2014. november 19., szerda

Pár szó a jövőről..

Ha én azt tudám, hogy mit hoz..?! De terveim vannak, ezek közt van néhány konkrétum és több 'talán' is, de a lényeg, hogy azt már egy jó ideje elhatároztam, hogy az aupairkedés bár szép volt, jó volt (bár kijutott a keményebb helyzetekből is, pl mikor kidobtak) de ennyi elég volt belőle 3 év után és mostmár megérett az elhatározás a következő lépés felé.
3 év...vagyis 3 és fél év, mert 2011 júniusában tettem meg életem eddigi legfontosabb lépését és költöztem ki Angliába és ezalatt az idő alatt végig aupair/live in nanny voltam-vagyok. Tudom, ez rengeteg idő, tán túl sok is ebben a munkakörben, amit mostanra már én is határozottan érzek.

Azt tudni kell, hogy mikor 3.5 éve, 20 éves fejjel kijöttem, én zéró élettapasztalattal rendelkeztem. Odahaza a szüleimmel laktam (mint a többség) , iskolába jártam, nyáron végeztem egy kis laza diákmunkát, tehát minden, ami a "való világgal"-való élettel kapcsolatos, mondhatjuk, hogy távol állt tőlem. Bevallom, bele voltam kényelmesedve az otthoni "állóvízbe" , minden megszokott volt körülöttem és nem  ért túlzottan sok új inger a mindennapokban. Nem kellett magamra főznöm, egyedül vezetnem egy háztartást, intézni a bevásárlást, a kaját hetente...Ezért is mondom azt, hogy tulajdonképpen az élettapasztalatom a zéróval és nullával volt egyenlő. Annak viszont nagyon örülök-és szerintem ez az én érdemem, hogy ezt realizáltam, rájöttem arra, hogy ezt nem lehet így még évekig folytatni, nem lóghatok a szüleim nyakán 25+ éves koromig. (Senki nem "lökdösött", a szüleim nemhogy nem hajtottak affelé, hogy álljak saját lábra, hanem pont ellenkezőleg, mikor benyögtem nekik, hogy külföldre mennék egyenesen ellenezték.)Rájöttem arra, hogyha érettebb, talpraesettebb szeretnék lenni, akkor bizony meg kell mozdítanom a fenekem és ki kell lépnem a komfortzónámból, mielőtt végleg "bebábozódnék" az otthoni rendszerbe és közegbe. Innen már csak egy lépés volt a külföldi munka, és mivel élettapasztalat híján nem mertem volna a teljesen ismeretlenbe kijönni, saját magam szobát bérelni, munkát keresni stb, így adta magát, hogy akkor aupairként vágok neki életem nagy kalandjának.
Az aupairkedés egy remek ugródeszka a magam fajtának (meg amúgy mindenkinek-kivéve persze, aki milliomos, nekik nincs szükségük efféle világi dolgokra, hisz van pénzük fél éves nyelvtáborokra, stb). Az aupairkedéssel biztosított a lakhatás, a heti fizetés és az ellátás, ezen felül pedig zsebpénzt is kap az ember fia-lánya, ami nem verdesi az egeket ugyan, de ha olyan megvilágításból nézzük, hogy ezt az ember teljesen magára költheti-nem kell lakhatásra-mosásra-kajára költeni, akkor azért valljuk be, nem olyan rossz az. Én kezdő aupairként-ennyi év távlatából simán megírom- 70 fontot kerestem hetente. Egyrészt ez 3 éve volt, másrészt egy icipici városban laktam-nem Londonban- és mivel kezdő aupair voltam, ennek az összegnek is örültem anno, mint majom a farkának..Hiszen a nagy átlag magyar leánynak, aki odahaza nem él nagylábon és új ruhákat karácsonykor meg szülinapkor enged meg magának-ez azt hiszem az otthoniak min. 60%-ára igaz- azért nagy szó az, amikor idekint úgy megy el vásárolni, hogy nem kell számolni minden fillért és végre azt vehet meg, amit csak szeretne...Hova tovább nagy szó az-és hatalmas élményekként éltem meg én is- minden egyes kirándulást, mégha "csak" a 2 órára lévő tengerparta ugrottam is le..És az, hogy ezt minden héten megtehettem és nem kellett ilyen 'akciókra' hetekig spórolnom, már csak hab volt a tortán. Persze egy másik szemszögből meg nem olyan barátságos ez a fizetés, mert Anglia , főleg London nagyon drága, de szerintem az aupairkedés nem is spórolásra lett kitalálva, aki nagyobb dologra gyűjt, azt el kell keserítenem, hogy nem az aupairkedésben fogja megtalálni a számítását. Persze lehet azért itt is trükközni, ha az ember bevállal pluszmunkákat (ha a munkaidőd engedi) akkor egész szépen ki lehet egészíteni az aupair fizut, de szerintem alapjáraton az aupairkedést pont arra találták ki, mint amire való: egy kis munkáért cserébe zsebpénz, hogy a szabadnapjaidon körbejárhasd az országot.

A második aupairként eltöltött évem után jópár ember nekem szegezte a kérdést, hogy miért vagyok még mindig aupair, normális vagyok-e, hogy továbbra is más házában akarok élni, másokhoz alkalmazkodni és heti zsebpénzt beosztani? Az a helyzet, hogy a nyelvtudásom ekkor már megengedte volna, hogy a saját lábamra álljak, valamint a két évvel azelőtti önmagamhoz képest már sokkal magabiztosabb voltam, ami az "életszagú" dolgokat illeti, tán már voltam azon a szinten, hogy önállóan szobát béreljek és dolgozzak. Viszont még mindig nem voltam 100%-ig biztos magamban, másrészt pedig 2013 szeptemberében, amikor elkezdtem Reni barátnőm hosztcsaládjánál dolgozni (aminek ugyebár az lett a vége, hogy kidobtak) olyan elképzeléseim voltak, hogy 2014 tavaszán hazaköltözöm és otthon próbálok szerencsét-az előző bejegyzéseimben írtam arról, hogy sokáig őrlődtem a hazamenetel és az itt maradás között-végül az itt maradás győzött. Lényeg, hogy mivel tavaly ilyenkor még határozottan azt gondoltam, én haza fogok költözni, így gondoltam nincs értelme fél évre kiköltözni, belevetni magam az albérlet-és munkakeresés-procedúrába, kifizetni rengeteg pénzt szobabérletre (kaukciók és efféle dolgok el is vitték volna a spórolt pénzem jó részét). Így jutottam végül arra, tavaly ősszel, hogy maradok még aupair, vállalok pluszmunkákat, amikkel kiegészíthetem a fizumat (voltak is pluszmunkáim szép számmal, néhány bejegyzéssel ezelőtt részletesen is beszámoltam róluk-takarításról van szó), hogy minél több spórolt pénzzel mehessek haza és kezdhessek neki otthon a nagybetűs életnek.
Aztán tavaly szilveszter előtt történt az a szerencsétlen esemény, hogy az akkori fogadócsaládom egyik pillanatról a másikra kidobott (néhány bejegyzéssel ezelőtt erről részletesen beszámoltam.) Akkor és ott egyébként egy pár napig nagyon magam alatt voltam és esküdöztem magamban, hogy többet nem leszek aupair dilinyós családokban, mert mégegy ilyen cirkuszt én ugyan nem csinálok végig..Aztán úgy hozta a sors, hogy egy hónapot eltölthettem Zsófi barátnőm fogadócsaládjánál, mint átmeneti nanny-Zsófit helyettesítettem a vakációja alatt-és látván azt, hogy ők mennyire kedves, odafigyelő, törődő emberek, akiknél öröm volt dolgozni, összeszedtem magam és visszatért a bizalmam az emberek és e munka felé. Arról is írtam már korábban, hogy február hónapra hazamentem, valamint, hogy mire a visszautazásomra került a sor, már nem is voltam benne biztos, hogy egyeltalán vissza szeretnék-e jönni Angliába. Februárban, amikor még otthonról keresgéltem, azt gondoltam, már csak néhány hónapra fogok visszajönni Londonba, ígyhát ismét aupairkedésre adtam a fejem, pár hónapra nem láttam volna értelmét szobát bérelni-munkát vállalni-belevetni magam ebbe a pénz-és időigényes procedúrába. Akik olvasták az elmúlt bejegyzéseket, biztosan emlékeznek, hogy idén május környékén jött az időszak, amikor is sokat agyaltam a hazamenetel vagy az itt maradás között, és majdnem az otthon győzött. Az élet azonban úgy hozta, hogy egy volt családom ismét munkát ajánlott-mint live-in nanny- és gondoltam elfogadom, mert náluk meglepetés nem érhet, ismerem és szeretem őket, ahogyan ők is engem és ennek köszönhetően legalább kapok az élettől még néhány hónapot arra, hogy eldöntsem, hol is horgonyozzak le a következő 2-3-4 évre (legalábbis egyenlőre).

 És itt tartok most, itt vagyok a régi családomnál, immáron 5 hónapja. Ez az 5 hónap pedig rengeteg mindent új megvilágításba helyezett, egyrészt volt időm gondolkodni, mérlegelni, hogy hazamenjek-e vagy maradjak, másrészt megismertem olyan embereket, akik szintén hozzátettek a jövőképemhez és akikkel mostmár tervezni is tudok az elkövetkező időkre. Azt kell mondjam, az élet frappánsan megoldotta az összes bennem felmerült kérdést és problémát. 5 hónapja én úgy költöztem ide vissza a régi családomhoz, hogy azt gondoltam, év végén, decemberben hazaköltözöm és januártól otthon iskolába járok és elkezdem a jogosítványt. Ez nem is határozott terv volt már 5 hónapja sem, hanem inkább afféle elképzelés, perspektíva, amire építhetek. Ahogy viszont teltek a hónapok a jelenlegi családomnál, egyre inkább realizáltam, hogy igen, persze, régóta vagyok már Londonban, de még mindig nem láttam belőle mindent és még mindig tud nekem újat nyújtani. Márpedig miért mennék el, ha még "nem használtam ki teljesen Londont", és nem ragadtam minden lehetőséget, amit az itteni élet elém gördít? Továbbá követem a híreket is és sajnos azt kell mondjam, egyszerűen megrémiszt és elszomorít a magyarországi helyzet. Nem akarok átmenni politikai blogba, így nem fogom részletesen kifejteni, mit is gondolok erről, viszont fiatal, külföldön élő, ennek köszönhetően különböző perspektívákkal-és világnézetekkel rendelkező magyarként e pillanatban nem látom a jövőmet az országomban. Ha hazaköltöznék és valami csodának köszönhetően találnék is munkát, nem tudom mekkora lenne a fejlődési lehetőség. A fejlődésnél jobban aggaszt viszont az, hogy újra visszakerülnék a nyomasztó légkörbe, ami sajnos az országon uralkodik (ami persze nem csoda, hisz az embereknek olyan alapdolgok miatt kell napi szinten aggódniuk, hogy mit esznek-vesznek fel, lesz-e áram még holnap stb. ) Jelenleg-és már 3 éve, mióta kijöttem nagyon kiegyensúlyozott légkörben élek, nem kellett aggódnom nemhogy a megélhetésem miatt, de olyan dolgok miatt sem, hogy nincs programom hétvégére-vagy, hogy nem tudom hasznosan eltölteni a szabadidőmet. Pedig odahaza az embereknek szabadidejük sincs, dolgoznak látástól mikulásig-mégis problémát jelent a megélhetés-és ezt iszonyú igazságtalanságnak tartom. Idekint viszont már 3 éve biztos egzisztenciám van, nem élek nagylábon, de mégis futja utazgatásra, vásárolgatásra, hétvégente pedig általában minden percre van tervem-és emelett egészséges életmódot folytatni is van időm és lehetőségem. Összegezve nem biztos, hogy elcserélném ezt a kilátástalanságra és a rossz légkörre.
Ne higgye senki, hogy ezeket azért írom, mert nekem, a külföldinek ennyire jól megy a sorom és a szemére akarom olvasni annak, akinek esetleg nem, nem erről van szó. Én lennék a legboldogabb, ha az otthoni helyzet mihamarabb megváltozna. Mert azt kell mondjam ugyanis, hogy attól eltekintve, hogy idekint határozottabbnak látom a jövőmet, elképesztő honvágyam van, nagyon hiányzik Magyarország egyszerűsége, az egyszerű falvak-és városok, a templomi közösség, aminek tagja vagyok, a kedves szomszédnéni, a Duna part és a szemben lévő hegyek, a gyönyörű tájak, hogy időnként kimehessek a Mamám sírjához a temetőbe-vagy csak szimplán sétálni egyet a temetőben .(Akármilyen morbid szokásnak hangzik, imádok a temetőben sétálni, szemlélődni, nézegetni a fejfákat és a dátumokat, közben az emberek élettörténetén gondolkodni-szerintem ezt a Mamámtól örököltem, kiskoromban is sokat sétáltunk a temetőben.) Lényeg, hogy a listát még sokáig tudnám folytatni és elképesztően igazságtalannak találom ezt a szituációt, amiben rajtam kívül még rengeteg fiatalnak része van: hogy szeretjük a hazánkat és nagyon szívesen hazamennénk, mégis, a szívünk helyett az észérvekre kell hallgatnunk a jövőnk érdekében, ha jót akarunk magunknak..

Van nekem egy barátnőm, Anita a neve és szintén magyar. 22 éves és a hosztanyám testvérének az aupaire már 9 hónapja. Mikor visszajöttem a családhoz, egyértelmű volt, hogy felveszem vele a kapcsolatot, hisz nagy kincs az, amikor az ember magyart talál a közelében, ráadásul Anita nekem úgymond "családon belül" van, így a kezdetekben ha más nem is, de ez már szolgáltatott rengeteg közös témát. Júliusban taliztam vele először és néhány hét/találkozás alatt nagyon jóban lettünk, sok közös van bennünk és már egy jóideje nem csak a közös fogadócsalád tart össze minket. A kezdettől fogva beszélgettünk a jövőbeli terveinkről, Anita már hónapokkal ezelőtt mesélte, hogyha majd 2015 február végén letelik az egy éves szerződése a családjánál, szeretne kiköltözni, saját szobát bérelni és munkát találni-egyszóval a saját lábára állni itt Angliában. Mikor először szóba került, még csak poénból mondtam, hogy csináljuk majd együtt, de aztán ahogy teltek a hetek és a hónapok, bennem is egyre biztosabbá vált, hogy egyenlőre idekint szeretnék maradni, itt szeretnék dolgozni és tanulni egy pár évig még biztosan. Nem is tudom már, mikor "kötöttünk szövetséget" , tán konkrétan sosem, de kb szeptember eleje óta határozottan együtt tervezzük a kiköltözést. Anitának február végén jár le az éve a családjánál.
 Én a mostani családhoz úgy jöttem vissza, hogy 2014 decemberéig biztosan maradok (ugye az mindjárt itt is van) aztán pedig majd meglátjuk mit hoz az élet, lényeg, hogy nem vagyok idekötve konkrét időpontig. A családdal is nagyon sokat beszélgetek a jövőről, amikor elmondtam nekik, hogy mégsem költözöm vissza Magyarországra december végén, nagyon megörültek, ami érthető, mert nekik annál jobb, ha minél tovább vagyok itt. Mert ugyebár ismernek, tudják, hogy jó munkát végzek, hogy a házuk és a gyerekeik biztonságban vannak velem és jó aupairt/nanny-t találni időigényes feladat és zsákbamacska is. (Az én hosztanyám főleg nagyon kényes ebben a témában, nem sieti el az új jelöltek keresését, mindig 2-3 hónapot szán erre, hogy megtalálja a családja számára a legjobb segítséget és a jelentkezőknek szigorú rostán kell átmenniük.) Ebből kifolyólag nem csoda tehát, hogy a hosztcsaládom azt szeretné, ha minél tovább maradnék és erről győzködnek is. Az anyuka mondta, hogyha egyetemre mennék vagy valamilyen kurzust vállalnék, csinálhatnám innen is tőlük, legalább lesz biztos szállásom és munkám, ami persze nem egy elhanyagolható tény. Az is biztos, hogy más körülmények között, más helyzetben élnék is ezzel a lehetőséggel, hisz tényleg nagy terhet venne le a vállamról, ha nem kéne szállás-és munka miatt aggódnom a suli mellett, mert ezek adottak lennének.
Viszont az a helyzet, hogy már 3,5 éve vagyok live-in, élek fogadócsaládokkal és most jutottam el arra a pontra, hogy ebből a mókából ennyi elég volt. Ne képzeljetek semmi nagy indokot vagy gondot e mögé, megéltem jópár dolgot aupairként, dobtak már ki, voltak durva vitáim a főnökeimmel-amelyek után mosolyogva kellett továbbra is gyerekeznem-költöztem megszámlálhatatlanszor, mégis, minden "meredekebb" szituáció után felálltam, megráztam magam és tovább léptem. Tehát valószínűleg a továbbiakban sem történne olyan, amit még nem láttam,amivel ne tudnék mit kezdeni-ebből a szempontból tehát nincs semmi gondom az aupairkedéssel, azt gondolom feltalálnám magam minden helyzetben. Ami miatt azt gondolom, ennyi elég,nagyon egyszerű: 3,5 éve folyamatosan, 24/7, megállás nélkül alkalmazkodom, együtt élek a főnökeimmel, akikkel jópofizni kell akkor is, ha másnapos/beteg/fáradt/semmikedvemhozzájuk -vagyok, ez nem olyan, mint egy rendes munkahely, ahonnan az ember hazamegy, maga mögött hagyja a főnökeit sőt még jól ki is beszéli őket (az már más kérdés, hogy az aupairek is kibeszélik őket egymás közt, óóó de még hogy :D ). Szimplán az van, hogy ennyi idő alkalmazkodás után már vágyom arra, hogy saját terem legyen (ami persze kezdetben egy bérelt szoba lesz csak, de legalább saját), és ne kelljen a munkaidőm lejárta után is a főnökeimmel lennem. Bár a jelenlegi hosztcsaládomban tényleg minden frankó (nem mondom, hogy apróbb súrlódások nincsenek, de alapjaiban véve nagyon jó nekem itt) de az embernek szüksége van ennyi idő után arra, hogy ne a főnökeivel éljen.

Továbbá szükségem van arra, hogy a munkaidőm és a szabadidőm teljes mértékben elhatárolódjanak egymástól. Értem ezen azt, hogy aupairként bár van beosztásom és elviekben a munkaóráim is le vannak fektetve, nade tudjuk, hogy ezeket bent lakva nagyon nehéz betartani. Most nem arról van szó, amikor a család szándékosan jóval többet dolgoztatja az aupairt (bár ez sem ritka sajnos). Hanem szimpla dolgokról, ugyebár gyerekekkel foglalkozunk és nincsen rajtuk kikapcs gomb: ha este 7-kor jár le a munkaidőm de a gyerek fél 8-ig fent van (és nincs semmi dolgom, nem megyek el itthonról) akkor valahogy nincs pofám bevonulni a szobámba miközben látom, hogy  a baba még fel sincs öltözve, a nagylány nincs megfürödve stb. Persze megtehetném-és tán ez lenne az okos dolog, hisz ha reggel 7-kor felkelek és időben elkezdem a munkát, akkor este 7-kor ugyanúgy lelécelhetnék minden további nélkül. Azt hiszem, ezt csak az érti igazán, aki volt már aupair: ilyenkor nekünk azért ciki elvonulni, mert ha fürdetés/fektetés/x-y dolog a mi feladatunk, akkor valahogy gáz, ha a munkát félig elvégezve felállunk és bemegyünk a szobánkba, akkor is, ha már lejárt a munkaidőnk. Persze amikor tervem van, pl skype valakivel, vagy ki szeretnék menni, mindig szólok az anyukának, hogy ma este pontban 7-kor befejezem és ebből sosincs gond (naná, hisz hivatalosan is akkor jár le a munkaidőm.) Viszont amikor látom, hogy még van tennivaló és mondjuk anyuka is elfoglalt (sokszor itthonról is dolgozik) és a netezésen kívül más dolgom nem lenne, akkor valahogy természetes, hogy kisegítem még további 20 percet-fél órát. Vagy a baba még este negyed 8-kor azt akarja, hogy én olvassak neki mesét akkor nem mondhatom neki azt, hogy bocs, de lejárt a munkaidőm...Aki aupairkedésre adja a fejét, annak bizony számolnia kell azzal, hogy ez egy nagyon rugalmas munka, mert mint mondtam, a gyerekeket, a munkánk fő alanyait nem lehet kikapcsolni, nem parancsszóra működnek. Ezzel nincs is baj, szerintem ez már a kezdetekben is így volt az aupairkedés történelmében, szimplán el kell fogadni. Persze az nem oké, amikor a család a megbeszéltnél napi jóval több órában dolgoztat, azt nem szabad tűrni, szólni kell vagy ha minden kötél szakad, lelépni. Viszont azt gondolom, hogy a 20 perc-fél órás-néha egy-egy órás "túlórák" még beleférnek, sőt mi több, ez egy olyan munkakör, amibe ez bele kell férjen. Cserébe persze várjátok el nyugodtan, hogy a család is rugalmas legyen veletek, én szívesen besegítek pluszban az enyémnek, de ha nekem van szükségem szívességre, nem habozok odaállni eléjük, ez így fair.
Ez mind rendjén is volt 3.5 évig, de ennyi idő után mostmár viszont szükségem van arra, hogy világosan elkülönüljön a munka-és szabadidőm, hisz már idősebb vagyok, másfajta életmódot folytatok, mint 20 évesen, mikor kijöttem és más a fontossági sorrendem. Szeretném azt, hogy a szabadidőmben ténylegesen szabad legyek, hisz aupairként potenciálisan bármikor "befoghat" a család-itt egy kis szívesség-ott egy kis túlóra. Valamint szükségem van arra a napi rutinra, amit a "normális emberek" folytatnak: reggel felkelés, kávé, munkába készülődés, munkába indulás stb. Mert most, live in-ként reggel háromnegyed 7-kor kelek fel, és 7-kor már ébresztem a nagylányt, majd babázok, ha a pici felébredt, a lényeg, hogy nincs időm reggelente magamra az öltözésen és egy villámgyors kávén kívül . Lehetne, ha még ennél is korábban kelnék, de valahogy ezt is éppen elég korainak tartom :D Itt tulajdonképpen a felkelésem pillanatától kezdve dolgozom, a munkában pedig az embernek nem árt a toppon lennie-legalábbis én erre törekszem mindig. Tehát ha belegondolok, a felkelésemtől kezdve estig folyamatosan teljesítenem kell, nincs reggeli kényelmes 'me time', amikor még nem kell teljesítenem, csak magammal foglalkozom.  Tudom persze, hogyha majd kiköltözöm és munkába járok, akkor is korán kell kelnem (tán még ennél is korábban,attól függően, milyen messze lesz a munkahelyem) de valahogy most már, 3,5 év után szeretném átélni ezt is, a reggeli nyugis készülődést, hogy ne legyek felelős már reggel 7-kor másokért, hogy legyen egy saját reggeli rutinom. Persze mint tudjuk, minden éremnek két oldala van: az aupairkedésben azért nem olyan rossz, hogy nem kell elhagyni a házat, hogy munkába menjek. Pl télen a nagy hidegben, vagy esőben amikor a fene sem kívánkozik ki, nem kell elmenni itthonról már korán reggel, bevallom, ezért sokszor voltam hálás az elmúlt években. Viszont itt az ideje megtapasztalni a másik oldalt, ez szerintem így van rendjén.

Valamint, végül, de nem utolsó sorban, aupairként 3.5 év alatt azt hiszem mindent láttam, amit csak egy aupair láthat, dolgoztam sokféle családban, sokféle gyerekkel, éltem különféle vallású-és származású családokban, akiknek köszönhetően nagyon sokat formálódott és mondhatom így, kitágult a világképem-aminek nagyon hálás vagyok-összegezve nem hiszem, hogy ez a munka túl sok újat tudna nekem nyújtani. Hatalmas lecke volt nekem ez a 3.5 év, a bejegyzés elején említettem, hogy zéró élettapasztalattal rendelkeztem az elinduláskor és most bátran kijelenthetem, hogy az aupairkedős éveim alatt minden útravalót megkaptam, amire számítottam, elsajátítottam rengeteg hasznos "life skillt", ez az 'utazás' kőkeménnyé formált és azt hiszem mondhatom, hogy talpraesetté is tett. Mondjuk úgy, a 3 évvel ezelőtti önmagam nem biztos, hogy megismerne. Ebből kifolyólag eljött tehát az a pont, amikor azt mondhatom, kinőttem ezt a munkát. Ez is elég érdekes téma, sok aupair mondja egy év után, hogy kinőtték az aupairkedést (aztán továbbállnak, hogy mondjuk egy kávézóban vagy hotelben dolgozzanak-de ez mellékes.) Szerintem az, hogy az aupairkedést "kinövi" valaki, nem időben mérhető, nem a hónapok vagy évek száma mondja meg, hogy valaki x idő után már megérett arra, hogy a saját lábára álljon. Hanem az, hogy a tanultakat mennyire tudja hasznosítani a továbbiakban ahhoz, hogy a további életét a lehetőségekhez mértem a legokosabban tervezze. Van, akinek ehhez nem kell sok idő, valakinek egy kicsit több. Én bár már a 2. év után éreztem, hogy TÁN már akkor is el tudtam volna indulni másfele, mégis most, 3.5 év után gondolom sziklaszilárdan azt, hogy kinőttem ezt a munkát, már minden a zsebemben van, ami a továbbiakban boldoguláshoz kelleni fog. Ezért nincs bennem rossz érzés, nem érzem úgy, hogy az aupairkedős-másokat 'szolgálós' éveim pocsékba mentek volna, mert olyan tapasztalatokat kaptam ettől az életformától, amiket máshogy aligha szerezhettem volna meg. Szóval már nem hatnak meg az olyan kérdések, hogy 'miért vagy még mindig aupair'-megvan rá az okom.

A fentiekből az következik, hogy bár a jelenlegi családomban minden rendben van-(és ha mondjuk az aupairkedős-Odüsszeiám elején tartanék, maradnék még) de most már beért az út a következő lépés felé. Említettem Anitát, és, hogy ő jövő február végén szeretne kiköltözni-hasonló indokokból, mint én. Egy jópár hónapja együtt tervezzük ezt a lépést, hiszen akármilyen régóta is vagyunk idekint mindketten-és ismerjük a "rendszert", de együtt valahogy mégis bátrabbak vagyunk. Ismerjük a rendszert: tudjuk, mire kell odafigyelni albérlet-választásnál, hogyan kerüljük el a csalókat, milyen környéken érdemes szobát bérelni-munkát vállalni, mi az, amit messziről el kell kerülni, ismerőseink és barátainknak köszönhetően tudjuk, milyen munkát éri meg vállalni és mi az, amitől a Jóisten mentsen meg stb..Ezért szoktam egyébként azt mondani, hogy amikor az ember odahaza készül Angliába(vagy akárhová külföldre), nagyon alaposan körbe kell járni a témát és ha lehet, ismerősök segítségét kérni-ha más nincs, az interneten infót keresni. Mert sokan vannak, akik kijönnek nyelvtudás-pénz-biztos állás-és szállás nélkül, és egy-két hónap múlva hazamennek még kevesebb pénzzel és egy rossz tapasztalattal. Nem ítélem el őket, ne essék félreértés, tudom, hogy sokan utolsó lehetőségként választják ezt az utat. Arra szeretnék rávilágítani, hogy nagyon óvatosnak kell lenni tervezéskor, minden eshetőséget számításba kell venni, kell, hogy legyen az embernek "b terve". Tehát nagyon örülök, hogy a 3,5 év alatt, amit biztonságban töltöttem a hosztcsaládjaimnál kitanultam az itteni élet jópár csínját-bínját, mert így sokkal biztonságosabban fogok majd a saját lábamra állni. Persze abban is biztos vagyok, hogy lesznek nehézségek is, naná, hisz hol nincsenek, tuti, hogy fognak érni meglepetések is, mert azért mégsem láttam bele még mindenbe, de azt gondolom, az elinduláshoz mostmár több, mint elég infót és tapasztalatot gyűjtöttem/gyűjtöttünk Anitával. Valamint az, hogy együtt tervezünk abból a szempontból is jó, hogy több szem többet lát, ha az egyikünk valami nagy hülyeséget találna ki, a másik figyelmeztetheti az anomáliákra. :)

Anitával nem szeretnénk Londonban maradni, hanem egy Londontól 25 percre lévő kisvárosba tervezünk költözni. Ez a város összehasonlíthatatlanul nyugisabb, mint London, viszont éppen eléggé színes és nyüzsgő ahhoz, hogy munkakeresés szempontjából ne legyenek gondjaink. Anglia egyik olyan kisvárosáról van szó, ami eléggé felkapott a turizmus szempontjából, van bevásárlóközpont, hatalmas parkok, rengeteg szórakozási lehetőség-ami mind nagyon fontos lesz majd a későbbi életünkben. Az albérleteket már hónapok óta nézegetjük. Kezdetben arra gondoltunk, hogy egy 2 szobás lakást bérlünk majd ketten, hiszen amikor láttuk a kis lakások árait, úgy gondoltuk, megfizethetőek (nem így Londonban, ahol szobát kapnánk annyiért, amennyit itt egy kis lakásért.) Sokáig ez volt a terv, hogy lakást bérelünk közösen, hisz így nem kéne idegenekkel osztozkodnunk, csak egymás dolgait elviselnünk, hehe :D Viszont ahogy mélyebben beleástunk magunk a témába, rájöttünk, hogy lakásbérléshez komoly jövedelemigazolásra-és előző főbérlői ajánlásokra van szükség-és ugye aupairként mi ilyesmiket a kezdetekben nem tudunk majd felmutatni. Tehát a jelen állás szerint szobákat fogunk bérelni, ámde kis házakban, valahogy egyikünknek sem füllik a foga 2-3 lakótársnál többel együtt élni. Mivel egy kisvárosról van szó,így a szobabérleti díjak abszolút barátiak még az olyan házakban is, amelyek nem tömegszállásként üzemelnek, és ami a legfontosabb, kulúráltak. Aztán majd pár hónap-fél év után belevágunk a közös lakásbérlés projektbe is, ami késik, nem múlik. :)
Londont azért zártuk ki már a legelején, mert jól tudtuk, hogy itt hogy működik: a legtöbben 5-6-7 szobás házakban laknak, ennyien használnak egy közös fürdőt-konyhát-ráadásul akár mindenki más nemzetiségű, multkulti az egész és nagyon nagy rugalmasság kell ehhez az életformához. Arról már nem is beszélve, hogy még az ilyen tömegszállásokon is irtózatos pénzeket elkérnek már egy pici szobáért is. Mi már az elején kijelentettük, hogy ezt mi nem szeretnénk magunknak, így tudatosan döntöttünk úgy, hogy eszünk ágába sem lesz London valamelyik zónájába költözni, hanem inkább egy London vonzáskörzetében lévő kisváros lesz a nekünk való. Imádjuk Londont mindketten, egy-egy napra, a városban császkálva-csavarogva, viszont egyikünk sem élné itt a nagybetűs életét. Ha viszont kedvünk van, a vonatról majd bármikor bemehetünk, elvégre csak 25 perc. :)

A munkákat is hónapok óta folyamatosan nézegetjük és rendszeresen megakad a szemünk egy-egy ígéretesnek tűnő pozíción. Egyenlőre még sehová sem pályázunk-hisz még három hónapunk hátra van a költözésig-és a munkákat itt általában záros határidőn belül be kell tölteni-de nagyon jó perspektívákat gyűjtünk már most. Folyamatosan mérlegeljük az álláshirdetések alapján, vajon hová lenne esélyünk bekerülni majd, mi az, amire majd 'rá kell állni' ha majd oda kerül a sor.
December 19-én hazautazom Magyarországra, hogy 3 év után újra otthon töltsem a karácsonyt (az eddigi években bár nem tudatosan, de valahogy mindig úgy alakult, hogy itt maradtam karácsonyra). A tavalyi karácsonyom az akkori családnál-akik ugye pont karácsony után pár nappal dobtak ki olyan horribilisre sikeredett, hogy eldöntöttem, mostantól akármerre vigyen is az utam a világban, mindig úgy fogom intézni, hogy karácsonykor otthon legyek. Január 2-án jövök vissza majd. Anita szintén hazautazik és január elején tér vissza, így az a terv, hogy januártól gőzerővel, minden energiánkkal az albérlet-és szálláskeresésre fogunk koncentrálni, ekkor már élesben.
A munkával kapcsolatban is vannak elképzeléseink: Részemről engem a recepciós-asszisztens és ehhez hasonló munkakörök fogalkoztatnak így kezdetben, és az aupairkedős múltamat kihasználva jövedelem-kiegészítésként elképzelhető, hogy vállalok majd bébiszittelést-ha a munkaidőm engedi. Viszont sosem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mi lenne, ha kipróbálnám magam mondjuk egy klubban, pultosként vagy hasonló. Az igazat megvallva nem gondolom magam olyan alkatnak, aki ott megállná a helyét, és pontosan ezaz, amiért szeretném megpróbálni, persze nem főállásban, de pl heti egy estét szívesen dolgoznék egy bárban vagy pubban-csak egy pár hónapra, hisz tapasztalat-és plusz jövedelem szempontjából nagyon is hasznos lenne. Valamint kihívást jelentene, amire az embernek időről-időre szüksége van. Anita a könyvesboltok világában gondolkodik, így összeköthetné az egyik legnagyobb szenvedélyét és a munkáját, ami nem egy rossz dolog. :)  

Aztán ahogy az élet hozza, február végén-március elején pedig szeretnénk kiköltözni és kipróbálni a nagybetűs életet, immár a magunk uraiként. Ezek a nagyvonalú terveink egyenlőre, de addig még van 3 hónap és az élet alakít majd mindent, ahogyan eddig is. Semmi sincs kőbe vésve és nyitottnak kell maradni, de most már érzem, hogy a 2015 év valami egészen újat fog hozni.... :)

2 megjegyzés:

  1. Kedves Domcse!
    Nagyon szeretem a blogodat és örülök, hogy újra olvashatok az életedről.
    Egy megjegyzést szeretnék csak írni Neked, lehet, hogy itthon nehezebb az élet, mint Angliában, de senkinek nem kell azért aggódnia, hogy holnap nem lesz áram. Ilyen butaságokat ne higgy el senkinek, és ne is terjesszetek külföldön. Van elég bajunk itthon anélkül is, az ellendrukkerek miatt,azoknak, akik itthon élünk. Mindenki nem mehet külföldre, főként, ha már családod van, másképp látod kissé a dolgokat.
    Nem kioktatásnak szántam a megjegyzést, ne vedd a szívedre. Csak ne mondjatok rosszat a hazátokról.
    Minden országból rengeteg fiatal vállal máshol munkát, szerintem ez természetes dolog, nem tragédia.
    Csak nekünk szokatlan esetleg, de természetes. Remélem megtalálod a számításod.
    Szeretettel: Rita

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Rita!
      Nagyon köszönöm a kedves szavakat és, hogy tetszik a blogom. :)
      Nem vettem a szívemre az írásodat, sőt nagyon is egyet értek azzal, hogy nem jöhet mindenki külföldre, naná, hisz akkor ki maradna otthon, ki vinné tovább az országot, amit én is nagyon szeretek,(ennek külön hangot is adtam a bejegyzésben) annak ellenére, hogy életem jelen szakaszában éppen Angliában élek..A távoli terveim között nekem nagyon is szerepel a hazaköltözés, de jelenleg, amíg még fiatal vagyok és nem köt semmi és senki fix helyre, próbálgatom a szárnyaim a világban. :) (Tudom, ha most nem tenném meg, akkor pl 10 év múlva, ha már családom és gyerekeim lesznek bánnám, hogy nem lófráltam szerte a világban amíg még egymagam voltam. )

      A nem lesz áram-alatt nem azt értem , hogy a kormánybácsi lekapcsolja egyik pillanatról a másikra az elektromos szolgáltatást, hanem, hogy sokan vannak, akik nem tudják fizetni a számlájukat, stb és ebből kifolyólag az ilyen mindennapi dolgok miatt is aggódniuk kell, hogy pl lesz-e még holnap áram-vagy vízszolgáltatás. Ez sajnos egy valós probléma, ami nagyon is szégyenletes és sajnálatos..
      Én szeretném, ha odahaza helyrejönne egyszer minden, hogy ne is kelljen a fiataloknak kivándorolni és a már elköltözöttek boldogan és minden kétely nélkül tudjanak hazamenni.

      Köszönöm a jókívánságot, remélem, hogy a Te életed is a lehető legjobban alakul majd odahaza vagy akármerre visz a sors (ugye sosem lehet tudni). :)
      Üdvözlettel, Domi :)

      Törlés