Szulinapozas es lassan veszem kalapom..

Mar het kozepe van, es en mult het ota nem vetettem ide egy betut sem.

Kezdem is a vasarnap megtartott szulinapi bulival. Lucanak es Olganak  (akivel amugy en ezelott csak egyszer talalkoztam, de nagyon jofej) mult heten volt a szulinapja, es arra gondoltak, miert ne tarthatnak egyutt a szulinapjukat, igy esett, hogy vasarnap delutan/este dupla szulinapi buliba voltunk hivatalosak. Renivel egyutt mentunk-jottunk, delutan fel 4-kor uton is voltunk Muswell-Hillbe, egy pubba, aminek az a kulonlegessege, hogy regen templom volt :) Bizony, igencsak furcsa otlet, de igy elmondhatjuk magunkrol, hogy templomba jarunk szorakozni :) En ezelott meg nem tettem tiszteletemet ebben a kricsmi-ben, de tobb baratnom-ismerosom is ide jar minden penteken, szoval biztosan nem utoljara voltam itt. Egyebkent a hely ma mar csak kivulrol emlekeztet templomra, belepve egy oriasi kocsmaban talaja magat az ember es a festett uvegablakokon kivul mas nem nagyon utal arra, hogy ez valaha szent hely volt..

Renivel kozosen vettunk egy ajandekot Lucanak, megpedig egy Britney Spears nevevel femjelzett parfumot (ami nekunk nagyon tetszett es remeltuk, hogy eltalajuk Luca izleset es o is szeretni fogja), valamint ezen felul tolem kapott meg egy "Happy Birthday" macit, Renitol meg bogret. Olganak csokit vittem es egy unnepi kartyat, mert sajnos meg nem igen ismerem, nem tudtam, minek orulne, de a csokit ugyebar mindenki szereti :) Lucanak nagyon bejott a parfum, szoval sikerult beletrafalnunk, sot Reni is annyira megszerette, hogy gondolkodik azon, hogy beszerezzen egyet maganak. Szepen lassan befutott a "buli" osszes resztvevoje, Luca vasarnaponkent vigyaz egy magyar kisfiura, Patrikra igy ot is magaval hozta az esemenyre (egyszer, meg karacsony elott Patrik szinten velunk "mulatott" egy etteremben, az egesz tarsasag nagy kedvence, hihetetlen aranyos kisfiu:) Barmiben le mernem fogadni, hogy a kissrac hazavag minket angolbol es persze mondanom sem kell, hogy a magyart is kitunoen nyomja. Mivel nem angol, hanem magyar csaladbol szarmazik, rendelkezik modorral es fegyelemmel, komolyan mondom, 2 eves anglai aupairkedesem alatt idekint nem talakoztam meg ilyen edes gyerekkel, akire orom figyelni, nem pofazik vissza es nem kepzeli atyauristennek vagy a vilag kozepenek sajat magat :D Barcsak kifognek egy ilyen gyereket, akire vigyazhatok! :)

Az osszeroffenes inkabb csak affele eszem-iszom dumcsizos program volt, sem mint buli, de mar elkepesztoen hianyzott es rafert a kis csapatunkra egy ilyen esemeny, mert az egesz tarsagag utoljara talan junius elejen volt egyutt, azota nem igen talalkoztunk es csak hirbol hallotunk egymasrol. Osszesen azt hiszem ugy 15-en voltunk es talan ugy tudnam jellemezni, mint egy hatalmas dumaparti, mindenki beszelt mindenkivel, sokat nevettunk, viccelodtunk, fenykepezkedtunk, aztan mire feleszmeltunk ideje is volt hazamenni. Renivel kb fel 9 korul leptunk le, mert a hazaut tobb, mint egy orat vett igenybe es masnap hetfo, azaz munkanap vart rank, igyhat nem terveztunk tul sokaig kint maradni.
Reszemrol en csucsszuperul ereztem magam, lecsuszott egy-ket cider es hamburger is, nagy orom volt mindenkit ujra latni es begyujteni a legfrissebb pletykakat! :)
Nehany vallalhato kep az esterol:

Egyutt a banda :)

Hulyen :)

A legjobb kep :D

Hogy temat valtsak, a het folyaman egyre inkabb kezdett eluralkodni rajtam az erzes, hogy mar csak 10 munkanapot vagyok itt, hamarosan veget er a tiszavirag eletu palyafutasom ennel a csaladnal. El sem hiszem, hogy megint itt tartok, hogy ismet csomagolok, hogy be kell pakolnom az egesz itteni eletem nehany borondbe es ismet tovabb kell allnom. Mikor bekoltoztem ehhez a csaladhoz (6 hete) mar akkor volt egy megerzesem azzal kapcsolatban, hogy itt nincs minden rendben es nem igen lesz hosszu a kozos jovonk. Olyannyira erosnek bizonyult a megerzesem, hogy nem is pakoltam ki rendesen a dolgaimat es nem rendezkedtem be igazan a szobamba, hisz az elso perctol kezve azt sugta valami, hogy felesleges, mert hamarosan ujra ossze kell majd pakolnom es tovabb kell mennem. Van korulbelul 3-4 neszeszer tartom, amibe koromlakkokat, gyogyszereket, ritkan hasznalt sminkeket es egyebeket tarolok, ezeket peldaul ki sem pakoltam hanem ugy, ahogy voltak, bedobtam az egyik fiokba. A 2 borondomet sem csomagoltam ki teljesen, regen es ritkan hasznalt ruhakat, konyveket bennuk hagytam. Erre tessek, a megerzeseim teljesen helytallok voltak, mindossze 6 hetes tartozkodas utan itt vagyok, ismet szortirozok, rendezgetek es pakolok, valamint keszulok a kovetkezo allomas fele.

Mivel nem is volt olyan regen, igy bizonyara emlekeztek meg, hogy az egy het alatt, amit juniusban otthon toltottem, a hosztanyam irt egy emailt, miszerint szuksege lesz ram a visszautazasom utani napon. Konkretan pentek este repultem vissza Angliaba es o szombat-vasarnap maris befogott, annak ellenere, hogy a szerzodesunkben hetvegi munka egyeltalan nem szerepel (havi 2 esti bebiszitten kivul). En mar akkor sejtettem, hogy itt valami nem koser, a blogban is irtam az esetrol es azt is kijelentettem, hogyha ezt rendszeresiteni fogja vagy lesznek mas gondok, akkor ezuttal nem leszek megalkuvo, nem leszek nyuszi, hanem ki fogok allni az erdekeimert es felszolalok magamert, vagy a legrosszabb esetben valtok. A sors pedig ugy hozta, hogy csaladvaltas lett a vege ismet. Lehet, hogy ti, Olvasok is rajottetek mar arra -korabbi iromanyaim alapjan- hogy nem vagyok az az ide-oda ugralos fajta, aki rogton csaladot valt az elso nehezseg utan. Nekem mindossze egyetlen celom van/volt, hogy 2 ev aupairkedes utan talaljak vegre egy hozzam illo hosztcsaladot, akivel passzolunk egymashoz, ahol ugy erzem megbecsulnek es hosszabb tavon is el tudom kepzelni magam melletuk. Az idei evemet marciustol juniusig a folyamatos csaladkereses tette ki, a blogbol ti is jol ismeritek a tortenteket, hogy honapokig jartam interjukra, adtam fel hirdeteseket, kerestem-kutattam a nekem megfelelo csalad utan. Olvashattatok a legrosszabb napjaimrol is, amelyeket a csaladkereses mizeriajanak "koszonhettem", arrol, hogy a csaladkereses utolso 3 heteben mennyire ketsegbe voltam esve, magam alatt voltam, mivel csaknem akart ram talalni a kovetkezo csalad es a legvegen mar-mar azt hittem, valami baj van velem,nem akartam elhinni, hogy 2 eves tapasztalattal a hatam mogott ne kelljek senkinek. Azokat a napokat tenyleg nem kivanom senkinek, a teljes kilatastalansagot es az "en vagyok a Vilag legnagyobb luzere" erzest, magam is igyekszem az egesz idoszakot kitorolni a memoriambol (hehe, ha ide irogatok rola, akkor ez biztos nem fog sikerulni, tehat a panaszkodos resznek ezennel vege :D ).
Aztan jott az oriasi megkonnyebbules, megpedig, az elozo csaladtol valo elkoltozesem elott mindossze 2 nappal megegyeztem a mostani csaladommal, hogy hozzajuk jovok, naluk fogok dolgozni. Mivel tobb, mint 3 honapos kereses eredmenye volt az "egymasra talalas", ezert igencsak nagy remenyekkel vagtam neki az ujabb csaladnak.

Van azonban egy tenyezo, amit nem lehet figyelmen kivul hagyni, megpedig a csalad lakhelye. Ugyebar ez a csalad Eszak-Londonban lakik, ugyanott, ahol en tavaly mar lehuztam egy evet aupairkent es borzasztoan megszerettem. Imadom, hogy ennyire a kulvarosban van, hogy tavol van a londoni belvaros zajatol, de ennek ellenere minden megtalalhato itt, amire csak szuksegem van, boltok, hatalmas zold teruletek es csak 25 percre fekszik vonattal London belvarosatol. Egy magam fajta, aki sosem  volt egy nagyvarosi leany, akinek leteleme a termeszet kozelsege de azert nem nelkulozi a civilizacio aldasait, pl meki, ez maga a foldi Paradicsom. Non-plusz ultra pedig, hogy itteni legjobb baratnom Reni is ezen a telepulesen lakik. Mar akkor nagyot dobbant  a szivem, amikor megcsak telefonon beszeltem ezzel a csaladdal, mert mindennel jobban szerettem volna ide visszajonni es ennek erdekeben hajlando lettem volna bevallani akar egy olyan csaladot is, akik nem feltetlenul felelnek meg minden elkepzelesemnek. Egy szo, mint szaz, ha ez a familia nem itt lakna, hanem London egy masik reszen, akkor aligha valasztottam volna oket. Abban, hogy igent mondtam nekik junius elejen, donto szerepet jatszott az elhelyezkedesuk.

Annak ellenere, hogy nem ugy jottek ossze a dolgok ezzel a csaladdal, ahogy azt vartam, nem bantam meg, hogy idejottem, ide kerultem. Semmi sem tortenik veletlenul, valamiert nekem ehhez a familiahoz is kellett kerulnom. Az egyik elozo bejegyzesemben olvashattatok arrol, hogy szeptembertol Reni baratnom hosztcsaladjanal leszek aupair, oket fogom boldogitani minden bizonnyal egy evig. Ha belegondolok, az, hogy ok felvettek engem pusztan a veletlen muve volt -aki esetleg nem emlekszik, vagy nem olvasta: egyik este atmentem hozzajuk, es az apuka erdeklodo kerdesere elmondtam, hogy felmondtam es ismet csaladkeresoben vagyok es ez vezetett ahhoz, hogy ok felvettek. Ha viszont nem itt  laknek ennel a csaladnal, ezen a telepulesen akkor aznap este minden bizonnyal nem mentem volna azt Renihez,nem tortenik meg a parbeszed koztem es az apuka kozt es nem vettek volna fel, hanem ismet ketsegbeesetten csaladkeresesbe kellett volna fognom. Ha masert nem, akkor mar csak ezert is ertelme volt ennek az itt toltott nehany hetnek. Persze lehet mondani, hogy ha mashova kerulok, akkor talan ott nem lett volna semmi gond, eltem volna mint hal a vizben es nem jutottam volna megint oda, hogy ismet csaladot kelljen keresnem..De aki ismer, tudja, hogy en  ezen a telepulesen szerettem mindig is a legjobban lenni, angliai tartozkodasom alatt itt ereztem magam a legjobban, es ha ebbol a szempontbol nezem, minden a leheto legjobban alakult. Az egesz mizeria ezzel a csaladdal, az, hogy megint valtanom kell de itt maradhatok a kozelben tulajdonkeppen az en malmomra hajtotta a vizet.

Nagyon szertnem, ha a kovetkezo csaladomnal vegre minden siman menne es megallapodhatnek naluk egy evre, mert kicsit kezd terhes lenni ez a " vandorcigany" eletforma, hogy egyfolytaban koltozkodnom kell es uj csaladokat kell megszoknom es az o eletritmusukhoz kell alkalmazkodnom. Persze ez az aupair elet velejaroja, en is tisztaban vagyok ezzel, de ha belegondolok, a 2 eves palyafutasom soran azert nem hullottak jobbnal-jobb csaladok az olembe, egyik family-mnel sem volt olyan erzesem, hogy de 'szuper es azt kaptam, amit vartam'..Talan annak valamivel konnyebb dolga van, aki mar elsore jo csaladhoz kerul, eltolt naluk egy evet, nyelvet tanul,, keres egy kis penzt es harmoniaban el a hosztcsaladjaval, hogy majd a vegen azt mondhassa,: igen, erre szamitottam, azt kaptam, amit vartam. Tudom, nem letezik tokeletes csalad, de megis vannak, akik jobban passzolnak egymashoz.
Az eddigi 4 hosztcsaladombol azert kettonel is eltoltottem egy-egy tekintelyesebb idoszakot, a masodik csaladomnal egy evet, a harmadiknal pedig 9 honapot. Pedig ezekkel a familiakkal kapcsolatban is rengetegszer ereztem ugy, hogy abszolut nem passzolunk. A masodik csaladot bar ott tartozkodasom alatt szidtam, mint a bokrot, mert azert sok volt a nem fair dolog, de igy utolag megis azt mondom, mind kozul tan ok voltak a legjobbak. A harmadik -legutobbi (balhami) csaladom pedig..a napokban olvasgatom vissza a bejegyzeseimet, amiket meg naluk irtam es egyre csak az jut az eszembe, hogy megis hogy a fenebe birtam ki az ottani dolgokat, a korulmenyeket, a mindennapos kutyapisit, a koszt, az elkepesztoen neveletlen gyereket..Ha visszamehetnek az idoben, biztos, hogy mar az elejen valtottam volna, nem is tudom, hogy annakidejen ezt miert nem tettem meg..Illetve tudom, azert mert en (sajnos-vagy nem sajnos) ilyen vagyok, ilyen megalkuvo, csendes, aki inkabb mindenhez, meg a legkeptelenebb dolgokhoz is megprobal alkalmazkodni..Viszont azt pozitiv valtozasnak konyvelem el, hogy ez azert az utobbi evben valtozott. Mig tavaly inkabb alkalmazkodtam es ott maradtam a csaladnal, akik sem felfogasban sem eletvitelben abszolut nem passzoltak hozzam, iden, mikor a jelenlegi csaladomhoz kerultem nem teketoriaztam, amint lattam, hogy a dolgok egy kicsit sem ugy mennek, ahogy mi abban megegyeztunk, fogtam magam, felszolatam es kialltam magamert..Ennek a veget meg mar ti is ismeritek, felmondas lett belole. Vegulis miert is maradnek itt, miert is legyek megalkuvo es csinaljak valamit, amiben nem lelem oromomet es duhongjek magamban??

Talan egyeseknek ugy johet le, hogy a konnyebbik utat valasztottam es megfutamodtam..Csak annyit szeretnek ehhez hozzafuzni, hogy ebben nincs igazuk! Akkor futamodtam volna meg, ha mar az elso (pocsekra sikerult) het utan vettem volna a kalapom. Aki ismer, viszont tudja, hogy nem vagyok az a fajta, aki megijed az arnyekatol, mindenkeppen szerettem volna eltolteni itt egy par hetet, szemlelodni, megprobalni hozzaszokni a csalad rutinjahoz, mielott meghozom a dontest a felmondassal kapcsolatban.

Mindenesetre most bizakodva tekintek a jovobe, Reni csaladjanal meglepetes mar nem erhet, hisz jol ismerem oket es mindent tudok roluk. Annyi extra melot fogok vallalni, amennyi csak az idobe belefer, hogy minel tobbet keressek es megalapozzam a jovomet. Hiszem, hogy ezuttal nem lesz semmi gond, hisz tudom, "mibe keverem magam" tekintve, hogy ismerem a csaladot es szeretem is a kornyeket, mostmar tenyleg a jovomre fokuszalva fogom alakitani a dolgaimat..Persze tudjuk, ember tervez, aztan Isten vegez, ami vagy egyezik a mi elkepzelesunkkel vagy nem..Mindenesetre kivancsian varom mit tartogat nekem ez az uj kezdet! :)

Tévhitek és bejentés

Pár dolog 'tisztába tétele' az aupairkedéssel kapcsolatban (legalábbis az én véleményem szerint) és a távozásom bejelentése a családnak.

Néhány hete még azt írtam, hogy a hosztcsaládom még nem tudja, hogy váltani szeretnék. A bejelentést nagyon hosszú ideig halogattam, az ok pedig, hogy ilyen téren egy kicsit (nagyon) nyuszi vagyok, ha valami fontosabb bejelentést kell tennem, ami esetleg a másik félnek nem igazán tetszik mindig húzom-halasztom, kifogásokat gyártok magamban, hogy miért is várjak még egypár napot/hetet a bejelentéssel. Nem volt ez másképp a távozásom beharangozásával sem. Azt tudni kell, hogy annakidején szeptemberben, mikor ideköltöztem egy évben állapodtam meg a családdal, ergó, hogy 2013 szeptemberéig velük maradok. A váltás, nanny-vé válás gondolata azonban már januárban felmerült bennem és azóta folyamatosan érlelődött, a gondolatokat konkertizáltam és utána nézegettem a lehetőségeknek is. Az a helyzet, hogy hiába ígértem meg egy évet a családnak, de már akkor, mikor ideköltözem is másfél éve nyomtam eme szakmát és januárra eljutottam addig, hogy nekem az aupair-létből elég. Erről már elvétve beszéltem a blogban, bár nincs bajom azzal, hogy családdal kell éljek és magával a munkával sem, de az önbecsülésemnek és a pénztárcámnak, a jövőm megalapozásának is jót tenne, ha végre olyan pozícióban tudnék dolgozni, amivel előre haladhatok és nem egy helyben toporgok.

Az aupair munka olyan, amilyen, sokan csicskáztatásnak tartják, van benne valami, de mindig is azt vallottam, hogy minden csak nézőpont kérdése. Egyrészt, ha az ember kifog egy olyan családot, ahol emberszámba sem veszik, akkor hát, nincs mire várni, lépjen, nézzen új család után, nem is kell hagyni, hogy a sárba tiporják, hisz csak azt lehet elnyomni, aki hagyja magát! Másrészt viszont, olyan emberek is sokszor csicskáztatásként beszélnek az aupairségről, akiknek egyébként jó családja van. Ezt viszont nem igazán értem. Az aupair munka évtizedek óta ugyanarról szól: nyelvtanulás, kis tengi-lengi munka (mert alapesetben az aupair azért nem dolgozza halálra magát), egy kis kereset, koszt és kvartéj. Mégis sokan hőbörögnek, hogy "jajj de keveset keresünk, jajj de nehéz dolgunk van és így-úgy-amúgy." Ember, tudtad mit válalltál, ha nem tetsztik válts, vagy menj haza! Csak mellesleg mondom, hogy az aupairkedéssel nem lehet vagyonokat keresni. Aki spórolni akar, inkább mást csináljon, mert ez a pénz tényleg arra elég, hogy elmenj a barátaiddal hétvégén kirándulni/bulizni és időnként vegyél egy-egy új gatyót, felsőt stb. És ezzel nincs semmi gond, mint mondtam, ez már nagyon régóta így van, az aupairkedés erre lett kitalálva. Nem azt mondom, hogy egyeltalán nem lehetséges spórolni. Ha keresel mondjuk 90 fontot, abból azért heti 20-30-at félre lehet tenni (de a maradék 60-ból hétszentség, hogy nem fogsz nagylábon élni).Szerintem viszont ha már itt vagy, egy idegen országban, ahol megannyi felfedeznivaló vár, akkor ne sanyargasd magad, ne vond meg magadtól az élményeket, vagy ha megtetszik egy nyomorult dzseki akkor ne azért hagyd ott a boltban, mert 'jajj spórolni kell'. Ha valami nagyobb dologra spórol az ember, pl teló, fényképező vagy utazás akkor megértem, de egyébként meg inkább éld az életed, minthogy spórolsz, de hétvégén a négy falat kelljen bámulnod. Bár erre is azt mondom, hogy aki nagyobb dolgokra akar spórolni, az ne az aupairkedést célozza meg, hanem valami full time, jobban fizető melót. Bár ott negyedennyi szabadidőd sem lesz, de valamit valamiért ugyebár :)

Tehát, vissza a személyes részhez: mikor kijöttem nekem is mindössze az volt a célom, hogy hétvégente jól érezzem magam, hogy időnként elmenjek kirándulni és annyi ruhát vásároljak, amennyit csak elbírok. Zárójeles megjegyzés, hogy mikor ideköltöztem mindössze egy bőröndnyi cuccom volt és az sem volt tele, mindössze 7 napra elegendő ruhát hoztam magammal, egy cipő, egy papucs, tudtam előre, hogy itt nemcsak nagyobb a ruhák terén a választék de sokkal olcsóbbak is. :)  Már mikor kijöttem tudtam, hogy itt fogok maradni és nem megyek többet haza (csak látogatni), ennek ellenére bizony az első másfél évben amit megkerestem azt feléltem, de nem bántam meg, hisz olyan élményekre költöttem, amiket senki nem fog elvenni tőlem.
Ez másfél évig rendben is volt, hogy a pénzemet elköltöm bulira/kirándulásra/ruhákra, és azért az ügyeskedésemnek köszönhetően spórolni is tudtam valamelyest, de ennyi idő után úgy érzem, hogy szeretnék mostmár többet 'letenni az asztalra'. Itt nem csak pénzbeli dolgokra gondolok, de szeretnék végre többet dolgozni, hogy ne érezzem azt; alig csinálok valamit és kvázi ingyen élek, több munkaórát és felelősséget, és szeretném végre megalapozni a jövőmet, mind anyagilag, mind pedig fejben.

Ez vezetett ahhoz, hogy szintet lépjek és nanny legyek. Gondolkoztam azon is, hogy egy az egyben itt hagyjam ezt a munkakört és a gyerekre vigyázást, de ha belegondolok, még ezelőtt nem igen dolgoztam pl vendéglátásban, így ami szóba jöhet, pl pincérkedés vagy hasonló, egyenlőre még nem akartam fejest ugrani a mély vízbe. Mikor az új családomhoz költözöm, immán nanny-ként elképzelhető -ha az időm és beosztásom engedi - hogy részmunkaidős állást vállalok egy kávézóban. Mégpedig azért, mert még sosem dolgoztam ebben a munkakörben, így bár félnék, ha ez lenne a megéhetésem forrása (hátha bénáznék és kipenderítenének) de részmunkaidőben, a nanny munka mellett bevállalnám, mert így nincs kockázat, ha esetleg kiderül, hogy béna vagyok. Persze tudom, hogy nem egy öröndgős munkakör ez, de mint mondtam, tapasztalat híján nem mernék fejest ugrani benne és csak erre támaszkodni. Aztán ki tudja, lehet, hogy kiderül; őstehetség vagyok és manager vagy hasonló pozícióig tornászom fel magam, végülis szinte bármi lehetséges :) De persze nem szaladok előre, előbb neki kéne kezdeni :)
A későbbiekben, amikor a nanny-ségnek is pápá-t intek majd a turizmusban szeretnék tevékenykedni, légiutaskísérő vagy pedig idegenvezető szeretnék lenni. A barátaim mondják, hogy ők inkább idegenvezetőnek képzelnek el, amiben lehet valami, mert én mindig is a laza, már-már fiúsabb lány kategóriát képviseltem, nem feltétlen tudnám elképzelni magam napi tizen X órát kiskosztümben és kopogós cipőben, fülig érő vigyorral a számon elképzelni. :D Viszont az idegenvezető más, az nem annyira formális, ráadásul ott közelebb kerülhetek az emberekhez és lehetőségem lesz rengeteget magyarázni és beszélni :) Aki ismer, tudja, hogy ezeket imádok :)

Így jutottam el tehát másfél év alatt addig, hogy mostanáig szuper volt a hawaii-didzsi életmód és egy percet és elköltött penny-t sem bánok, de mostmár úgy érzem, kezdeni kéne valami komolyabbhoz és meg szeretném alapozni a jövőmet :)

Noshát, a bejegyzés elején azt kezdtem el tárgyalni, hogy bejelentem családomnak a távozásomat. Hol is hagytam abba..ja, igen, hogy nyuszi vagyok :D Húztam a bejelentést, tulajdonképpen március óta tudom, hogy lépni szeretnék de mégis mostanáig (illetve április közepéig) halasztottam a dolgot. A családom szeptemberig számított a segítségemre, már azt is hónapokkal ezelőtt közölték, hogy nyáron mikor lesz szabadságom. Én pedig az a fajta ember vagyok, aki szeret korrekt és lojális lenni, ha valamiben megállapodunk, akkor elvárom, hogy a másik fél ehhez tartsa magát de cserébe én is ugyanígy teszek. Sokan mondták nekem, hogy "csak közöld velük, hogy lelépsz, nem tehetnek ellened semmit, és ha segítség nélkül maradnak az az ő bajuk lesz, nem a tiéd." Én nem is tudom, de az ilyen kijelentésektől legszívesebben a falnak mennék. Tudom, hogy az ő bajuk meg minden, nade én akkor sem érzem magam jól, ha valaki amiatt kerül szarba,hogy én nem tartom magam az előre megbeszélthez. Én egyszerűen nem tudok ilyen érdektelen lenni, hogy együtt élek egy családdal, eszem a kajájukat, jóban vagyunk, számítanak rám és én is rájuk, és egyszer csak azt mondjam nekik, hogy viszlát, innentől kezdve engem nem érdekeltek, oldjátok meg. Mindezt úgy, hogy látom: a szülők látástól mikulásig dolgoznak és pont az hiányzik még nekik, hogy keressenek valakit a helyemre. Ez görénység lenne, és most lehet mondani, hogy én veszem túl komolyan, talán így van, de nézzük a fordított esetet: ha én számítok arra, hogy itt lakjak x ideig, kapjam a heti fizumat és fedél legyen a fejem felett akkor nekem is hatalmas érvágás lenne ha egyszer csak azt mondanák, hogy pápá. Illetve nekem még nem is annyira, mint egy családnak, mert a heti 25 óra munka mellett lenne időm családot találni. Persze mindezt arra az esetre értem, amikor jó a viszony a családdal és minden körülmény olyan, amit elvársz. Ha a család szemétkedik, akkor természetesen én sem pont arra lennék tekintettel, hogy nekik mi a jó. De most maradjunk az ideális esetnél, amikor (nagyjából)minden rendben van a családdal.

Tehát jah, szeretek korrekt lenni és szeretem, ha velem is azok. Ha az ember fair időintervallumot ad a családnak, az persze más. Én éppen ezért szóltam nekik április második hetében, hogy május végén-június elején költözöm, szóval keressenek mást.
Egy este, mikor csak ketten voltunk itthon az anyussal (apuka külföldön volt) összeszedtem magam, lementem hozzá és belekezdtem a mondókámba. Elmondtam, hogy szeretnék mostmár több pénzt keresni, többet dolgozni és olyan munkát, amivel megalapozhatom a jövőmet tehát sajnálom, de nem tudok szeptemberig maradni, május vége felé dobbantani szeretnék. Az anyuka bár alapvetően jófej, de időnként elég lobbanékony természete van (ráadásul olyan, mint az időjárás, sosem tudom, hogy épp milyen kedvében van.) A 8 hónap alatt mindössze 2 konfliktusunk volt, viszont ezekhez hasonlót nem kívános soha senkinek. Nem részletezem őket, de lényeg, hogy lelkileg borzasztóan leamortizáltak. Szóval kicsit paráztam, hogyan fog ragálni a bejelentésemre. Legnagyobb meglepetésemre tök jól fogadta, nem szólt szinte semmit, csak annyit, hogy oké, akkor elkezd új lány után keresni. Mondom wow. Szóval hehe, megint az ördögöt festettem a falra, hogy ennyire paráztam, de ez is része a felőtté válásnak, hogy oda merjek állni a főnökök elé és megmondjam a frankót.

Mit mondjak, a családom nem is vesztegette az időt, múlt héten megtalálták a következő aupair-üket, aki június 2-án ideköltözik. Nem gondoltam volna, hogy ők gyorsabbak lesznek, mindig érhetnek meglepetések :) Mostmár csak nekem kéne végre megtalálni a következő áldozatot. Interjúk vannak, rengeteg, ma is voltam egyen, nagyon szuper volt és nagyon-nagyon szeretném, ha a család engem választana, de erről majd legközelebb.

Mindenesetre úgy áll a dolog tehát, hogy június 2-áig innét elköltözöm, ergó pont egy hónapom van hátra itt. Rettenetesen fura, ez már a sokadik "utolsó hónap" a sokadig családnál, kíváncsi vagyok, hogy hasonló lesz-e, mint az eddigiek. Eddig mindig jó előre megtaláltam a következő családomat és az utolsó hónapban már bőven tudtam, hogy hová fogok költözni, tehát ha másban nem, legalább ebben más lesz, hogy még nem tudom, hogy konkrétan mi lesz, mikor és hol/hová. Igzi :) Szorítsatok nekem, hogy végre egy fasza kis állást sikerüljön kifogni! :)

Honnan jöttél, hová tartasz??

Ez egy nagyon jó kérdés. A mai kis szösszenetet egy csöppnyi összefoglalónak szánom, arról, ki/milyen ember voltam mielőtt Angliába jöttem, hogy Anglia hogyan változatta meg 180 fokban az élethez való hozzállásomat valamint pedzegetem a jövőbeli terveimet.Elég sok gondolat kavarog a fejemben ezzel a témával kapcsolatban, hiszen az oktatási rendszertől kezdve az otthonról hozott mintákig sokminden meghatározza azt, hogy ki voltál és milyen vagy valamint, hogy hová tartasz. Eddig is tudtam, hogy a mostani és a régi énem nagyon különbözik, de ahogy megírtam ezt a bejegyzést láttam, hogy ma már szöges ellentétje vagyok a régi Dominak.

A középiskolai évek: szerettem tanulni, jól is ment nagyon, szerettem a legtöbb tárgyat-magolni sosem tudtam, mindig megkerestem mindennek az "értelmi" oldalát, és a gyakorlatra fektettem a hangsúlyt-ebből következik, hogy nekem a reáltárgyak jobban bejöttek. A földrajztanárom kijelentette, hogy zseni vagyok (szerintem távol állok attól) és már 10. -ben OKTV-re küldött (pedig azon csak 11-12 évfolyamosok vehetnek részt, de a föcitanárom nagyon nyomott engem a versenyre, 10-ben ugyan még nem, de 12-ben tovább is jutottam). Az érettségim nagyon jól sikerült, a szóbeli vizsgák mind 100%-osak lettek. Nem azért írom ezeket, hogy "fényezzem" magam, ezek voltak a tények, mindenki, magamat is beleértve azt hitte, hogy én minimum 3-4 diplomáig és 5 nyelvtudásig meg sem állok, és minimum valami atomkutató leszek. Akkoriban olyan mértékben csak a tanulásnak éltem, hogy el sem tudtam képzelni, hogy középiskola után ne menjek egyetemre, hovatovább ne fejezzem azt be és legyen jópár diplomám. Felvettek az Eltére, földtudományi szakra, amit rettenetesen vártam, de valami olyat hozott nekem, ami teljesen új volt. . .
ELőször az, hogy kollégiumba kellett költöznöm Budapestre, oriási változás volt számomra, mert én azelőtt sosem éltem külön a családomtól. A családommal amúgy sosem volt túl szoros a kapcsolatom, kiskoromtól kedzve hozzá voltam szokva, hogy a problémáimat én oldom meg, ez bizonyos szempontból tán sokaknak szomorúan hangzik, másrészről viszont engem talpraesetté tett, megtanultam magam intézkedni, ügyeskedni, nem ijedek meg az árnyékomtól, hogy úgymondjam.

Tehát középiskola után elkerültem otthonról, és teljesen új volt az, hogy magamról kell gondoskodnom, én osztom be a pénzemet, az időmet, nem kell számot adnom senkinek, merre/kivel csavargok. Az első pár hétben bevallom nőiesen egy picit ilyesztő volt ez, a hirtelen jött nagy szabadság. Aztán mikor ehhez hozzászoktam akkor pedig annyira élveztem ezt az életformát, hogy a koliból haza sem mentem, csak 2-3 hetente. A koliban nagyon szabadnak éreztem magam és amennyire ódzkodtam tőle az elején, a végére egészen megszerettem. Az viszont biztos, hogy hosszútávon én nem vagyok koleszlakónak való, mert nekem mindenem a személyes szférám. . Bizonyos dolgok azért hiányoztak otthonról, például a vidék,mert én sosem szerettem nagyvárosban lakni, hiányzott a személyes szférám is, mert a koleszban 2 másik lánnyal voltam egy pici szobában, bírtam a szobatársaimat, és az egyikkel még mindig tartjuk a kapcsolatot, de én az a típus vagyok, akiknek mindene a személyes tér és szükségem van a magányra.
Az ELTÉ-re egy évig jártam, de már félévkor éreztem, hogy akármekkora zseninek tartanak engem földrajzból, de ez nem nekem való. Vagyis, hogy pontosítsak; még mindig szerettem a földrajzot, de akkor és ott nem ez volt, ami engem boldoggá tett. A második félévben őszintén megmondom, hogy már csak hébe-hóba jártam be a suliba, mert tudtam, hogy ott fogom hagyni. Nem is tudom, de valahogy nem nekem való volt az egész egyetemi közeg. A társaságba, a csoporttársaim közé nehezen tudtam beilleszkedni, nem is sikerült ez igazán,szerintem senkiben nem hagytam mély nyomot hogy úgy fogalmazzak, életre szóló-de mégcsak tartós barátságokat sem kötöttem. A tananyag sem volt olyan izgalmas és lebilincselő, mint amilyennek én azt anno elképzeltem, még a középiskolában ülve. Mint ahogy azt említettem, szobatársaim közül egy lánnyal viszont nagyon jóban lettünk, és bár 2010 óta egyszer sem láttuk egymást, de még mindig él a barátság, ha másért nem, már ezért megérte az az egy év.


Tehát 2010 júniusában ott hagytam az ELTÉ-t, de mivel nekem is mindenhonan azt nyomatták,és a csapból is az folyt, hogy "tanulni kell, mert diploma nélkül a tesco-ban sem leszel pénztáros", ígyhát 2010 szeptemberétől otthon Esztergomban beíratkoztam egy egyéves kereskedelmi ügyintéző tanfolyamra. Mikor nekikezdtem ennek az OKJ-s tanfolyamnak, bár baromira tetszett ez a kereskedelmi világ, de pár hónap után rájöttem, hogy ez sem nekem való, legalábbis most még nem, én világot akarok látni. Így esett tehát, hogy csakúgy mint az ELTÉ-t, a kereskedelmi tanfolyamot sem fejeztem be, hanem 2011 első felében nekiálltam szervezni az angliai aupairkedésemet, és 2011 júniusában pedig megtettem életem eddig legjobb lépését, felszálltam a repülőre és idejöttem új lehetőségek, új életcél után kutatva és ámblokk új élet kezdeni.

Én úgy vagyok ezzel az egész tanulás kérdéssel, hogyha én nem akarok tanulni, akkor nincs az az Isten, aki megmondja, hogy márpedig tanulni kell és kész. Neeem, van nekem saját akaratom, köszönöm szépen. Nekem ne magyarázza meg senki, hogy csak akkor lehetek valaki, ha elvégzek egy főiskolát/egyetemet, ahol kifizettetnek velem félévente százezreket, ahol annak van a nagyobb dicsősége, aki a legjobban berúg a bulikban, és a tanárok sokszor kényükre-kedvükre osztályoznak és buktatnak is akár.Ahogy az ismerősöm, -aki megjárta már Amerikát is és most Németországban nyomja a bébisintérkedős melót-is megmondta: az életre nem az iskola nevű intézmény tanít meg. Ha már az oktatásnál tartunk, el kell mondjam, ki nem állom, hogy a magyar oktatási rendszer úgy működik, hogy már 11. osztályos gimnazista korodba el kell döntened mit akasz csinálni. Ez egyszerűen lehetetlen. Ha csak az én esetemet nézzük: annak idején csak a földrajznak éltem és semmi másnak, saját magam és mindenki más azt gondolta, hogy én az ELTÉ-n, a földrajz szakon élni fogok mint hal a vízben, tutira lediplomázom, szerzek egy fasza kis állást, és az életben nem fogok másfajta dolgok felé kacsintgatni. Aztán egy évig tanultam az álomtantárgyam 'nem középiskolás fokon', és rájöttem, hogy nem, nem ez az én igazi "calling"-om, élethivatásom. A földrajzot még mindig szeretem, és nagyot dobban a szívem, ha meglátok péládul egy földtani térképet,de egyenlőre mostmár nem úgy tekintek rá, mint életcélra, ahogy azt sok évig tettem. Tehát az oktatási rendszerhez azt tudnom hozzáfűzni: sokak mellett én vagyok rá az élő példa, hogy ez nem így működik, hogy eldöntöm 17 éves gyerekfejjel, hogy hová felvételizzek, és a szigorú pontrendszer-és hatalmas tandíjaknak köszönhetően oda évekre be legyek skatulyázva.
Magyarországon igencsak elterjedt és általános az a felfogás, hogy csak akkor lehetsz valaki, ha van minimum egy diplomád, de áhh, az egy az kevés, legyen inkább kettő, tökmindegy, hogy szereted-e amit tanulsz, hova tovább teljesen mindegy, hogy érted-e, amit tanulsz.Ahhoz képest, hogy belőlem mindenki kinézte, sőt mitöbb elvárta, hogy én valami asztrofizikus legyek és én legyek az ELTE büszkesége; azt lehetne gondolni, hogy ehhez az 'ideához' képest az, hogy most "csak" egy aupair vagyok, oriási nagy kudarc vagy visszaesés. De rajtam kívül senki sem tudja, hogy mi játszódik le az én fejemben, mi mozgat és irányít engem.Hogy mi volt az, ami miatt annak idején eldöntöttem, hogy a sok éven át pártolt tanulás helyett inkább a világlátás mellett döntök.  És bizony azt mondom;akármennyire is fontos a tanulás, vannak dolgok amik ezerszer fontosabbak.
Én a 20 hónap alatt amióta aupairkedem sokkal (de tényleg fényévekkel többet) tanultam az életről, az önállóságról, saját magamról és arról, hogyan álljak meg a lábamon bármi is történjék, mint előtte 12 év alatt az iskolában. Rengeteg aupairt ismerek, - sokakat személyesen, sokakat csak online- akik hasonlóan vélekednek erről.
Ha már az aupair-eket, aupairséget említem: ez a munka, bár végtelenül egyszerűnek tűnik (tulajdonképpen az is), de mégsem egy "fáklyásmenet', mint amilyennek azt sokan elképzelik. Nem akarok nagyképűnek tűnni, de szerintem nem is való mindenki aupairnek. Nem azért, mert nehéz ez a munka, vagy mert géniusznak kell lenni az elvégzéséhez. Azt akarom ebből kihámozni, hogy ide kijönni bárki ki tud, a gyereket pátyolgatni és a családdal együtt élni szintén nem egy nehéz feladat. Persze tud ez szörnyű is lenni ha bunkó a család,ezt aláírom, de most vegyük az ideális esetet, amikor egy normális famíliához kerül az ember. Sokan (többek közt jómagam) az aupairséget úgy látja, mint ugródeszkát. Ez így igaz, ez a munka tökéletes lehetőség arra, hogy megvesd a lábad Angliában (vagy az általad kinézett országban), és megalapozd a jövődet. Amikor azt mondom; ez a munka nem való mindenkinek, arra gondolok, hogy nem mindenki képes megragadni a lehetőségeket, élni azokkal az előnyökkel, amit az aupairség nyújt. Persze ez nem feltétlenül baj, nem akarok én ezzel megsérteni senkit, tudom, hogy nem mindenkinek van hosszabb távú célja az aupairkedéssel. Viszont azokat nem értem, akik 2 vagy több évig 'űzik' ezt a mesterséget, elfogadják, hogy idegen családdal kell élniük, úgy ugrálni, ahogy ők fütyülnek, és heti 70-100 fontokat beosztogatni évekig. Ebbe én hossztávon biztosan beleőrülnék . (Akinek mondjuk iszonyatosan jó családja van, az kivétel, ismerek olyanokat, akiknek ez az egész megéri mert a család mindenben támogatja-de ez a legritkább eset.) Nem véletlenül tervezem már veszett módon a nanny-vé válásomat, amivel a munkakört, a gyerekek világát ugyan még nem, de ezt a 'vándorcigány'-családról családra szálló életmódot abbahagyhatom. Arról már nem is beszélve,hogy mellesleg meg is fizetnek a munkámért, biztonságban leszek anyagilag és lesz majd saját kis lakásom (elsőkörben persze szobát tudjak bérelni:) ahol senkihez, pláne egy idegen családhoz nem kell alkalmazkodnom és engem sem kell ismeretleneknek megtűrnie.
Szerintem azok az aupairek,akik ki tudják hozni az aupairségből, amit ki lehet, sokkal előrébb vagyunk azoknál, akik nem mozdulnak ki évekig az egyetem burkából, nem láttak és nem tapasztalak. Huhúú. Ha ezt előadnám például valamelyik volt osztálytársamnak, vagy sok otthoni fiatalnak, akik most éppen az egyetemen ülnek és azt hiszik milyen jó lesz majd nekik, hááát leosztanának, mint a pengős malacot, hogy én meg tróger tudatlan vagyok mert nem tanulok. :D Én viszont a tudást nem szeretem lexikálisan mérni, az élethez józan ész és talpraesettség kell, a legjobb tudós sem fog pénzt keresni ha ezek a 'skill-ek' nincsenek meg. Nem, ezzel nem azokat szeretném szapulni, akik az egyetemet, a tanulást választották, ne értsétek félre. Mindenki tudja, hogy neki mi a jó, és miben látja a jövőjét. Annak is megvan a szépsége, izgalmai, pláne ha valaki szereti is amit tanul, és megtalálja benne önmagát. Megértem azokat, akik ezt választják, tényleg.Nem azt mondom, hogy aki egyetemista az visszamarad mert nem lát világot és nem szerez tapasztalatot. Tény viszont, és szerintem a legtöbb aupair kollégám ebben meg tud erősíteni: idekint akár egy év alatt is sokkal többet lehet tanulni, és sokkal több tapasztalatot lehet szerezni, mint otthon, a suliban ülve.

Ebből a hosszas fejtegetésből arra akartam kilyukadni tehát, hogy én, aki anno csak a tanulásnak élt és senki nem is nézett ki belőlem mást, eljutottam arra, a saját tapasztalataim és önerőből megvalósított dolgok alapján, hogy mennyire megváltozhat az ember elképzelése, az élethez való hozzáállása.Van az a mondás, hogy "soha nem mond, hogy soha". Hogy ez mennyire igaz, arra nincsenek is szavak! Rengetegen vannak, akik már középiskolában 5 meg 10 éves terveket készítenek a jövőjükről. Ez egyfelől jó, hogy ennyire megfontolt legyen valaki, az életnek nem is lehet csak úgy 'dúrrbele' alapon nekivágni. Másrészt viszont azt mondom, nem kell mindig mindent hajszálpontosan megtervezni, pláne nem évekkel előre. Hiszen úgysem tudhatod, holnap mi történik, merre sodor az élet és kivel találkozol. Természetesen jó ha vannak tervek, jómagam is rendelkezem néhánnyal a tarsolyomban, A, B és C (valamint még számtalan ) esetőségre, de szerintem úgy jó, ha a tervek rugalmasak, hogy beleférjen a spontaneitás is. Nekem körülbelül hetente, de van, hogy naponta változik az elképzelésem arról, mit szeretnék csinálni a jövőben, tehát az nem fér bele, hogy csőlátás szerűen eltervezzem, mit fogok kezdeni magammal mához 10 évre.
Amúgy egy apró gondolat: a legtöbb állásinterjún megkérdezik, hogy látod magad mához x évre? Ezeknél a kérdéseknél ölni tudnék!! Az oké, hogy a munkaadók határozott emebereket keresnek, akiknek van némi fogalmuk arról merre tartanak, de engem hagyjanak békén azzal, hogy mit szeretnék csinálni  5 vagy 10 év múlva! Attól, hogy nem feltétlen tudom, mihez fogok kedzeni 10 év múlva, még lehetek határozott és célokkal rendelkező szemilység!  Erre a kérdésre max annyit tudnék válaszolni, hogy boldog emberként képzelem el magam, azt csinálva, ami az életemnek azon szakaszában boldoggá tesz, azokkal az emberekkel körülvéve, akik boldoggá tesznek. És pont. Nem tudom, hogy egy ilyen válasz kielégítő lenne-e, vagy pedig a cégek olyasmit várnak, hogy vezérigazgatóként és irgalmat nem ismerő vezetőként képzelem el magam. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy az utóbbi. Én úgy gondolom az én válaszom ésszerűbb.:))


Ha már a jövőt említjük: a nanny-témába most nem mennék bele, ennek egy külön bejegyzést szánok a közeljövőben. A tanuláshoz visszatérnék még egy kicsit. Egy pár éve rájöttem már arra, hogy a nyelv a legfontosabb. Ha van ugyanis kb 3-4 nyelvtudásom (de minél több, annál jobb) akkor bárhová kerülök a világon, bármilyen országba megyek, meg fogom értettni magam, a lehetőségek tárháza nyelvekkel a tarisznyánkban pedig végtelen: nem csak tolmács, de műfordító, szinkronfordító, és egy rakás mindent kezdhetünk magunkkal. Én még nem tudom fogok e tanulni a jövőben. Nyelveket egészen biztos, mert azt élvezettel csinálom. Mindig is annak a híve voltam, hogy amit nem élvezettel csinálsz, azt hagyd is a fenébe, mert úgysem fogsz vele egyről a kettőre jutni. Ha valamit, akkor maximum turizmust vagy ehhez hasonlót szeretnék tanulni, jelen pillanatban erre érzek erős késztetést és ugy érzem szívesen csinálnám/tanulnám. Valószínűleg nem leszek tudós (persze nem kiabálok el semmit), most sokkal inkább valami szociálisabb munka felé érzek nagy késztetést, ahol emberekkel foglalkozhatok, pl: idegenvezető, légutaskísérő. Ezt is Angliának köszönhetem; amióta itt vagyok, megnyíltam az emberek felé. Régebben én inkább a csendes, befelé forduló fajta ember voltam. Nem volt ezzel semmi baj, én tökéletesen jól éreztem magam a kis világomban, nem hiányzott semmi és nem bánok semmit. Viszont ennek ellenére, hogy élveztem ezt, pozitív váltásként könyvelem el, hogy mióta idekint vagyok kb 180 fokban megváltoztam ezt illetően. Mostmár éltelemem a társaság, hogy másokkal foglalkozhassam és ők is velem, a baráti kapcsolatok pedig fontosabbak mint valaha. A legjobb barátaimért én bizony tűzbe mennék. Most, bár még nem tudom konkrétan, hogy mi lesz az a szakma, amiben én megtalálom önmagam, de mindenképpen olyan hivatást képzelek el, ahol emberekkel foglalkozhatok.

Hát ennyi meg egy bambi. Ez az én történetem arról, hogy honnan jöttem és, hogy jelenlegi állás szerint hová tartok. Hangsúlyozom, hogy a jelenlegi állás szerint. Holnap új nap, új hét lesz, ki tudja milyen lehetőségekkel, amelyekkel csak élni kell ahhoz, hogy nyeregben érezhesse magát az ember. . Ezzel a gondolattal búcsúzom mára.:)