A közelmúlt eseményei-Vissza Angliába

Neki is vágnék az események taglalásának ; az előző bejegyzésben ott hagytam abba, hogy január végén hazautaztam, de csak egy bőrönddel, mert tudtam, hogy vissza fogok jönni Angliába még.
Az otthon töltött kicsivel több mint egy hónapom bár döcögősen indult, de végül annál jobban ért véget. Mikor hazaérkeztem, az első két héten a Jóistenért sem találtam a helyemet otthon, nem tudtam mit kezdeni magammal és a hirtelen rám zúdult irdatlan mennyiségű szabadidővel és a tudattal, hogy nem egy nagyvárosban vagyok ahol ezer dolog történik, ahol minden hétvégén van mit csinálni és kivel és, hogy megint a szüleimmel lakom, közel három független év után.

Akik már voltak aupairek, vagy huzamosabb ideig éltek külföldön, nem tudom ki hogy van vele, de én sajnos azt tapasztaltam, hogy elképesztően lemorzsolódtak az otthoni barátaim, a kapcsolataim. Ez van, ez ellen nem is nagyon lehet mit tenni. Végülis az igazi barátságok kiállják az idő-és távolság próbáját, azok, amik külföldre költözéskor megszakadnak, ellaposodnak, pedig tán egyébként is erre a sorsra jutottak volna, én is tisztában vagyok vele, ez a dolgok rendje. Ennek ellenére az otthonlétem első heteiben kisebb sokként ért az, hogy Londonból hazamenvén hirtelen alig volt kihez szólnom, nem volt kivel hétévégi programokat terveznem meg úgy egyeltalán megvitatni az élet apróbb-cseprőbb dolgait. Természetesen maradtak azért otthon barátaim, de mind idősebb korosztály. -Nem is tudom, de én valahogy kicsi koromtól kezdve a tőlem 3-4-5-10 évvel idősebbekkel éreztem jól magam, odahaza korombeli barátom elvétve akadt, talán azért, mert mindenki szerint érettebb voltam a koromnál (ezt mások állították/állítják, nem én :D ) és ebből kifolyólag inkább az idősebbek felé húztam. Ezt tán azzal tudom magyarázni, hogy az idősebbekre - a normálisakra- mindig felnéztem/felnézek és igyekszem tanulni tőlük, nem lexikális értelemben, hanem "életszagúságról", élettapasztalatról beszélek. Lényeg, hogy minden idősebb barátom viszont teljes munkaidőben dolgozik és/vagy tanul, van olyan, akinek idő közben családja lett és gyereke, ebből kifolyólag az otthon töltött egy hónap alatt a még meglévő igazi barátokkal sem tudtam annyi időt tölteni, mint szerettem volna. Természetesen azért voltak jó dumapartik és kocsmázások, sétálgatások, ez-az, de tény, hogy nem annyi és úgy, mint a régi időkben.
Én odahaza egy kisvárosban élek, amit mellesleg rettenetesen imádok (Esztergomról van szó, csak, hogy senkiben ne maradjon kérdőjel :) . Bár nagyon szép város és nyáron turisták is vannak szép számmal, én ugyebár a tél kellős közepén voltam otthon, nem volt ritka a mínusz 10-15 fok az első hetekben, nem voltak szabadtéri ilyen-olyan programok, meg tél lévén nagyjából semmi, így sajnos azt kell mondjam az elején szétuntam magam. Jó persze ebben az is közre játszik, hogy London múzeumai, kávézói, szórakozási lehetőségei után egy Esztergom eléggé éles váltás, ezen nincs mit szépíteni. Oké, azért nem volt ennyire súlyos ám a helyzet, ha mínuszok röpködtek, akkor is kimentem minden nap a Dunapartra sétálni vagy a városközpontba lófrálni, shoppingolni, ha kellett 2 gatyában, 3 pulcsiban és sapka-sál-kesztyűben, nem ilyedek meg az árnyékomtól és egy kis fagytól :D Egyébként zárójelben jegyzem meg, hogy megfordultam már rengeteg helyen, bejártam egész Angliát keresztül-kasul és jöhet akármi, de számomra semmi nem lesz olyan szép mint Esztergom és a Dunakanyar, ezt bizton állítom. De tény ami tény: odahaza nem volt lehetőségem ezer szabadidős program közül válogatni, amihez idekint 3 év alatt hozzászoktam...Tán túlságosan elangolosodtam, ki tudja...
Arról nem is beszélve, hogy hazamenetelemkor ismét a szüleimmel laktam egy hónapot és én 3 év alatt már nagyon elszoktam ettől. Ne értsen félre senki, nagyon jó volt otthon lenni, de 3 független év után visszaszokni ahhoz, ami ezzel jár eleinte okozott egy-két nézeteltérést, de mondjuk ezeket megoldottuk.
Az egészből egyébként azt akartam kihámozni, hogy a fenti okok együttes hatására eszembe sem jutott, hogy otthon maradjak és munkát vállaljak stb, bár jó volt otthon lenni, relaxálni, élvezni a hazai kosztot és látni az ismerős embereket, tudtam, hogy nekem ebből egy véges idő elég és szeretnék visszajönni a kis világomba, amit itt Londonban egyes-egyedül teremtettem magamnak és amiben nagyon is jól érzem magam.

Elkezdtem tehát ismét család után nézni az interneten, hogy visszajöjjek.
Hogy miért aupairként jöttem vissza, mindazok után ami velem történt? Lehet őrültnek gondoltok emiatt, de higgyétek el, nekem (egy kis időre még) ez volt a legoptimálisabb opció. Ha úgy jövök vissza otthonról, hogy odahaza, az internetről keresek szállást, eléggé nagy az esélye, hogy átvágnak, hisz nem vagyok ott, hogy személyesen is meggyőződjek a leendő szobám milyenségéről. Gondolom nem kell magyaráznom, hogy Londonban elképesztően sok az olyan figura, akik átvernek, lehúznak, hamis képeket küldenek (igen, sajnos honfitársaink közt is akad rengeteg ilyen) . Egyrészt a neten olvastam rengeteg ezzel kapcsolatos rémtörténtet, valamint közeli ismerősömmel is történt ilyesmi, konkrétan a csaj nem arról a szobáról, sőt mit több, nem is arról a házról kapott képeket, amit aztán később kiadtak neki...helyette, mikor kiérkezett, egész napos utazás valamint egy reptéri bőrönd huza-vona után a szállására, egy lepukkant, hideg, beázott és internettelen szobában találta magát, ahol még aludni is majdhogynem állva tudott csak..Az ő története jó véget ért, mert végül nem gombolták le róla a kaukciót és miután reklamált, már másnap el is hagyta a szállást mert a nagy mázlijának köszönhetően sikerült egy másikat találnia 1 nap alatt. Lényeg, ezt nagyon szerettem volna elkerülni, hiába, mégiscsak a szemének hisz az ember, én úgy nem költözöm be sehová, hogy nem néztem meg előtte a saját szememmel a körülményeket. Márpedig ez otthonról lehetetlen. A másik , ami ehhez szorosan kapcsolódik: ugyebár a szállások Londonban iszonyúan drágák, és sok helyen egy hónapra előre elkérik a lakbért, plusz ilyen-olyan kaukciókat kell fizetni, tehát az ember kell, hogy rendelkezzen egy kisebb fajta vagyonnal, ami csak szállásra fog elmenni, és akkor még nem beszéltem a közlekedésről, arról, hogy az első időkben, mikor még nincs munkád, valamit akkor is enned kell, mosnod, stb...Valahogy nem akartam a teljesen megtakarításomat beleinvesztálni egy ismeretlen szállásba, úgy , hogy nem láttam sem a lakókat, sem a szobát, a körülményeket és még munkám sincs és ki tudja mikor lesz...
A másik pedig a munka: valahogy semmiféle affinitásom nem lenne mekiben/kávézóban, egyeltalán a vendéglátás bármely területén elhelyezkedni. Szó sincs arról, hogy lenézném ezt a munkát, sőt, mivel rengeteg barátnőm, akik aupairek voltak és nemrégiben váltottak, ezen a területen dolgoznak és azt kell mondjam, minden tiszteletem az övék, hogy már x ideje nyomják és csinálják..De hallok is tőlük eleget a szakma árnyoladáról (már amikor szegényeknek jut egy kis idejük arra, hogy legalább a facebook-on kommunikáljunk) : elképesztően idiótán beosztott műszakok (egy étteremben dolgozó lány pl ilyen shifteket nyom , hogy reggel 8-délután 4-ig, majd este 7-től éjfélig, ki érti ezt??? ), behívják őket a day off-on (az egyik csaj már szabályosan kikapcsolja a telefonját a szabadnapján) , elképesztően lemerülnek mint fizikailag, mind szellemileg és a listát még lehetne folytani. De tán a legrosszabb mind közül, hogy egyszerűen nem tudnak kiszakadni ebből az ördögi körből: a szabadnapjaikon csak arra van erejük , hogy aludjanak meg főzzenek, nincs idejük állást keresni, interjúkra járni meg főleg...Arról már nem is beszélve, hogy az összes ilyen ismerősöm elképesztően eltűnt az éterből, van, akit már 5 hónapja nem láttam..Hiába, ez a munka elég durván besszippantja az embereket..

Lényeg a lényeg (tudom, csak rizsázom itt össze-vissza) , hogy számomra ez valahogy nem perspektíva, hogy beköltözöm egy dodzsi szállásra, ahol rajtam kívül még 6-7 (sok esetben kupis, rumlis) lakótárssal osztozom egy konyhán, fürdőn, mindezért kiperkálok havi 500+ fontot , dolgozom látástól mikulásig egy vendéglátóegységben és ott ragadjak évekre...Neeeem, köszönöm szépen, akkor inkább vagyok még egy kis ideig aupair, ahol egy szép, tiszta házban élhetek, mindössze egy családdal kell osztoznom a házon (akik jó esetben oda is figyelnek a rendre, merthogy az övék a ház), szállásom-kajám biztosítva van, napi 5-6-7 órát dolgom és a maradék időben van erőm még tanulni, szociális életet élni, a jövőm tervezgetni és építgetni. Tudom persze, hogy sok családnál nincsenek meg ezek a körülmények, de erre csak azt mondom: ha valahol "nem tetszik a rendszer", onnan el kell jönni és pont. De 2 és fél év aupairkedés után egyeltalán nem féltem attól, hogy rosszul választok: persze valamilyen szinten a családkeresés mindig lutri, hisz nem jön le elsőre egy családról, hogy esetleg ki fognak dobni vagy bunkók lesznek, de azért ha az ember odafigyel, akkor kifoghatja a neki legmegfelelőbb családot. Nyilván az aupairkedés sem egy életcél, senki ne értsen félre! Én sem szerettem volna ezt már nagyon sokáig csinálni, viszont tény, hogy otthonról visszajönni a legkézenfekvőbb mód számomra az aupairkedés volt, ezen nincs mit tovább ragoznom..Ami még szintén közrejátszott abban, hogy aupairként térjek vissza, az, hogy nem tudtam, mit szeretnék csinálni, szeretnék suliba járni majd hamarosan megint, de még nem tudtam eldönteni mit tanuljak, milyen terület felé orientálódjak...Az aupairkedéssel időt szerettem volna nyerni, hogy legyen időm kitalálni merre tovább, de közben azért dolgozhassak, legyen fizetésem és még egy kicsit Londonban lehessek.

A családkeresésnek már abszolút úgy vágtam neki, hogy nem voltak terveim, meddig maradok majd a családdal. Úgy gondoltam, hogyha majd eljön a pont, amikor azt mondom, elég, akkor váltani fogok vagy esetleg hazamegyek, de lényeg, hogy már nem szerettem volna lekötni magam x hónapra/egy évre senkinél, hanem csak sodródni az árral és az érzéseimre hallgatni. Mindössze két hét alatt sikerült is megtalálnom a "következő áldozatot". Kapcsolatban álltam jónéhány családdal, de végül a következőt választottam: 2 gyerek (5 és 7 évesek, a kisebbik enyhe magatartás-problémákkal-mint később megtudtam Asperger-szindrómával küzd), orvos szülők, heti négy nap munka (a hétvégén kívül a kedd volt off), valamint Észak-Londonban laknak, amerre én nagyon is ismerős vagyok és otthon érzem magam, lévén, hogy londoni életem nagy részét Északon töltöttem. Mindemellé hatalmas, tetőtéri szoba és jó fizetés is társult. Néhány nagyon kellemes skype-beszélgetés után az anyuka közölte, hogy már majdnem felvett ügynökségen keresztül valakit, de velem kapcsolatban nagyon jó érzése van, "almost too good to be true/majdnem túl szép, hogy igaz legyen", tehát nagyon szimpi voltam neki és az, hogy rengeteg tapasztalatom van gyerekekkel, valamint nem ijedtem meg a kisfiú asperger-szindrómájától. Kb február második hetében mondtuk ki az Áment, az utazásom időpontjával kapcsolatban pedig március 1-ében állapodtunk meg (az akkori aupairük febr. végén lépett le). 

Öröm volt és boldogság, nagyon jó érzésem volt a családdal kapcsolatban, iszonyúan örültem annak, hogy a szobám végre nem a ház közepén lesz (mint szinte az összes eddigi családomban) hanem külön lakrészt kapok, és mindemellett még az anyagiak is klappoltak.
A bejegyzést azzal kezdtem, hogy eleinte odahaza nem találtam a helyemet és roppant mód visszavágytam Londonba. No hát ennek folytatásaként az jön, hogy valahogy február közepétől hirtelen minden a szöges ellentetjére fordult, ahogy múlt az idő, én annál inkább visszarázódtam az otthonlétbe, kezdtem visszaszokni az otthoni "rendszerhez", mivel az időjárás is javult már könnyebben feltaláltam magam ha programról volt szó, valamint a baráti kapcsolataim is sorra éledeztek. Valahogy úgy tudnám leírni, hogy az otthonlétem végére kivirultam, tehát pont akkor jöttem megint vissza, amikor végre megint száz százalékosan jól érzetem magam otthon. Ez persze bizonyos szempontból normális: mikor hazatértem, az első hetekben nem tudtam még, hogy mihez kapjak, mit csináljak és kivel, stb, hisz előtte 3 év kiesett. De ahogy múltak a napok és a hetek, fokozatosan lettem része megint az otthoni közösségnek. A helyi templomban én már időtlen idők óta ministráns vagyok, amikor otthon vagyok még mindig nagy örömmel folytatom ezt a tevkényeséget, még huszonéves fejjel is.Most sem volt ez másképp és bár eleinte otthon nem találtam a helyem, de a templomi közösség ugyanolyan tárt karokkal fogadott, mint régen, legalább ez nem változott :) Csatalkoztam a kórushoz is valamint a szombatonként tartott családos összejöveteleken is jelentkeztem gyerekvigyázónak, így a templomi közösségnek köszönhetően azért mindig volt mit csinálni és egy társaság szerves részének érezhettem magam:)
Aztán lehet, hogy a hangulatom javulásában az is közrejátszott, hogy már megvolt a családom és a visszafelé szóló repülőjegyem, tán tudat alatt emiatt is megkönnyebbültem,tudtam, hogy vissza fogok jönni és ennek köszönhetően lazábban álltam mindenhez, ki tudja..Tény viszont, hogy február végére annyira visszaszoktam és jól éreztem magam otthon, hogy határozottan el tudtam volna képzelni, hogy maradok, beriratkozom suliba, elkezdem a jogsit, szerzek munkát és kipróbálom magam az otthoni rendszerben, így 3 év London után. Úgy igazán komolyan az utazásom előtt kb 1.5 héttel játszottam el a gondolattal, hogy mégsem jövök vissza, lefújom a családot és a repjegyet, otthon maradok és jöjjön, aminek jönnie kell. Lelkileg már voltam annyira boldog, hogy simán megtettem volna. Viszont ott lebegett előttem a tény, hogy hetekkel ezelőtt megegyeztem egy családdal, akik várnak, számítanak rám, miattam lemondtak másról és jól tudtam, hogy irtó nagy kiszúrás lenne velük szemben ha ezt megettném. Tán a legfontosabb life lesson/életlecke, amit nekem meg kellene tanulnom, az az, hogy bár korrektnek lenni szép dolog és kell is, de néha igenis a saját érdekemet kell előbbre vennem és nem másokét, járjon akármilyen következményekkel. Tán az a legnagyobb baj velem, hogy sokszor hajlamos vagyok a saját érdekeimet háttérbe szorítani mások javára...Bár azt kell mondjam, a 3 év aupairkedés ebben is sokat segített, a régi önmagamhoz képest sokkal határozottabb és "önzőbb" vagyok, de tény, hogy azért ezen még dolgoznom kell..Tudom, hogy furcsának tűnik ez így leírva, de néha muszály önzőnek lenni, persze törekedni kell arra, hogy mindenkinek jó legyen, de vannak olyan súlyú döntések és helyzetek, amikor igenis magunkat kell előtérbe helyeznünk. Ezt igyekszem a jövőben szem előtt tartani.
Tény ami tény: a lefgőbb ok, amiért nem gondoltam meg magam és maradtam otthon,az, hogy nem akartam kitolni a családdal, önmagamhoz híven korrekt akartam lenni és arra gondoltam, hogy amikor elkezdtem családot keresni, akkor még elég intenzíven élt bennem a visszaköltözési vágy, aminek biztosan oka van. Őrlődtem körülbelül egy hétig, hogy mit csináljak, visszamenjek, vagy maradjak..A szívem nagyon-nagyon szeretett volna otthon maradni, de az eszem azt mondta, Londonban jobb lehetőségeim vannak, könnyebben megtalálom a számításomat, plusz ott van a család, akiknek már igent mondtam. Ígyhát arra jutottam, hogy adok egy esélyt az egésznek, ha abszolút nem jön be , vagy még Londonban is nagyon azt érzem, hogy mégis otthon jobb lenne, akkor bármikor hazajöhetek, nem kötelező semeddig sem kint maradnom, a családdal is abban egyeztünk meg, hogy amíg mindkét fél jól érzi magát..Ezekről az érzésekről nem igen beszéltem senkinek (márcsak azért sem, mert nem akartam megkapni a "deköcsög vagy, hogy így kiszúrnál szegény családdal " szöveget :D ) , hanem magamban "intéztem" az egészet, viszont biztosan látszott rajtam, mert Apum pl többször is mondta az utolsó héten, hogy nem kötelező ám visszamennem :D

Az utazásom napja megegyezett tavasz első napjával, március elsején már nagyon korán felkeltem, hogy elintézzem az utolsó simításokat, a maradék dolgaimat is bepakoltam a bőröndömbe, elvittem a kiskutyám még egy utolsót sétálni, hogy aztán elindulhassunk a reptérre. Útra keltem ismét Anglia felé, ezúttal viszont úgy, mint eddig még soha: a világon semmi kedvem nem volt az egészhez, nem voltak elvárásaim az előttem álló hónapokkal kapcsolatban, kb nem is érdekelt az egész, csak mentem...Tudom, tudom, senki nem tartott pisztolyt a fejemhez, hogy márpedig nekem most mennem kell csakmert megígértem egy családnak, akár az utazás előtt egy nappal is lefújhattam volna az egészet, miért nem tettem hát meg, ha tényleg semmi kedvem sem volt? A fentebb kivesézett korrektségemen kívül volt valami, egy nagyon-nagyon halovány belső hang, ami azt súgta, nekem most még ki kell mennem, még kint van dolgom és meg fogom bánni,ha nem teszem..Bár a vágyam arra, hogy otthon maradjak erősebb volt, de engedelmeskedtem ennek a belső hangnak azt gondolván, hogyha majd egy hónap múlva is ugyanígy érzek, max hazajövök...Semmi sem kötelező, ezzel nyugtatgattam magam.
Az már-már várható volt, hogy ilyen előzmények után ez az út volt életem eddigi legkabarésabb repülőútja. :) Már reggel érztem otthon, hogy nem vagyok jól, görcsölt a hasam (olyan okból, amit itt nem örökítenék meg)  rossz volt a közérzetem meg minden. Mire a reptérre értünk, és én túlvoltam a búcsúzkodáson és mindenféle ellenőrzésem már kb a lábaimat vonszoltam magam után, annyira fájt a hasam. Gyógyszer pont nem volt nálam, de teljesen mindegy is,  erre a fajta  fájdalomra nálam általában annyit ér, mint halottnak a csók. Ami viszont mindig bejön -ezt a trükköt még drága Nagymamám tanította nekem- az a gyógyszer, kombinálva valami tömény szesszel..Nem viccelek, amikor igazán rámjön a hasfájhatnék, nekem semmi más nem segít, mint 2 gyógyszer és 2 pálinka/vodka, ez viszont nagyon, ettől a fájdalom, ami néha annyira megbénít, hogy felállni sem tudok szó  szerint 5 perc alatt úgy elmúlik mintha elvágták volna. Igen ám, de a reptéren erre nem igen volt alkalmam, mert ugye mire átverekedtem magam az ellenőrzéseken már mennem is kellett sorba állni a beszállókapuhoz. Itt fél órát tököltünk, állítom, hogy az arcom holtsápadt lehetett, hányingerem volt és csak be akartam szállni a k**va gépbe :D

Amint felszálltunk és elkezdték a fedélzeti árusítást, rögtön leszólítottam egy utaskísérő barátunkat-férfi volt az illető- hogy van-é valami fájdalomcsillapítójuk? Mondta , hogy nincs, de ha lenne sem adhatnának, ez a szabály. Mondom oké, semmi gond, ez esetlben vodkát kérek, de adjon rögtön kettőt is :D A srác arcát le kellett volna fényképeznem, mindenesetre ide adta az itókáimat, amire mellesleg ráment  egy kisebb vagyonom, de nem izgatott, mivel kb úgy érzetem magam, mint aki a halálán van (akkor és ott kb az is mindegy lett volna ha lezuhan a gép) . Aztán az előttem ülő egyik utas-mivel fültanúja volt a párbeszédünknek, volt olyan kedves és megszánt engem egy Advillal, amit én boldogan vettem be a két vodkával. Csodálatos módon pár perccel később semmit nem éreztem, elmúlt a hasfájásom, sőt, a piának köszönhetően kifejezetten jókedvem lett. Abba már inkább bele sem mertem gondolni, hogy a körülöttünk lévő utasok mennyire piásnak gondolhatnak, hogy huszonévesen a gépen egyik töményszeszt fogyasztom a másik után..Nem sokkal később bealudtam-a vodka megtette a hatását, és már csak arra ébredtem fel, hogy ugyanaz az utaskísérő csávó szólongat, hogy "kisasszony, hamarosan landolunk, kérem hatja fel az asztalkát"...Én meg csak néztem ki a fejemből, hogy mi van?? Má' itt vagyunk? Frankón sikerült átaludnom a teljes utat (pedig rólam köztudott, hogy sem kocsiban, sem semilyen tömegközlekedési eszközön nem tudok aludni és soha nem is szoktam) tehát igencsak meglepődtem, amikor az ablakon kinézve az angol mezőkkel találtam szemben magam, holott az imént hagytunk el Budapest légterét...A gépről lefelé menet a légikísérő-csávó megkérdezte, hogy fáj-e még a fejem? :D Ohh, mondom már nem, köszi (haha, ha csak az fájt volna:)

Egy utolsó szelfi még otthon a kiskutyámmal :)

A felhők felett mindig süt a nap :) -egy kép ellövésére még volt erőm

Mikor leszálltam a gépről és végigmentem a Luton repülőtéren, át az ellenőrzéseken, olyan érzésem volt, hogy "jé, újra Londonban vagyok, mit keresek én itt megint? " Nem voltam szomorú, csak egykedvű. Most először éreztem azt, hogy teher, hogy körülöttem mindenki angolul beszél, (nem azért mert egy hónap alatt bármit is felejtettem volna a nyelvből, hanem mert mint mondtam, nagyon megszeretettem az otthonlétet és hiányzott a szép anyanyelvünk), púpnak éreztem a hátamon a multikulti-ságot, a sokféle embert, egyeltalán a SOK embert magam körül (ugye odahaza kisvárosi vagyok) és úgy általánosságban elszoktam ettől a britt pörgéstől, ami itt van..Hát jah, kb ilyen érzésekkel mentem ki az érkezőbe, ahol randim volt megbeszélve a leendő hosztcsaládommal.
Az új családomból az apuka és a kislány (7 éves) jöttek értem. Vártam rájuk kb 15 percet, közben beültem a Costába kávézni, amire nagy szükségem volt, mert a 2 órával azelőtt bevitt Vodkának köszönhetően még mindig álmos voltam. Miközben várakoztam, olyan érzésem volt, mintha újonc aupair lennék, aki most jön ki először, az első családjához, akik eljönnek értem a reptérre meg minden...Mulatságosnak találtam, hisz nemhogy nem ők az első családom, de már a sokadik, és mögöttem van 2.5 év aupairkedés. Nem voltam különösebben izgatott a találkozás előtt, na nem arról van szó, hogy nem vártam vagy ne lettem volna kíváncsi rájuk, hanem nem izgultam szét magam, mint ahogy a legtöbb (kezdő) aupair szokta mikor először találkozik a családdal. Igaz, azidáig csak skype-on beszéltem velük, de mivel rengeteg családom volt már és jópár interjún is megfordultam az évek során, semmiféle drukk nem volt bennem..Na igen, a régi motoros aupair :)
Aztán nemsokára kiszúrtam a már messziről közeledő apukát és kislányt. Az apuka kb 2 fejjel magasabb mindenkinél, komolyan, kb annyira magas, hogy nem is lát lefele, ugyanis integettem nekik veszettül, két kézzel-két lábbal, de az apuka csaknem vett észre. A kislány azonban igen, és rángatta is az apját vagy egy percen keresztül, mire ő is meglátta, hogy kalimpálok nekik :) Majd üdvözlő ölelések és puszik következtek, megfogták a csomagjaimat és a parkoló felé vettük az irányt. Az út hazáig kb 40 perc volt, közben folyamatosan beszélgettünk, nagyon jóarc volt az apuka és a kislány is. Nem azok a "nyakadba ugró" típusok, de kedvesek, barátságosak és annak örültem is, hogy nem akartak rögtön "megfojtani" a rengeteg kérdésükkel, ezzel-azzal, viszont kínos csendek sem voltak, hanem csak lazán klappolt minden. Útban az új otthonom felé nézkéltem ki a kocsiablakon és vegyes érzések fogtak el az angol tájjal kapcsolatban is...Egyrészt örültem, hogy megint itt vagyok, hisz imádom a nagy mezőket, a zöldet, a házakat, másrészt viszont a szemem még kereste az otthon megszokott hangulatos kis falvakat, erdőket...

Hazaértünk, az anyuka és a kisfiú már nagyon vártak, kedvesen üdvözöltek, majd körbevezettek a házban (amit előtte már megmutattak skype-on is, így nagy meglepetések nem értek). Felvittük a 3. emeleti szobámba a bőröndjeimet, aztán a nappaliban további 2 órát beszélgettem főleg az anyukával (az apuka a kisfiúval foglalkozott, akit állandóan le kell kötni). Anyuka (mostantól K. ) csinált nekem melegszendvicset és teát, míg én falatoztam (éhen haltam akkor már majdnem) elregélte nekem a szokásaikat, házi szabályokat, az aupair munkámmal kapcsolatos minden részletet (szintén olyan dolgok, amiket skypeon már átrágtunk de élőben ugye más.) K. elmutogatott mindent, mire kell odafigyelnem a háztartásukban és főként a konyhában (nem említettem, de zsidó vallású, nagyon vallásos, a kósert komolyan vevő családról van szó-amit én természetesen tudtam előre). Megmutatta, hogyan szeparálják a hús-és a tejtermékeknek szánt evőeszközöket, tányérokat, poharakat, két külön csapjuk, mosogatógépük és hűtőjük is volt erre a célra, tehát mondanom sem kell, hogy iszonyú masszív méretű konyhát képzeljetek el. Még nem éltem kóser háztartásban azelőtt, így azt gondoltam, biztos nehéz lesz majd mindent megjegyezni és észben tartani, de a család annyira praktikusan oldotta meg a konyhában a tárolást, hogy minden adta magát, soha nem fordult elő-még az elején sem, hogy összekevertem volna a tej-és húsnak szánt dolgokat. Elmondták azt is, hogy nem esznek hústerméket tejtermékkel, tehát pl a sajtos-csirkés szendvicsnek is pápát kellett intenem. Bár eleinte féltem, hogy ezt majd nehéz lesz betartanom/észben tartanom, de ebből sem akadt probléma sosem, mindig finom ételek voltak otthon, akár hús, akár tejtermékből készült, így a kosztra sem volt soha egy szavam sem (bár a sajtos szendvics néha hiányzott, de olyankor a házon kívül-pl mikor a parkba mentem ettem egyet. ) Tudom, hogy sokan ódzkodnak az olyan családoktól, akiknél kóser rendszer van, merthogy sok lemondással és szabállyal jár, de én inkább úgy fogtam fel az egészet, hogy most testközelből beleláthatok egy tőlem más vallású, értékrendű család mindennapjaiba. Eszem amit ők esznek, úgy, ahogyan ők eszik-más módon nem is lett volna lehetőségem, hogy a saját bőrömön megtapasztalhassak egy számomra új kultúrát, mint az aupairkedés..Márpedig az aupairkedéssel nekem pont ez a célom. Elvégre minek is mennék ki külföldre és költöznék be idegen családhoz, ha nem azért, hogy valami számomra újat, szokatlant tapasztaljak? :)

K. egyébként nagyon kedves , gondoskodó, életvidám nő, már a skype beszélgetések során megkedveltem és ez élőben fokozódott. Mindig volt hozzám kedves szava, bevont a családi életbe, érdeklődött a dolgaim felől, ha vásárolni voltam, megnézte miket vettem, ha kirándulni, akkor élménybeszámolót kért. Mindemellett igyekezett mindig úgy alakítani a dolgokat, hogy az nekem is jó legyen, pl kirándulós tervek, hétvégék, stb..Ő egy kicsit hangulatember, úgy értem, hajlamos úgy viselkedni mint az időjárás, bár nem kell nagy dolgokra gondolni, sosem volt vele konfliktusom vagy ilyesmi-de lényeg, hogy ki kellett tapasztalnom, mikor jobb, ha éppen inkább nem szólok hozzá vagy nem nyaggatom-amíg át nem megy rajta ez az egész. De összességében nagyon jó kapcsolatot alakítottunk ki, mindig felhívhattam, ha valami gond volt, és nem volt olyan, hogy ne fordulhattam volna hozzá tanácsért akár a gyerekekkel, akár a saját kis dolgaimmal kapcsolatban. Tehát abszolút baráti volt a viszonyunk (annyira nem volt jó, mint az előző bejegyzésben említett C.vel, aki befogadott, de olyan ember mint ő mondjuk tán ha egy van a millióból, tudom én jól. )
Az apuka (B. ) is penge arc, bár vele nem sok kontaktom volt, mert reggel mindig 7-kor ment el, és este jött haza 7-8 körül, de volt pár komolyabb beszélgetésem a szülőkkel a náluk töltött idő során (a gyerekekkel kapcsolatosak voltak ezek ) és olyankor B.ről is kiderült, hogy mennyire laza és jófej, mindig igyekezett olyan megoldásokat találni a problémákra, hogy az mindenkinek jó legyen.
A kisfiúnak (5 éves) mint említettem Asperger szindrómája volt. Aki nem tudja, hogy ez mi: egy enyhe magatartás-és figyelemzavar, ami időben elkezdett és megfelelő terápiával nagyon jól kezelhető-az autizmus egy nagyon enyhe verziója. Eleinte féltem, vajon hogy fogok megbírkózni az állapotából fakadó nehézségekkel-egyébként az anyuka fair volt mindig, nem kendőzött a skype beszélgetések alatt, mondta , hogy néha akadni fognak helyzetek, amikor azért fejben nagyon ott kell majd lennem. Azt kell mondjam, hogy ez a kisfiú egy igazi édespofa, hihetetlenül ragaszkodó és szeretigényes, nagyon-nagyon megszerettem őt az ott töltött idő alatt. Tán nehézségként azt tudnám felhozni, hogy mivel a figyelme folyamatosan ingadozott, így agyban mindig nagyon ott kellett lennem, hogy lekössem valamivel, folyvást újabb-és újabb dolgokat kellett kitalálnom, de nem volt ez sem nehéz, mert nagyon szeretett rajzolni, festeni, gyurmázni, mindenféle kreatív dolog érdekelte. Imádta a legót és a dominót-na ezekkel viszont egymaga órákig is el tudott játszani. 5 éves kora ellenére pedig szerintem hihetetlen intelligenciával rendelkezik, amikor először hallottam olvasni, azt hittem magától hátradől a székem, nem volt semmi. Minden héten kétszer vittem a terapeutájához , egy órás foglalkozások voltak ezek, amibe engem is bevontak -hisz az asperger szindrómás gyerekek egyik legfőbb leckéje, hogy megtanuljanak csoportban dolgozni. Ezek is nagyon érdekesek voltak, olyan dolgokat tanultam meg az ilyen gyerekek neveléséről és bizonyos szituk kezeléséről, amiket azelőtt nem is gondoltam volna. Tehát összegezve azt kell mondjam,bár paráztam kicsit az elején, hogy fog-e ez nekem menni, egy special needs(különleges ápolást igénylő) kisgyerekre vigyázni, de ezzel a lehetőséggel nekem is új távlatok nyíltak, egy új perspektívát szereztem. Nem mellesleg pedig ezelőtt még nem vigyáztam special needs gyermekre, így tapasztalatként nagyon jól jött, és a jövőben ha valaha szükségem lenne rá, elmondhatom, hogy igen, jártas vagyok a témában.Néha azért voltak nehezebb pillanatok, szituk, amikor kicsit elvesztette az önkontrollt, de ezek sosem voltak olyan eget rengetőek, hogy ne tudtam volna anyuka segítsége nélkül is megoldani, odatettem magam és mindig minden helyzetet átvészeltünk. Kicsit utána olvasgattam, milyen jövő előtt állnak az aspergeres gyerekek és a legtöbb vélemény szerint megfelelő terápiával a tünetekek felnőttkorra annyira enyhíthetők, hogy a társadalom nem, vagy alig veszi észre ezt, max egy picit 'furcsának', hóbortosnak találják őket de semmiképp sem betegnek. A legtöbben tovább tanulnak, munkájuk majd családjuk lesz a társadalom szerves részeként. Ugye a kisfiú most 5 éves, még nincs akkora öntudata, hogy tudja, ő más mint a többiek, szerintem kb 2-3 éven belül fokozatosan fog ez tudatosulni benne. De bízom benne, hogy addigra a terápia, amire a szülők szakadatlanul hordják évek óta annyira megteszi a hatását, hogy semmilyen hátrányt nem fog majd érezni/tapasztalni.
A kislány (7 éves) első ránézésre is igen nagyszájú, de hihetetlenül okos, eszes és értelmes lányzó, aki konyít a művészetekhez; mindig rajzolt, festett( nagyon szépen) ezt-azt gyártott, könyveket, képeslapokat, posztereket, mindig ügyködött valamin. Ő egészséges (úgy értem, neki nem volt semmi olyan problémája, mint az öccsének) , de sajnos azt kell mondjam, hogy vele volt a legtöbb konfliktusom a náluk töltött 4 hónap alatt, amit egyébként álmomban sem gondoltam volna, hisz magamban arra számítottam, hogy a kisfiúval lesz majd nehezebb. Eléggé önálló(nak gondolta magát) és sokszor nagyon felmérgesített a szófogadtlanáságával és önfejűségével, ami miatt pl megesett, hogy egyszerűen nem tudtunk elindulni reggel iskolába-vagy éppen onnan hazajönni...Volt olyan, hogy útban a suliba ledobta a biciklijét az út közepén, hogy ő ott hagyja...mondom ok, én ugyan nem viszem...de ő sem volt hajlandó és ott hisztériázott velem az utca közepén fél órán át (szó szerint) sok ember füle hallatára. Aztán az egyik iskola utáni foglalkozásból (tudományos szakkör) a szemem láttára rúgták ki (a sokadik húzása miatt) és velem pörölt a tanár (holott nekem aztán közöm nincs a neveléséhez) , majd azért is leszedte a kisasszony a fejem, mert ezt elmondtam az anyukájának, holott titokban kellett volna tartanom (hogy tudtam volna titokban tartani, hogy jövő héttől hétfő délutánonként haza kell hozzalak a suliból szakkör helyett?? ) és a listát nagyon hosszan folytathatnám. Sokszor alaposan megizzasztott, azt gondolom, bár 4 hónapig voltam ott, de egyeltalán nem fogadott el. A szülőkkel sokszor volt éjszakába nyúló beszélgetésem a kislány miatt , amikor is közösen próbáltunk megoldást találni a problémákra, hol több, hol kevesebb sikerrel.(Nagyon nagy pozitívum, hogy a szülők nem hajtottak el azzal, hogy "jajj csak fáradt a gyerek" vagy hasonló kifogással, hanem komolyan vettek, partnerként kezeltek. Nem egy ilyen éjjelig tartó 'megbeszélésünk' is közös piálással ért véget. :) Azért persze voltak vele jó pillanataim is, esténként mindig olvastam neki, volt hogy több fejezetet is egy-egy könyvből, filmeztünk együtt, ezt-azt alkottunk, szóval ne gondoljátok, hogy csupa negatív volt vele az élet. Valamint amit benne csodáltam az, hogy egyébként nagyon intelligens volt, neki nem lehet hazudni, őt nem vágja át az ember, nála az ilyenek nem működnek, hogy "ha jó leszel hétvégén ezt+azt kapsz"-amikor nem áll szándékodban semmit adni neki, nem lehet előtte titkot tartani mert olyan antennái vannak, hogy mindent "kiszagol", egyszóval nem hülye a gyerek na. Csak vele valahogy nem sikerült megtalálni a közös hangot.

Jah és az ötödik családtag egy baromi lusta vörös macska volt :) (Nem vagyok macskás, de ő kifejezetten cuki.)

Most, hogy kitárgyaltam a családtagokat, vissza az első napjaimhoz. :) A hetem úgy nézett ki, hogy hétfő-szerda, csütörtök-péntek napi 7 óra munka, gyerekfelügyelet és házimunka ötvözése, a keddi napom szabad volt , ezen a napon csak este 7-től kellett segítenem egy órát-mert anyuka röplabdázni ment, így én fürdettem, fektettem a kölköket. Tehát a munkában nem kellett megszakadnom, heti 3 szabadnapom volt, iszonyú jól esett keddenként sokáig aludni és egész nap a magam dolgát csinálni.
Az első hetemről egy kicsit: ugye úgy jöttem vissza otthonról, hogy vegyes érzéseim voltak, jó volt megint Angliában lenni, de hiányzott is nagyon az otthonom és egy héttel azelőtt még azon gondolkodtam, hogy tán otthon kéne maradnom..Ebből az következik, hogy bár a családdal minden okés volt , de az első napokban elképesztő honvágyam volt, folyton kérdezgettem magamtól, hogy minek jönnem vissza (ami fura volt, nagyon fura, mert mindeközben élveztem is, hogy megint itt vagyok-szinte leírhatatlan az érzésegyveleg, ami körülvett.) Mindenesetre a családnak ezt nem mutattam, csináltam a dolgomat a tőlem telhető legnagyobb precizitással.

Már az első héten ért egy nagyobb meglepetés. Kedden reggel felhívott az anyuka, hogy a kórházban ahol dolgozik, kapott 2 db jegyet a Royal Albert Hall-ba (a Londoni Királyi Operaház-csakhogy pontosak legyünk) méghozzá nem is akármire, hanem a LaBoheme (Bohém Élet) című világhíres darabra, de mivel ők nem tudnak elmenni (apuka dolgozott aznap este) így nekem adja a jegyeket, menjek el egy barátnőmmel. Azt hittem ott halok be az örömtől, szépen megköszöntem és elfogadtam a jegyeket, az anyuka mondta, hogy aznap este így akkor szittelnem sem kell (mint minden kedden). Órákig sokkban voltam, hogy egy ilyen lehetőség hullott az ölembe. Operába? Bohém Élet-re? Itt Londonban? Én??? Kb ezeket ismételgettem magamban és alig akartam elhinni. Zsófit hívtam el magammal, egyrészt egyértelműen azért, mert azt a hatalmas segítséget amit tőle kaptam mikor kidobott a családom, másképp nem is tudtam volna hogyan megköszönni, másrészt mert tudtam róla, hogy nagyon muzikális, imád mindent, ami zene így nála lesz a legjobb helye a másik jegynek. Azt hiszem nem kell mondanom, hogy ő is majd kiugrott a bőréből mikor közöltem a telefonban, hogy úgy készüljön, hogy este az Operaházba megyünk. :) Dehát ki ne lenne oda-meg vissza, most őszintén? :D (Amikor megírtam az otthoniaknak, hová is megyek este, hüldeztek ők is rendesen és mondták, hogy ez jól kezdődik akkor a családdal.)
A jegyeink fenomenálisan jó helyre szóltak, a zenekar felett ültünk egy erkélyen, ahonnan mindent, de tényleg szó szerint mindent láttunk, az pedig külön öröm volt mindkettőnknek, hogy a zenekart is közelről láthattuk. (Mellesleg jegyzem meg, hogy a jegyeink darabja 150 fontot ért...) A darab 2 órás volt, és az egész olasz nyelven játszódott. A falra pedig ki volt vetítve az angol felirat. Sokszor volt, hogy nem tudtam elég gyorsan elolvasni a feliratot-főleg a pörgősebb jelenteknél-de ennek ellenére végig úgy érzetem, mintha akár értenék is olaszul , mindig mindennek átjött az értelme-mégha számomra teljesen idegen nyelvű is volt a mű. A szünetben még fagyit is vettem (fontos infó.:) Azt viszont megállapítottuk Zsófival, hogy az emberek annyira nem veszik komolyan az öltözködést, még akkor sem ha operáról van szó, volt olyan, akit pl farmerban láttunk-pedig mi eleinte attól féltünk, hogy alul leszünk öltözve..Felejthetetlen élmény volt életem első operája, aminek sikerült megadni a módját, igazából arra jöttem rá a darabot nézve-csodálva, hogy nem bulira, meg ruhákra kellene pénzt költenem, hanem azok árát félretenni és havonta-kéthavonta elmenni színházba, operába (ok, nem a 150 fontos jegyet venném ám meg) :) Mert össze sem tudom hasonlítani semmivel, hogy mennyire sokat adott nekem ez az este.

A szereplők felvonulása

A híres Momus kávéház

Ilyen kívülről-forrás: internet

És belül-internet

.Hazafelé tartva azon gondolkodtam, hogy mennyire hihetetlen az élet! Egy héttel ezelőtt még vissza sem akartam jönni, komolyan gondolkodtam rajta, hogy otthon maradok, visszaérkezésemkor is egykedvű voltam , erre tessék! Pár nappal később, hétköznap éjfél körül cammogok haza Londonban a Világ egyik leghíresebb operája után, a Világ egyik leghíresebb operaházából, teljesen átszellemülten és felspanolva-még a másnapi koránkelés sem izgatott-. Olyan dolgokat kaptam és kapok az élettől, amikért nem tudok eléggé hálás lenni és azelőtt-az aupairkedős életem előtt- nem is álmodhattam volna effélékről. Teljesen igaz az, ha az élet elvesz akkor ad is, bár visszajöttem és hiányzott az otthon, de már a legelső héten egy életreszóló élményben volt részem. Tudtam, hogy ez valami új kezdete, annak ellenére, hogy a munkám még a régi volt, mint aupair, de valahogy érzetem, hogy az egész itteni életem egy új szintre emelkedik...És mára itt a vége, a következő bejegyzés szóljon majd a folytatásról:)

Ps. eredetileg azt terveztem, hogy az ennél a családnál töltött időszakot egy bejegyzésben mesélem el, az elejétől a végéig, de most, írás közben jöttem rá, hogy túl sok az élmény, rengeteg kép van, amit szeretnék megosztani veletek és ez is éppen elég hosszúra sikeredett. A következő iromány fog szólni a családdal való további életemről, az utazásaimról, majd pályafutásom végéről (csakhogy tudjatok aludni, előrebocsájtom, nem lett negatív vége a dolognak:) Az azt követő bejegyzésben pedig jövök a következő történettel (mint láthatjátok, egyszerűen nem fogyok ki a sztorikból :D )
Puszik!

Vissza az időben...

Sziasztok kedves még itt levő fiúk-lányok!


Az év elején beharangozott "nagy visszatérés" nem igazán sikerült, egy bejegyzésig jutottam, abban is azt tárgyaltam ki, hogy otthon milyen volt, ki-mi változott (nagyjából senki és semmi :D ) .

Mielőtt belekezdek a hosszas mondókámba az elmúlt hónapokról, -izé, évről- azt szeretném elmondani, hogy roppant mód örülök annak, hogy még mindig vannak kitartó olvasóim, a blog statisztikai adataiból látom, hogy még mindig napi szinten van látogatottsága eme "csodás" oldalnak, sőt mi több, néha-néha még kommenteket is kapok, régebbi , de az "újabb" bejegyzéseimhez is. Ez engem nagyon nagy boldogsággal tölt el, örülök minden észrevételnek, hozzászólásnak, kérdésnek vagy segítségkérésnek és továbbra is szívesen segítek, állok szolgálatra válaszokkal Angliával kapcsolatban. Az, hogy újra írásra adom a fejem - aztán persze ki tudja meddig tart ez a hév, bár eléggé komoly az elhatározás most megint - annak köszönhető, hogy az emúlt napokban, hetekben újraolvasgattam régi bejegyzéseimet, egészen a kezdetekig visszamenőleg és számomra iszonyúan érdekes látni azt, hogy egyrészt mikor mit csináltam, hová mentem és kivel, hogyan éreztem magam, hogyan húzott fel egy-egy családom valami cifrasággal, vagy hogyan untam szét magam egy lazább napon. Másrészt pedig a blogom nem más, mint egy tükör, amit én tartok: magamról-magamnak. Rengeteg bejegyzésemet visszaolvasra jöttem/jövök rá arra, hogy mennyit változtam az elmúlt 2,5 év alatt, mióta megkezdtem az írást, hogy mind kifejezésmódban, mind gondolkodásban mennyit fejlődtem, hogy mennyivel előrébb vagyok x idővel ezelőtti önmagamhoz képest és ezeknek mind nagyon örülök. Viszont néhány bejegyzésre,történésre visszatekintve azt is látom, mikor és milyen hibát követtem el, mikor nem ragadtam meg pl egy lehetőséget vagy mit kellett volna másképp csinálnom. Hibázni meg mindenki hibázik, és én igyekszem úgy felfogni, hogy ezeken változtatni már úgysem lehet, de -köszönhetően annak is, hogy a blogba sokminden meg van örökítve feketén-fehéren- levonom ezekből a konklúziót és tanulok belőlük.

Azt is megfogadtam, hogy nem lesz annyira részletes a blog, nem fogok mindig mindent részletekbe menően kitárgyalni, egyrészt időhiány miatt , másrészt mert 2.5 év blogolás után nem szeretném, ha az életem "nyitott könyv" lenne. Lesznek bejegyzések az aupairkedésről, az angliai dolgokról, az itteni "rendszer" működéséről és biztos vagyok benne, hogy lesznek személyesebb töltetű irományok is - naná, hisz mégis csak rólam szól a blog - . Biztos jönnek majd nosztalgiázós bejegyzések és írni szeretnék majd a jövőbeli terveimről is.
Azt sajnos nem tudom megígérni, hogy túl gyakran jövök, mivel jelenleg is még mindig Angliában dolgozom (live-in nanny-ként) és szerencsémre az elmúlt időszakban megtaláltam a kevés szabadidőm eltöltésének leginkább alkalmas módját (erről is írok majd ígérem), plusz közeledik a karácsony, lázasan tervezem a hazautamat (3 év után először megyek haza az ünnepekre), valamint mostmár gőzerővel készülök a legújabb "állomásom" felé, ami az itteni életformámat illeti, de ezekről majd a maga idejében... :) Lényeg a lényeg, nem tudok ígéreteket tenni, hogy ekkor-és ekkor, x időnként jelentkezem a blogban, de azért kb heti 1 bejegyzéshez szeretném majd tartani magam, hisz mint mondtam, nekem is irtó jó -már csak önreflexió szempontjából is- ha kiírom magamból a kiírnivalót :)

Most pedig a hosszas felvezető után (bár a rendszeres olvasóim biztosan megszokták, hogy a semmiről is litániákat tudok írni :D ) vágjunk is a dolgok közepébe, menjünk vissza az időben, mégpedig egy évvel ezelőttre! :)
A blogot még ott hagytam abba - és ti is valószínűleg még itt tartotok-, hogy eljöttem 2013 augusztusában az akkori, indiai hosztcsaládomtól , otthon voltam egy hónapot, majd szeptemberben visszajöttem, szintén aupairkedni. Az előző bejegyzésemben utalást tettem arra a nem túl szívderítő eseményre, miszerint tavaly karácsonykor az akkori hosztcsaládom egyik pillanatról a másikra konkrétan kidobott engem, majd pedig idén január végén hazamentem egy hónapra, hogy kicsit kipihenjem ennek az időszaknak a fáradalmait, nomeg, hogy otthonról keressek újabb családot. Nem, nem adtam fel és hittem abban, hogy mégegy ilyen rohadék család nem létezik (persze tudom jól, hogy létezik, de néha szeretek "naív" lenni )és legközelebb nagyobb sikerrel fogok járni, egy jobb famíliához fogok kerülni és valósíthatom meg mindazt, ami még az Angliában megvalósítandó terveim közt szerepelt, ami miatt úgy láttam, még vissza akarok jönni, és igen, egyenlőre (bár már csak egy kis ideig) még aupairként szeretnék dolgozni.
Előre is elnézést kérek, ha a mondandóm kicsit kusza lesz, ekkora időszakot és ilyen bonyolult eseményláncolatot magam sem tudom, hogyan foglaljak össze viszonylag röviden és érthetően, lehet, hogy lesz majd, hogy kicsit ebbe kapok, kicsit abba kapok, de igyekszem mindent idő-és logikai rendben leírni, csak, hogy ne legyen hiányérzetetek sem nektek, sem nekem :)

2013. szeptember elején visszajöttem Angliába, hogy átvegyem az én drága Reni barátosnőm helyét az ő hosztcsaládjánál. Akik már akkor is olvastak, ismerik a sztorit, hogyan is kerültem Reni családjához, akik most kapcsolódnak be a "buliba", röviden: mivel az indiai családomnál 'nem jött be az élet' annyira, mint azt vártam, megint elkezdtem család után nézni, és számomra kb kapóra jött, hogy Reni pont akkor készült elhagyni a családot, ahol már másfél éve dolgozott. (Persze egyeltalán nem akartam, hogy elmenjen, azóta is akkora űr tátong mögötte, amit eddig senki nem tudott betölteni, pedig rengeteg kedves embert megismertem-bennük jónéhány barátot is-, de Reni eddig pótolhatatlan. ) Az pedig csak hab volt a tortán, hogy ez a család (mostantól S. család) is ugyanazon a településen lakott, ahol addig laktam. Ezt a várost én nagyon szeretem, itt töltöttem aupairkedésem első évét, és mindig visszahúzott a szívem, így mikor az S. család felajánlotta nekem a pozíciót, igent mondtam. Bár Reni korábban párszor mesélt nekem a család negatív dolgairól, amiktől néha ugyan égnek állt a hajam, de hát gondok ugye mindenhol vannak és lennének is. Valamint  az egy dolog, amikor az ember hallomásból tud valamiről, de az teljesen más, amikor ott van és személyesen is átéli ezeket..Bizony van olyan, amiről ha hallok, azt mondom: "ohh ez semmiség" , ugyanakkor ha a saját bőrömön tapasztalom, a hajam égnek áll és befonom a szemöldököm is....
Reni azért egy szép időszakot tudhatott maga mögött, volt rengeteg pluszmunkája , ezáltal pluszpénze is, ami miatt már megérte végigcsinálni az egészet. Valamint ugyebár nincs két egyforma ember,pl  ami nekem teljesen jó, az lehet, hogy másnak elviselhetetlen és fordítva...Én erre itt jöttem rá igazán...és ez tényleg senkinek sem a hibája, hanem egyszerűen különbőzőek vagyunk.
Tehát, bár tudtam a család minden hátulütőjéről, viszont sajnos a kényelem nagyobb úr volt: a család közelsége, elhelyezkedése, az, hogy ez egy tálcán kínált lehetőség volt és még csak erőfeszítésembe sem került, valamint a rengeteg pluszmunka amit Renitől megörököhettem arra öszökélt, hogy fogadjam el náluk a pozíciót. Azt amúgy el kell mondanom, más körülmények között nem biztos, sőt, szinte 90 %-ig biztos, hogy nem mentem volna az S. családhoz aupairkedni...Ha pl 'csak úgy' találtam volna őket egy weboldalon vagy valami...Tény viszont, hogy tavaly nyáron már mögöttem állt egy nagyon kemény, több mint 2 hónapos családkeresési időszak,(a blogomban részletesen beszámoltam erről, az akkori bejegyzéseimről is lejön, hogy az nem életem egyik legjobb időszaka volt) nem akartam újból előlről kezdeni az egészet, valamint nem is akartam messzire költözni. Mondhatni az egyszerűbb utat választottam, aminek később meg is lett a böjtje, de nézzük ennek is a pozitív oldalát: nem mindig az egyszerűbb a jobb és mostantól ezt mindig szem előtt fogom tartani akármerre visz majd az utam.

Az S.családnál nem egész 4 hónapot töltöttem, szeptember elejétől december végéig élvezhettem vendégszeretetüket (vagy utálatukat?! :D ) . Az már a legelső héten, sőt a legelső napon leesett, hogy khm, hogyismondjam, az ő életformájuk nekem annyira nem fekszik. Mivel ők már a múlt és sok jelentősége nincs is a náluk töltött "fergeteges" 4 hónapnak, így nem vesézem ki részletesen mik voltak a gondok, lényeg, hogy rájöttem már az elején, hogy nem passzolunk egymáshoz.
Ha nagyon őszinte akarok lenni, már az első héten voltak olyan gondolataim, hogy tán váltani kéne megint, viszont a költözködés nagy huza-vona még egy aupairnek is (akinek kb 2-3 bőröndnyi cucca ha van)  és volt rengeteg pluszmunkám is, amikkel gyakorlatilag megdupláztam a heti fizetésemet és mivel voltak terveim (amihez ugyebár pénz kell) így azt gondoltam, adok időt magamnak és a családnak is, csinálom tovább a dolgomat, aztán ha nagyon elegem lesz belőlük akkor majd váltok..
Kicsit a pluszmunkáimról: takarítás volt, 2 családnál vállaltam takarítást az aupair melóm mellett. Az egyik családhoz heti 2x jártam, a másikhoz egyszer, ez összesen 3, plusz heti egyszer otthon is ki kellett takarítanom a házat, ez akárhogy is számolom, heti 4 nap takarítás. Alapjáraton "szeretek" takarítani, azért az idézőjel, mert nyilván nem életem legnagyszerűbb tevékenysége, de rendszerető, tiszta embernek tartom magam, nem tudom elviselni magam körül a koszt és a rumlit. Viszont jóból is megárt a sok, a heti 4 takarítás rendesen leszívta az energiámat és itt nem is magára a takarításra gondolok, hanem, hogy mindkét helyre busszal kellett mennem, a busz időigényes volt, és mindkét helyen egy alkalommal 4 órát töltöttem, ami utazással együtt napi 5 órát vett el az életemből. A takarítós napokon tulajdonképpen nagyon rohannom kellett, ahogy otthon kitették a gyerekek a lábukat és elmentek iskolába, sebtiben rendbe raktam a házat, ha éppen volt időm bekaptam valamit reggelire, aztán rohanhattam is a buszhoz. 4 óra intenzív takarítás után pedig ismét buszhoz rohanás, majd hazaesés, épp csak megebédeltem és már futottak is be a nagyon energikus, folyamatosan 1000 fokon pörgő, energiaigényes gyerekek és ment este 8ig a műszak...Azt kell mondjam, így utólag visszatekintve, hogy túlvállaltam magam, heti max 2 plusz takarítást kellett volna elvállalnom, azt is napi 3 órára, hogy legyen egy pici időm magamra is...A folytonos rohanásnak köszönhetően mindig fáradt voltam, az étkezésem is totál felborult. Bár ez nem csak ennek volt köszönhető, hanem annak is, hogy a család hogyismondjam nem látott szívesen a konyhában mikor ők otthon voltak, így csak akkor tudtam enni, amikor nem volt otthon senki, nade amikor nem volt otthon senki, azaz az én szabadidőmben meg takarítani voltam. Tudom, persze én választottam ezt...az viszont akkor is durva, hogy frankón kinéztek a konyhából, ha pl este letévedtem tésztát főzni...A másik meg a takarítás, hehe :D 4 hónapig csináltam (addig amíg a családnál voltam) de eztán megfogadtam, hogy takarítós munkát többet nem vállalok.  Ne értsetek félre, nem nézem le ezt a munkát (sőőőőőőőt, amióta magam is csináltam, inkább pont, hogy felnézek azokra akik ezt hosszútávon tudják csinálni), de nekem 4 hónap ebből bőven elég volt...jó volt, jól jött, rengeteg pénzt félre tudtam tenni vele, de ennyi elég volt. Az persze más amikor az ember pl aupairként azt a házat takarítja, ahol lakik, ahol nem vadidegenek után takarít, hanem ismeri is az illetőket, ahol saját maga is él, és ahol nem egyhúzásra, 4 óra alatt kell kisuvickolnia egy 3 szintes, 5 szobás-3fürdőszobás házat, hanem napi szinten 1-2 órákra leosztja a teendőket.
Hogy kerek legyen a történet, azt el kell mondjam, hogy én az S.családnál 2014 áprilisig szerettem volna maradni, áprilisban haza szerettem volna költözni, elkezdeni egy sulit, jogosítványt, stb, kicsit visszaszokni az otthoni hétköznapokba. Bár mint mondtam, a családdal nagyon nem voltam egy hullámhosszon, de végig arra gondoltam, hogy ugyan már, áprilisig fél lábon is kihúzom, vannak terveim, amik miatt megéri végigcsinálni az egészet.
2013. karácsonyára nem mentem haza, gondoltam áprilisban úgyis hazaköltözöm, otthon leszek és látni fogok mindenkit. Hát, ennek az lett a vége, életem frankón legrosszabb karácsonyát sikerült eltöltenem a család házában  (azért nem írom, hogy a családdal, mert tudomást sem vettek a létezésemről az ünnep alatt, hacsak nem munkáról volt szó..)

Aztán szilveszter előtt volt egy olyan húzásuk, ami még az én rendkívüli alkalmazkodó-képességemet is próbára tette. Konkrétan kijelentették, hogy szilveszter este bébiszittelnem kell (ok, tudom, hogy sok család kéri ezt, de ezelőtt tőlem egyik családom sem várta ezt el.) De nem ez volt, ami kiverte a biztosítékot, hanem az, hogy anyuka replikázott, hogy szerinte a New Years Eve ugyanolyan babysitting night mint bármi más, az neki jár tőlem alanyi jogon. Nem akartam (és nem is tudtam) leállni vele vitatkozni, de könyörgöm: fogad egy huszonéves aupairt, akinek nyilván eme csodás munkán kívül is van élete, itt van Londonban és azt gondolja, hogy én nem akarok kimenni Szilveszter este?? Tudom, hogy a Szilveszter este az nem bank holiday(fizetett szabadnap) de basszus...ezt ne kelljen már magyarázni, hogy miért szeretne egy fiatal ezen az estén kimenni!Ha ők kimennek 40 éves fejjel bulizni, akkor nyilván én sem szeretnék otthon kötögetni!! Aztán anyuska kitalálta, és dec. 29-én(vasárnap) közölte velem, hogy mehetek Isten hírével bulizni, de a plusz bébiszitter bérét, akit helyettem felvesz, az én heti fizumból fogja levonni. (Pontosan a heti fizetésem felébe került volna.) Ezen a ponton elöntötte a fejemet a vér! Ugyanis, ekkor már 2 hete tartott az iskolaszünet, ami nekem jóval több munkát jelentett a heti átlagos óraszámomnál. Ezen az ominózus szilveszteri héten is jóval többet dolgoztam volna, mert bár jan.1-ét megkaptam volna szabadnak (még jó) a hét maradék napján napi 10-12-óráztam volna, tekintve, hogy a gyerekeknek nem volt iskola. Tehát, sehogy sem sikerült rájönnöm, hogy lehet fair az, hogy a heti óráim  majdhogynem dupláját dolgozom, a fizumat viszont pontosan a felére csökkentik a szilveszter este miatt.
Elég rendesen felhúztak ezzel, így miután kipanaszkodtam magam a barátiamnak, azon nyomban feladtam egy hirdetést egy facebook csoportban, hogy februári kezdéssel új családot keresek. (Azért februári kezdést írtam, mert fair akartam lenni a családdal szemben is, akartam adni nekik 1 hónapot, hogy ők is találjanak valakit. Valamint mielőtt feladtam a hirdetést, meggyőződtem róla, hogy a szülők nem tagjai-e ennek a bizonyos csoportnak, és NEM voltak azok.) Mivel aznap (még mindig dec.29-én járunk) eléggé túlfűtött volt otthon a hangulat, nem szóltam rögtön a családnak, gondoltam majd Szilveszter után közlöm a felmondásomat. Délután eljött hozzám, az én kis településemre Zsófi, hogy elmenjünk a Nandos-ba vacsorázni. Ennek iszonyatosan nagy jelentősége van! Ugyanis, este 6 felé, mikor nagyban az étteremben ültünk, felhívott az apuka, és idegbeteg módon kérdőre vont, hogy mi a franc folyik itt? Majdnem félrenyeltem a sültkrumplimat aztán megkérdeztem tőle, hogy mi a problematika? Mondta, hogy vannak barátaik, akik látták a hirdetésemet a facebookon, és most rögtön menjek haza, kapok egy órát, hogy összepakoljak és lelpéjek a házukból!!!! Köpni-nyelni nem tudtam! Tudom, hogy én dobtam fel a labdát és adtam fel a hirdetést, de ha tényleg látták a hirdetést akkor azt is látniuk kellett, hogy nem azonnali hatállyal, hanem februári kezdéssel szerettem volna lelépni. Miután letettem a telefont, először pánikba estem, hogy akkor most mit, hogy meg merre...
Aztán bevallom nőiesen, sírni kezdtem, valahogy nem akartam elhinni, hogy ez tényleg velem történik?! Hogy tényleg ennyit érek, hogy egy család, akikkel 4 hónapig együtt éltem, vigyáztam a gyerekeikre és a házukra most egyszerűen kidobnak, mint egy rossz cipőt????Tudom jól, hogy ezzel nem rólam állítottak ki szegénységi bizonyítványt, hanem magukról, de lelkileg ez engem sokkolt, hogy nehogymár ennyit érjek..de szerintem értitek.

Az volt az iszonyat nagy szerencsém, hogy Zsófi éppen velem volt..komolyan mondom, ez valahogy a sors ajándéka volt, hogy éppen aznap jött fel hozzám vacsira (pedig több, mint 2 órára lakott tőlem). Ha ő nem lett volna ott, nem tartotta volna bennem a lelket és jött volna el velem a családhoz, hogy összepakoljak, ha nem lett volna ott valaki, aki lelkileg támogat, szerintem kb leugrottam volna a vonathídról...oké, ez kicsit túlzás, de majdhogynem. Rögtön felálltunk az étteremben és elindultunk hozzánk, hogy összecuccoljunk...Én még mindig totál sokkban voltam és azon paráztam, mi fog minket otthon várni, ki lesz egyeltalán otthon és lesz e valami tányérdobálás-anyázás, vagy csak csendben leléphetek?! Kb 15 percet gyalogoltunk hazáig, de én azokat a pillanatokat nem kívánom senkinek! Az akasztásomra nagyobb kedvvel mennék, mint oda akkor..Nagy megkönnyebülésemre csak az apuka volt otthon (mondjuk ő éppen elég). Én tettem egy utolsó kísérletet arra, hogy kultúremberek módjára elintézzük a dolgot (valamint fogalmam sem volt róla, hogy a viharban fogom 1 óra altt összeszedni életem összes dolgát, hogyan fogom őket elvinni a család házából de legfőképpen, hogy hova? ) Tehát megpróbáltam beszélni az apukával, nade kb addig jutottam a mondandómmal, hogy "Can we at least talk about this-Legalább megbeszélhetnénk? " de durván, már-már erőszakosan félbeszakított, és üvöltve közölte, hogy nincs miről beszélni, alamuszi módon a hátuk mögött cselekedtem, miután ők olyan kedvesek voltak hozzám (WTF-ez utóbbit nem tudtam mire vélni, de tényleg!) Elképesztő stílusban beszélt velem, ordított, nem tagadom, meg is ijedtem tőle és rájöttem, hogy itt nincs miről beszélni, sőt, nagyon is jobb lesz nekem, ha végre a ház falain kívül tudhatom magam. Zsófi felhívta a hosztanyukáját (az ő családja iszonyatosan kedves, rendes) és az anyuka (mostantól C. ) megendegte, hogy addig maradjak náluk, ameddig csak szükséges. Azért ez viszont nem gyenge, hogy C. aki csak egyszer látott engem azelőtt rögtön, egyetlen zokszó nélkül befogadott, így legalább az nem volt kérdés többé, hogy hol alszom aznap. Aztán elkezdtünk összepakolni, konkrétan Zsófim pakolt össze helyettem, én annyira magam alatt voltam, hogy néztem magam elé és azt sem tudtam mit csináljak, merre kapjak...Totál letargia és kilátástalanság lett úrrá rajtam (ami meg is maradt a köv. pár napra) . Pakolás közben felhívtam az egyik volt és egyben legkedvesebb hosztcsaládomat, akik szintén ugyanezen a településen laktak, tehát kocsival 5 percre (ez is Isten ajándéka ) és megkértem őket, hogy jöjjenek el értem és vigyenek el a vasútig, mert másképp egy lépést sem tudok tenni a cuccaimmal, valamint , hogy a cuccaimat (egy bőröndöt kivéve-amiben a legfontosabb dolgok voltak) vigyék el magukhoz és tárolják a garázsban, ha lehetséges, legalább amíg rendeződik az ügyem.
Aztán kész lettünk a pakolással, idő közben hallottam, hogy hazaért az anyuka és a gyerekek is. A cuccaimat lecipeltük az emeletről Zsófival, de anyuka direkt bement a játszószobába, hogy ne legyen szem előtt és ne kelljen beszélnie velem, de mégcsak rámnézni sem...no komment..Az egyik gyerek megkérdezte, hogy "Domi hová mész?" annyit tudtam kinyögni , hogy "Kérdezd meg az anyukádtól" . A volt családomból az apuka jött értem, kint várt minket a ház előtt kocsival, rögtön sírtam is neki egy keveset :D Útban a vasút felé megkérdezte, nem akarok-e hozzájuk menni pár napra, van-e pénzem, stb, majd biztosított róla, hogy mindenben segítenek :) Bár elképesztően letargikus állapotban voltam és sötétben láttam az egész világot, de az, hogy ők mögöttem álltak, valamint, hogy Zsófi családja is befogadott egy halovány reménysugár volt számomra..

2 órát metróztunk Zsófiékhoz, este jó későn érkeztünk meg. C. iszonyú kedvesen fogadott, megölelt, biztosított róla, hogy ő is mindenben segíteni fog és ne aggódjak (látta rajtam, hogy nagyon Dunának-menős hangulatomban vagyok). Azt tudnotok kell, hogy Zsófinak lefoglalt repülőjegyei voltak: Szilveszter utáni héten utazott haza vizsgázni 3 és fél hétre( tul.képp egész januárra), erre az időre pedig a hosztcsaládja egy átmeneti nanny-t szeretett volna felvenni, akivel már le volt beszélve minden, "meg volt kötve az üzlet". C viszont már aznap este felajánlotta nekem, hogy helyettesíthetem Zsófit januárban, hogy legyen hol laknom, fizum, kajám, minden..Azt sem tudtam, hogyan köszönjem meg, hogy rögtön rám gondol és miattam visszamondaná a már felvett nanny-t, de aznap este, egy ilyen nap után rettenetesen kivoltam és meggyőződésem volt, hogy én a következő napokban haza fogok repülni, így udvariasan visszautasítottam az ajánlatot (akkor még).Az pedig külön begdöbbentő számomra, hogy C.ben fel sem merült, hogy esetleg velem van valami defekt és megértemelten dobott ki a hosztcsaládom, hanem rögtön lehetőséget adott! Zsófi szobája nagyon nagy és igazán kellemes, teljesen jól elfértünk benne ketten. Bár azt itt el kell mondjam, hogy Zsófitól elképesztő jófejség volt az, hogy gondolkodás nélkül befogadott, hogy egy hétig megosztotta velem a szobáját, a személyes szféráját, mindenét. (egy hetet töltöttünk együtt, eztán utazott haza Zsófi 3 és fél hétre.) Nagy dolog ez, senki ne degradálja le, mert persze mindenki azt gondolná, hogy "jajj, persze , ha valaki bajban van én is megtenném ugyanezt" de az nem kis dolog, amikor valaki egy teljes hétig lemond a személyes teréről, a megszokott kis dolgairól stb...Annyira fáradt és kimerült voltam aznap este, mind fizikailag, mind lelkileg, hogy azt szavakkal kifejezni lehetetlen, viszont aludni egyszerűen nem tudtam. Nem túlzok, egész éjszaka fent voltam, egyetlen szemhunyást sem aludtam, folyamatosan kattogott az agyam megállás nélkül, újra-és újra lejátszódott előttem az egész történet és párszor el is bőgtem magam-persze csak magamban, Zsófi dolgozott másnap és nem akartam őt zavarni. Tök furcsa módon reggel sikerült elaludnom, 8 óra felé, és aludtam kb délig. (Zsófi mondta, hogy többször is bejött a szobába lecsekkolni, hogy nem vágtam-e fel az ereimet :D ).

Délben aztán megébredtem, (dec. 30-a) majd realizátam a helyzet "súlyosságát" : a cuccaim egyik fele itt Zsófiéknál, a másik fele a volt hosztcsaládom garázsában, én azon gondolkodtam, hogy haza kéne mennem, nade így nem tudok repjegyet foglalni, ha még a cuccaim sincsenek egy helyen (sőt, konkrétan abban a bőröndben, ami nálam volt, csak pár napra elég váltásruha volt meg a laptopom. ) Ezen a ponton mégnagyobb kétségbeesést éreztem, egyrészt úgy éreztem, hányingerem van mindentől, ettől az országtól és az emberektől, el akarok innen menni, ha csak egy kicsit is, de el, minél hamarabb. Viszont hogy a csudába foglaljak repjegyet ha a dolgaim sincsenek nálam, egyeltalán, ha hazamegyek, mit vigyek magammal, mindenemet, mert esetleg már otthon is maradok, vagy csak a fontosabbakat, mert visszajövök?? Elképesztően meg voltam lőve, egyszerűen nem tudtam mi lenne a helyes döntés. Ugye ez a kidobásom utáni legelső nap volt, még friss volt az "élmény" valamint nem is aludtam, csak 4 órát és a lábamon alig álltam, gondolkodni sem tudtam a fáradtságtól. Aztán hasított belém a felismerés, hogy bakker, Apum pl még nem is tudja, hogy tegnap a gyerekét egyik pillanatról a másikra kibodták Londonban, hogy a viharba adagoljam ezt be neki úgy, hogy ne kapjon szívszérhülést és ne aggódja betegre magát (annak ellenére, hogy "pozitív" kicsengése lett a dolognak, mert voltak emberek akik mögöttem álltak, segítettek és befogadtak, tehát nem égett a ház)..Csak hát nah, ha én szülő lennék lehet, hogy befonnám a szemöldökömet, ha a gyerekem valami ilyesmit közölne velem 1600 km-ről...Lényeg a lényeg, fogalmam sem volt, mit írjak a családomnak, ráadásul, bár, tudom, hogy nem az én hibám volt ez az egész (max annyiban, hogy nem hagytam szó nélkül a hosztcsaládom sokadik bunkó húzását) de féltem attól is, hogy majd megkapom otthonról az okítást, hogy ejj, hát alakalmazkodni kell ésatöbbi, meg hát ez valamilyen szinten nekem ciki, hogy így jártam egy családdal. Tudom, hogy nem rólam szegénységi bizonyítvány a történet, de az ember mindig fél is egy kicsit a rokonok véleményétől nah...Tehát ez a sokadik volt a problémáim listáján, így annak ellenére, hogy előző este még abban reménykedtem, egy jó alvás után majd más színben fogok látni mindent, dec- 30-án ha lehet, még depisebb voltam mint előző nap, mikor kidobtak..Aztán átöltöztem, lementem Zsófihoz és a két kisfiúhoz, akikre vigyázott (a szülők dolgozni voltak). Zsófi mondta, hogy kicsit megkönyebbült, hogy lementem felöltözve, tán akkor van remény :D Viszont a napom további része depisen és lamentálva telt. Mielőtt azt hiszitek, hogy akkora törés volt számomra, hogy el kellett jönnöm attól a minősíthetetlen családtól, elmondom; nem így van, nem azért voltam magam alatt, mert hirtelen megszűnt a munkám (volt spórolt pénzem) és nem is azért mert bárki vagy bármi is hiányzott volna onnan. Egyszerűen lelkileg nem tudtam megemészteni, hogy ennyire szar lennék, akik csak úgy kitesznek az utcára, mint a szemetet? Olyan emberek, akikkel több hónapig együtt éltem, vigyáztam a gyerekeikre és a házukra. Meg sem kérdezték, hová fogok menni, kihez, kivel, egyeltalán nem érdekelte őket a sorsom egy kicsit sem...Ha loptam volna tőlük vagy valami, akkor elfogadható lett volna ez az eljárás, de ilyenről szó sem volt, az egyetlen "bűnöm" az volt, hogy fel mertem adni egy hirdetést a neten. Valljuk be, ez a világ legundorítóbb dolga, amit velem csináltak. (És tudom, hogy nem én vagyok ám az egyetlen, rengeteg embert ismerek, aki hasonlóképp járt a hosztcsaládjával.) Én egyszerűen nem is értem, mit gondolnak ezek az emberek! Nekik is van gyerekük, ők vajon mit csinálnának, ha a gyereküket egy idegen országban, több ezer kilométerrel arrébb kiteszi a fogadócsaládja/munkaadója egyik pillanatról a másikra?! Ebbe vajon nem gondolnak bele?? Jah, bocs, ebben az országban tökre divat a nem gondolkodás. Mindegy is, ez no komment kategória..

Ezen az estén mikor C. és Zsófi hosztapja S. hazajöttek látták, hogy mennyire magam alatt vagyok és ezt kapjátok ki!!! C. kitalálta, hogy akkor felállítják a ping-pong asztalt a nappaliban, hoztak be rengeteg sört meg chips-et, majd fél 9 fele kopogott Zsófi szobája ajtaján, hogy menjünk le, szerveztek egy kis esti banzájt, hogy helyrepofozzanak!!!! Ez már tényleg az eldobom magam kategória (jó értelemben :) Hogy olyan emberek, akik számára én gyakorlatilag idegen vagyok, este, munka után még kisebb partit rögtönöznek azért, hogy engem jobb kedvre derítsenek?? Ilyen van?? És van!! :) (- Kis kitérő: igazándiból tényleg egy tükör ez a blogírás, most, hogy írom az eseményeket ennyi hónap-majdnem egy év távlatából, látom, hogy bár rengeteg negatív dolog ért tavaly dec. végén, viszont minimum ugyanannyi pozitívum is, olyan dolgok történtek meg velem, amikről álmodni sem mertem. ) Nagyon szuper estét ajándékozott nekem Zsófi és hosztcsaládja, először ping-pongoztuk, majd mikor már mindenki kellően spicces volt, társasjátékozni kedztünk...eszméletlenül sokat nevettünk, mindenkinek sikerült berúgnia egy kisebb fajtát (igen, a hosztszülőknek is :D ) Ha hiszitek ha nem, de az este végére a szó szoros értelmében mintha kicseréltek volna. Mintha elvágtak volna valamit: egész nap nagyon magam alatt voltam, tán életem legrosszabb napját éltem meg, majd az este végére boldog voltam és felszabadult, újra világosan láttam mindent és elmúlt az a sötétségérzet, ami már 1 napja ült rajtam és nem hagyott lélegezni-körülbelül így tudnám leírni azt, hogy mennyire jót tett velem ez az este. Tudom, tán érzelgősnek hathat ez a szöveg, nem tudom hány olvasómnak volt-e része hasonlóban, ekkora "megváltásban" (mert ez szó szerint az volt) de kívánom, hogy mindenki megtapasztalhassa ezt legalább egyszer az élete folyamán (mármint nem a sok rosszat, hanem azt az érzést, amikor egy csapásra minden elmúlik és minden más színben látszik.)

Másnap, dec-31-én kialudtan, üdén, frissen és ami a legfontosabb vidáman ébredtem fel és először éreztem azt, hogy minden rendben lesz, mert jó helyen vagyok, jó emberekkel. Este, (ugye szilveszter este, hahaha, az ominózus este, ami miatt kipattant a botrány a hosztcsaládommal) Zsófi spanyol barátaihoz mentünk át ünnepelni. Igazi spanyol szilveszterünk volt, a srácok olyan erős szangriát készítettek, hogy kb 3 korty után mindenki a padlón vigyorgott, valamint tradicionális 3 fogásos vacsorát főztek, ami után mind a 20 ujjunkat megnyaltuk és egész este szólt a spanyol fiesta zene :) Te jóságos Istenem, ki gondolta volna, hogy 2 nappal azután, hogy kidobott a családom egy pillanatról a másikra, ilyen felejthetetlen és szuper szilveszterben lesz részem? Minden rossz ellenére, ami akkor történt velem, komolyan azt gondolom, hogy én vagyok a Világ egyik legszerencsésebb embere.
Eljött az Újév, eljött 2014, és én január -1én (amit végigzabáltunk és lustálkodtunk Zsófival) már egyeltalán nem éreztem úgy, mint 2 napja, hogy hányingerem van mindentől és haza akarnék menni. Zsófi közben folyamatosan emlékeztetett C. ajánlatára, miszerint itt maradhatnék őt helyettesíteni a következő hetekben, így lenne időm szortírozni a cuccaimat, elmenni a volt hosztcsaládomhoz, hogy elhozhassam tőlük a náluk lévő dolgaimat, eldönteni, hogy mit szeretnék csinálni, hazamenni-e végleg, vagy hazamenni egy kicsit majd visszajönni...Igaza volt, ez tényleg kapóra jött nekem, annak nem lett volna értelme, hogy fele-cuccal hazamegyek aztán esetleg 2 nap mulva meggondolom magam. Ígyhát kihasználtam a tálcán kínált lehetőséget és elfogadtam C. ajánlatát, hogy helyettesítem Zsófit a távolléte alatt (arról már nem is beszélve, hogy iszonyat aranyos kisfiúkról volt szó, akiket már az első nap megszerettem). Képek a Szilveszter estéről:

Zsófival :)

Az átmeneti, felfújható(nem utolsó sorban baromi kényelmes) ágyam Zsófi szobájában :)

Mint említettem, egy hetet töltöttünk el Zsófival együtt a családjánál, és ő január-5-én, vasárnap hazautazott 3 és fél hétre vizsgázni. Ezen a napon, pontosan egy héttel azután, hogy kidobtak, a volt családomból az anyukában felébredhetett a lelkiismeret, mert küldött egy sajnálkozó sms-t, hogy szánja-bánja, hogy így alakultak a dolgok, jól vagyok-e és hova továbbítsa az aupair hirdetésemet? Hát nem tudtam röhögjek-e vagy sírjak, az egész történtet kezdett egy jobbfajta komédiává alakulni én mondom nektek. :D Az sms-re mindenesetre nem válaszoltam, öreg vagyok már bohócnak, bocs.
Aztán másnap leesett, hogy miért lett ilyen szívélyes az anyuska. Az történt ugyanis, hogy facebook-on kaptam egy pár soros üzenetet egy spanyol csajszitól, amiben megírta, hogy ő ma költözött be egy két gyerekes családhoz (leírta a családtagok nevét is, így tuti, hogy szegény pont az én volt családomat pecázta ki) és úgy tudja, én voltam az előző aupairük, írjak már neki a családról pár szót! Hát emberek, ha azt mondom, majd leestem a székről a döbbenettől, az enyhe kifejezés!! Elképzelni sem tudtam, honnan volt fogalma róla ki vagyok, honnan tudta a nevem. A család valószínűleg hülye lett volna megmondani. Aztán megnéztem az adatlapját és láttam, hogy van egy közös ismerősünk, egy szintén aupair magyar lány. Felhívtam őt és megkérdeztem tőle, hogy mit tud ez a spanyol csajszi az én eljövetelem körülményeiről? Az ismerősöm (aki elég jóban van ezzel a csajszival) elmondta, hogy mikor megtudta, hogy szegény lány pont az én családomat fogta ki, mivel nem akart rögtön ráijeszteni, annyit mondott el neki, hogy én nem voltam egy hullámhosszon a családdal, nem passzoltunk egymáshoz, így múlt héten leléptem. Helyeseltem, ez így van jól, örültem, hogy az ismerősöm nem mondott semmit a spanyol lánynak. Hiszitek vagy sem, de egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy kitálaljak neki. A csaj facebook üzenetére soha nem írtam vissza.
Persze tudom jól, talán szólnom kellett volna neki, hogy legalább tudjon arról, hogy ez a család nem riad vissza az ilyen módszerektől, de úgy gondoltam, az, hogy ez velem megtörtént, nem feltétlen jelenti azt, hogy vele is meg fog. Mint azt már sokszor mondtam, különbözőek vagyunk, Reni pl másfél évet töltött a családnál, lehet, hogy ez a csaj is ellesz ott, mint hal a vízben, ne én legyek az, aki elülteti a fülében a bogarat. Másrészről viszont nyilvánvalóan ez egy tálcán felkínált lehetőség volt arra, hogy szépen kiszínezve mindent kitálaljak a csajnak, jó alaposan keresztbe téve ezzel a családnak! Minden, de tényleg minden jogom meglett volna hozzá, és mégcsak senki nem is ítélt volna el érte vagy nézett volna rám rossz szemmel. Sokan éltek volna ezzel a lehetőséggel, ami tényleg adta magát. Viszont én ennél többre tartom magam, teljesen kizárt dolog az, hogy lesüllyedjek erre a szintre, mert bár kölcsönkenyér visszajár és minden jogom meglett volna hozzá, de ha ezt megteszem, semmivel sem lettem volna különb a családnál. Márpedig olyan Isten nincs, hogy én valaha is velük egy szinten legyek, köszönöm szépen!
Mindenesetre visszatérve az anyuka előző napi sms-ére; ez megmagyarázza a hirtelen jött érdeklődését. Gondolom rájött arra, hogy nekem is sok aupair barátom van, akik közt futótűzként terjednek az ilyen hírek és, hogy a facebook-on manapság bárki megtalálhat bárkit, és nyilván le akart kenyerezni (nem is értem, hogy gondolta). Nem sikerült neki, bár az új csajnak nem szóltam semmit, de nem miatta, hanem a saját lelkiismeretem miatt. Mindenesetre az anyuka sms-én jót röhögtem. Eztán soha többet egy szót sem hallottam róluk.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Nagyon sajnáltam, mikor Zsófi hazament vizsgázni, mert egy kicsit hozzám nőtt az egy hét alatt. Ugyanakkor azt kell mondjam, igazi öröm volt a két kisfiúra (3 és 5 évesek) vigyázni majdnem egy hónapig. Az ő hosztcsaládja annyira kedves és aranyos, hogy azt szavakkal kifejezni lehetetlen. A fiúk elképesztően tisztelettudóak, nagyon jól nevelt gyerekek, elevenek persze, hisz fiúk, de öröm volt minden egyes perc, amit azzal töltöttem, hogy rájuk vigyáztam. Minden reggel az C, az anyuka és én vittük őket oviba/iskolába. C pedig legjámborabb, legjóindulatúbb ember, akivel életemben találkoztam. Ezt minden túlzás nélkül állítom és nem is hiszem, hogy ez az álláspontom valaha is megváltozik. Jöhet akárki a jövőben, de a legkedvesebb ember címe mindig C.-é lesz. Elmondhatatlanul sokat tett értem az egy hónap alatt, amíg náluk voltam. C-ről azt kell tudni, hogy rengeteget dolgozik, ügyvéd egy nagy angliai vállalatnál. Ennek ellenére minden egyes nap , abban a pillanatban, hogy hazaérkezik, az aupair offolhatja magát, mert C. igyekszik minden idejét a gyerekekkel tölteni. Mindemelett ott tartózkodásom alatt minden este együtt vacsoráztunk, ezt-azt néztünk a tv-ben, rengeteget beszélgettünk. Ebben a hónapban (2014, januárjában járunk) a mögöttem lévő események után én kicsit elveszettnek éreztem magam, nem tudtam merre tovább, mit kezdjek magammal a jövőben? C.-vel rengeteget beszélgettünk, akkora lelki támaszom volt, mint eddig kevesen. Ő volt az, aki helyre pofozott a kedvességével, aki elhitette velem, hogy nem csak rohadék családok léteznek, hogy van még kedvesség a világban és megéri továbbra is nyitottnak maradnom. Az olyan apróságokról, hogy időként ezt-azt vett nekem ajándékba -vagy egy-egy héten jóval többet fizetett nekem (olyanokért is, amikor kb 2 plusz órát dolgoztam) már nem is beszélve. Ritka az ilyen ember, Ő tényleg egy a millióból és életem végéig hálás leszek Neki mindazért, amit értem tett, ráadásul úgy, hogy én számára idegen voltam, abszolút semmi kötelessége nem lett volna nem hogy lelkitámaszt nyújtani, de befogadni sem..de ő megtette, mert ő ilyen, neki ez természetes.

Minden napom vidáman telt velük, a kisfiúk mindketten őrületesen nagy Star Wars rajongók voltak, így nagy volt az öröm, mikor közöltem, hogy én a Star Wars-on nőttem fel, imádom, élek-halok érte, így rögtön megvolt a közös hullámhossz. Volt egy olyan nap, mikor a fiúk betegek voltak így nem mentek suliba, na szépen otthon maradtunk, beizzítottunk mindhárom (régebbi, Star Wars 4-5-6-a kedvenceink, nekem is, a fiúknak is ) epizódot, és tulajdonképpen reggeltől estig Star Wars-t néztünk. A szünetekben pedig eljátszottuk a jeleneteket, én mindig a főgonoszt (az Uralkodót) alakítottam, a kisfiúk kérésére és nem kis örömére...vagy pedig éppen Leia hercegnőt :D Sokszor vittem őket barátokhoz playdate-re vagy éppen a parka, ha jó idő volt, az utolsó velük töltött pénteken pedig sütizni. Elképesztően a szívemhez nőttek ezek a fiúk, rengeteg szeretetet kaptam tőlük és alaposan feltöltöttek melegséggel és energiával :)

Elememben voltam :)

Január közepén  volt mindkettőjük születésnapja és C. kitalálta, hogy a party témája Star Wars lesz (mi más ugyebár :D ). A party szombatra esett és mivel ugyebár 2 gyerek együttes bulijáról volt szó, így több mint 30 gyerek volt a vendéglistán. Én rögtön mondtam, hogy a szervezéstől kezdve a lebonyolításon át mindenben segítek, de C mondta, hogy hát ez szombat, nem kötelező és menjek csak, élvezzem a hétvégét, de természetesen alap volt, hogy segítek. Egyrészt nyilvánvalóan azért, mert azok után, hogy ő milyen kedves volt hozzám, ez a legkevesebb, amit megtehettem, másrészt pedig én is imádom a Star Wars-t, valamint a fiúkat is annyira megszerettem, hogy ezt egyeltalán nem munkaként fogtam fel, hanem mintha csak a saját családomnak segítenék.
C. mondta, hogy majd megpróbálja rábeszélni a férjét, hogy öltözzön be Darth Vader-nek, bár nem lesz könnyű ilyesmire rávenni. Na nekem sem kellett több, rögtön közöltem, hogy én szívesen vállalom, hogy beöltözzek, sőt, várom a lehetőséget, ne vicceljen! :) Fogtuk magunkat és a fiúkat, és elautókáztunk a jelmezboltba. C. mondta az eladónak, hogy Darth Vader jelmezre lenne szükségünk. Az eladó visszakérdezett, hogy melyik fiúra kell? Erre C-vel összenéztünk és irdatlan nevetésben törtünk ki ott a bolt közepén, majd közöltük, hogy nekem lészen ám a jelmez. Az eladó arcát meg kellett volna örökítenem, akkorát nézett..mi meg csak röhögtünk megállás nélkül...Sajnos nem volt felnőtt méretű Véder Nagyúr jelmez, így Dart Vader-ként való debütálásom is elmaradt, de sebaj.
A party előtti péntek este C.vel több mint 40 darab Star Wars-os cupcake-et gyártottunk, frankón, ahogy kell, témába vágóan, fekete cukormázzal és Star Wars mintás ehető rizspapírral. Valamint készítettünk egy Véder Nagyúr sisakját ábrázoló tortát, szintén fekete cukormázzal.
Ezt nektek is látnotok kell, különben nem hiszitek el:

Elképesztő, hogy ezek a saját alkotásaink :)
Másnap a buli egy közösségi házban volt megtartva, mint mondtam, rengeteg gyerekkel. Nem csak a kajáknak volt köze a Star Wars-hoz, de az entertainer-ek (vagyis akik a programokat tartották a piciknek) szintén Star Wars jelmezben voltak, és Star Wars témájú játékokat játszottak több, mint 2 órán át. Az összes jelenlévő kisfiú és kislány valamelyik karakter jelmezét viselte, volt rengeteg Luke Skywalker, egy pár Darth Vader, Han Solo-k és Leia hercegnők. Minden kis partizó kapott ajándékba világító lézerkardot, így igazi rögtönzött jedi akadémia alakult a helyszínen, gyönyör volt szemeinek, komolyan mondom :) 5-kor leoltottuk a villanyokat, mindenki kapott egy szelet Darth Vader tortát (és egy másfajta tortát is), ajándékcsomagot (merthogy itt Angliában a házigazda is megajándékozza a vendégsereget,ennek része volt a lézerkard is) majd miután kiürült a terem, további egy órát takarítottunk. Mikor hazamentünk, kezdetét vette az őrült ajándékbontás, hisz mindkét kisfiú irdatlan mennyiségű ajándékot kapott, csodálkoztam, hogy egyeltalán a kocsiba befértek és nem kellett kétszer fordulnunk...illetve de, haha! :D Most ugrik be, hogy először apuka hazavitt engem, a fiúkat plusz a megmaradt kajákat és az ajándékok egy részét, és mivel semmi más nem fért be, így szegény C-t ott kellett hagynunk 10 percre, hogy aztán otthon kiüríthessük a kocsit és apuka visszamehessen érte és az ajándékok másik feléért...világi volt na. :) Egyetlen perc sem tűnt munkának, amit ezen a napon csináltam, öröm volt látni a fiúk arcán a boldogságot és nyugtázni, hogy fergeteges partyt sikerült összehoznunk.:)

Nekem is jutott egy lézerkard :D

Aztán elérkezett január vége, Zsófi végzett a vizsgáival Magyarországon és visszajött Angliába a hosztcsaládjához. Nagyon jó volt őt látni közel egy hónap után, feltöltődve jött vissza otthonról, de persze hiányzott neki is a szeretett hosztcsaládja (ami nem csoda, hisz imádják őt.)  Én pedig repülőjegyet foglaltam, hogy egy időre hazalátogassak. C a búcsúztatásomkor is elképesztően rendes volt, biztosított róla, hogyha vissza szeretnék jönni, de még nem lesz hova, akkor náluk nyugodtan lakhatok a nappaliban. Sőt, mi több, mondta, hogy akár a fiúkat egy szobába tenné (mert amúgy is tervezett emeletes ágyat az egyik gyerek szobájába) és akkor én ellehetnék az egyik fiú szobájában. Hallottatok már ilyet?? Ezen a ponton már tényleg nem is tudtam hova legyek, ennyi kedvesség és önzetlenség után még ezt is felajánlja nekem. Valamint ígérte, hogyha a jövőben szükségem van refereciára aupairkedős-nanny-s munkához, ne habozzak megadni az ő telefonszámát.
Nagyon hálás vagyok a sorsnak, amiért egy ilyen szuper hónapot kaptam ajándékba, Zsófi családjánál azt hiszem kb 10 évre feltöltődtem energiával és szeretettel, álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen kedves hosztcsalád és ennyire normális -angol- emberek léteznek. Fájó szívvel vettem tőlük búcsút, de abban a megnyugtató tudatban, hogy nagyon jó emberek állnak mögöttem, akikre bármikor számíthatok.

Január végén hazautaztam, mindössze egy bőrönddel, mert biztos voltam benne, hogy vissza szeretnék jönni, így csak a legszükségesebbeket vittem magammal. Az utazásom utáni napon már ünnepeltünk is, Apum 60. szülinapja volt aznap, éppen jókor estem haza azt hiszem :) Este összejött az egész család, nagynénik-bácsik, unokatesók, rengeteg kaja volt, desszertek is minden mennyiségben,és mivel a karácsonyfa még állt,  teljesen úgy éreztem magam, mintha csak karácsony lenne. Azt hiszem ez az este kárpótlás volt a sorstól a hosztcsaládomnál töltött borzalmas karácsonyért.
Odahaza egy hónapot töltöttem, feltöltődtem energiával, otthoni levegővel. Az első 2 héten mínusz 15-20 fok volt, igazi fogcsikorgató hideg, amilyen Angliában sosincs, de Istenemre mondom, még ez is jól esett. Hiányzott a magyar táj, a városok, falvak egyszerűsége, a templom, az emberek , a kiskutyámról már nem is beszélve. Nem tudtam, mennyi ideig leszek otthon, úgy mentem haza, hogy nem volt lefoglalt repülőjegyem visszafelé, viszont érzetem, hogy Angliával még nem végeztem, így miközben éleveztem a magyar ételeket és az otthonlétet, folyamatosan szerveztem a visszajövetelemet is.
Ezt viszont bővebben már a következő bejegyzésben "éneklem meg", azt hiszem, éppen eléggé hosszúra nyúltam így is, hehe :) Igyekszem egy héten belül jönni a következő résszel, addig emésztgessétek ezt, már ha van olyan, aki végigolvassa. :)

Puszik! :)

Mi történt azóta? 1.fejezet, az otthoni nyári vakációm

Mint ígértem, fejezetenként írom meg,mi is történt tavaly augusztus óta.
Nem is húznám tovább az időt, vágjunk is a közepébe.
Tavaly augusztus elején ott hagytam az akkori, indiai hosztcsaládomat, akikről ti is olvashattatok 2 és fél hónapon keresztül. Talán még emlékeztek, hogy a gond az volt náluk, hogy többet kellett dolgoznom, mint amiben megegyeztünk valamint a család sajátos nevelési elvei miatt úgy éreztem, ez nem a nekem megfelelő munka. A sors fintora, hogy ott tartózkodásom végére egészen megszerettem őket és úgy éreztem, végre kezdek beleszokni a munkába és a nevelési elveiket is elsajátítottam többé-kevésbé, ergo kicsit fájt miattuk a szívem, mikor a búcsúra került sor. Viszont mikor meghoztam a döntést, hogy családot váltok, okkal döntöttem így, tehát úgy voltam vele, hogy oké, itt most az én időm véget ért és kíváncsian várom mit tartogat nekem az előttem álló otthon töltött egy hónap valamint a következő hosztcsaládom.

Augusztus 7-től szeptember 6-ig Magyarországon voltam, afféle ultimate vakáción, hisz akkor 2 éves angliai tartózkodásom során egyrészt nem sokszor (mindössze 3-szor, ezt is beleértve) jöttem haza, és mindegyik vakációm csak 5-6 napig tartott. Meg kell mondjam, kicsit féltem, hogy milyen lesz nekem otthon, mert a 2 Angliában töltött év alatt nagyon elszoktam az itthoni "rendszertől", a családomhoz sem álltam/állok túl közel és túl sok barátom sincs itthon. Ezen nincs is mit szépíteni, tény, hogy az én életem Angliában teljesedett ki, olyan élményekben volt ott részem, amikről odahaza álmodni sem mertem volna, sokkal több barátom van a Szigeten, mint a saját otthonomban és ha megkérdeznék tőlem, hol találtam meg igazán önmagam, akkor gondolkodás nélkül Angliát mondanám a válasznak.
Ugyanakkor persze örültem, hogy az itthon töltött egy nyári hónap alatt nem kell majd semmit csinálnom, hisz nyaralni jöttem, örültem, hogy nem lesznek kötelezettségeim, és annak ellenére, hogy az én életem nem Magyarországon, és nem a városomban, Esztergomban teljesedett ki, rengeteg hely nagyon hiányzott. Én a Dunán nőttem fel, amióta az eszemet tudom, minden nyáron oda jártunk, sátorozni, úszni, rokonokkal találkozni. Nekünk ez volt a nyaralás, mert nem túl tehetős család révén nem engedhettünk meg magunknak mást. A Dunapart egyébként a házunktól biciklivel 15 percre található. Imádok biciklizni, szerintem én biciklivel a fenekem alatt születettem, vagy nem tudom, de amióta az eszemet tudom, mindenhová bringával közlekedtem. Egy tipikus nyári nap általában úgy nézett ki kiskoromban (és ezen nyári vakációm alatt is), hogy bringáztam 1 órát a dunaparton, majd megálltam a szokásos partszakasznál, és úsztam kb 2 órát, majd újabb egy óra bringázás mielőtt hazamegyek. Nagyon közel vagyunk a szlovák határhoz, így nem ritkán Szlovákiába, Párkányba is átjárok, azt a részt különösen kedvelem, mert dimbes-dombos így elég jó edzés a testnek :).

Mivel augusztusban, mikor hazajöttem, éppen 40 fok volt 2 héten át, roppantul örültem neki, hogy minden nap lemehettem a Dunára úszni. Én órákat el tudok tölteni a hideg vízben, ami nem csoda, hisz ehhez szoktam hozzá, a strandon pl meleg medencébe be sem megyek, csak a hideget (azon belül is a csapvíz hideget) szeretem. Sok ember amúgy nagyon puhapöcs finnyás a Dunával kapcsolatban merthogy "jajj, hideg, jajj, koszos, jajj így-úgy ". Hát, erre azt tudom mondani, hogy nem kell lenyelni a vizet és semmi bajod nem lesz :) (Mondjuk én kiskoromban megszámlálhatatlan mennyiségű vizet nyeltem és még mindig nem hullott ki a hajam és harmadik kezem sem nőtt-utóbbinak mondjuk tudnám hasznát venni :) . No, tehát, most, hogy megosztottam magas röptű gondolataimat a Duna vizével kapcsolatban, vissza a nyári élményekhez :) Tehát amíg tombolt a jó idő (kb aug. 20-ig) szinte minden napomat ott töltöttem. El sem tudom mondani, mennyire hiányzik ez Londonból, a tiszta levegő, a csend és a nyugalom, ami engem ott vesz körül, a tiszta víz (mert tiszta). Minden este megvártam a naplementét is, a duna-parti naplementénél szebb számomra nincs szerte e Világon :)

Kutyusommal hazaérkezésem napján

Typical day in August

 Sajnos tavaly nyár óta a laptopom komplett módon összeomlott, újra kellett telepíteni így a legtöbb nyári képem odaveszett, (grrr, és még mindig nem szoktam rá arra, hogy cd-re írjam őket), viszont szerencsémre a facebook-ra is rengeteg képet pakolok, így a legfontosabbak azért "megmenekültek".

Magyarországot és Szlovákiát összekötő Mária-Valéria hídon, háttérben a Bazilika

Augusztus végén 3 napra leutaztam Siófokra, ahol Anita barátosnőmnél vendégeskedtem. Vele heti, de van, hogy napi szinten skypeolunk, mindent tudunk a másikról de már 5 éve, középiskola óta nem találkoztunk, szóval evidens volt, hogyha már itthon vagyok egy hónapot, akkor hozzá is lenézek egy pár napra. Publikus képekkel sajnos nem tudok szolgálni, volt ott a tequilázástól elkezdve a hajnalig tartó bandázásokon át minden, nagyon jól érzeztük magunkat és azóta tervezzük-szervezzük a következő találkozót is, amire még minden bizonnyal most, februárban sort is kerítünk.

Van számomra mégegy dolog, ami Londonból nagyon hiányzik, mégpedig a templom. Én idehaza ministráns vagyok, már nagyon sok éve, sajnos viszont Londonban ezt a tevékenységemet nem gyakorolhattam. Nem tudom ki hogy van vele (és a vallása persze mindenkinek a magánügye) de nekem elmondhatatlanul hiányoztak a vasárnapi misék, hogy ministrálhatok, az ismerős emberek, a templomi hangulat és közeg, így talán emiatt voltam a legboldogabb, hogy egy hónap erejéig ismét járhattam minden vasárnap (és sokszor hétköznap is elmentem misére.) Tavaly ősszel egy londoni barátnőmmel egyébként találtunk Londonban is egy nagyon szép katolikus templomot, ahol félig angolul, félig latinul van a mise (én katolikus iskolába jártam, így értek latinul is) szóval az adventi időszakban Londonban is eljárhattunk misére, mindketten nagyon örültünk neki. Viszont számomra vallási szempontból mindig is a megszokott, hazai lesz az igazi :)

Szentgyörgymező-Bugac CITY és a templom, ahová járok :)

És még néhány kép szeretett városkámról :)

Mária-Valéria híd, amit 1944-ben , a háború alatt leromboltak (a Mamám még átsétált rajta) és 2001-ben újjáépítettek

Az itthon töltött egy hónap rekord gyorsasággal múlt el, szeptember 6-án pedig ismét repülőre ültem, London felé, hogy nekivágjak egy újabb kalandnak és egy újabb hosztcsaládnak. Nagy reményekkel és bizakodva kezdtem meg náluk munkámat és folytattam aupair pályafutásomat, azt azonban magam sem gondoltam volna, hogy ennyire fordulatokban gazdag időszakot fogok náluk tölteni, azt pedig pláne álmodni sem mertem volna, hogy milyen véget fog érni a mi közös életszakaszunk. De erről majd a következő bejegyzésben írok többet,egy napra elég ennyi. Gondolom titeket, Olvasókat jobban érdekel a hosztcsaládom és londoni kalandjaim, és tán ez a bejegyzés számotokra nem lett annyira érdekes, de én mindenképpen meg szerettem volna emlékezni az itthoni vakációmról is, hisz majd évek mulva nagyon jó lesz újra olvasnom, megnézegetnem a képeket és nosztagiáznom egy kicsit :)

Folyt, köv :)