Hazamegyek!

Méghozzá holnap! Nem örökre, nem kell aggódni, csak egy hétre, pontosabban 6 napra.

A legutóbbi bejegyzésemmel kissé rátok hozhattam a frászt, elnézést kérek, hogy az utóbbi időben ennyit panaszkodom, de sajnos az elmúlt hónapban, azon belül is az elmúlt 2 hétben teljesen úgy éreztem, mintha meg lennék lőve.

A keddi kirohanásomnak és a világvége hangulatomnak az oka igen bonyolult, megmondom őszintén én magam sem szeretnék emlékezni rá. Legyen elég annyi, hogy regisztráltam egy aupaireket közvetítő idekint működő, félig magyar ügynökséghez, és a vezető, aki ráadásul egy drága honfitársam nagy ívben tojt az ügyemre, hiába mondtam neki, hogy nincs sok időm családot találni, hogy vagy leszervezi nekem az ígért interjút vagy idő hiányában repjegyet kell foglalnom és hazamegyek, mert se több időm sem több pénzem nincs..Válaszul pedig azt írta, hogy ez nem az ő problémája..Hát, nagyon köszi, ha valaki rólatok kérdez a földig foglak alázni, ha rajtam múlva az összes ilyen embert eltiltanám akármilyen közösségi munka végzésétől..Oké, hogy nem az ő problémája de akkor könyörgöm, mi a frásznak van ügynöksége?? Elvileg egy ilyen ügynökségnek az a dolga, hogy a hozzám hasonló, külföldön teljesen egyedül élő, már-már magára utalt embereket segítse. Akkor meg ne azt írja, hogy ez nem az ő problémája..mindegy is, erre nem is vesztegetek több szót, a következő sms-emben 3 mondatban elküldtem kapálni aztán ennyi...

Ezt követő nap, szerdán pedig véglegesen eldöntöttem, hogy ahhoz a családhoz jövök, akikről már előzetesen írtam. Azonban ez sem mehet simán, mint ahogy semmi sem az körülöttem mostanában. A következő hosztcsaládomnál a jelenlegi nanny még mindig itt van és itt is lesz 2-3 hétig. Erre az időre nekem a játszószobában kéne laknom. Ígyhát úgy döntöttem, hogy nem szeretnék 2-3 hétig a játszószobában csövezni, bőröndből élni, mások útjában lenni, és egy hirtelen felindulástól vezérelve szerda délután repjegyet foglaltam magamnak. Holnap, azaz szombaton megyek és jövő hét pénteken jövök vissza. Azért nem mentem haza hosszabb időre, mert hát money, money, money, must be funny- egy hetet még elviselek meló és pénz nélkül, de 2-3 hét bevételkiesés nem kicsit juttatna az anyagi csőd szélére.

Most pedig vissza a hét elejére. Mint a múlt heti bejegyzésemben is írtam, egy hétig egy barátomnál Istvánnál laktam. Az indok, hogy az előző családomtól múlt hét végén, június 2-án el kellett jönnöm, azonban az új családomhoz csak ma, egy héttel később költözhettem be. Istvánnál sajnos nem volt internet, így ezt a pár napot net nélkül kellett kiböjtölnöm. Mit mondjak, az első este borzalmas volt, úgy éreztem teljesen el vagyok zárva a külvilágtól, ráadásul akkor kezdtem el gondolkodni, hogy mi legyen, hazamenjek, ne menjek és szerettem volna repjegyárakat csekkolni, egy-két emberrel beszélni, és nem tudtam..Úgy éreztem totál kilátástalan a helyzetem. Az internet hiányt úgy oldottam meg, hogy minden nap elmentem egy starbucks-ba 2-3 órára, befészkeltem magam a laptopommal, hogy legalább ilyenkor úgy érezzem, nem vagyok elzárva a külvilágtól..(A telómon nincs net, özönvíz előtti darab). Viszont István lakásának közelében nem volt sem meki, sem netkávézó (meg nagyjából semmi) így utaznom kellett, ha netezni akartam, az utazás pedig pénz, nem is kevés..Szóval ez a hetem anyagliag csődnek volt mondható..Mindegy, vége is, túléltem.
Kedden a palacsintázóban segítettem, mert a szállásért cserébe megígértem Istvánnak, hogy besegítek, ha szüksége lesz rám. Lett is, kedden fotózták a vadi új menüt, így elkelt mégegy extra pár segítőkéz. Laza 10 órát lenyomtam, délután egytől este 11-ig, zárásig, de egyeltalán nem volt fárasztó, még úgy sem, hogy mindig volt mit csinálni. Én és Dia (régóta ott dolgozik) vittük a boltot, míg István és a fotós az új menüt fényképezték. Azt hiszem ezen a napon én voltam a legszerencsésebb ember a világon! (jéé, most realizálom, hogy végre valami pozitívum is ért az utóbi fostos időszakban! :D ). Ugyanis, az új menü 15 (vagy több, nem emlékszem) palacsintát fog tartalmazni, sósakat-édeseket, mindenfélét, és hogy le tudják fényképezni, el kellett készítenünk az összeset, amit utána meg is ehettünk! Atyaég, szerintem tutira megdöntöttem a palacsinta evés guiness rekordját, mininum 13-14 félét kóstoltam meg aznap. Tudni kell, hogy ezek a palcsinták nagyon nagyok, így bár mindegyiket elfeleztük Diával, de még így is nagyon laktatóak voltak. Az első 2-3 palacsinta nagyon jól esett, aztán viszont kezdett csömörünk lenni. Viszont ott hagyni sem akartuk őket, így hősiesen végigettük a menüt. Ok, be kell valljam, az utolsó 3 pali, ami már estére, kb 9-10 magasságában lett kész a kukában landolt (a szívem szakadt meg értük) de így is volt szerencsém a menü nagy részét megkósolni. Aki bejött, mindenkinek elmondtam, hogy csak beugró vagyok itt de mégis akkora mákom van mint eddig egy dolgozónak sem, irígykedtek is rendesen.

Szerdán pedig, mint ahogy már írtam, lefoglaltam magamnak a repjegyeket a hazautamra. Mivel borzalmasan sok cuccom van és 3 nagy bőröndöm, így csütrötökön felhoztam a családhoz egy bőröndöt, majd ma, azaz pénteken mégegyet, és ezzel egyidőben be is költöztem. (A 3. bőröndben a nem túl fontos dolgaim vannak, azért majd visszamegyek Istvánhoz, ha visszajöttem otthonról.) Így is, hogy kétszer fordultam, és egyszerre csak egy bőröndöt kellett cipeljek baromi nehéz volt, hisz Dél-Londonból kellett felcihelődnöm Észak-Londonba, 2 óra a metrón, buszon és gyalog egy fullra megpakolt bőrönddel nem éppen leányálom. Szerda este Renihez is elmentem, jól esett a barátnő terápia ismét.

Tehát, mint láthatjátok, ma költöztem be a családomhoz, Elstree-be, azonban még nem foglalhattam el "méltó helyem", mert a jelenlegi nanny még itt lakik, így én per pill a játszószobában lakom. A család nincs itthon, elutaztak a hétvégére, de jobb is ez így, mert így legalább szusszanhatok egy kicsit mielőtt hazamegyek, nem kell velük jópofizni egy ilyen pocsék hét után, hanem szépen elülök a játszószobában, netezek (végre) és készülök a holnap utamra. Ma este átmentem az előző családomhoz,(akik ugye ugyanezen a településen laknak) akiktől most csak 20 percre lakom gyalog, mert ki szerettem volna nyomtatni a beszállókártyámat (a jelenlegi családnak nincs nyomtatója). Ha már ott voltam gondoltam mért ne, és elvittem az én drága Toto kutyumat sétálni. Egy órát sétáltunk a kedvenc erdőnkben, annyira feltöltődtem ettől, hogy arra nincsenek szavak. Ez a kutya komolyan mondom, hogy a legjobb barátom, épp csak meg nem szólal, de nincs mégegy hozzá fogható teremtés ezen a Földön. Mostmár végre nem London másik végén, hanem csak 20 percre lakom tőle gyalog, így a jövőben nem csak 3 havonta fogom látni, hanem majd lebeszélem a volt családommal, hogy had menjek heti szinten sétáltatni. Biztos vagyok benne, hogy meg fogják engedni, eddig is mindig szívesen láttak.

Holnap délután fél 3-kor pedig hazarepülök! Nagyon várom már, hiszen másfél éve nem voltam otthon. Jó lesz végre a kiskutyámmal aludni, az otthoni finom ételeket enni, elmenni a kedvenc erdőmbe biciklizni! Soha nem volt nagyobb szükségem erre, annyira sérültnek érzem magam most lelkileg, hogy semmi más nem pofozhatna helyre, csak egy kis természet-terápia.

Lehet, hogy írok majd otthonról (ha nem lesz jobb dolgom :D). Ha nem ,akkor szép hétvégét/hetet kívánok mindenkinek!

Elköltöztem

Pontosabban szólva mégcsak kiköltöztem. Szombat reggel végleg elhagytam a balham-i családomat, és egyben az elmúlt 9 havi lakhelyemet.

Előre szólok, hogy internet híján a mai bejegyzést egy starbuck-ból közvetítem nektek és mivel a jövő héten is korlátozva lesz az internet hozzáférésem, így valószínűleg csak egyszer jelentkezem majd a hét folyamán. Ha kicsit kesze-kusza lesz a mai bejegyzés, az annak köszönhető, hogy a kávédarálós-jégkeverős, hangazavaros környezetben nehezebben tudok koncentrálni, de igyekszem valami értelmeset idevakarni nektek.

Hol is hagytam abba legutóbb? Ja igen, hogy megtaláltam a következő családomat. A következő családomhoz jövő héten szombaton fogok beköltözni, azonban a balhami családomhoz már tegnap, azaz szombaton megérkezett a következő aupair, így nekem el kellett jönnöm. Még a hét elején beszéltem a balhami hosztanyámmal, megkértem, had maradjak náluk mégegy hetet, mondtam neki, hogy besegítenék az új lánynak, körbeveztném, megmutatnék neki mindent, betanítanám, cserébe csak annyit kérek, hogy a vendégszobában lakhassak. Az anyuka azonban azt mondta, hogy itt az ideje, hogy én tovább lépjek és, hogy nem lenne fair az új lánnyal szemben, ha én itt maradnék. Azt is hozzátette, hogy a gyerek is megzavarodna, ha egyszerre két aupair lenne itt, ígyhát nem áll szándékában engem további egy hétre elszállásolni a vendégszobában. Bevallom, nagyon rosszul érintett a dolog, hiszen azok az emberek, akikkel az életem elmúlt 9 hónapját töltöttem most egyszerűen kidobnak. Oké, hogy én kezdeményeztem a családváltást, nade egyrészt azért így is tekintélyes időt töltöttem itt, mert a 9 hónap nem kevés, valamint ha magamból indulok ki: ha nekem lenne egy bazinagy vendégszobám amit ráadásul nem is használok, akkor nem lenne szívem azt mondani egy külföldi lánynak, akinek nincs hová mennie ráadásul a gyerekemre vigyázott majdnem egy évig, hogy nem, nem maradhatsz itt...Az indoklását meg végképp nem értettem, miért is zavarodna meg a gyerek, csakmert 2 aupair van itt? Nem egy olyan családról tudok, ahol az új auapair-t a régi tanítja be, és azok a gyerekek sem zavarodtak meg egy életre..oké, persze én is tudom, hogy ezt csak kifogásnak szánta és azért nem engedett ott maradni, mert már nem kívánatos volt a jelenlétem..
Végülis egy barátom, aki a magyar palacsintázót vezeti felajánlotta, hogy hozzá beköltözhetek egy hétig, mielőtt még jövő héten az új családomhoz költöznék. Én pedig cserébe megígértem, ha szüksége lesz segítségre a palacsintázóban, akkor állok rendelkezésére.

A bőrönjeimet már a hét elején elkezdtem pakolni, de kétségek között, hiszen az új családommal csak szerdán mondtuk ki véglegesen az Áment. Csütörtök reggel megkérdeztem a balhami hosztanyámat, hogy lehetne-e annyi kérésem, afféle utolsó szívesség, hogy szombat reggel elvisznek a barátom lakására kocsival (ami kb fél óra), hogy ne kelljen 3 nagybőrönddel cipekednem..Eredetlieg Reni segített volna, azonban metróval és vonattal nagyon hosszú lett volna az út, és mire Istvánhoz értünk volna ő már nem lett volna otthon így útközben meg kellett volna állnunk a palacsintázóban, hogy felvegyük tőle a kulcsot, ami hatalmas kerülő lett volna. Az anyuka azt mondta, hogy sajnos valószínű, hogy nem fognak tudni elvinni mert dolguk van szombat reggel, de majd még visszatértünk rá. Magamban elkönyveltem, hogy oké, akkor marad a BMV (busz, metró, vonat) verzió, órákig tartó cipekedés és hatalmas kerülők. Aztán péntek reggel legnagyobb meglepetésemre a hosztanyám azt mondta, hogy elvinni ugyan nem tudnak, de taxit hívnak nekem és ki is fizetik. Mondom wow, nem kicsit taglóztam le. Szépen megköszöntem és meg is nyugodtam, hogy akkor vége a logisztikai rémálomnak. Péntek este bepakoltam az utolsó dolgaimat is, így ezzel is lezárult egy szakasz, utazásra kész voltam.
A következő sorok tán furcsának fognak hatni, bevallom én is annak találom, de amióta aupair vagyok és jobbra-balra költözködöm, borzalmasan érzelmessé váltam. A dologhoz hozzá tartozik, hogy mielőtt aupairkedni keztem nem költöztem sokat az életem folyamán, minden állandó és megszokott volt, nem kellett semmi miatt aggódnom, mondhatni megaludt a számban a tej. 2 éve vagyok aupair (egészen pontosan június 9-én lesz 2 éve), ezalatt pedig 4-szer költöztem, és mindegyik családomnál eltöltöttem egy tekintélyesebb időszakot. Sajnos az a típus vagyok, aki ha hosszabb időt tölt valahol akkor elkezdek érzelmileg kötődni dolgokhoz. Nem csak az emberekhez, a hosztcsaládomhoz meg a gyerekekhez (sőt, a családhoz tán kevésbé) de olyan apró és mondtani hülye dolgokhoz tudok kötődni, mint például a szobám, az ágyam, egy bizonyos bútordarab vagy a kilátás az ablakomból. Mikor egy családnál az időszakom a végéhez közeledik mindig szomorkodással töltöm az utolsó pár napot/vagy hetet és azon kesergek, hogy ezek nekem mennyire fognak hiányozni. Amikor tavaly elköltöztem az Észak-londoni családomtól, bár a családdal regeteg konfliktusom volt, mégis sírva jöttem el tőlük és az utolsó hetekben nagyon szomorú voltam. Tudom, hogy amikhez kötődöm csak helyek, meg tárgyak és élettelen dolgok, de én mindenhez egy életérzést kapcsolok és ha eljövök valahonnan mindig attól félek, hogy ez az érzés tán már sosem fog visszajönni. A 4 költözésem alatt azonban fokozatosan bebizonyosodik, illetve nyilvánvalóvá válik, hogy bár ezek az érzések és élethelyzetek ugyanúgy már sosem jönnek vissza, de jönnek helyette mások, újak, ha nem is jobbak de ugyanolyan jók. Viszont ha valahol már az utolsó napjaimat töltöm mégsem tudom megállni, hogy depizzek egy kicsit.
Ezúttal is így lett volna, de most az volt az óriási szerencsém, hogy mivel csak az utolsó pillanatban találtam meg az új családomat, így nem volt időm arra, hogy magamat sajnáljam és azt, hogy mi minden fog hiányozni, hanem ehelyett azon kellett izguljak, hogy mi lesz és hogyan lesz tovább. Aztán mikor ráakadtam az új családomra pedig annál nagyobb volt az öröm, hogy végre megvannak és nem kerülök az utcára, nem kell hazamennem és semmi ilyesmi. Bár az elmúlt időszak nagyon stresszes volt a családkeresés nehézségei miatt, de így utólag belegondolva azt mondom, hogy mégis szerencsésen alakult az egész. Ez az, ami engem igazán lemerít az auapairségben, a költözés, az elválás, hogy időről időre búcsút kell mondjak azoknak az embereknek, helyeknek és dolgoknak, akikhez/amikhez hozzánőttem és szeretem. Nem hiszem, hogy ehhez valaha hozzá lehetne szokni vagy "érzéketlenné" válni e téren, hogy ne hiányozzon semmi és senki. Akárhányadszorra is csinálom végig de mindig lemerít érzelmileg. Éppen ezért (illetve ezért is ) határoztam el, hogy ez lesz az utolsó hosztcsaládom és az utolsó aupairkedésem, a következő családnál elleszek, ameddig kényelmes és ameddig az érdekeim úgy kívánják, de ezután én már többet nem leszek aupair, lelkileg nem bírom már.

Vissza a költözésemhez: Szombaton reggel már korán felkeltem, elvégeztem az utolsó simításokat, aztán lementem reggelizni a családhoz. A családtól kaptam egy thank you kártyát amiben egy kis cash is lapult, a heti fizetésem fele, afféle bónuszként (természetesen rendesen kifizettek a múlt hétre is). Kicsit rosszul éreztem magam, mert a szülőknek én nem vettem semmit, megmondom őszintén egyeltalán nem gondoltam volna, hogy én kapok tőlük valamit. Ezen felül pedig extra jófejség volt, hogy fizették a taximat is. Mérges voltam az anyukára a hét elején, hogy nem enged ott maradni, de ettől eltekintve viszont rendesek voltak és mindenben segítettek. A helyzetem is jól alakult, István befogadott egy hétre, családom lett és cipekednem sem kellett, szóval jól jártam. A kisfiúnak vettem egy játék tennisz szettet, amit a házban is lehet használni, mert az elmúlt időben egyfolytában teniszezni akart.
Fél 9-re megérkezett a taxi, nem volt más hátra, mint a búcsú. Nagyon utálok búcsúzkodni és borzalmas vagyok ebben, mindig olyan gyorsan igyekszem lezavarni, amilyen gyorsan csak lehet. Egy kicsit megkönnyeztem a búcsút, hiszen mégiscsak ők voltak a családom 9 hónapig, és az volt az otthonom. Kaptam mindenkitől egy búcsúölelést aztán beszálltam a taxiba, ezzel magam mögött hagyva balhami életem.

A hét folyamán írok majd egy rendes összefoglaló bejegyzést a náluk tölött időről, de előtte össze kell szednem a gondolataimat, és szeretnék egy külön bejegyzést szentelni ennek.

Mikor megérkeztem Istvánhoz lepakoltam a dolgaimat, kicsit dumáltunk majd ő elment dolgozni. Internete sajnos nincs, ígyhát a következő hetem netmentes lesz, lövésem nincs hogyan fogom túlélni. Most is a Starbucks-ból írok és a jövő hét folyamán sem lesz más választásom, ha a külvilággal akarok majd kommunikálni. A tervem az volt, hogy szombaton déltuán feljövök Elstree-be, ahol jövő héttől lakni fogok és Reninél alszom. Ígyhát bepakoltam a kistáskámba a legfontosabbakat és a laptopomat majd röpke 2 óra alatt itt is voltam. Renivel este megvacsiztunk a mekiben aztán pedig célba vettük a mozit és megnéztük  a Másnaposok 3-at. Sok kritikát olvastam róla, sok ismerősöm posztolta ki fészbúkra a véleményét, volt hideg és meleg is, de sokan lehúzták a filmet. Szerintem viszont állatira sikeredett ez az epizód is, és az külön tetszett, hogy nem ugyanarra a sémára épül, hogy leglénybúcsú van, berúgnak, felejtenek, másnap meg keresgélnek. A poénok jók voltak, a helyszínek is nagyon tetszettek és imádtam, hogy visszamentek Las Vegasba, mindig lenyűgöz az a város. Az el kell ismerni, hogy a 3 rész közül tán ez lett a legkevésébé jó, szándékosan nem használtam a leggyengébb kifejezést, mert a film azért hozza azt, amit az első két rész után az ember elvár. Tehát összességében, mindenkinek ajánlom, a nevetőgörcs nem marad el. Én legszívesebben most rögtön beülnék a moziba mégegyszer megnézni.

Ma reggel Renivel kb 8-ig aludtunk, kockultunk aztáb pedig elindultunk, ő Londonba ment shoppingolni én pedig befészkeltem magam a Starbuck-ba, hogy pötyöghessek nektek. Amint itt végzek én is bemegyek Londoba, Renivel találkozunk a palacsintázóban, eszünk egy jót, aztán én visszamegyek István lakására.
A történelem ismétli önmagát. Ez tuti biztos. Amikor tavaly elköltöztem az Észak-londoni családomtól, egyből Renihez mentem és nála töltöttem 2 éjszakát. Most pedig szintén a Reninél aludtam közvetlen miután kiköltöztem a családomtól. Csakhogy tavaly mindketten nagyon szomorúak voltunk, mert messzire költöztem innen, most viszont nagy a boldogság, mert pont, hogy visszajövök. Annyira furcsa helyzeteket tud produkálni az élet!

Jövő héten pedig nem tervezek otthon ülni, kihasználom, hogy olyan hétköznapok jönnek, amikor nekem nem kell dolgoznom és elmegyek Windsorba, Cambridge-be és a tengerpart is tervben van, amennyiben az időjárás is engedi.

Jövő héten pedig jövök egy összefoglaló bejegyzéssel az előző családomról. :)