem érheti víz a hajat. Továbbá nem szabad a fülem mögé tennem, összefognom, sem hajcsatot használom. Ennek magyarázata, hogy ez a 3 nap a perdöntő, mivel a krém még mindig rajta van és dolgozik. Vagyis ezalatt a 3 nap alatt áll be hajam a végleges formájára, és ha megtörik az egyenesség mondjuk egy hajgumi vagy hajcsat következtében, akkor a végeredmény sem lesz 100%-ig egyenes. Víz meg egyérteműen azért nem érheti, mert az lemossa a krémet. A hajgumi és csat hiánya nem hat meg különösebben, de 2 nap telt és, és a szemebe lógó hajam a halálba tudna idegesíteni :D Nem szeretem ha a szemebe lóg, bár most a cél érdekében elviselem. Holnap délután telik le a 3 nap, de biztos ami tuti, várni fogok csütörtökig a mosással és hajkiegészítők használatával. Az egyenesség és a szép állag kb. 3-4 hónapig tart. Az előző hosztanyám imádta ezt a keratinos kezelést, ment is negyed évente a fodrászhoz, és mindig hihetetlenül szép volt a haja.

Természetesen vasárnap egész nap, így mikor eljöttünk a fodrásztól is szakadt az eső, ráadásul a szél is fújt, mit ne mondjak, azt hittem agyfaszt kapok. A kapucnimnak és esernyőmnek hála nem lett vizes a drága féltett hajkoronám, de nem kicsit voltam ideges, hogy mért pont aznap kell ennyire gané időnek lennie. A bejegyzés végén még visszatérek a hajamra.

A fodrász után lecsorogtunk a Waterloo station-ig, ahonnan Annának indult a vonata, de még korán volt, így beültünk egy olasz étterembe. Anna forrócsokit ivott, amivel nem tudott betelni, annyira finom volt, én pedig ravioli-t ettem limonádé kíséretében.




A szuper nap emlékére:))


Az étterem után nem maradt más hátra, mint a búcsú. Nagyszerűen éreztem magam egész nap Annával, rengeteget mókáztunk, nevettünk, folyt a dumaparti ezerrel és nem tudok elég hálás lenni azért, amiért Anna eljött velem és végigülte a másfél órát a fodrásznál. Köszönöm a csodás napot Anna és remélem, hogy minél hamarabb találkozunk megint, lehetőleg már a vasárnap említett kirándulási célpontok egyikén.:) Remélem, hogy Te is jól érezted magad, és várom a Te beszámolódat is a vasárnapról:)

El is érkeztem ehhez a héthez. Tegnap hétfőn nem történt semmi érdemleges. Reggel miután felöltöztem és belenéztem a tükörbe azt hittem lemegyek hídba, ugyanis: SZÖGEGYENES volt a hajam. Semmi gyűrődés, kóc-nak nyoma sincs, pedig akkor még nem is fésülködtem. Azelőtt el sem tudtam képzelni, hogy az én szar hajam felkelés után ilyen rendezetten tudjon kinézni. Évekig szenvedtem vele, reggelente az elalvásnak köszönhetően mindig katasztrófa volt, ahogy kinézett.
Viszont tegnap reggel havazott, napközben meg eső esett szóval mikor vittem-hoztam a suliból a gyereket extra óvatos voltam, hogy ne legyek vizes. Hálisten nem lettem az, és a hajam még mindig tök egyenes. Nem szeretnék semmit elkiabálni még, hiszen majd akkor fogom igazán meglátni, hogy milyen a végeredmény, amikor majd először megmosom. Elméletileg mosás után a hajamnak magától egyenesre kell megszáradnia. Majd csütrötökön beszámolok az eredményről, de bizakodom, hiszen az idő vasárnap óta, a kezelés óta folyamatosan párás, de a hajam mégis tökéletesen néz ki.
A legfőbb indokom, amiért bevállatam a kezelést az, hogy mikor kivasalom a hajam, tök mindegy hogy párás-e az idő, esik-e vagy éppen süt a nap, de maximum 2 órát maradt egyenes, a nap végére pedig iszonyatosan nézett ki (és jó minőségű vasalóm van ráadásul.) A másik ok pedig, hogy a hajam állaga borzasztó volt, szálas, összeugrott, töredezett, egyszóval nem volt szép. Nekem igen gyakran kellett vasalnom a hajam, és nem valami divathóbort miatt, vagy hiúságból, hanem mert annélkül borzalmas állaga és kinézete volt, a vasalás viszont folyamatosan töredezte, és ennek következtében évek óta nem nőtt a hajam a vállamnál hosszabbra. Most, hogy végre leállhatok a vasalással abban bízom, hogy ez megváltozik, és végre nekem is hosszú hajam lehet. Tudom, ez tán másnak nem akkora "kiváltság", de nekem soha nem volt hosszú hajam (kiskoromban sem), a mostani hosszúság a leghosszabb, ami eddig volt, szóval nekem nagyon is megérte ez a kezelés. Bár baromi dárga, de ha beválik, (ami hajmosás után majd kiderül), akkor össze fogom spórolni rá pénzt, és 3 havonta megcsináltatom.  Szóval ennyit erről, a tűzkeresztség, azaz az első hajmosás még hátravan, de az szinte teljesen biztos, hogy ugyanolyan, mint azelőtt volt biztos nem lesz.

Arról, hogyan leszek nanny, a következő bejegyzésben írok, amit a napokban közzé is teszek. Nem, nem fogok megint ekkora szünetet tartani a blogolásban, hisz nekem is könnyebb, ha csak pár napról kell egyszerre megemlékeznem, és Nektek olvasóknak is, hogy nem kell egyszerre kisregényt olvasnotok. Terveim szerint március közepén, legkésőbb végén már nanny leszek, amivel végre új fejezetet nyithatok, hisz amióta idekint vagyok még csak aupairkedtem és semmi másban nem próbáltam ki magam. Nem mintha a nanny-munka sokban különbözne az aupairtől, de mégiscsak egy új világ fog megnyílni, ha csak a fizetés szempontját nézzük már akkor is, de egyébként is. Csütörtökig bezárólag közzé is teszem eddigi ötletelésemet és terveimet ezzel kapcsolatban.
Addig is puszi Mindenkinek:)

Nem hagytam abba!!!


Jelen pillanatban éjfél van, azaz átcsúsztam hétfőből keddbe. Pontosan két hete nem írtam, és kaptam már pár üzenetet, hogy mostmár szíveskedjek klaviatúrát ragadni és megírni, hogy mi a harci helyzet!! Jelentem, minden rendben van, élek és virulok, csak az elmúlt két hétben sokat betegeskedtem és ebből kifolyólag nem nagyon vitt rá a lélek, hogy írjak. Nem álltam le a blogolással, nem is fogok rászokni erre, hogy csak 2 hetente jelentkezek, ígérem, csak most egy-két történés miatt (többek közt az anyukával való konfliktus miatt) kellett egy kis időt adjak magamnak, hogy leülepedjenek a dolgok.

A betegségemnek, - ami a mutterel való konfliktus után kezdődött-  már hálisten vége, hiper-szuper hétvégén vagyok túl és tartalmas lesz a következő bejegyzés,ezt előre bocsájthatom.:)
A bejegyzést már elkezdtem írni, félig meg is van, de mivel jó sok pótolni valóm van, így eltartott egy darabig, de holnapra, vagyis mivel már éjfél van, így mára, keddre készen lesz és a nap folyamán, de legkésőbb estefelé közzé is teszem.

Addig is jók legyetek, puszi Mindenkinek!:)


P.S. egy kép a hétvégéről, Annával, az újdonsült barátnőmmel és az új hajammal:)