Családkeresés, baromi sokadik rész...

Tehát múltkor ott hagytam abba, hogy minden bizonnyal meglesz a családom már ezen a héten. Jelentem, még nincs meg, de ez nem azt jelenti, hogy el lennék kenődve, sőt, inkább örülök, hogy nem mondtam igen-t még így a legelején egy családnak abban a tudatban, hogy esetleg vannak sokkal jobb családok is a "piacon".

Elnézést, hogy végig múlt időben fogok írni (tudom-tudom, még akkor le kellett volna firkantani az eseményeket, amikor történtek), de igyekszem a lehető legérthetőbben, kacifánt-mentesen 'előadni' az eseményeket.

2 hete válaszoltam egy hirdetésre a gumtree-n. A nő aupair plus-t keresett  2 gyereke (4 és 8 évesek) mellé. A család High Barnet-ben lakik, Észak-Londonban, méghozzá mindössze 20 percre onnan, ahol a tavalyi évemet töltöttem és ahol Reni még mindig lakik. Mondanom sem kell, roppant mód megörültem ennek, hisz most több, mint 2 órára lakom Renitől és másra sem vágyom, hogy megint minden úgy legyen, mint tavaly, hogy közel lakjunk egymáshoz, hogy hétköznaponként újra összejárhassunk és ne csak hetente-kéthetente lássuk egymást. Nagy volt az örömöm, amikor a nő visszaírt nekem, méghozzá, hogy pont olyan személyt keresnek mint én és szerintük nagyon jól beleillenék a családjukba és ha én is így gondolom, akkor hozzunk össze egy interjút. Természetesen tetszett az ötlet, ígyhát lebeszéltem a családdal, hogy hétfőn (április 15-én) délelőtt, amíg a 'gyerekem' az iskolában van felutazom hozzájuk Barnet-be egy pofavizitre.

Amit tudni kell: a 'fiam' iskolája egy magániskola, a magániskolák pedig híresek arról, hogy folyton egyénieskednek, nem csak szabályokban, de nyitvatartásban is eltérnek az állami iskoláktól. A 'gyerekemnek' 3 hetes húsvéti szünete volt. Az iskola a hosszabb szünetek után (karácsonyi, húsvéti) nem a szünet utáni hétfőn, hanem a keddi napon nyit ki, a hétfői napon pedig csak tanári értekezlet van. Igen ám, de nekem a hosztanyám azt mondta, hogy ezúttal már hétfőn is lesz iskola,vasárnap ki is mosta és kikészítette a gyerek egyenruháit, mindent lebeszéltünk, minta másnap lenne iskola. A hosztanyus valószínűleg nem nézte meg rendesen az email-eit, mert valahogy átsiklott afelett az aprócska tény felett, miszerint csak kedden nyit a suli. (Amúgy ez egy nagy faszság, nem hiszem el, hogy a 3 hetes szünet alatt a b*zi iskolában nem lett volna idő megtartani a tanári értekezletet, fel nem fogom, hogy mért nem lehet hétfőn kinyitni az iskolát, mint a normális helyeken....) Mivel nekem az anyuka azt mondta, hogy lesz iskola, így aztán lebeszéltem hétfő délelőttre az interjút a barnet-i családdal sőt, még az aznapi travelcard-omat is előre megvettem.

Másnap, hétfő reggel a szokott módon zajlott minden; felébresztettem a gyereket, megreggeliztettem, felöltöztettem az iskolához, pakoltam neki snack-et stb, és sebtében magamat is összekaptam,( mivel gondoltam, miután leadom a kölyköt a suliban indulok is Barnet-be) ami azért nem a szomszédban van (2 óra ). Mikor odaértünk a sulihoz láttam, hogy zárva a kapu. Gondoltam biztos elkéstünk, ilyenkor mindig bezárják a kaput, de ha kopogunk, akkor beeengednek. Így is tettünk, kopogtattunk az ajtón, mint a hülyék, csengettem is mindhárom kaputelefonon de sehol senki. Mondom ezt nem hiszem el, minél hamarabb indulnom kéne Barnetbe (hogy vissza is érjek időben, mire a gyerek végez a suliban). Aztán kb 5 perc múlva, mikor már vörös volt a kezünk a kopácsolástól végre kinagyságoskodott egy nőci (hogy ezidáig hogy nem hallotta meg a kopogást azt nem tudom), és úgy nézett ránk, mint az ufókra, hogy mit keresünk itt?? Mondom tudtommal ez itt egy iskola és meghoztam a gyerekemet. Közölte, hogy ma nincs suli és erről email-ben tájékoztattak is minden szülőt. Mondom, aha, csak az a helyzet, hogy én nem vagyok szülő (hálisten :D) és akkor a hosztanyám valószínűleg elnézett valamit. Mit volt mit tenni, hazabattyogtunk. A fejemben borzasztóan felment a pumpa, mert nagyon szerettem volna látni a barnet-i családot és már az aznapi travelcardom is megvolt, és most a vaksi hosztanyám miatt ugrik mindkettő. A gyereket hazaérve kitettem a kertbe (nem kell rosszra gondolni, csak játszani, nagyon szép idő volt :) én viszont dühöngtem. Dühöngtem, mert nem értettem, hogy az anyuka hogyan nem vehette észre, hogy aznap nincs suli? És én erre alapozva szerveztem le a napomat..Miután ki idegeskedtem magam felhívtam a barnet-i nőt, hogy sajnálom, de nem fog összejönni az interjú. Megértette és feldobta az ötletet, miszerint mehetek hozzájuk este is. Mondom szuper lenne, de mire felérek Barnet-be az nekem 2 óra, a hosztanyám meg a jóisten tudja mikor esik haza (mindig 8 után jön vagy még később) szóval inkább találkozzunk másnap. A nő mondta, hogy a másnap neki nem jó, talákozzunk a hét folyamán, szerda-csütörtök felé. Nagyon-nagyon akartam ezt a családot, és féltem, hogyha nem találkozunk még aznap, akkor talán felvesz mást...Szóval a dühöm ezen a ponton méginkább feljebb kúszott.

Aztán rátelefonáltam a hosztanyámra, hogy elmondjam neki mi a szitu. Féltem, hogy majd mérges lesz, hogy ilyenekkel zaklatom, hogy  nem fogja érdekelni az interjúm és bepipul mert azt hiszi, az ő nyakába akarom varrni az egészet. Igazándiból ezzel  a telefonhívással mindössze az volt a célom, hogy tudassam vele, mi a helyzet és, hogy megvettem már a travelcardot is aznapra (titkon abban reménykedtem, hogy legalább ezt kifizeti nekem és ennyivel is kevesebb lesz a 'veszteségem'. Tudom, hogy tán anyagiasnak tűnök, de az aupair fizumból az a 7 font is hiányzik főleg, ha fölöslegesen költöttem el. ) Nagy meglepetésemre magától felajánlotta, hogy kifizeti a travelcardom, és aztán felvetette, hogy hazajön hamarabb (7 órakor) és így este elmehetnék az interjúmra is. Mondom, köszi, szuper vagy  - csak a qrva email-eket legközelebb ne felejtsd el -. Felhívtam a barnet-i nőt, hogy ha nekik jó az, hogy este 9-re érek oda, akkor el tudok menni még aznap az interjúra. A nő nagyon megörült, mondta, hogy várnak, nem számít, ha későn megyek.  Ekkor már kezdtem lehiggadni és tisztábban látni (eddig a pontig elvakított a düh és legszívesebben helyben összecuccoltam volna :). Napközben a gyerekkel voltam, bár nagyon nem igényelte a társaságom, trampulinozott, játszott, x-box-ozott, közben én takarítottam.

Este mikor anyuka hazajött én metróra pattantam és elzúztam High Barnetbe. Fél 9re értem oda, így még volt időm szétnézni a főutcán. Annyira más mint Balham, hogy arra szavak sincsenek. Sokkal nyugodtabb, csendesebb, tisztább és rendezettebb, kisvárosi hangulatot áraszt. Tulajdonképpen teljesen olyan, mint ahol tavaly laktam az előző családomnál. Már többször írtam, hogy én Balham-et nem szeretem annyira, ez London 3-zónája, viszont ahol tavaly laktam az a 6. zóna volt és sokkal jobb volt ott nekem, sokkal nyugodtabb voltam és ha lehet ilyet mondani, oda sokkal jobban szerettem hazajárni egy fárasztó Londonban töltött nap után. High Barnet az 5. zónában van, de csak 20 percre a tavalyi lakhelyemtől, tehát abban már az interjú előtt biztos voltam, hogy a környéket szeretni fogom.

9-kor bekopogtattam a családhoz. Nagyon kedvesen üdvözöltek, az anyuka és az apuka is egyből puszival és öleléssel fogadtak (nem kicsit lepődtem meg). A kislány még fenn volt, első benyomásra nagyon édi volt (az elején minden gyerek hiper-cuki, a gondok később jelentkeznek, hihi.) A szülők egyből teát és süteményeket tettek elém majd a nappaliban leülve rá is tértünk a bizniszre.  A család mellesleg nem angol, hanem valamiféle keleti nemzetiségű (nem kérdeztem rá), de már több, mint 10 éve élnek itt így angolul tökéletesen beszélnek. Nem is bántam különben, hogy nem angolok, ez mondjuk megér egy külön  bejegyzést, de 3 angol família után komolyan kezdem azt gondolni, hogy a brittekkel valami nem igazán stimmel. Üdítő változatosság volt számomra, hogy végre nem egy angol családnál vagyok interjún. Több, mint egy órát beszélgettünk, elmondtak mindent, a munkaórákat, a fizetést, a szabadidőt és közben végig nagyon nyíltak voltak, többször is hangoztatták, hogy szerintük tökéletesen illenék a családjukba, amit én is így gondoltam. Eztán körbevezettek a házon, ami nagyon igényes, tiszta és gyönyörű. Mit mondjak, a mostani helyemen olykor (nem is ritkán) kutyapisit kell kerülgetnem, így igazán felemelő érzés volt, hogy a család házában mezitláb járkáltam és nem kellett arra figyelnem, hogy hova/mibe lépek. Az aupair szoba láttán pedig majdnem hanyat vágtam magam, ez a szoba eddig viszi a pálmát, eddig a 3-ból egy családomnál sem volt ilyen igényes és ízlésesen berendezett (mellesleg nagy) szobám.
Kb fél 11-kor elindultam haza és azzal váltam el a családtól, hogy nagyon szimpatikusak nekem, de szeretnék egy kis gondolkodási időt, amibe ők természetesen belementek.

Az ezt követő napokon azzal keltem és feküdtem, hogy egyszerűen nem tudtam eldönteni mit csináljak. Hogy őket válasszam-e vagy keressek tovább. Mint láthatjátok, nagyon bejött a család, hihetetlen kedvesek voltak és minden körülmény messzemenően felülmúlta az elképzeléseimet, de sajnos a piszkos anyagiak közbeszóltak. Félreértés ne essék, nem kínáltak kevés pénzt. 125 fontot ígértek heti 35 óra munkáért, ami sokkal több, mint az átlag. Az átlag ezért a munkáért 90 font körül fizet. Viszont az most a nagy helyzet, hogy én pont azért váltok családot, mert több pénzre van szükségem. Vannak terveim és megvalósításra váló ötleteim (utazások, tanulás, iskola) amihez mind pénz kell, és bár nem rossz a 125 font, de nekem már nem elég. A másik pedig, hogy már 2 éve vagyok aupair, és mostmár egy kicsit többre vágyom. Nem a nagy semmiért szeretnék több pénzt, erről szó sincs, szeretnék most többet dolgozni, nagyobb felelősséggel bíró munkákat ellátni, hogy hasznosnak érezzem magam de emellett szeretnék többet is keresni. A 2 év alatt egy kicsit besokalltam attól, hogy heti 80-90 fontokat osztogassak be, szinte egyeltalán ne tudjak spórolni és a terveimet, kiadásaimat illetően is kompromisszumokat kelljen kötnöm. Persze az aupair munka erről szól és évek óta ugyanígy fizetik, ez számomra is világos. Viszont mostmár úgy érzem, hogy "kinőttem" ezt a munkát, szeretnék 'szintet lépni'. Ezért kacsintgatok most a nanny munka felé, mert bár a munkakör hasonló lesz, gyerekekkel és háztartással fogok foglalkozni viszont az a nagy különbség, hogy ehhez a munkához felelősség is tartozik és nekem most pont erre van szükségem. Valamint, idekint, végzettség nélkül, aupair tapasztalattal a hátam mögött a nanny pályára van a legjobb esélyem átnyergelni.

A barneti anyukával napokig sms-eztünk, telefonáltunk, ők kérdezgettek, hogy döntöttem-e már, közben pedig a költözésem dátumát tárgyaltuk. Ez most lehet, hogy pofátlannak fog hangzani, de tettem egy kísérletet is a fizum megemelése érdekében: egyik nap felhívtam az anyukát és előadtam neki, hogy nagyon kedvesek és szeretnék az aupair-ük lenni, de van-e arra esély, hogy esetleg többet dolgozok és ők rádobnak 30-40 fontot a fizetésemre?! Őszintén elmondtam az anyukának a helyzetet: hogy már 2 éve nyomom ezt a munkát és ne értse félre, nem keveslem a 125-öt de most pont azért nézek új család után mert több pénzt szeretnék. Az hölgy azt mondta, hogy megérti a nézőpontomat de ő ennyit tud fizetni és nem többet. Végülis egy próbát azért megért.

Aztán a hétvégére végre 'megszültem' a döntésemet: akármennyire is kedvesek de ez biznisz, én is pénzt keresni megyek oda és biztosan a horgomra akad majd olyan család, ahol kevesek és minden körülény egyezik az elképzelésemmel. Vasárnap beszéltem a nővel és elmondtam, hogy nagyon sajnálom, de úgy döntöttem, keresek még tovább. Kedvesen visszaírt, hogy sok sikert kíván.

Azóta folyamatosan keresgélek, rengeteg hirdetésre válaszoltam, megfordultam egy-két interjún de még mindig nem találtam meg az igazit. A jelenlegi családommal abban állapodtam meg, hogy május vége-június eleje felé költözöm el, tehát addig van időm, hogy keresgéljek. Miközben ezt a bejegyzést gépeltem csörgött a telóm és le is beszéltem egy interjút egy újabb családdal, tehát nem félek attól, hogy esetleg nem találok családot..

Amint valami említésre méltó újdonság történik pedig kiírom ide is :)

Zajlik az élet itt- bankszámla-nyitás, kontaktlencse és jóidő :)

Bocsánat, hogy megint eltűntem, a múlt héten minden hétköznap magasabb óraszámban dolgoztam az eddig megszokottnál, mivel a gyereknek még nem volt iskola. A magániskolákban a tavaszi szünet 3 és fél hetes, így lehetséges tehát az, hogy míg a legtöbb aupair kollégám élvezhette azt a kényelmet és nyugalmat, ami annak köszönhető, hogy a gyerekek suliban vannak és üres a ház, addig én délelőttönként sporttáborba hurcoltam a kölykömet, délután pedig itthon szórakoztattam.

Legutóbb ott hagytam abba, hogy megkaptam az NI-numbert és, hogy beteg voltam. A betegségem mára már teljesen elmúlt, csupán egy kis enyhe köhögés emlékeztet arra, hogy 2 héttel ezelőtt milyen fos állapotban voltam. Múlt héten tehát még nem volt iskola. A rutin ugyanaz volt, mint az eddigi iskolaszüneteken, ezalkalommal is sporttáborba vittem a gyereket. A tábor minden nap délelőtt 10-től délután 3-ig tart, biztosítva számomra 5 óra szabadidőt. Múlt héten, mikor leadtam a kölyköt a táborban a legtöbb nap nem jöttem haza, hanem intéztem az ügyeimet a városban. Volt is mit, mert már közel két éve élek idekint és most, hogy megvan az NI-numberem a bankszámlanyitás nem tűrt halasztást.

Szeretnék tisztázni egyst-mást az idekinti bankszámla-nyitással kapcsolatban. A legutóbbi bejegyzésem után, amiben azt írtam, hogy NI-number hiányában egy bank sem hajlandó számlát nyitni, kaptam olyan kommenteket, miszerint NI-number nélkül is nyitnak aupaireknek bankszámlát. Ezt sajnos meg kell cáfoljam. Az a helyzet, hogy az elmúlt 8 hónapban bankról-bankra futkoztam, volt olyan bank, aminek több fiókjához is elzarándokoltam egy retkes bankszámla reményében, de mindenhol elutasító választ kaptam.
Az angliai bankszámlanyitás feltételei a következők: ID (vagy személyigazolvány, vagy útlevél, vagy jogosítvány) és emellett szükség van egy LAKCÍMIGAZOLÁSRA! Lakcímigazolásként leginkább valamilyen háztartáshoz kapcsolódó számlát kérnek, pl gázszámla, vízszámla, stb. Ezen felül lakcímigazoláként elfogadják még az NI-numbert is, hisz az egy hivatalos papír, és rajta van a lakcímed.
Az aupair-ek körében bevett szokás, hogy a hosztcsaládok írnak egy levelet, amelyben igazolják, hogy XY az ő házukban él és dolgozik, mint aupair. Ez éveken keresztül működött is, ámde a bankok kb 1-2 éve rájöttek arra, hogy az aupaireknek csak rövidtávra kell a bankszámla és havi 300-400 font mozogna a számlájukon kb egy évig és utána a kedves aupairek hazamennek és zárolják a számlájukat. Azért a bankok sem hülyék, miután egy ideje realizálták, hogy ez így nekik nem éri meg, egyre kevesebb aupairnek nyitnak számlát. Mint minden, ez is ügyintéző-függő, ha éppen egy olyan bankfiókhoz és jobb kevében lévő ügyintézőhöz kerülsz, akkor előfordulhat, hogy megnyitják neked a számlát aupairként, mindössze egy hosztcsaládtól kapott levéllel a tarsolyodban, de manapság ez sajnos már nagyon ritka. Sokan írták nekem, hogy 2-3 éve még minden gond nélkül megnyitották nekik a bankszámlát. Elhiszem, de az 2-3 éve volt. Azóta változott a világ és Anglia is. Mivel ebben az országban temérdek a bevándorló és akad köztük rengeteg olyan, aki nem hosszútávra tervez vagy nem komolyak a szándékai, ígyhát a bankok próbálják elkerülni azt, hogy minden jött-mentnek számlát nyissanak. Hisz nekik is csak hosszútávra éri meg, de ez szerintem érthető. Ezért van az tehát, hogy aupairként, egy darab sajtpapírral a kezedben nem szívesen nyitnak neked számlát.
Az NI-number viszont más! Ha van NI-numbered, azt már elfogadák, hiszen vélhetően NI-numbert csak olyasvalaki csináltat, aki hosszútávra tervez idekint és komolyak a szándékai, nem megy haza 5 hónap múlva és a bankoknak is megéri, ha a pénzük náluk mozog. De, vannak bankok, ahol még az NI-number sem elég, de erről majd később. Ennyit erről, elhiszem és én is tudom, hogy annakidején még sokkal könnyebben működtek itt ezek a dolgok, de ma már kicsit más rendszer van és nekem ebben kell boldogulnom, azzal sajnos nem tudok mit kezdeni, hogy 3 éve még gond nélkül ment a számlanyitás.

Egy zárójeles megjegyzés: volt egy bank (nevet max privátban írok) ahol NI-number nélkül is nyitottak volna nekem számlát. Ezzel az volt a baj, hogy olyan számlát nyitottak volna, amihez nem jár dombornyomott bankkártya. A dombornyomott bankkártya pedig kb létfeltétel, hiszen csak ezzel a fajta kártyával tudsz az interneten fizetni, repjegyet foglalni, ezt-azt venni stb. Szóval mégha van is olyan bank, ami NI-number nélkül számlát nyit, annak sok hasznát nem veszem, mert számomra pont az a lényeg, hogy legyen hozzá rendes debit-card-om.

Most pedig rátérek a saját számlanyitásomra: múlt hét kedden az útlevelemmel és az Ni-number levelemmel felszerelkezve meglátogattam egy bankot. Ebben a bankban első körben azt mondták, hogy elég az Ni-number lakcímigazolásnak, foglaljak helyet és máris jön az ügyintéző, hogy megnyissuk a számlát. Itt már kezdtem megörülni a fejemnek, hogy jeee, végre lesz bankszámlám, de gyorsan le is fagyott a vigyor az arcomról, amikor kijött az ügyintéző és közölte, hogy sajnálja, de mégsem fogadhatják el az NI-number levelet. Mondom ez nem igaz, hülyét kapok mindjárt. Aztán mit volt mit tenni, továbbálltam. Kikötöttem végül a Barclays nevű banknál, ahol miután elmondták a kötelező "köszönjük, hogy minket választott" szöveget egyből rátértem a lényegre: még mielőtt elmondtam, hogy mit akarok, milyen számlát stb, rákérdeztem, hogy elég-e az NI-number lakcímigazolásnak. A határozott igenlő válasz után kaptam egy időpontot másnapra, szerdára.
Szerdán kb 45 percet trécseltem az ügyintézővel, ez tul.képp abból állt, hogy a csávó létrehozta a bankprofilomat. Feltett rengeteg semmitmondó kérdést az életmódommal kapcsolatban, pl munkám, mik a rövid-és hosszútávú terveim, mennyi a jövedelmem, ebből mennyit költök szórakozásra, utazásra, stb, aztán mikor mindezzel megvoltunk nem maradt más hátra, minthogy közölje;kész a számlám és a dombornyomott bankkártyát valamint minden szükséges dokumentumot pár napon belül kipostáznak. Mikor végeztem el sem akartam hinni, hogy végre van bankszámlám, hogy annyi sikertelen próbálkozás után végre akadt egy bank, ami megnyitotta. A kártyám és a leveleim már 2 nap múlva meg is jöttek, ezekkel  a hét elején bementem a bankba, elintézni amit ilyenkor el kell, aktiváltak mindent és viszontlátásra.

A hét többi napján sem unatkoztam, csütrötökön jelenésem volt az optikusnál, méghozzá azért, mert kontaktlencsét szerettem volna csináltatni. Novemberben írtam egy bejegyzésemben, hogy idekint csináltattam szemüveget. A szemüveg nekem évekig csak számítógépezéshez, olvasáshoz és tv-zéshez kellett. A mindennapi tevékenységekben, pl jövés-menés nem okozott gondot a látásom, nem volt annyira rossz állapotban a szemem. Egy ideje azonban sajnos észrevettem, hogy már a mindennapokban sem látok jól, amikor a vasútállomáson vagyok csak úgy tudom elolvasni a kijelzőt, ha közvetlen közel megyek és még így is hunyorognom kell,  nem ismerem meg az embereket az utca másik oldalán és úgy általánosságban kénylemetlen, hogy nem látok már messzire és folyton hunyorognom kell. Mivel szemüveges nem szeretnék lenni, ígyhát arra jutottam, hogy akkor kipróbálom a kontaktlencsét. (Az más, amikor napi pár órát, a szobámban a laptopom előtt szemüvegben vagyok, de a mindennapokban nem szeretném viselni. Ne kérdezzétek miért, én sem tudom, nincs bajom a szemüveggel, nem tartom cikinek meg semmi, de ettől függetlenül nem szeretném állandó jelleggel hordani. ) Ugyanahhoz az optikahálózathoz mentem kontaktlecséért, ahol a szemüvegemet is csináltattam 6 hónapja. A neve Specsavers ha esetleg valamelyik olvasóm rászorulna. Én meg vagyok velük elégedve, a szemüvegemnél is és most is nagyon segítőkészek voltak, az áraik korrektek valamint a szemüveg és a kontaktlencse minőségével kapcsolatban sem találok kivetnivalót.

Tehát, csütörtökön elmentem, szemvizsgálattal kezdtük, aztán az optikus betette nekem a kontaktlencséket. Eltartott egy darabig és beletelt jópár próbálkozásba, hogy sikerüljön neki behelyezni őket. Velem az a helyzet, hogy ezelőtt még sosem hordtam k.lencsét és ebből kifolyólag nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy a szememet fogdossam, ha valami közeledik a szemeimhez akkor automatikusan pislogok. Aztán kb 10 perc szenvedés után végre a helyükre kerültek a lencsék. Én attól nagyon féltem, hogy esetleg kiderül; nem vagyok alkalmas a k.lencse viselésére (ritka ugyan, de vannak emberek, akiknek nem bírja a szeme.) Hála az égnek ez nem így van, a lencsék szépen igazodnak a szememhez, nem irritálnak, nem könnyezek, nem vörösödik ki és semmi mellékhatása nincs. Miután viseltem a lencsét kb 20 percig az optikus mondta, hogy akkor most megtanítanak hogyan kell ki-és betenni őket valamint tárolni, stb. Ekkor jött a feketeleves! Mivel a lencsék már a szememben voltak így azzal kezdtük, hogyan is kell kivenni őket. Az optikus megmutatott először egy módszert, kipróbáltam, nem sikerült. Aztán mutatott mégegyet, úgy sem sikerült. A probléma az volt, amit már fentebb is említettem: nem tudok hozzányúlni a szemgolyómhoz. Mikor ezt közöltem az optikussal igencsak furcsán nézett rám, nade könyörgöm, ebben mi a meglepő? Mivel eddigi életem során nem volt szükségem a szemem fogdosására így persze, hogy nem azzal töltöttem a szabadidőmet, hogy a pupilláimat tapogassam-nyomogassam, naná, hogy nem tudok hozzájuk nyúlni és persze, hogy automatikusan pislognom kell ha valami közeledik felé! Ez pusztán biológia, reflex...Aztán kb 20 perc után eljutottam addig, hogy már hozzá tudtam érni a pupillámhoz, haladás! A lencsét kiszedni azonban akárhogy erőlködtem, nem sikerült. Ahhoz, hogy kijöjjön a fránya lencse erősen kell a szememhez érni és onnan kipattintani a lencsét de nekem az is nagy szó volt, hogy egyeltalán hozzáértem a pupillámhoz, azzal már nem mertem próbálkozni, hogy erőt is kifejtsek..Kb fél órán át szenvedtünk és egyszerűen nem jött ki a lencse. Ekkor a hapsi azt mondta, hogy mára ennyi, mert már kezd bevörösödni és véresedni a szemem. Azt javasolta, menjek vissza másnap, pénteken és újra megpróbáljuk. Én még erősködtem, mondtam, hogy nem akarok holnapig várni, most tanítson meg, de azt mondta, hogy nem lehet, most pihentetnem kell a szemem. A lencsét végül ő maga szedte ki, bár nem hittem volna, hogy sikerül neki, azt gondoltam, ha én magam nem tudom kiszedni, akkor kizárt, hogy valaki másnak sikerül és ne pislogjak, ne kapjam el automatikusan a fejem. De nagy meglepetésemre egy pillanat alatt megszadított a lencséktől, adott másnapra időpontot és viszontlátásra.

Másnap már úgy mentem vissza, hogy gondoltam meglepetés már nem érhet, az előző napi tapasztalatok mégha negatívak voltak is de legalább mostmár van egy kis fogalmam a lencseviselésről és tutira sikerülni fog a betétel és kivétel is. Ezen a napon a kontaktlencsék behelyezésével kezdtük. Nem ugyanaz a hapsi látott el, hanem egy csaj. Nem tudom, a csaj nagyon unhatta a munkáját mert már az elejétől kezdve elég unottan beszélt és magyarázott, de végülis nekem 8, a lényeg, hogy rendesen megtanítson ugyebár. Magyarázott, mutatott 5 féle technikát a lencsék behelyezésére de mégis fél órába telt, mire végre be tudtam tenni az egyik szemembe a lencsét. Eztán a másik szemem már csak 10 percig tartott, hehe.:) Mikor bent voltak a lencsék ellenőrizték mégegyszer utoljára a látásomat majd rátértünk arra, hogyan is kell kiszedni őket. Újabb fél órába telt, mire kiszedtem az egyiket, mire végre ráéreztem hogyan is kell a szememben turkálni anélkül, hogy egész véletlenül kinyomnám őket. Eztán mégegyszer újra betettem és kivettem a lencséket, csakhogy biztos legyen,hogy tudom használni őket. Ekkor már pár perc alatt sikerült a betétel és kivétel is, nem lehetett letörölni a vigyort a képemről és tök büszke voltam magamra, hogy végre nekem is sikerül. Az optikában kaptam egy pár havi lencsét ingyen, ez afféle próba. 2 hét múlva vissza kell mennem vizsgálatra és ha mindent rendben találnak, akkor megrendelhetem a következő havit is. Bár az optikus azt mondta, hogy a havi lencse teljesen jó és ha rendesen tisztán van tartva akkor nem koszos, de én azért látom, hogy akármennyire is tisztogatom minden nap mégsem teljesen tiszta, így elképzelhető, hogy nem egy pár havi lencsét, hanem napi lencséket fogok rendelni. Igaz, hogy ez drágább, de olyan érzésem van, hogy valami, ami egy egész hónapig a szememben van nem teljesen higénikus, még akkor sem ha tisztítom, szóval a szemem egészsége érdekében hajlandó vagyok 10 fonttal többet fizetni a napi lencséért.

Mindenez felül Angliába végre megérkezett a tavasz. Ennek örömére múlt héten vasárnap kiültünk a csajokkal a Hyde-parkba egy beszélgetésre-piknikre. A héten pedig elkezdtem futni, de erről részletesebben majd a következő bejegyzésben.
Csütörtökön a svéd barátnőmmel Majával ebédeltünk a High-streeten, amikor is mesélte, hogy nemrég kifúratta a fülét, méghozzá itt a főutcán. Elgondolkodtam rajta, hogy nekem is jól jönne mégegy lyuk hehe :D (Mindkét fülemben van már egy-egy pici korom óta és egy ideje foglalkoztatott a gondolat, hogy az egyik fülembe esetleg lehetne mégegy.) Aztán hazafelé Maja megmutatta a szalont, ahol csináltatta és gondoltam bemegyek megkérdezni, hogy mennyibe kerül. Mondták, hogy 14 font, mondom fasza, annyi pont van nálam, és miután igenlő választ kaptam a kérdésemre, miszerint most rögtön meg tudjuk-e csinálni, gondoltam mért ne és mire feleszméltem már jött is a nő az általam választott fülbevalóval és a lyukasztóval. A bal fülem tetejére "üttettem" egy lyukat. Egy picit fájt de csak abban a pillanatban mikor átlőtte. Maja meg is jegyezte, hogy ez aztán spontán volt. Most 6 hétig ennek a fülbevalónak kell bent lennie, nem szedhetem ki, különben benő a lyuk. Kaptam egy kenőcsöt is, ezt minden nap használnom kell kb egy hónapig. Aznap nagyon fájt, ha valami hozzáért és aludni is csak a másik oldalamra fordulva tudtam. Ma már csak egy picit érzékeny és aludni is többé-kevésbé sikerül a bal oldalamon is.

Ezen valamennyire látszik

A családkereséssel kapcsolatban is vannak híreim, mgéhozzá rengeteg de ez egy külön sztori és elég kacifántos, de nagyon úgy néz ki, hogy legkésőbb a jövő hét elejére biztosan meglesz a következő családom. Amint sikerül mindent letisztázni a jelenlegi és jövőbeli családommal pötyögök róla ide is.

Hipp-hipp-hurrá és nem annyira hurrá...

Hipp-hipp-hurrá, mert csütörtök reggel megkaptam a levelet a Job Centre-től. Remegő kézzel nyitottam ki, mint egy hülyegyerek, úgy téptem szét a borítékot, hogy megláthassam a levél tartalmát. Jelentem, megkaptam az NI-numbert, végre, másodszori próbálkozásra már nekem is sikerült.:)) Annyira boldog voltam emiatt, hogy arra nincsenek szavak. Kedd óta minden nap izgatottam vártam, hogy megjöjjön az aznapi posta (hétfőn munkaszüneti nap volt) és kedd-szerdán csüggedten láttam, hogy nincs levél a számomra. Viszont csütörtök délelőtt végre ideért! :)))

Ezen felül rengeteg minden történt az elmúlt héten és nagyon tartalmas húsvéton vagyok túl, valamint múlt szerdán megint ellátogattam Windsorba, a városba, ami úgy tűnik az örök szerelmem lesz, de élménybeszámolót nem fogok írni, mert szerdán egész nap borzasztó rosszul voltam és mikor hazaértem megmértem a lázam, ami 39 közelében járt. Szerda estétől szombatig végig magas lázam volt, és ráadásul tök egyedül voltam itthon, hisz a hosztcsaládom nyaralni volt múlt héten, szóval egyedül kellett átesnem a dögvészen. Bár ha belegondolok jobb is,mert nem szeretem ha mások látnak szenvedni. Abból az egy szempontból lett volna csak jó, ha lett volna itthon valaki, hogy lett volna kit megkérni, hogy vegyen gyógyszert, gyümölcsöt stb mert nem lódítok, mikor azt mondom, hogy nemhogy boltba, de a konyháig alig tudtam lemenni.

(Aki egy cseppet sem kíváncsi a panaszkodásomra, sopánkodásomra, inkább jobb, ha átugorja a most következő részt. )

Egyszerűen nem értem, hogy mi van. Január óta havi egyszer lebetegszem és nem csak szimpla megfázásom van, hanem nagyon magas lázam és az életkedvem is a 0-val egyenlő. Ezúttal múlt hét kedden, este kezdtek jelentkezni a tünetek; éreztem, hogy fáj a torkom, de ezen fül semmi egyéb és azt hittem, hogy jól leszek. Azonban szerda reggel mikor felkeltem már iszonyat rosszul voltam, de mivel Nikinek megígértem, hogy elmegyek vele Windsorba, így ignoráltam a tüneteket, összekaptam magam és elmentünk felfedezni a windsori-kastélyt és a várost (jobban mondva idegenvezetőt játszva körbevezettem Nikit.:) Nagyon szuper volt a szerdai nap és jól éreztem magam, nap közben nem is nagyon éreztem, hogy beteg vagyok, mert el voltam foglalva a tursitáskodással és rengeteget beszélgettünk, sztorizgattunk Nikivel, és mikor van valami, ami leköti a gondolataimat, olyankor nem igen érzem meg, hogy beteg vagyok. Azonban este mikor hazaértem már alig álltam a lábamon, megmértem a lázamat, ami 39 közelében volt és rögtön el is tettem magam aludni. Egyszerűen nem tudom, hogy mi van, vagy, hogy mit szedhettem össze, de szerda éjszaka folyamán 2 óránként jártam hideg zuhanyt venni, hogy valahogy lent tartsam a lázamat, de ez nem igazán sikerült, egész éjjel rázott a hideg és alig aludtam valamit. A hosztcsaládom nyaralni volt, ami egyrészt jó, mert nem kellett betegen jópofiznom velük és dolgoznom sem, másrészt viszont így nem volt senki, akire számíthatnék.
 Csütörtök reggel mikor sikerült valamelyest összeszednem magam elcammogtam az 5 percre lévő sarki boltba, mert sem lázcsillapító sem semmilyen gyógyszer nem volt itthon. Csilliárdokért vettem magamnak gyógyszert (a sarki boltok iszonyat drágák, de messzebb, a főutcáig egész biztos, hogy nem tudtam volna elmenni) majd hazajöttem és bevettem 2 lázcsillapítót és megettem egy pirítóst. Nem voltam éhes, sőt hányingerem volt ha kajára gondoltam, de tudtam, hogy muszály ennem, mert kaja nélkül nem hat a gyógyszer. A pirítós után lefeküdtem aludni (délután 1kor) és 3 után arra ébredtem, hogy már jobban vagyok, kicsit meg is örültem. Mivel iszonyat fáradt voltam egész nap így ismét visszafeküdtem, este 7kor keltem fel, arra, hogy megint ráz a hideg. Megmértem a lázam, 38.5, tehát nyugaton a helyzet változatlan. Ekkor megint bevettem egy kisebb maréknyi lázcsillapítót, és lementem a konyhába pirítóst és hagymateát készíteni. Aznap este kb egy egész fej fokhagymát bekajáltam.
Pénteken ismét magas lázzal keltem, kétségbe voltam esve, hogy mi a fészkes fenéért nem megy már le?? Ezen a napon elkezdtek fájni a manduláim is, megnéztem és láttam, hogy tüszős, gondoltam k*rva jó..Kiskoromban ha valami bajom volt, akkor az mindig tüszős mandula gyulladás volt és sima, boltban kapható szerekkel sosem lehetett kikezelni, antibiotikum kell hozzá. Viszont annyira rosszul voltam, hogy kizártnak tartottam, hogy egyedül képes legyek eljutni a háziorvosomhoz, szóval inkább lefeküdtem aludni. Egész nap aludtam, majd 4 óra körül felkeltem, ekkor voltam a legrosszabbul az egész betegség alatt, ekkor volt a legmagasabb a lázam és akkor is fájt a torkom, amikor nem is nyeltem. Ezen a ponton felhívtam a háziorvosomat, hogy vagy aznap (péntek) estére, vagy szombat reggelre adjon időpontot, mert sürgősen valami antibiotikum kell (azt már biztos meséltem, hogy mindig könyörögnöm kell,hogy írják fel. ) A nő a telefonban azt mondta, hogy sajnálja, de minden időpont betelt a következő 2 napra. Mondom, akkor nem mehetnék oda a rendelés végére, hogy miután mindenkit megvizsgáltak gyorsan engem is megnézzenek? A nőci azt mondta, hogy sajnálja, de a dokik a rendelés végén szeretnek hazamenni. :SS Nem akartam hinni a fülemnek, alig tudtam beszélni, ezt a nő valszeg hallotta is, de csak nem szánt volna meg és írt volna be utolsónak..Még annyit mondott, hogy menjek el a hozzám legközelebb eső kórházba az ügyeletre, ha nagyon sürgős gondom van. Mondom igen, sürgős a gondom, de a kórház metróval is 45 perc amit nem tudnék végigcsinálni és nincs itthon senki, aki elkísér/elvisz. Szóval ezzel az opcióval nem voltam kisegítve.

 Miután letettem a telefont fél órán keresztül bőgtem, nem akartam elhinni, hogy ekkora egy szar legyen az angol egészségügy. A sírástól a lázam mégfeljebb ment, hehe..:S Aztán más megoldás híján gondoltam izzítom a baráti kapcsolataimat, elvégre ők sokkal többször kisegítettek már egy-egy szorult helyzetből, mint az (elvileg) erre alkalmas személyek, pl doktorok...A baráti körünknek van egy zárt csoportja a fészbúkon, ahol eseményeket szervezünk, vagy csak kiírjuk örömünk/bánatunk stb, tehát összeszedtem magam, és megírtam a szitumat, hogy napok óta magas lázam van és valószínűleg tüszős mandula gyulladást kaptam. Megírtam, hogy a dokik leráztak és a családom sincs itthon, tehát ha valakinek van antibiotikuma és el tudná nekem juttatni, nagyon hálás lennék. (Tudom, hogy antibiotikumot nem szabad össze-vissza szedni, de abban az állapotomban egyrészt minden mindegy volt,másrészt kiskoromban mindig amoxicilin/augmentin és ehhez hasonlókat kaptam, szóval tudom, hogy nem vagyok rájuk allergiás meg semmi ilyesmi. ) Egy barátnőm az Anett írt, hogy neki van augmentinje (még otthon íratta fel, szükség esetére) és ne aggódjak, eljuttatja nekem. Komolyan mondom, a legeslegjobb dolog a világon a barátok, és a baráti kapcsolatok, és hogy mindig számíthatok rájuk. Mivel másnap, szombaton amúgy is jött volna hozzám a legjobb barátnőm a Reni így mivel Anett tőlem nagyon messze, de Renihez sokkal közelebb lakik, összehoztak egy találkát és Reni elhozta nekem a bogyókat. :)
Reni nem csak gyógyszert, de zöldségeket és epret is hozott, igazi angyalka. Amúgy szombat reggel már nem voltam lázas, bár ez szerintem annak köszönhető, hogy tudtam, hogy fogok kapni gyógyszert és tudat alatt már ott volt, hogy minden okés lesz. Reni itt volt nálam egy jópár órát, és ahogy beszélgettünk egyre jobban lettem, a nap végére már feleannyira sem éreztem magam betegnek, mint addig. A barátnő-terápánál tényleg nincs hatásosabb.:)

Vasárnap már a manduláim sem fájtak, csak köhögök és ennek következtében cseng a fülem, de szerenécsére a pénteki állapotomtól már nagyon messze vagyok. Ma már hétfő van, a család is hazajött szombat éjjel, én pedig ismét dolgozom.A gyerek ezen a héten még nem megy suliba, dúl még mindig a tavaszi szünet. Viszont minden nap megy sprottáborba, tehát nem nekem kell elszórakoznom vele egész nap, hálisten. :)

Egyéb híreink: a szuper család, (akiknél interjún voltam néhány hete) írt a hétvége folyamán. Nem engem válaszottak, de egyeltalán nem vagyok letörve. Egyrészt: a család Dél-Londonban lakik, a 2-es zóna határán, én viszont most nagyon szeretnék visszaköltözni Észak-Londonba, és szeretnék eltávolodni a belvárostól, a 4. zónánál beljebb lévő területek szóba sem jöhetnek. Jó kérdés lehet, hogy akkor miért vállaltam volna el ezt a családot? Egyszerű a válasz: mert baromi sok pénzt kínáltak. De így, hogy nem engem választottak, leglalább kersgélhetek tovább, immár északon. Ne kérdezzétek, hogy miért preferálom ennyire Észak-Londont. A válasz nem annyira egyszerű, igazából megmagyarázni sem tudom, a lényeg, hogy itt délen nem érzem jól magam, nem érzem, hogy itt a helyem és a barátaim többsége is északon él. Ezenfelül még: a tavalyi évem során, amikor északon laktam sokkal kiegyensúlyozottabb és vidámabb voltam. Amikor időnként felmegyek Észak-Londonba, akár a Renihez, akár a volt családomhoz, mindig különös érzések fognak el, úgy érzem, hogy odafent még a fű is máshogy nő :) Ezt tán sokan hülyeségnek tartják, de ott tényleg nagyon jó évem volt és sokkal jobban éreztem magam mint itt. Tudom, hogy elméletileg a kedvemnek és az életem alakulásának nem attól kéne függenie, hogy hol lakom, de én most úgy érzem, hogy nekem északra kell visszamennem, hogy nekem ott a helyem.

A jelenlegi hosztcsaládom még nem tudja, hogy váltani szeretnék. Eddig halogattam ezt a bejelentést, arra gondoltam, hogyha megtalálom a következő családomat, akkor majd szólok. Viszont most, amíg szabin voltam, volt időm agyalni és arra jutottam, hogy nem halogatom tovább a bejelentést. Ma este az anyuka későn jön, így érthető módon nem akarom neki este 10-kor benyögni, hogy egy hónap múlva dobbantok, de holnap este robbantom a bombát.

Mivel megvan az Ni-Numberem, holnap délelőtt, amíg a gyerek a labdát rúgdossa a sport-táborban elmegyek és végre nyitok egy nyavajás bankszámlát.

Btw elnézéset kérek a hosszú kihagyás miatt, de betegen se kedvem se erőm nem volt írni. A héten írok egy húsvéti élmények beszámolót és megírom, hogyan is végződött a beszélgetés az anyukával. :)

Erőt, egészséget Mindenkinek :)

NI-number igénylés, part 2

Néhány hónappal ezelőtt igényeltem először az NI-numbert (afféle adózási szám, elengedhetetlen, ha Angliában legálisan szeretnél dolgozni.) Aki már akkor is olvasta a blogomat tudhatja, hogy novemberben engem rettenetesen megszívattak a Job Centre-ben. Az akkori blogbejegyzésem ide kattintva megtekinthető.

Pár mondatban összefoglalnám, mi is történt az első NI-number interjúmon, tavaly novemberben:  Legutóbb az volt a problematika, hogy nem tudtam igazolni, hogy aupair vagyok, mert nem volt nálam a családtól kapott szerződésem. Ennek következtében az ügyintéző hölgyemény (aki még így visszagondolva, indulatok nélkül is iszonyatosan lekezelő volt) a státuszomhoz SELF EMPLOYED-ot, azaz egyéni vállalkozót írt be. Én legalább ötször elmondtam neki, hogy én nem vagyok egyéni vállalkozó, egyszerű aupair vagyok, a fizetésem el sem éri az adózási határt és semmilyen dokumentumom vagy nyilvántartásom nincs erről, hiszen az aupair-eknek effélére nincs szükségük. Érveltem nagyon szépen és udvariasan, hogy legyen szíves átírni a státuszomat, mert a self employed nekem nem lesz jó. A nőt mindez nem hatotta meg, nem írta át a státuszomat. Mindennek tetejében még azt is kérte, hogy igazoljam, hogy én self employed vagyok. Egyszerűen nem akartam elhinni, amit tapasztalok. Érthetően elmondtam neki, hogy nem vagyok egyéni vállalkozó, de a következő kérdése mégis az volt, hogy tudom-e igazolni, hogy az vagyok! Ne keressetek benne értelmet, én sem találtam. Aztán a nő kijelentette, hogy mivel nem tudom igazolni az egyéni vállakozói mivoltomat, így ő borítékolja nekem, hogy nem fogom megkapni az NI-numbert. Mindvégig hadart így a kérdései felét nem is értettem és az egész interjú angliai tartózkodásom egyik legborzalmasabb élményeként maradt meg bennem. Egy héttel később pedig megkaptam a levelet, miszerint elutasították a kérelmemet, nem kaptam meg az NI-numbert, indoklásként pedig azt írták, hogy nem tudtam bizonyítani, hogy egyéni vállalkozó vagyok! Jóisten az Égben, naná, hogy nem tudtam bizonyítani, ha egyszer nem vagyok az! Lényeg a lényeg tehát: tavaly norvemberben, az első interjúmon pusztán az ügyintéző hölgy kényén-kedvén múlt, hogy nem kaptam meg az NI-numbert!! Ha ő nem kelt fel volna bal lábbal aznap, akkor nekem már réges-rég meglett volna az NI-számom és tudtam volna bankszámlát nyitni, ami lényegesen megkönyítené az itt tartózkodásomat!

Meg kell mondjam, én még nem hallottam olyasmiről, hogy valaki ne kapná meg az NI-számot. Minden egyes aupair barátnőm és ismerősöm azt mondta, hogy ők minden gond nélkül megkapták és senki nem szívózott velük a Job Centre-ben. Talán nem meglepő, hogy mikor tavaly novemberben velem ilyen szépen "elbántak", enyhén szólva is a Földkerekség legnagyobb lúzerének éreztem magam, egyszerűen nem fért a fejembe, hogyan lehetséges az, hogy mindenki megkapja, mindenkinek simán megy és én vagyok az egyetlen széles-e világon, akit elutasítanak. Ez amúgy tipikus én: ha mindenki másnak sikerül, akkor tutira pont én leszek az az egy, akinek nem! De, aki ismer, az tudja, hogy nem a siránkozásról vagyok híres. Tavaly ősszel, az elutasító levél után minden bátorságom inamba szállt és úgy döntöttem, hogy jópár hónapig hanyagolom az NI-number témát. Viszont ahogy teltek a hónapok adódtak olyan helyzetek, amikor nagyon jól jött volna egy nyomorult bankszámla (amit NI number nélkül nem nyitnak).
Néhány héttel ezelőtt pedig gondoltam egyet, felhívtam a Job Centre-t és kértem egy újabb NI-number időpontot. Mielőtt tárcsáztam volna, jópárszor átgondoltam a helyzetet, gondolatok sokasága cikázott át az agyamon, hogy esetleg megint nem fogom megkapni, megint bunkók lesznek stb. De tudjátok mit? Ha kidobnak az ajtón, én visszamászok az ablakon! Engem nem érdekel, de addig fogok a Job Centre nyakára járni, amíg meg nem kapom a számot! Ha 10 interjún kell megjelennem, akkor 10-szer fogom felvenni a playpofát és mosolygok kifelé az ügyintézőknek. Tehát minden bátorságom összeszedve 2 hete felhívtam az irodát és kértem egy új időpontot. Megkérdezték, hogy ez lesz-e az első interjúm. Nyögve-nyelve válaszoltam, hogy nem, egyszer már elutasítottak. A hölgy a vonal túlsó végén továbbra is kedves hangnemben közölte, hogy semmi gond, hátha most több szerencsém lesz és adott egy időpontot. Bár ez még nem jelent semmit, de legalább kedves volt, gondoltam ez már jó előjel, ki van zárva, hogy mégegyszer úgy járjak, mint legutóbb.

A második NI-number interjúmra pedig ma délelőtt került sor. Ez már alapból úgy hangzik, mint valami paródia, hogy már a második interjún kellett, hogy megjelenjek, de a cél érdekében mindent ugyebár. :) Mikor megkaptam az időpontot még egyeltalán nem izgultam, gondoltam most, rutinos rókaként ott ülve már semmi gond nem lesz, már tudom, hogyan zajlik egy ilyen interjú és azt is, hogy miket kérdeznek, tehát biztos, hogy meglepetés nem érhet. Aztán ahogy közeledett az interjú napja, az én aggodalmam is ezzel arányosan erősödött és tegnap már annyira ideges voltam, hogy befontam még a szemöldökömet is.. Tegnap este mindent gondosan előkészítettem: az útlevelemet, a Job Centre-től kapott levelemet és a hosztcsaládomtól kapott szerződésemet is eltettem a táskámba, kb ötször ellenőriztem, hogy minden megvan-e, nem akartam úgy járni, mint novemberben, amikor a szerződésemet otthon felejtettem.

Érthető módon ma reggel úgy indultam el itthonról, mintha a kivégzésemre mennék és csak túl akartam már lenni az egészen. Jelentem, túl vagyok rajta és ezerszer pozitívabban zártam a mai interjút, mint a legutóbbit :)) Már az előjelek is sokkal jobbak voltak.  Novemberben mikor odaértem a Job centre-hez, iszonyatos fejetlenség fogadott, minimum 60 ember tolongott az iroda előtt az utcán és odabent is balkáni állapotok voltak. Ezzel szemben ma délelőtt semmi hasonlót nem tapasztaltam, mikor bekanyarodtam a Job Centre utcájába megkönnyebülten konstatáltam, hogy nemhogy tömeg nincs, de senki nem áll az épület előtt. Bementem, mivel már ismerem a dörgést így rutinosan a második emeleti iroda felé vettem az irányt, a váróban szintén nem volt tömeg és helyet foglaltam. Kb 20 percet vártam, mielőtt szólítottak, de én azokat a perceket nem kívánom senkinek! Elég sok múlik egy ilyen interjún, mert ha megkapom az NI-numbert akkor  dolgozhatok, bankszámlát nyithatok és tuljadonképpen az egész angliai életem könnyebb lesz. Ráadásul végig ott lebegett a szemem előtt láthatatlan szalagcímként, hogy egyszer már elutasítottak és ha neadjisten ez mégegyszer megtörténik, akkor nem tudom mekkora esélyem lehetne a jövőben megszerezni ezt a számot. A gyomrom egyben volt és csak remélni mertem, hogy egy jófej ügyintézőt fogok ki...

A 'megváltóm' pedig egy középkorú férfi lett, szólított, majd mikor az asztalához értem kedvesen köszöntött és leültetett. Itt már volt egy jó érzésem és kezdtem felengedni. A hapsikám tényleg nagyon rendes volt, össze sem lehet hasonlítani azzal a hárpiával, akihez legutóbb kerültem. A 15 perces beszélgetésünk sem interjúhoz hasonlított, inkább csak lejegyezte az adataimat, közben eldudorászgatott magában, időnként pedig megkért, hogy írjam alá az oldalakat.
Hogy miért is mondom, hogy ez az egész ügyintéző függő?? Mikor a hapsikám meglátta a számítógépes nyilvántartásban, hogy nekem nem ez az első interjúm, megkérdezte, hogy legutóbb mi volt a baj? Itt egy pillanatra nagyon megijedtem, gondoltam, kész, be leszek skatulyázva, mint egy olyan személy, akinek valami oknál fogva nem lehet megadni az NI-numbert (tudom, hogy nem kellett volna egyből a legrosszabb esetőségre gondolnom, de mit csináljak, hisz egyszer már borzasztóan kicsesztek velem?)  Erőmet megfeszítve próbáltam leplezni az idegességemet és válaszoltam, hogy legutóbb az ügyintéző engem self employed-nak írt be és ez vezetett ahhoz, hogy nem kaptam meg a számot. Erre a hapsi meghökkenten kérdezte: "Ki találta ki, hogy maga egyéni vállalkozó?" Mondtam, hogy az ügyintéző így látta jónak és ezt írta be. A bácsi megvonta a szemöldökét és hozzátette, hogy nem így kellett volna történnie, az előző ügyintézőmnek is aupairként kellett volna regisztrálnia és meg kellett volna kapjam az NI-számot. Nem győztem bólogatni, magamban pedig szitkozódtam, hogy igen; tényleg ennyit számít, hogy kihez kerül az ember.  Az interjú hátralévő részében nem is nagyon kérdezett semmit, csupán lejegyezte az eddigi angliai lakcímeimet, a telefonszámomat, szüleim nevét stb, aztán mire felocsúdtam már végeztünk is. Visszaküldött a váróba egy negyed órára, amíg leelenőrzik az útlevelem érvényességét és viszontlátásra!  Azzal köszönt el, hogy ne aggódjak, ez alakalommal minden bizonnyal megkapom az NI-numbert. E mondat hallatára majd kiugrottam a bőrömből és madarat lehetett volna fogatni velem :)) Másnak ez tán nem lenne ekkora öröm, vagy nem menne ennyire csoda-számban (naná, hisz mindenki megkapja), de mivel már egyszer elutasítottak ígyhát számomra ez a hetem, sőt tán a hónapom fénypontja. Ennél jobb már csak az lenne, ha a következő 2 hétben egy olyan levelet vehetnék kézbe, amelyben az áll, hogy megkaptam az NI-numbert.
Tényleg éles a különbség a legutóbbi és a mostani interjúm között: legutóbb a csaj már az interjú harmadik percében szó szerint kijelenetette, hogy borítékolja, hogy nem kapom meg a számot, ma pedig a bácsi azzal köszönt el, hogy ne addógjak mert biztosan meglesz.

Mindenesetre nagyon megkönnyebülten hagytam el az irodát ma délelőtt, örültem, hogy ez is megvan és ha minden igaz, akkor az NI-number is kezemben lesz 2 héten belül. Ha ez így lesz végre nyithatok bankszámlát és nem kell mindig másokat zargatnom, ha valamit a netről akarok venni. Az sem utolsó szempont, hogy a fizetésem is jöhetne automatikusan minden héten és nem kéne a hosztanyám nyakára járom péntek estétől következő hétfő-keddig, hogy legyen már olyan kedves és álljon meg az egyik bankautomatánál és vegye ki a pénzem, elvégre legalább 100 mellett halad el egy nap leforgása alatt (szóval rohadt nehéz lenne időben levenni a fizumat.)
Összefoglalásként adnék valami tanácsot, ha tudnék, de mint láthatjátok, az ügy alakulása abszolút nem rajtam múlt, hanem azon, hogy kihez kerültem az irodán belül. Aupair-eknek azt tudom javasolni, hogy az NI-number interjúra vigyétek magatokkal a családtól kapott szerződést, ezzel tudjátok bizonyítani, hogy aupairek, nem pedig self employed-ok vagy egyebek vagytok. Ha nincs szerződés, akkor írassatok egyet! Nem kell nagy dolgokra gondolni, elég egy egysoros levél a hosztanyukától, amiben kijelenti, hogy nála laksz és neki dolgozol, mint aupair.

Ennyi lenne a második, és remélhetőleg utolsó 'köröm' a csodálatos Job Centre-el. Az eredményről mindenképpen beszámolok, szeretném, ha a Nyuszika NI-numbert tojna idén, hehe :) (Ha már tavaly, karácsony előtt nem kaptam meg.) Sok sikert mindenkinek, aki hasonló procedúrákra adja a fejét! :)

Szuperinterjú egy álomcsaláddal és Farewell

A múlt héten pénteken a gumtree-n szörfölgetve megakadt a szemem egy hirdetésen: a nő aupair/mother's help-et keresett két gyereke mellé (8 és 10 évesek) valamint a háztartásban való segédkezés is a feladatkör része. Mivel én már nem aupair, hanem nanny akarok lenni, így majdnem átsiklottam a hirdetés felett, az egyetlen dolog, ami miatt mégis rákattintottam az, hogy láttam a család elhelyezkedését: mindössze 20 percre a mostani lakhelyemtől (gyalog.) A hirdetés elég jó feltételeket kínált, kedvező munkaórákat (amelyeket én oszthatok be), rengeteg fizetett szabadságot, sőt az aupair szobájában még egy hűtő is található (hehe, a kóláimnak kell a hely.) Ezen felül competetive salary-t (versenyképes fizetést ) ígért. Alapjáraton nem nagyon szeretem, ha valaki nem képes megnevezni az árat a hirdetésben, nekem ebből az jön le, hogy az illető majd alkudozni akar és mindent megtesz, hogy minél olcsóbban ússza meg az egészet. Ezzel a nővel kapcsolatban azonban valahogy mégiscsak volt egy jó érzésem és gondoltam abból még baj nem lesz, ha elküldöm neki az életrajzomat. És milyen jó döntés volt!! Pénteken küldtem a nőnek üzenetet, viszont egész hétvégén nem jött válasz, magamban már elkönyveltem, hogy oké, ezt fújhatom, nem lesz belőle semmi. Hétfő délután azonban egy üzenet várt a postafiókomban, a csaj írta, hogy tetszik neki a CV-m és beszéljünk telefonon, ha még érdekel a dolog. Már hogy a fenébe ne érdekelt volna! Rögtön fel is hívtam. beszéltünk kb 10 percig, és amennyire ez a rövid időintervallum engedte, bele is mentünk a részletekbe: renegeteget kérdezett, mért szeretnék váltani, milyen tapasztalataim vannak és ő is felvázolta nagyvonalakban, hogy mi is lenne a feladatom náluk. Az aupair feladatkörébe csak a gyerekekkel kapcsolatos teendők foglaltatnak benne: reggeliztetés, suliba menni, onnan felvenni és estig velük lenni. Már önmagában ezért sem fizetnének keveset (többet, mint a mostani helyemen), de a nő hozzátette: éppen takarítónőt keres de ha én úgy döntök, hogy bevállalom a takarítást (heti 2x 4 óra) azért pluszba 80 fontot fizet hetente! Itt már nagyon is szimpatikus volt a pozíció, ámde ezzel még nem volt vége: kaja-hozzájárulást is fizetne a család, ami hetente 20 fontot jelent, (emellett ehetnék mindent, ami otthon van), tehát heti viszonylatban több, mint a kétszeresét keresném, mint amit a jelenlegi családomban, heti 35 óra munkáért (ebben benne van a takarítás is.) A vigyort nem lehetett volna letörölni a képemről mialatt telefonáltunk és mikor mondtam a nőnek, hogy 20 percnyire lakom tőle egyből meginvitált egy személyes "pofavizitre" magukhoz, másnap, azaz kedd délelőttre.

Kedd reggel eldobtam a gyereket a suliba aztán fel is kerekedtem, sétáltam egy jót és az idő is gyönyörű volt (nem úgy mint most, a hétvégén-ma egész nap hóvihar volt és k*rva hideg.) A házhoz érve a nő nyitott ajtót, nagyon kedvesen beinvitált és megköszönte, hogy ilyen hamar megjelentem nála. Rögtön megkínált teával (vagy 20 félével ) és kérte, hogy meséljek magamról. Csak a nő volt otthon, a férje dolgozni volt a gyerekek pedig az iskolapadot koptatták. Nem csak az aupair tapasztalataim és az idekint szerzett tudásom érdekelte, hanem kérdezősködött a családomról (hosztékról és az igaziakról), a barátaimról, mikor mondtam, hogy szeretek utazni és kirándulni, érdeklőve hallagatta a sztorijaimat ezekről. Ő is rengeteget mesélt a gyerekeiről, a szokásaikról és az életvitelükről. Elmondta, hogy mivel a gyerekek már nagyok így nincs szükségük "dajkára", aki felöltözteti, eteti és fürdeti őket, ezeket ők már mind meg tudják csinálni és nekem csak felügyelnem kéne rájuk, hogy ne sumákolják el a házit /fürdést stb. Zene volt füleimnek, amiket mondott, mert megmondom őszintén,  köszönhetően annak, hogy közel két éve vigyázok kicsi (6 év vagy azalatti) gyerekekre kezdek már kicsit belefáradni az ezzel járó "viszontagságokba". Értem ezalatt azt, hogyha én konfliktusba kerülök a hosztgyerekeimmel, az legtöbbször nem azért van, mert nem szeretnének hanem mert nem hallgatnak rám, nem öltöznek rendesen, nem mennek fogat mosni hiába mondom el 5-ször, dacból nem esznek és nem képesek időben menetkész lenni, hogy el tudjunk indulni valahová stb stb... Azért örültem meg nagyon, hogy a nőnek már nagyok a gyerekei, mert mindezt ők már maguktól megcsinálják, tehát ennyivel kevesebb lenne a stressz-és konfliktus forrás. Persze nem vagyok naív, nem élek álomvilágban: tudom, hogy mivel ők már nagyobbak ezért tán több autonómiát igényelnek és tán lesz olyan, hogy beszólogatnak, visszaszólnak és hasonlók, de az a helyzet, hogy a kisgyerekek ezt ugyanúgy megteszik, csak pluszban felettük még anyáskodni kell, ami, mint említettem rengeteg konflikust szül, és ez a fenének sem kell.

Egy ismerősömmel beszélgettem egyszer erről: ő váltig állította, hogy nagy gyerekekre nem vigyázna, mert azok visszapofáznak és bunkóskodnak, a kicsiket viszont lehet irányítani, nevelgetni és ebből kifolyólag százszor könnyebb velük az aupair élet. Hát,szerintem ez azért erős túlzás, sosem szerettem, ha valaki általánosít. Abban vagy igazság, hogy a nagyobbak már több teret és önállóságot igényelnek és ennek következtében tán kicsit nehezebb kijönni velük, de aki dolgozott már kisgyerekekkel is az tudhatja: ők ugyanúgy, de tán sokkal jobban képesek kiborítani az ember idegrendszerét. (...) A kicsik,- főleg itt Angliában, ahol a nyúl viszi a puskát és a világon minden megengedett- ugyanolyan akaratosak és hisztisek mint a nagyobbak.  Szerintem ez az egész nem életkortól, hanem neveltetéstől függ. Ha a gyerekeket normálisan nevelik akkor kisebb korban és tinédzserkorban sem lesz velük különösebb baj, ha viszont nem foglalkoznak velük és minden rájuk van hagyva, akkor totál mindegy, hogy pici-e vagy nagy, de neveletlen lesz. Ezért mondom azt, hogy nem lehet mindenkit egy kalap alá venni és butaság általánosítani. Véleményem szerint, bár tényleg valamivel könnyebb a kicsiket irányítani, de nem mindig egy fáklyásmenet rájuk vigyázni és ugye felettük anyáskodni is kell, ami újabb-és újabb összezördülésekhez vezet (hiszen nem szeretik, ha egy idegen dirigál nekik az anyjuk helyett de mit mondjak, a szüleik szava is falrahányt borsó.) A nagyokkal viszont ennyivel is kevesebb a konfliktus, mert már nem kell velük azon veszekedni, hogy "márpedig bemászol a kádba, felveszed az inged, megfésülöd a hajad"-hanem ez már megy magától. Veszekdés ezen felül biztos, hogy lesz, de nem kell értem aggódni, én sem ijedek meg az árnyékomtól, nem igazán tud meghatni vagy kiborítani egy kis szóváltás. Az aupair pályafutásom során leginkább azok a viták akasztottak ki, amik totálisan feleslegesen alakultak ki és tulajdonképpen a nagy semmiről szóltak, pl a kiskirály nem óhajt fürdeni vagy nem eszik rendesen stb. Az ilyenekkel lehet igazán kikergetni a világból, ha totál ok nélkül kell pörölnöm a gyerekkel, mert az ő hangulata éppen azt dobta, hogy indulatos lesz és "csakazértis" alapon nem csinálja meg azt, aminek alapnak kéne lennie. Mégegy gondolat, aztán zárolom is ezt a témát (elvégre mindenki döntse el magának, hogy melyik korosztály miatt hullik ki kevesebb haja) : mindig is azt az elvet vallottam és erre próbáltam tanítani a rám bízott gyerekeket: ha valami 5 perc alatt is elvégezhető, akkor ne b*szakodjunk vele fél órát! Ki nem állhatom, ha egy gyerek egy órát képes a tányérja fölött nyammogni, vagy fél órát eltölt a felöltözéssel, ami még szuperlassú tempóban haladva sem kéne tovább tartson 5 percnél. Amikor azt látom, hogy egy gyerek direkt vesztegeti az időt attól tudok a legkönnyebben a plafonra kerülni. Persze, tisztában vagyok vele, hogy aki aupair, annak ezt bele kell kalkulálnia és türelmesnek kell lennie.
 El kell mondanom, amikor még új voltam a szakmában, 2 évvel ezelőtt, még a legelső családomnál én nagyon türelmetlen voltam, mindig siettettem a gyerekeket és ebből kifolyólag nem tudtam közel kerülni hozzájuk és élvezni a velük töltött időt. Aztán egy pár hónap elteltével realizáltam, hogy ez így nem lesz jó, mert az oké, hogy a munka el van végezve, a gyerekek időben a suliban/kádban/ágyban vannak, de egy idő után be fogok kattani, ha nem leszek elnézőbb velük-és magammal szemben. Be kell valljam, amióta az eszemet tudom sajnos a türelmetlenebb kategóriába tartoztam, így volt ez már a suliban is. Viszont, idekint rájöttem, hogy ez fejleszthető, habár valószínűleg sosem fog sikerülni teljesen "kioltani" eme tulajdonágomat, hiszen ahhoz már túl régóta a lényem része, viszont egy kis odafigyeléssel és tudatossággal igenis fejleszthetem. Az idekint töltött kb. harmadik hónapom körül kezdtem erre ráerősíteni és ez a mai napig is folytatódik. Elmondhatom, hogy bár annak ellenére, hogy még mindig nem én vagyok a türelem mintaképe, de a régi énemhez képest a mostani már a Dalai Lámához hasonlít:). Szóval köszi Anglia!

Sikerült megint Ádámig-Éváig visszamennem, de úgy éreztem, ezt el kellett mondanom, merthát ez is az aupairséghez tartozik illetve annak velejárója. Egy szó mint száz tehát, egy cseppet sem aggódom amiatt, hogy kamaszokra kell vigyáznom, sőt, állok elébe, jöjjön aminek jönnie kell. 2 kisgyerekekkel eltöltött év után vágyom már egy kis változásra és új tapasztalatokra. A nagyobbik gyerek egy 10 éves lány, amikor az anyuka körbevezetett a házon láttam a szobáját, ami tele van sminkekkel, parfümökkel, poszterekkel, igazi csajos csajszi lehet, szerintem jó barátságban lennénk. A fiú 8 éves, őt kéne reggelente suliba vinnem (a lányt az anyuka viszi, két külön suliba járnak). A szobám nem lenne ugyan túl nagy, de minden megtalálható benne, amire szükségem van, még egy hűtő is, aminek én módfelett örülnék (anyuka mondta, hogy itt nyugodtan tárolhatnám azokat az ételeket, amiket a heti kajapénzen veszek.) A nő végig úgy beszélt, mintha már biztos lenne, hogy náluk fogok lakni, pl "ez lesz a szobád, a fürdőszobát csak a gyerekekkel kell megosztanod", tehát nem feltételes módban, hanem mintha már le lenne zsírozva, hogy engem választ. Apropó választ: abban maradtunk az anyukával, hogy még szeretne meginterjúvolni pár lányt a következő 2 hétben, és húsvét környékén hívni fog a döntéssel kapcsolatban. De az ott töltött egy óra alatt rengetegszer elmondta, hogy nagyon szimpatikus vagyok neki és pont ilyen karaktert keres, és ahogy mondtam, végig úgy beszélt, mintha már tutibiztos lenne, hogy náluk fogok lakni májustól. Én ebbe belementem, hogy húsvétig szeretne még gondolkodni, hisz attól függetlenül, hogy ő is nagyon szimpi volt nekem azért szeretnék én is szétnézni, elvégre nem lehet leragadni egy családnál. Eztán rátértünk a dátumokra: a hölgy május elején szeretné, ha kedzenék, részletesen elmondta, hogy az első héten ő még itthon lesz, mindent megmutat, segít, amiben csak tud. Ezt is végig kijelentő módban, nem pedig feltételesben, ami szerintem jó jel. :) Tényleg roppant szimpatikus volt nekem a nő, bár hozzá kell tennem, eddig mindegyik hosztanyám nagyon kedves oldalát mutatta az interjúkon, de a náluk töltött idő során egyre-másra bukkantak elő a hülye szokásaik. Ez viszont valamilyen szempontból nézve elkerülhetetlen, elvégre lakva ismerkszik meg az ember. Ez a nő azonban belopta magát a szívembe a kijelentéseivel, miszerint: " Amikor mi nyaralni vagyunk, te ugyanúgy kapod a pénzed, ha 6 hétig nyaralunk, akkor 6 hétig. / Ha extra bébiszittet szeretnél vállalni a közelben, rendben van, de csak akkor, ha az illető család hazahozat taxival, mert tudni akarom, hogy biztonságban vagy./ A barátaidat bármikor szívesen látjuk, elvégre nekem az a célom, hogy boldog légy, mert akkor boldogok a gyerekeim is." Ez az, ami megkülönbözeti őt az eddigi hosztanyáimtól, az eddigiek nem aggódtak értem, sosem tettek olyan kijelentést, hogy fontos nekik az én boldogságom és hasonlók. Végig nagyon nyílt volt, nem hinném, hogy megjátszotta volna magát. Jelenleg egy nanny-jük van, aki már 6 éve a családdal és, de most haza szeretne költözni. Az kecsegtető, hogy ilyen régóta velük van a dadus, akkor biztosan nem lehetnek borzalmasak.

Mikor szedelőzködtem a nő mégegyszer megköszönte, hogy elmentem, azt mondta, hogy ő úgy érzi, nagyon jól sikerült a meeting, mire én bőszen helyeseltem. Mikor hazaértem küldött egy emailt, mégegyszer (kb századszorra) megköszönte, hogy ott voltam, nagyon örül, hogy megismerhetett és húsvétkor kontaktolni fog.:)  Tehát ilyen is létezik kérem szépen. A sok családváltásom során rengeteg interjún megfordultam, ezer féle emberrel és családdal találkoztam, ígértek már fűt-fát, de eddig ha összesítve nézem ez volt a legjobb interjúm, a legjobb családdal és a legkedvesebb anyukával. So cross your fingers for me please.:))

Kedden délután sütöttem mégegy adag pogácsát, a múlt heti sikerre való tekintettel. Igaz, most különösebb apropóm nem volt, csak az, hogy még élénken élt az emlékezetemben a szombati pogi és rá voltam éhezve. Mivel itt a házban rajtam kívül senki nem ette, rám hárult a feladat, hogy elpusztítsam, és bár nem bántam, de azt hiszem, hogy pogi-mérgezést kaptam tehát egy ideig most bye-bye pogácsa:))

Az előző bejegyzésemben említettem, hogy francia barátunk Rémi a héten hazamegy Franciaországba (egész pontosan pénteken hazament) és mikor hétfő este megejtettük az utolsó közös drinkelést, Rémi meghívott ebédelni, amire szerdán került sor. Délelőtt 11-kor találkoztunk a Victorián, ahonnan elsőkörben egy pubba mentünk. Ki is néztük magunknak, hogy mit akarunk enni, én letettem a voksomat egy hatalmas mexikói hamburger mellett, Rémi pedig fish&chipset kívánt. Azonban mikor rendeltünk kiderült, hogy déli 12-ig csak reggelit szolgálnak fel, szóval ebédelni most még nem tudunk. Mivel ekkor kb csak negyed 12 lehetett, eszünkbe sem volt kivárni a következő háromnegyed órát, ahhoz túlságosan éhesek voltunk. Ígyhát a legnagyobb bánatomra (mert nagyon ráéheztem a mexikói burgerre) elhagytuk a helyet és kerestünk egy másikat. Meg is vitattuk, hogy milyen baromi lusták az angolok, hogy 12 előtt csak a reggeli jöhet számításba :) Továbbálltunk tehát egy másik pubba, ahol már 11-től 'osztogatták' az ebédet, letelepedtünk és rendeltünk két oriási hamburgert sült krumplival. A legtöbb otthon hagyott barátnőm és ismerősöm meglepődik, amikor elmondom nekik, hogy az angol pub-okban hambrugert és egyéb ételeket lehet kapni. Nem is csoda, hisz a magyar kocsmák csak az itatás funkciót látják el, alkohol ugye van dögivel, de nincs a kocsmákban konyha, sem tradicionális ételek. Bevallom ez nekem is meglepő volt idekint a kezdeti időkben, azt hittem nem hallok jól, amikor még a legelső hosztanyám közölte, hogy pub-ba megyünk ebédelni. Mondom, mi?? És ott mit akarsz enni? -Kérdésemre felvilágosított és elmondta, hogy a pubokban igazi hagyományos angol étkeket lehet kapni és az áruk sem vészes. És ha már a hamburgert említettem, az a helyzet, hogy idekint a pubokban találod a legfinomabb burgereket. A mekiben és hasonló gyorséttermekben kapható hamburgerek íze leginkább a papírra emlékeztet, a tápértékről és a káros anyagokról nem is beszélve, az igazi british pub-okban viszont odafigyelnek erre: bár persze ott is zsíros a burger, de a hús igazi és nem mű, és az elkészítési technika sem hagy kívánnivalót maga után. Arról nem is beszélve, hogy a pubokban igazi nagy hamburgert adnak, ami tényleg laktat és nem leszel tőle egy óra múlva éhes, mint a gyorséttermi változattól. A hamburger, sült krumpli és az ital pedig egy menü-be tartozik, így csak picit drágább a mekis-nél, viszont minőségi kaját kapsz a pénzedért.

Most, hogy megosztottam magasröptű gondolataimat, vissza a szerdai naphoz: kikértük a menünket, közben ment a beszélgetés, volt is miről, mert ez volt az utolsó (legalábbis egy időre). Rémi amúgy nem normális (hehe) azt mondta, hogy mivel ez az utolsó hete Angliában és dolgoznia sem kell, ígyhát amíg haza nem megy, azaz péntekig csak alkoholt és kávét fog inni :D Afféle utolsó fogadalom:) Így amíg én kóláztam ő cidert szürcsölt. (Nekem tilos volt az alkohol, délután dolgoztam.) Úgy egy órát tölthettünk a helyen, kényelmesen befaltuk a burgert és sült krumplit (mindkettő hihetetlen finom volt), aztán átadtam Réminek a búcsúajándékomat: egy goodbye kártyát vettem neki (Angliában népszerű a kártya-adogatás) és ebbe írtam egy rövidke (egy oldalnyi :D) személyes üzenetet, emellé pedig egy milka csokinyuszit is kapott, mivel a Nyuszika nálam járt és mondta, hogy adjam neki :) Vagy valami ilyesmi. Teljesen meg volt hatva, nagyon örült az ajándékoknak.
Mire végeztünk az ebéddel mégcsak 12 múlt, hazamenni még nem volt kedünk, szóval tovább álltunk egy másik pubba, kávézni. Ezen a héten én egy órával korábban kezdtem a délutáni munkát (a gyerek sulija korábban zárt), szóval délután 1 után itt is volt az ideje búcsúzkodni. Szerencsére ez gyorsan történt, mikor visszaértünk a Victoriára láttam a kijelzőn, hogy 2 perc múlva indul a vonatom. Nem szeretek búcsúzkodni megmondom őszintén, rubbish(borzalmas) vagyok ebben, és mindig hazavág lelkileg, ha valaki olyannak kell búcsút intenem, akivel nagyon jóban lettem és hiányozni fog... De ez is az aupair munka velejárója, főleg akkor, ha valaki több évig űzi ezt a mesterséget: barátok itt hagynak, jönnek-mennek vagy éppen én hagyom el őket, költözöm máshová...Rémi egyébként mondta, hogy nagyon hiányozni fog neki London és az itt szerzett barátai és mindenképpen szeretne visszajönni látogatóba, szóval valószínűleg nem utoljára találkoztunk:)

A szerda hátralévő része is mozgalmasan telt. Amikor a suliba mentem felvenni a gyereket, az egyik ismerős anyuka, akinek a fiát sokszor hazahozom playdate-re felvetette, hogy mi lenne, ha hazamennénk vele, én meg a "fiam", merthogy hozzá délután vendégek mennek. A dolog lényege abban állt, hogy amíg ő a vendégekkel beszélget a fiúk játszhatnának egyet és én megismerhetném az ő román nanny-jét. Miért ne alapon igent mondtam, gondoltam a kölyöknek sem tenne rosszat, ha megtörnénk az uncsi hétköznapi rutint és kíváncsi voltam az anyuka (mostantól G) nanny-jére is. Délután 3-tól fél 6ig voltunk náluk, oda és vissza is kocsival szállítottak minket, szóval abszolút jó dolgunk volt.

 G házában semmi dolgom nem volt, a fiúk eljátszottak, G beszélgetett a vendégekkel, nekem az volt az egyetlen feladatom, hogy elszürcsöljem az elém tett teát és a román dadussal diskuráljak. A történethez hozzá tartozik, hogy a csaj 30 éves, tehát nem vagyunk "egy súlycsoport", a korkülönbségből adódóan nyilván az értékrendszerünk és fontossági sorrendünk is más. Miután lezavartuk a kötelező tiszteletköröket a csaj nem gatyázott: rátért a lényegre, a családdal lakom-e, mennyit keresek, ez mire elég stb... Azt kell mondjam egy kicsit kellemetlenül éreztem magam, mert az oké, hogy én is szoktam ilyesmiről beszélni az aupair barátaimmal, nade nem lenne képem efféléket kérdezni olyanoktól, akiket nem is ismerek. Mikor a lány meghallotta, hogy live in vagyok elképedt, láthatóan nem fért a fejébe, hogyan képes valaki elviselni, hogy családdal lakjon és hozzájuk alkalmazkodjon, és ennek hangot is adott. Semmi gond, nyeltem egy nagyobbat és közöltem, hogy még nem igazán érzem magam késznek arra, hogy egyedül lakjak és a saját lábamra álljak. Ráadásul ahhoz rengeteg pénz is kell, így köszönöm, de az érdekeim egyenlőre úgy kívánják, hogy bent lakó aupair legyek. Azt meg kell említetem, hogy a csajnak férje van, szóval neki ebből a szempontból mindenképpen könnyebb külön lakni, mert van mellette valaki. Arról nem is beszélve, hogy ő már 30 éves, nyilván mások az igényei és másra vágyik, mint én. Ha majd 30 éves koromban is itt fogok tartani, hogy családdal lakom és úgy ugrálok, ahogy ők fütyülnek, akkor az majd gond lesz. De 22 évesen még azt gondolom ez nem akkora hátrány, sőt, mivel nekem idekint nincs senkim (mármint rokon) akire támaszkodhatnék, ígyhát számomra ez inkább előny, hogy van egy hosztcsalád a hátam mögött. Ezzel nem hagyta annyiban, megkérdezte mennyit keresek, és mikor közöltem, hogy mennyi is az annyi szintén le akart esni a fotelből és bizonygatta nekem, hogy ez semmire sem lehet elég és mért sanyargatom magam? Ekkor már én is bátrabb voltam és rákérdeztem az ő "betevőjére". Órabérben mondta az összeget, gyorsan egy fejszámolást végeztem és arra jutottam, hogyha beleszámítjuk, hogy neki albérletet, fűtést, kaját, buszbérletet, anyámkínját kell fizetni, akkor heti viszonylatban neki sem marad több, amit tisztán magára költhet. (Mert ugyebár nyilvánvalóan amit én megkeresek, azt csak magamra kell költenem, nincsenek számlák vagy ilyesmik.) Ebbe azonban nem akartam belemenni, hogy ezt szóvá tegyem, mert a lány annyira eltökélt volt, hogy nekem milyen szar, hogy akármit mondtam volna tutira nem győzöm meg, hogy nincs igaza.
Eztán jött a legjobb rész: a csaj kerek perec megmondta nekem a frankót, hogy mit is kéne csinálnom jövőm előrelendítése tekintetében: azt tanácsolta, hogy álljak oda a hosztanyám elé és közöljem vele, hogy én mostantól külön szeretnék lakni és több fizetést kapni. Mindezt kb felszólító módban mondta, mintha én kértem volna, hogy adjon tanácsot...Nem értem, hogy néhány ember miért nem képes gondolkodni? Hogyan is kérhetném meg a hosztanyám, hogy fizessen többet és költözhessek külön?? Nyilván annak idején ők azért akartak LIVE-IN aupairt, mert egy: jobb nekik, ha az aupair velük lakik, (mivel korán kell kezdeni, későn kell végezni) másrészt meg mert anyagiag ez jobban megéri nekik. Majd pont én fogom kiadni nekik az ukázt, hogy mostantól fizessenek annyit, mint egy bejáró dadusnak ! Szóval nonszensz dolgokat hordott össze a csaj.
Mivel a jelenlegi hosztcsaládom nem tudja, hogy én éppen családkeresőben vagyok és váltani szeretnék, ígyhát értelemszerűen a román lánynak sem mondtam meg, hogy "kösz de nem kell sajnálni, hogy ilyen keveset keresek, mert már nézek új lehetőségek után". Az ok, hogy az ő főnöke és az én hosztanyám ismerik egymást és nem akartam, hogy esetleg visszajusson a hosztmutter-om fülébe. Pedig a beszélgetésünk alatt (főleg mikor annyira anyáskodóan osztotta az észt) sokszor kedvem lett volna a képébe dörgölni, hogy "anyukám, ne nézz már hülyének, én sem most jöttem a falvédőről, tudom, hogy az aupairséggel nem lehet vagyonokat keresni és már keresem az új helyemet", de mivel az fontosabb, hogy ezt az egészet még egyenlőre titokban tartsam, így inkább csak hallgattam és mosolyogtam kifelé.:)

A fiúk kb 5 körül megvacsoráztak, ezért viszont nagyon hálás voltam a román lánynak, hogy mindent megcsinált, sütött-főzött és hiába ajánlottam, nem engedte, hogy segítsek. A "fiam" nagyon lassan evett, (mindig csigatempóban eszik), a csaj viszont nagyon ért a gyerekekhez, legalábbis jobban mint én, mert addig beszélt a drágaság lelékre, leígérte neki még a csillagokat is az égről, amíg a gyerek rákapcsolt és mindent megevett. Ezt el kell ismernem, hogy jó abban, amit csinál, láttam, ahogy az ő hosztfia viszonyul hozzá, látszik, hogy a csaj tud rendet és fegyelmet tartani de emellett nagyon szerető és odaadó is. Fél 6 után hazahozott bennünket, nekem itthon már nem sok dolgom volt a gyerekkel, tul. képp csak játék és tv lefekvésig.

Ennyi hát a mai anekdota, (már ha van olyan, aki végigolvassa:)). El sem hiszem, hogy jövő héten már Húsvét, merthát az idő nem túl tavaszias, de majd jön a jóidő, ha itt lesz az ideje.
Szép hétvégét Nektek!

Hacacáré Reninél, kirándulás Windsorba és bye-bye party

Azaz a hétvégi beszámoló következik.
Szombaton Reni egy összejövetelt szervezett a baráti körnek, lévén, hogy a hosztcsaládja elutazott a hétvégére és üres volt a ház, tehát az ötlet "adta magát", hogy összegyűlünk egy étkezésre /filmnézésre. Ennél nagyobb öröm már csak az volt, hogy Reni engedélyt is kapott a 'tivornya' megrendezésére a hosztanyjától. A kajáról csapatmunka szerűen gondoskodtunk; Gina főzte a bablevest, Reni túrógombócokat készített, én a pogácsasütést vállaltam, a többiek pedig a rágcsát és az italt szolgáltatták. Ebből kifolyólag a péntek estém a pogácsák elkészítésével telt, aznap este amúgy is bébiszitteltem így semmi egyéb dolgom nem is lett volna. Kb este 8-kor ugrottam neki  tészta összegyúrásának, és a munkát kb 10 után fejeztem be mindennel együtt, az utolsó tál elmosásáig. A pogikat az előző bejegyzésemben megírt recept alapján készítettem és annyira finomak lettek, hogy még péntek este betoltam belőle jópár darabot, ám még időben kapcsoltam és bedobozoltam a pogikat, mielőtt az összeset elpusztítottam volna.

Szombaton délután 2-re volt "kiírva" az összeröffenés kezdete Reninél. Negyed 3-ra oda is estem, két és fél órát utaztam BMV-vel (busz-metró-vonat kombóval). Hihetetlen, hogy London egyik végéből a másikba ennyi ideig tartson az út. Tulajdonképpen oda-vissza 5 órát utazok, tehát kb annyit, mint amennyit ott töltök. Pedig nagyon szívesen mennék gyakrabban a Renihez és az előző családomat is szívesen meglátogatnám időről-időre (főleg a kutyus miatt), de nem igazán füllik a fogam ennyi utazgatáshoz. Reninél már szinte mindenki ott volt, Jucust leszámítva, így beszélgetéssel töltöttük el az időt, hogy megvárjuk az evészettel. 3 után nekiestünk az isteni kajáknak. Tomi hozott magyar félédes bort, testvériesen elosztottuk, mindenkinek jutott kb egy pohár. Megmondom őszintén idekint én még nem ittam finom vörösbort, az itteni vörösbor nagyon robosszus, erős és számomra nem túl ízletes. Ígyhát nagy ritkán, mikor borozunk a hosztékkal én mindig fehéret iszom, és bár az sem az "igazi", de még mindig kedvemre valóbb a vörösnél. A magyar félédes tehát nagyon is ínyemre volt, kár, hogy csak egy üvegünk volt, hehe :) A leves után magamévá tettem 3 gombócot, ami szintén elképesztően finom volt, tul. képpen faltam egyiket a másik után és ha nem lettem volna tele a levestől, akkor vagy 10-et is be tudtam volna falni egy ültő helyemben. Az ebéd után filmezésbe kezdtünk, elsőként a Gettómilliomos című film került terítékre. Bár nem egy mai film, de én még sosem láttam, viszont nagyon megfogott. Tetszik a történet felépítése, hogy nem időrendi sorrendben haladnak az események, hanem a főszereplő élettörténetét a flashback-ekből (visszaemlékezésekből) ismerhetjük meg. Van egy különleges hangulata a filmnek, engem nagyon érdekelnek a távoli kultúrák, főleg az indiai és mindig szívesen nézek olyan filmet, amivel betekintést nyerhetek ezekbe. Ezt a filmet nézve belegondoltam abba, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy nem Indiába vagy egy hasonló országba születtem. Félreértés ne essék,nagyon szép országnak tartom, szívesen utaznék oda, megnézni mondjuk a Tiltott Várost vagy a Himaláját, de nem semmi, hogy mekkorák a kultúrális különbségek és az emberek életkörülményei sem mindennaposak. Ha azt gondolod, magyar-ként nem érhetsz el semmit és nem valósíthatsz meg nagy dolgokat, csakmert egy olyan országból jöttél, amiben nem látod a jövődet, akkor elég megnézni mondjuk a Gettómilliomost vagy egy hasonló filmet, hogy rájöhess: mindig van rosszabb, és a filmben látottakhoz képest nekünk még egész jó dolgunk és rengeteg lehetőségünk van, amikkel csak tudni kell élni. Ami nagyon tetszett, hogy a film keserédes hangulata mellé azért a humor adagolásáról sem feledkeztek meg a rendezők, mert bár egy nagyon szomorú hangulatú élettörténetet ismerhetünk meg a filmben, de ezt azért itt-ott megfűszerezték egy-egy ütősebb poénnal. :)
Mikor vége lett, beszélgettünk egy kicsit, Gina megpróbálta rávenni a jónépet, hogy menjünk el bulizni, sikertenül, merthát öregek és rozzantak vagyunk, aztán egy pohár whisky-kóla társaságában megnéztük az Apafej c. filmet. Gondolom ezt nem kell bemutatnom senkinek. Még kicsi voltam, mikor utoljára láttam, és gyerekfejjel nagyon tetszett az idea, miszerint a főszereplő hapsi mindent megenged a gyerekének, hagyja, hogy a gyerek akarata érvényesüljön és, hogy tulajdonképpen a nyúl viszi a puskát. Most, aupair-ként újranézve már teljesen másként gondolom, egyes jeleneteknél 'majd elájultam és esküdöztem, hogyha az én kölyöm (akár saját, akár akire vigyázok) visekelkedne így, akkor megeshet, hogy kiosztanék pár sallert. Most, hogy fordult a kocka, és már nem vagyok gyerek, hanem pont, hogy rájuk vigyázok és felelek értük vált világossá számomra, hogy mennyire megváltoztatta a dolgokhoz való hozzáállásomat az aupair munka. Benőtt a fejem lágya, hogy úgy mondjam (de csak egy kicsit :)).

Ginával "eszmét cserélünk"

A Házigazdával :)

Kezemben a legjobb barátom :)

Éhenkórászok:)

A film után már elég késő volt, szóval szedelőzködni kezdtem és Reni rezidenciáját 9 körül hagytam el. 11 is elmúlt már, mire hazaértem és nem is volt másra időm, csakhogy összekészítsem a dolgaimat a másnap esedékes windsori kirándulásra, aztán eltettem magam aludni.


Vasárnap Windsorba mentem,ugyanis  már régóta szerettem volna megnézni magamnak a kastélyt és a várost, ami csakugyan annyira gyönyörű a valóságban is, ahogyan a neten olvastam és mások elmondták. Kb két hete, a fészbúkos aupair csoportban egy lány, Nóri felvetette, hogy azon a hétvégén, mikor St. Patrick nap lesz (március 17) elmehetnénk egy csoportos kirándulásra, elvégre a kastély egy afféle must see ha Angliában vagy és ráadásul Londontól sincs messze. Nagyon megtetszett az ötlet és rögtön csatlakoztam is a kisebb társasághoz. A múlt héten, a hétvégéhez közeledve kirajzolódott, hogy kik jönnek és küldtem nekik egy körüzenetet a részletekkel és az indulással kapcsolatban. Végül egy 5 fős banda jött össze, mindannyian új arcok és egyikünk sem ismerte még ezelőtt egymást személyesen. A kirándulók: Nóri, Renáta, Virág, Aliz und ich. Renivel, Viággal és Alizzal a Clapham Junction vasútállomáson találkoztunk 9:30-kor. Mindenki rögtön megtalálta a másikkal a közös hangot, már ekkor tudtam, hogy szuper napot fogunk együtt tölteni. Renivel gyorsan beszaladtunk a Sainsbury's-be egy kis tunning-ért, azaz kóláért, csokiért, fánkért és chips-ért:) A rövid -ámde annál fontosabb- shopping után elindultunk a vágányunk felé.
Úgy beszéltük meg, hogy az 5. lánnyal, Nórival a vonaton találkozunk, mégpedig a negyedik vagonban. Meg is kerestük a vágányon a negyedik vagon helyét és vártunk, hogy befusson a vonatunk. Itt kezdődött a "szőkeségünk" aznapi első fejezete:) Borzasztóan el voltunk foglalva azzal, hogy a jó vagonba szálljunk majd be, ebből kifolyólag nem vettük észre, hogy az első vonat, ami beállt a vágányra nem Windsor felé, hanem a Reading felé tartó vonat volt. Mi viszont, hogy, hogy nem, de felszálltunk (rohantunk) erre, és még örültünk is a fejünknek, hogy elértük, királyok vagyunk..A vonatban aztán nekiláttunk Nóri keresésének, akivel ugyebár még egyikünk sem találkozott, így csak Nóri korábbi üzenetére hagyatkozhattunk, miszerint esőkabátban lesz és állni fog. Bejártuk először a 4. vagont, és miután konstatáltuk, hogy Nórinak nyoma sincs, átfésültük a többit is, ám még mindig nem találtuk. Ekkor egy fél pillantás erejéig én ránéztem a vonaton található kijelzőre, és rájöttem, hogy Nóri valószínúleg jó helyen van és jó vonaton, éppen csak nekünk sikerült felszállunk egy totál máshová tartó vonatra. Hosszú sípszóval elfedett kármomkodás következett részemről, a többiek megkérdezték mi bajom van, benyögtem a szitut, ami belőlük is hasonló reakciókat váltott ki. Azonban nem volt idő az idegeskedésre, a következő megállónál, Barnet-nél le is pattantunk a vonatról, és ötletelésbe fogtunk, hogy hogyan tovább. Az semmiképp sem működött volna, hogy visszamegyünk a következő vonattal Clapham-be mert Clapham-ből a vonatunk(amin Nóri volt) indulásáig csak pár perc volt hátra, így sosem értünk volna vissza időben. Gondoltam, felhívom Nórit, hogy ne szálljon fel a 9:54-es vonatra, hanem maradjon ott a vasútállomáson, és várja meg amíg visszaérünk, hogy aztán a következő vonattal együtt mehessünk Windsorba. Ezzel az volt a gond, hogy Nóri telefonja lemerült,hiába hívtam válasz nem érkezett, ígyhát egy pillanatra bepánikoltam, hogy akkor így hogyan fogjuk vele tudatni, hogy rossz vonatra szálltunk és ne várjon ránk?! Ezután belém hasított gondolat, hogy ha a Windsor felé tartó vonat is azon az útvonalon megy végig, amelyiken a reading-i , akkor a windsori vonatnak meg kell állnia Barnetben is, ahol mi éppen rostokoltunk. Elrohantam a legközelebbi kijelzőig és örömújongásban-ugrándozásban törtem ki, mikor megláttam, hogy a következő vonat Windsor felé megy. :)) Nem is volt sok hátra a vonat érkezéséig, felszálltunk rá és rögtön megpillantottuk Nórit, aki már messziről integetett nekünk. Elmondta, hogy látott minket felszaladni a reading-i vonatra és nem igazán tudta mire vélni a szituációt, de mire utánunk kiabálhatott volna mi már eltűntünk a vagonban.:)  (Onnan tudta, hogy mi voltunk, mivel előzetesen megírtam neki, hogy piros gatyában leszek). Ekkor már mindannyian megkönnyebültünk, akármennyire is hülyék voltunk de jól alakult minden, köszönhetően annak, hogy a vonatok ugyanazon az útvonalon mentek, tehát tulajdonképpen csak annyi történt, hogy nem Clapham-ben, hanem Barnetben szálltunk fel a jó vonatunkra.:)

Az út Windsorba mindössze egy órát vesz igénybe. Ezt elütöttük egymás megismerésével, mindannyian röviden összefoglaltuk, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, meddig maradunk és mennyire nagyon "élvezzük" az aupairkedést. A 'bemutatkozósdi' után itt is volt az ideje szedelőzködni és 11 előtt pár perccel leszálltunk Windsorban. Az eső már ekkor csepergett, de az én kedvemet semmi nem tudta volna elrontani, hihetetlenül vártam már, hogy felfedezzük a kastélyt és, hogy egy jót sétáljunk a városban /parkokban.
A Windsor-kastély hatalmas. Nincs is nagyon kifejezés a méretére, gigantikus, olyan nagy, hogy lehetetlenség egészben lefényképezni, legalábbis közelről. Messziről vagy a levegőből lehet csak lefotózni teljes valójában. Én nem először voltam Windsorban, még másfél éve a legelső hosztcsaládom elvitt a Legolandbe, ami szintén Windsor-ban található, viszont jó messze a kastélytól, dombokra építve. A vidámparkból gyönyörű kilátás nyílt a windsori tájra nameg a teljes kastélyra és az embereket kvázi jobban érdekelte, hogy a kastélyt fozózzák, mint maga a Legoland és a legóból készült építmények. Kérdő tekintetemet látva a hosztapám elmondta, hogy azért bámulja mindenki a kastélyt, mert máshonnan nem látható be egészben, ha maga a kastély előtt sétálgatsz, teljesen biztos, hogy nem fogod tudni lefényképezni rendesen. Egyszóval nem semmi méretarányokról beszélünk.

Egy kis info a kartélyról (wikipédia):

"A windsori kastély az Egyesült Királyságban, Berkshire megyében található. A világ legnagyobb jelenleg is használt kastélya, I. Vilmos angol király korából maradt fenn. A kastély területe körülbelül 45 000 m².A londoni Buckingham-palotával és az edinburghi holyroodi palotával egyetemben a windsori kastély egyike a brit királyi család legfontosabb rezidenciáinak. II. Erzsébet brit királynő az év sok hétvégéjén tölti szabadidejét a kastélyban. Hivatalos és privát ügyeit egyaránt itt intézi. Anglia, illetve Nagy-Britannia legtöbb királyának és királynéjának nagy hatása volt a kastély építésére és fejlődésére. A történelem során a windsori kastély egyaránt volt helyőrség, erőd, otthon, királyi székhely és börtön is. Az évek során a kastély története és a brit monarchia elválaszthatatlanul összefonódtak. Amikor az országban éppen nyugalom volt, akkor a kastélyt folyamatosan bővítették hatalmas termekkel, grandiózus apartmanokkal. Amikor háborúk dúltak, Windsor védelmét megerősítették. Ez napjainkig így folytatódik. "Mit mondjak, én is szívesen tölteném a hétvégéimet eme gyönyörű palotában, de azért is sokat adnék, ha csak egyetlen weekend erejéig itt lakhatnék. A kastély engem teljesen elvarázsolt, nagyon szeretem a történelmet és szenvedélyem az olyan helyek meglátogatása, amelyek évszázadokkal vagy akár évezredekkel ezelőtt is itt álltak. (Edinburgh-ben is felkerestük a kastélyt és tavaly nyáron a Stonehenge-et is megjártam már.) A belépő ára 17, 95 font, ami tán első hallásra borsosnak hangzik, de ha jobban a dolgok mögé nézünk, akkor én azt mondom: a Világ legnagyobb kastélyába való belépésért ez a pénz 'bagónak' számít, ráadásul ha a kijáratnál lepecsételted a jegyed, akkor az egész évre érvényes lesz. Úgy bizony, tehát egyszer kell csak kifizetni a belépőt és a következő évben annyiszor mész vissza, ahányszor csak akarsz. Én elhatároztam, hogy az elkövetkező időkben rendszeres látogatója leszek a kastélynak, elvégre a jegyem már megvan, az út vonattal csak egy óra és mivel nekem vagy Railcard-om (kedvezményt biztosít a vonatjegyekhez) így a return jegyem Windsorba csak 7 fontba kerül :) Szövegelek itt feleslegesen, pedig gondolom mindenki inkább a képekre kívácsi.:)



 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A kastély annyira szép és elengáns, hogy arra nincsenek is szavak. Pár mondatban azért megpróbálom összefoglalni: nekem nagyon tetszik, hogy a palota egy zöld övezetben fekszik, tulajdonképpen harapni lehetett Windsorban a levegőt és érezhető a különbség a londoni szmogos légkör és a windsori, hihetetlenül tiszta, már-már varázslatos atmoszférája között. Mint ahogy a képeken is látszik, minden elképszetően tiszta és zöld, és ez nem csak a kastélyban van így, hanem az egész városban tul.képp egy papírlapot nem láttam eldobva az ott töltött nap folyamán. Windsorban az összes ház régi építésű, ám egyik sem lepusztult; minden felújított és letisztult, azonban az egész városból árad a történelmi hangulat. Lehet, hogy ez sokaknak nem tetszene és régimódinak találnák, de számomra Windsornak olyan varázsa van, amelyet legutoljára csak Edinburgh-ben éreztem. Érzem a természet közelségét, a régmúlt idők lenyomatát, ugyanakkor a városban a modern élet minden "eszköze", formája megtalálható: van hatalmas shopping center, meki, gyönyörű sétálóutca stb.

A kastélyban kb 3 órát töltöttünk, tán nem is érdemes említenem, hogy nem tudtuk bejárni az egészet. Az épület belsejében tilos fényképezni, így sajnos nem tudom megmutatni nektek azt a pompát és fényűzést, ami odabent található, de ha egy mondatban kéne összefoglalnom, akkor azt kell mondjam, hogy bár megfordultam már jópár kastélyban és elegáns helyen, de ekkora luxussal, ilyen letisztult építési-és dekorálási stílussal még sehol nem találkoztam. De nem is akármilyen kastélyról beszélünk; ha egyszer ez a Királynő kedvenc nyaralója és elődei is szívesen időztek itt a 11. század óta, akkor nem csoda, ha az építészek és mesteremberek nem bízták a véletlenre és kitettek magukért. 1992-ben a kastély jókora része elpusztult egy tűzvészben, ámde az angolok nem a siránkozásról, sokkal inkább a kitartásukról híresek, mondanom sem kell, hogy nemcsak, hogy újjáépítették, de még az elsőnél pompásabb építményt emeltek. Ezt szeretem nagyon az angolok hozzáállásában, leég, elpusztul valami? Oké, segáz, építünk egy jobbat és nagyobbat :)
Még egy érdekesség: A szuvenírboltban lehet kapni Magyar Tokaji Aszút, potom 60 font egy üveg (21000 forint). A címkéjére rá van írva, hogy kifejezetten a Windsori Kastélynak palackozták és a leírás a Világ legjobb borvidékeként nevezi meg Tokajt. Ez azért nem semmi:) Eszerint még a Királynő is felhajthat néha egy-egy pohárkával:) Nem kicsit voltam meglepve, mikor az ajándékboltban körözve ráakadtam a Tokaji-ra (a lányok meg is jegyezték, hogy na ki az, aki egyből az alkoholkészletet sasolja :) és meg kell mondjam, dagadt a mellem a büszkeségtől, amikor megláttam a borocskánk borsos árát és a Világ legjobb borvidéke feliratot.
Mindenkinek, aki Angliában jár nagyon ajánlom útbaejteni a kastélyt és Windsor városát, nem fogjátok megbánni:)


Mikor a kastélyban végeztünk (aznapra) már szakadt az eső. Egyrészt emiatt, másrészt mert éhesek voltunk úgy határoztunk, hogy beülünk a mekibe. Ahogy említettem, Windsorban minden irányból körülvesz a történelem, még a Mcdonald's is egy tipikus régi épületben található. Itt elültünk mint a befőtt egy jó órát, aztán Nóra úgy döntött, mégegyszer visszamegy a kastélyba, mi pedig célba vettük a közelben található shopping center-t. Nem, még kirándulás alatt sem bírjuk ki, hogy ne költsünk pénzt. Eredetlieg csak a Waitrose-ba akartunk benézni feltankolni egy kis rágcsát, de a sétálóutcán belebotlottunk a kedvenc boltjainkba és nem tudtuk megállni, hogy bemenjünk. Én múlt héten már tartottam egy kisebb ruhabeszerző körutat még itthon, tehát Windsorban esküdöztem, hogy csak nézek, de nem veszek...Arról nem is beszélve, hogy a múlt heti, itthoni shoppingom során is sikerült kb a kétszeresét elköltenem annak, amit eredetlieg terveztem. Aki nőből van, valószínűleg jól ismeri a metódust: bemegyek a boltba egy konkrét kis listával a fejemben, hogy mire van szükségem és mire érdemes pénzt kiadni, majd ennek a háromszorosát vásárolom össze hirtelen felindulásomban.:D Valahogy így történt ez múlt héten is, szóval mikor a csajokkal shoppingoltunk Windsorban én nagyon igyekeztem tartani magam, hogy azon a héten már ne költsek többet. Na ehhez képest, én voltam az egyetlen, aki  szatyorral távozott az üzletekből, de nem kell nagy dolgokra gondolni:egy pár fülbevalót és egy körömlakkot vettem csak.

Délután 4-kor újra csatlakoztunk Nórához és elindulunk a kastély mögötti parkba egy hatalmas sétára. A park, ami a vár mögött húzódik több kilóméter hosszú, elképszetően zöld (a világon Angliában a legzöldebb a fű ) és valami döbbenetes, hogy milyen nyugalmat áraszt. Ha nem kellett volna elérnünk a vonatunkat és jobb idő lett volna, akkor órákat, de akár egy egész napot is el tudtam volna tölteni itt sétálva. Annak ellenére, hogy végig esett az eső mindannyiunknak nagyon tetszett Windsor ezen része is. Én a nap folyamán legalább százszor elismételtem a lányoknak, hogy ide fogok költözni, nekem itt élnem kell, itt kell lakom, elképesztően tetszett az egész város, ahogy volt. Nóri kb fél 5 körül elköszönt tőlünk mert még szeretett volna lemenni a Temze-partra, mi viszont már indultunk vissza a vasútállomáshoz.

 

 Az internet szerint lett volna 2 vonatunk is Londonba. Az egyik 17:01-kor, a másik 17:10-kor. Mi a 17:10-est terveztük elkapni, ám mikor visszaértünk az állomásra sehol sem láttam kiírva, hogy egyeltalán létezne ez a 17:10-es vonat. (A 17:01-es meg már elment.) Meg is kérdeztem az információs pultnál ülő hölgyet az "anomáliáról", mire meglepettségemre közölte, hogy nincs és soha nem is volt 17:10-es vonatuk. Mondom, az nagyon frankó, mert a társaságból ketten is állítottuk, hogy láttunk ilyet a neten. Mindegy, nem volt mit tenni, megvártuk a 18:01-es vonatot. A csajok falatoztam, Reni és Aliz beburkolták az útközben a mekiben vett menüt, én pedig más dolgom nem lévén felavattam az aznap vásárolt körömlakkomat :))  Kinek mi ugyebár..:D Lányoknak evészet, nekem körömfestés, ott a k*rva hidegben :)

 

 

 Este 7 körül értünk vissza Londonba, Clapham Junction-nál pedig gyors búcsút vettünk és mindenki ment a maga útján hazafelé. Összegzésként elmondhatom, hogy imádtam a vasárnapot, a koránkelés és a reggeli lustaság/fáradtságom ellenére hihetetlen napot sikerült zárnom, nemcsak, hogy felfedeztem mégegy, számomra új várost, ami már nagyon régóta a bakancslistámon szerepelt, de sikerült néhány új barátot is szereznem. A kis társaságunk minden tagja nagyon aranyos, mindannyiukat a szívembe zártam és egész biztos, hogy nem ez volt az uccsó közös bandázásunk. A lányoknak is vannak konkrét terveik,hogy hová szeretnének még eljutni, és ami még ennél is jobb, hogy ezek nagyrésze egyezik az enyémmel, egyszóval lesznek még felfedezőtúrák a jövőben :)

Vasárnap szerintem minimum 15 kilométert biztosan legyalagoltunk, de lehet, hogy keveset mondtam. Nem is csoda, hogy hazaérve kidőltem, mint egy cövek, és a levegővételen kívül semmihez nem volt erőm.:D

Hétfőn is dögfáradt voltam egész nap, valahogy úgy működik ez, hogy a hét elején pihenem ki a hétvége fárdalamait, nem pedig hétvégén az aheti megpróbáltatásokat. Magamban már szépen el is terveztem délután, hogy aznap este jó korán megyek majd aludni, erre  délután 5 körül üzeneteket kaptam: Ákos, és a francia srác, Rémi kb egyszerre írtak rám, hogy menjek velük este a belvárosban egy ivászatra. A dolog apropója, hogy Réminek ez az utolsó hete Angliában, pénteken végleg hazaköltözik Franciaországba, szóval ez afféle búcsúparty féleség lenne. Okés, gondoltam mért ne-és ezzel meg is volt az aznap esti program. Hozzá kell tennem, hogy nem ment ilyen könnyen, nem csak az én elhatározásomon múlott, hanem a hosztanyámat is meg kellett kérdeznem, hogy kellek-e aznap este. Bár egy kicsit a nyakára kellett járjak-mert nem vette fel a telefont és az sms-eimre sem érkezett reakció-, de én fejben már eldöntöttem, hogy ott leszek az esti 'züllésen'. A hosztmutter-től is megkaptam az áldást, úgy este 7 körül hívott, hogy egy óra mulva itthon lesz és mehetek Isten hírével.

Ákosék már este 8kor összegyűltek a koktélbárban, mivel én csak 8 után szabadultam el itthonról, tudtam, hogy nem érek oda kezdésre, gondoltam fasza, mindenki lerészegedik, mire odaérek :D Valamikor negyed 10-re sikerült beesnem a bárba és ki is kértem a koktélomat. Mai Tai-t ittam, nagyon finom volt, de megmondom őszintén nem volt túl erős, kis túlzással még egy málnaszörpben is több alkohol van, mint amennyi ebben volt. Nem csoda, hogy a fiúk és a kollegájuk előtt bár már 3 üres pohár volt és éppen a negyediket szorongatták, de senki nem volt berúgva, csak nagyon minimális spicces állapotban. Nekem aznap este tilos volt sokat inni, egyrészt, mert másnap reggel 7-től dolgoztam, másrészt pedig interjú, volt egy családdal. (...) A koktéljaink mellett egy jót beszélgettünk, volt is miről, mert Rémivel már vagy egy hónapja nem találkoztam és Ákos pedig élménybeszámolót tarott a németországi vakációjáról, plusz megismertem egy kollégájukat, egy nagyon aranyos lengyel csajszit. Ment a szövegelés és a hülyéskedés egész este ezerrel. Képek is készültek, de azok azt hiszem nem a blogger felületére lettek kitalálva :)) Mint mondtam, Rémi pénteken hagyja el végleg az országot, így hétfő este, mielőtt hazaindultam volna meginvitált egy utolsó közös ebédre, amire szerdán kerítettünk sort (erről viszont majd a következő bejegyzésben, elvégre annak is szólnia kell valamiről ). Én kb fél 12-kor hagytam el a társaságot és a koktélbárt, majd valamikor hajnal fél 1 tájékában sikerült hazakeveredni. Ennyit arról, hogy korán menjek aludni. :D Kb hajnal 2-ig kockultam (fel nem fogom, hogy képes a facebook ennyi időt elvenni az életemből), aztán alighogy letettem a fejem a párnára már húztam is a lóbőrt.

Kedden pedig megvolt eddigi aupair pályafutásom legszuperebb interjúja, az eddigi leszszuperebb családdal. A részletekbe nem megyek bele, mert így is elég hosszúra nyúlt a mai mondókám, de annyit előrebocsájthatok, hogy eddig nem is gondoltam volna, hogy vannak ilyen családok, akik ilyen jó feltételeket kínálnak és az anyuka is rendkívül szimpatikus volt. Holnap jövök a részletekkel!:)